A lap feldolgozottságának foka

Az asszony hajánál csak az esze hosszabb

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az asszony hajánál csak az esze hosszabb
szerző: Mikszáth Kálmán

                                       (Egy kis korrajz)

       Egy este a »Deák-klub«-ban sehogy sem bírt összeverődni a parti, a képviselők unatkozva őgyelegtek a biliárd-teremben, az olvasószobában s éppen úgy esett a dolog, hogy egy megyének a követeiből jött össze három s negyediknek Geréby László, a főispánjuk, aki különben nem tudott tarokkozni. Fényes bizonyítéka az is a főispánok tudatlanságának.

- Nohát mi az ördögöt csináljunk; beszélgessünk!

Ebben a beszélgetésben találta aztán kiböffenteni a főispán:

- Tudjátok-e, urak, mi jutott az eszembe? Ne tartsunk mi az idén otthon követválasztást.

Ránéztek csodálkozva a többiek. Azt hitték, megbolondult. De amint aztán magyarázni kezdte az ötletét, lassan-lassan kigyúlt a tűz szemeikben.

Igali Bory Imre remegő hangon szólott közbe:

- Felséges gondolat! Pszt, ne beszéld hangosan, mert ellopják tőlünk a többi megyék!

S ez a gondolat csakugyan értékes volt: megért nekik személyenkint húszezer forintot. Egy képviselőségnek ennyi az ára az ő megyéjükben. Könnyebb ott a hazáért meghalni, mint élni érte!

Az ötlet magja az volt, hogy a nyolc követ közül, amennyit a megye küld, jövőre is négy kormánypárti s négy balközépi jöjjön fel, ugyanezek a személyek mindenestül, csakhogy ne kerüljön nekik semmibe.

A kivitel nem volt nehéz. Egy napra konferenciát tűztek ki a megyei székvárosba, arra leutaztak a képviselők, s meghítták mind a két pártból a primipilus perszónákat.

Diktum faktum, minek nyújtanám hosszabbra, megtörtént a paktum, hogy tekintettel a szűk termésre, mely az idén volt (Kelendy Miklós képviselő társunknak pláne a birkái is kidöglöttek), a közelgő választásokon nem fog felhívatni a közbizalom. (Drága dolog az, tisztelt értekezlet, becsületemre mondom, nem bírjuk ki.) Ami különben csak a szegény nép érdekében történik, melyből mindig elpusztul nyolc kerületben vagy negyven lélek, a bevert fejeket nem is számítva, mert az nem árt a parasztnak.

Beleegyezett mindenki. Hiszen istennek tetsző okos dolog az s ideje már, hogy megjöjjön egyszer az urak esze is. (Azt hitte volna az ember, hogy biz az már örökös vándorlásban lészen.)

Megszerkesztették a jegyzőkönyvet; ezt és ezt a kerületet képviseli ez és ez, punktum. Aláírták mint kötelezőt és hogy gondoskodva legyen arról is, ha időközben megbokrosodnék valaki, aláírtak, s Geréby főispánnál deponáltak külön-külön százezer forintnyi váltót, hogy ez legyen a biztosíték. Amelyik párt netán kilépne a hámból, annak a váltóit folyóvá teszik, s a százezer forinttal visszaszorítják a kisafához.

Bölcsen volt kiokosodva. A vármegye gúnyosan nevethetett. Mert hát olyan nevetséges is az, hogy az ország meghozza a maga törvényeit, a király megszentesíti, de a nemes vármegye azt mondja erre: »már én mégis csak a magam akarata szerint cselekszem«.

Kivált a főispán volt nagyra vele, hogy egy ellenzéki megyében ügyes leleménnyel újra megtarthatja a négy kormánypártit. Félig se tréfa ez! Már látta is álmában a hivatalos lapban azokat a bizonyos cicerós betűket.

Hanem ha a vármegyének több esze volt, mint az országnak, lakott ebben az időben Felsőérden egy gyönyörű asszony, akinek még több esze volt, mint a vármegyének. Ami nem is csoda, sok okos asszony van a világon, de okos vármegye igen kevés!

Apczy Ágnesnek nevezték a szép özvegyet, pozsgás piros arca volt, mint a pogácsa-alma, hamis tekintete, mint a mesebeli kígyóé s aztán az a kedves elbűvölő viselkedése!... Bizony megzavarná fejét, akivel szóbaáll, még akkor is, ha meg nem szépítené az a nimbusz, hogy a miniszter unokahúga.

