Az arckép vallomásai
| Az arckép vallomásai szerző: Bródy Sándor |
Sok tanút állíthatok arra, hogy nem úgy indultam neki az irodalomnak, mint a ki szilárdul elhatározta, hogy ezen a téren lesz belőle valami. Egyrészt a nyilvánosság előtt nagyon későn kezdtem a dolgot, csaknem tizennyolc éves voltam már. Pedig az irodalomtörténetből meg a biográfiákból tudnivaló, hogy a kikből «lesz valami», nagyon is korán kezdik el a munkát és a maguk drámai költeményét tizenkét éves korukban megírták már és tizenöt évesen pályadíjat nyertek «egy púpos naplójegyzetei» című novellával (de tárgy és cím lehet más is).
Tizenhét éves koromban én még nem tudtam, mely pályán terem számomra babér. De hogy terem valahol, azt sejtettem, mint sejti minden gyorsan növő siheder, a ki szerzetes gimnáziumba járt, hol a declinatióval egyidőben ojtják be szívébe a dicsvágyat is. Természetesen, antik minták után és olyan módra, hogy az érettségi előtt azért két percent sem megy el szinésznek. De én bizonnyal az egy százalék között lettem volna, ha Rosciuson túl nem izgat még jobban: Skopas, Praxiteles, Agisander, Polidoros, Athenidoros és a többi. Szobrász akartam lenni sokféle okból. Először is azért, mert a gimnázium terasza tele volt szentek kőszobraival, melyeknek a kifaragása nagy és szép munkának tetszett nekem; és a városban is találkoztam fehér kőemberekkel, apostolokkal és martirokkal, a kik mosolyogtak, intettek, híttak, éltek.
Az egri hegyekben valami puha kőre találtunk, amiből tollkéssel is lehetett figurákat faragni. Mi sem akadályozhatott hát meg abban, hogy képfaragó legyek. A versírás azonban kerülgetett mégis, de nem nagy erővel, hiszen kötelesség, pensum is volt egyszersmind. Sokkal több baj volt a piktori hajlamokkal. Ezeket izgatta az egész város, melynél festőibbet nem látott még aquarellel dolgozó ifjú ember. Völgyben fekszik, telisdedtele nagyon korán nyiló gyümölcsfával. Körülveszi a várost hegy, domb, olyan színű, mint az aranyos gyík háta. Messziről kék hegyeket szel derékon a felhő (pompásan lehet megcsinálni kezdő embernek, vízfestékkel).
Maga a város is csupa kész festmény. Omladékok, porló kőfalak az élő utcák mentén. A sárga homokkövet át meg átöleli mindenféle folyondár; lila és piros bársonyszájú virágok csókolják a törmeléket, födik el a gyíkok palotáinak apró kapuit, mint mind-megannyi portier...
A hegyes kövű utcákon lassan, óvatosan járnak az emberek. És nagyon kevesen. Most jön egy fehér pap. A haja is ezüstszínű. A kezében márványfogantyús fekete bot. Az a kevés élet, melyet diákok vidámsága vert föl az elhagyatott utcán: kihal egyszeriben, amint megjelenik a fehér alak. Hang nincs itt, annál több szín. Egy nagy csoport fekete kispap jön, komoran, nesztelenül, mint valami felleg. Két egyformán piros ruhás, vörös kontyú puttonos asszony rikít végig hirtelen. Papucsuk kattogása idehallatszik a tulsó szélről; valami vidám, pincéből jövő vincellér legény fütyülése egyszerre kínos föltünést okoz...
Jó szerencse, hogy még a felső osztályok előtt elkerültem ebből a városból, mert ma biztosan rajztanár lennék Gyöngyösön vagy Rimaszombatban. Tizenhétéves koromban még ettől sem riadtam volna meg.
Igazából nem tudtam, hol terem nékem az a növevény, melyhez minden gyorsan serdülő fiatal ember tartja a jussát. Szobrot faragtam és képet festettem, betanultam a híres hős szerelmes szerepeket, sőt Otellót - egy sárga kávés abroszban - műkedvelőkkel el is játszottam. (A ki nem tette, az vessen rám követ.) Novellákat cselekedtem és regényterveket koholtam