Télen Pesten lakott, csak nyáron át Felsőérden, amiből szükségképp következik, hogy voltak nyári és téli udvarlói is.

A téliekhez semmi közünk, azoknak a nevei most csak a vizitkártya-kosárkában szerepelnek, illusztris személyiségek, követek, miniszterek névjegyei jelentőségteljes betűikkel, behajtott füllel, kettétörve... Az az érdekes, titokzatos nyelve a szocietásnak, mely ékesen szólóbb azoknak, kik nem értik, mint azoknak akik használják.

A nyári udvarlók ellenben, maga Geréby főispán (minden héten kétszer jön Érdre), a másik, a fiatal Belér Ferenc, egy hajdani dúsgazdag serfőző fia, az is kétszer jön minden héten, a harmadik báró Bolykai Pál. Ez áll most a legnagyobb gráciában. Mert ez csak egyszer jön egy héten.

Az udvarlók sora körülbelül a következő. Vagy ők unnak rá arra, akinél szépelegnek, vagy az un őreájuk. A végeredmény egyre megy. Apczy Ágnesnél aztán folytatásnak úgy ment, hogyha őt unta meg valaki, megölte, hogy megbosszulja, ha pedig ő unt rá valakire, azt is megölte, hogy lerázhassa. A végeredmény egyre megy.

...Hanem azért ne tessék megijedni, nem lesz ebben a kis történetben haláleset!

Sőt ellenkezőleg... hiszen báró Bolykai (anyai ágról ő is valami rokon), amint a lugasban ott ül Ágnes mellett, éppen egy szép boldog életről fecseg.

- Látod, ha úgy szeretsz, ahogy mondod, hát eljöhetnél hozzám feleségül.

Ágnes a kezére ütött félpajkosan.

- Ugyan eredj, te kedves bolondom! Fiatal vagy hozzám, vagyonod is kevés, aztán legalább valami állásod lenne.

- Hát 'iszen kineveztethetnél valaminek...

- Minek, te golyhó? Van is neked eszed valamire?

- Elég nekem a te hatalmad.

- Hallgass, te bolondos fiú.

S odatapasztotta vidám enyelgéssel a rózsás tenyerét a fiatalember szájára, mint ahogy azok a nénik szokták, akik azt szeretnék, hogy az ő öccsük minden szava csupa színbölcsesség legyen.

- Oh, te kis csacsi, csacsi! - kacagott édesen, csengéssel. - Hát engem vennél el, ha valami volnál. De nem mennék ám hozzád... nem én. No, de nem is leszel te soha semmi.

S mégis, hogy Pestre ment Apczy Ágnes - mondják a rossz nyelvek -, megtette volna a miniszternél a lépéseket, nem lehetne-e kinevezni a fiatal Bolykai bárót főispánnak?

A miniszter azt felelte állítólag az unkahúgának:

- Micsoda gondolat az Ágnes? Hiszen még egész éretlen a te kis báród. Azt mondod, hogy majd megérik a hivatalában? Jó, jó. De hát mióta olvasol te is vezércikkeket, hogy valóságos vad embereknek képzelsz bennünket, akik az öregeket erőszakkal agyonütik, hogy a fiataloknak helye legyen? Mi bevárjuk mindenkinek a természetes halálát, érted-e? Ez a kormányzás titka! Előbb meg kell a főispánnak bukni vagy halni, akkor aztán beszélhetünk erről... Ej, ej, micsoda bolond szeszély ez tőled!

Lehet is, hogy csak szeszély volt. Hiszen melyik asszony nem szeszélyes? Aztán olyan csodálatos a megyei levegő, hogy aki azt szívja, vagy protegálni akar, vagy protegáltatni. A kevély címerek csillogása a kastélyok homlokán, százados jegenyék bólingató koronái az utak mellett, beszédes patakok, betömi őket az erdő haraszttal, mogyorófa vesszők, melyeket a csalitos nevel a hajdú kezébe, röpülő békanyál, mely befonja a fűzfabokrokat és növényeket - mind uralkodásra, erőszakra, intrikára, engedelmességre tanítanak...

Letett-e tervéről a szépasszony? Meglehet. De a politikacsinálás szenvedélyéről dehogy tett volna le!

Egyikén azoknak a délutánoknak, midőn a hiú, nagyravágyó Béler volt Érden, merész célzásokkal esengve utána, odavetette hanyagul egy-két szóval:

- Ha magának uram több bátorsága volna, magának minden sikerülne.

- Minden?

- Minden!

- Az is, amit én gondolok?

- Az is.

És elpirult hozzá egy kicsit - mert a szép Ágnes mindenik udvarlójáról tudta, mit gondol. De őróla egyik udvarlója sem tudta.

- Hát ugyan mit kellene tennem? - kérdé élénken.

- Nagyra kell törnie... Most is itt van rá az alkalom. Lépjen fel a kerületünkben. Úgysem akarja Borcsányit senki.

- De a paktum, a paktum?

- Az önt nem köti. Mit bánja ön a mások pénzét?

- Igaz, csakhogy százezer forinttal bizonyosan megbuktatnak.

- Kérdés. Százegyezer forint lehet a lelkesedés, mellyel jelöltségét fogadják a megbotránkozott választók.

Többé ki nem ment a Béler fejéből ez a bogár, s meghízott ott nagyra a hiúság ételén; harmadnapra azzal jött Érdre:

- Föllépek, ha segít.

- Hát hogyne segíteném! - mondá odaadó mosollyal.

Föl is lépett aztán. Egy reggel kitűzték a zászlókat az egész Erke folyó mentén a kis falusi házakra: »Éljen Béler Ferenc a baloldal jelöltje!« (Borcsányi ellenjelölt Deák-párti volt).

Az egész vármegye felröffent erre a hallatlan merényletre. No, még ilyen se történt, mióta elvettük a tótoktól ezt a vármegyét. Hát megbolondult ez a Domine Béler Ferenc! Hogy mer az itt föllépni, mikor még csak nem is nemes ember! Szörnyűség!

Maga a tündérmenyecske befogatott még aznap délután a fehérfonatú kis kocsijába, s a penészszín pónikat maga hajtotta Alsóérdre, ahol a balpárt elnöke, tekintetes Billey Márton uram nejét, a jó Mari nénit látogatta meg. (Mari néni sehogyse tudta elképzelni, honnan egyszerre ez a nagy szerencse.)

Billey bácsi éppen otthon volt, s udvariasan okvetetlenkedék »a miniszter unokahúga« körül, aki még meg is csókolgatta az öregurat, dacára a tüskés lompos szakállának.

Uzsonna alatt aztán előadta Ágnes a nagy megbotránkozását, mily csúfság érte a kerületüket, tönkre van téve az egyezkedés, oda a vármegye becsülete, Béler föllépett baloldali programmal: hogy hát ezt most nem lehet úgy hagyni, ki kell rekeszteni a pártból.

Billey uram a fejét vakarta, káromkodott, kiment az udvarra, ott összerugdosta az eleibe került háziállatjait. (Azoknak, szegényeknek eszük ágában sem volt, hogy ők most politikai indokból szenvednek.) Akkor aztán bement a szobájába, s még aznap intézkedett a konferencia összehívása iránt.

A konferencia, mint előre várható volt, kirekesztette Bélert a pártból, s proklamálta ezt megyeszerte, úgyhogy a szegény jelölt feldúlt arccal jelent meg a következő héten Ágnes előtt.

- Proskribáltak, kiátkoztak! Megvan a szörnyű szégyen! Már most mit tegyek?

Kétségbeesetten roskadt le egy karosszékbe.

- Hogy mit tegyen? - mondá Ágnes haragos villámokkal a szemében. - Itt csak egy út van! Föl kell lépni a függetlenséginek.

- Úgy van! Azt fogom tenni.

Nem is nehéz dolog. Az ember valamivel több hazaszeretet vegyít a beszédeibe, erősebb szavakat használ a helyzet festésére. Előveszi valami vén dicsekedő mameluknak egy régi programbeszédét, s azt átcsinálja megfordítva. Ebből áll az egész.

S így jobban is tetszett az Erke folyó partján. Szűz föld az ott! Még sohasem hallottak olyan hangokat. Tódult zászlóihoz a nép lelkesedéssel.

A vármegye meg volt ijedve. Borcsányi Gedeon izgatottan szaladgált a főispán nyakára, hogy »elő most azokkal a váltókkal«. A váltó aláírók ellenben szintén ott szaladgáltak, hogy ne bántsa még a váltókat, majd csak végszükségben. Borcsányi ekkor elkezdett alkalmatlankodni a négy balpárti követ kerületében, mire azok viszonzásul ráütöttek a Deák-párti kerületekre pártokat szervezni.

Ebben a zagyva hadviselésben és irtóztató fölfordulásban, hol mindenki félt, hogy elveszti valamijét: legelőször is a főispán vesztette el a maga fejét (pedig jó nagy fej volt), s hogy soha meg se találhassa többé, elszökött a sok baj elől a szépasszonyhoz Felsőérdre.

Ágnes macskahízelgéssel fogadta a »menekült«-et, s adott is neki legott tanácsot:

- Én azt tartom, el kellene Bélert fogatni. Ezzel vége volna a zavaroknak.

- Hm, elfogatni? De miért?

- Gondolkozzunk. Bizony van őneki is valami »fogpiszkálója«.

- Ahá! Persze. No, gondolkozzunk!

- Ha másutt nem, a beszédeiben... Egy kis felségsértés, izgatás, valami efféle...

- Pompás! Csakhogy nézze édeském... az a baj, hogy ezek a beszédek nincsenek nyomtatásban.

- Oh, oh! Hiszen ez inkább szerencse. Hát nincsen a vármegyének valami szertára, ahonnan négy olyan fület lehetne szerezni...

- Milyen fület?

- Hát amelyik hallotta - ha arra kerülne a sor.

- Ami azt illeti, hm... nem éppen lehetetlen... valóban ilyen fülek mindig vannak.

- És lássa, ha maga azt megteszi, maga lesz a legerélyesebb főispán hírében az országban.

- Hm. No lám. Maga mégis okos asszony.

Lehajolt, megcsókolta kezét a jó tanácsért, s újra elvonultak lelki szemei előtt azok a bizonyos cicerós betűk a hivatalos lapban...

Erre következő éjjel elfogták Béler Ferencet az ágyában, s bevitték a székvárosba az éj leple alatt, ahol becsukták kegyetlenül.

Protestált, hivatkozott jogra, személyszabadságra, de biz' mind nem használt semmit. Rimánkodott, hogy legalább azt mondják már meg, miért fogták el s kinek a rendeletéből, az őrök, pandúrok hallgatagon vállat vontak.

Csak a választás utáni reggelen (hogy ím lefolyt tegnap minden illő rendben a paktum szerint) ereszté ki tekintetes Elek István várnagy uram, megjelenvén a nagy kulcsokkal.

- Hát miért voltam én becsukva? - ordított rá Béler.

Elek István uram édes nyájassággal felelé:

- Bizony nem szolgálhatok vele, tekintetes uram.

És mindenütt ezt a feleletet találta. A hosszú ambitusokon, amerre átment, a megyei urak vidám mosollyal üdvözölték: »Szervusz Feri«, mintha semmi se történt volna. Maga a főispán barátságosan szorongatta meg kezét a kapu alatt: »Hogy van, hogy, barátom uram?« a vicispán ebédre invitálta. Mindenünnen a napfény sütött rá.

De mihelyt az esetet kérdezgette, egyszerre elborult minden homlok, és senki sem tudott róla semmit. Ilyen csodálatos kétszínű hatalom a vármegye.

Csak Budán a belügyminiszter fogta fel másképp a dolgot; no, mert a szépasszony is szövetkezett vele a bosszúállásra.

Mivel hát az mégis szörnyűség, hogy egy főispán elfogasson ok nélkül egy követjelöltet. Micsoda vihar lesz majd ebből a »Ház«-ban!

A miniszter azt mondta unokahúgának, hogy ezen még sokáig fog gondolkozni. De mint egy igazi miniszterhez illő, mégsem gondolkozott sokáig: két hét múlva már megjelentek a hivatalos lapban azok a bizonyos cicerós betűk... azaz hogy nem éppen azok a bizonyosak:

...Geréby Lászlót fölmentem, s helyébe kinevezem báró Bolykai Pált...

És erre a históriára még azt se lehet mondani, jól vagy rosszul van-e kigondolva, mert úgyszólván mindnyájunk szeme láttára történt.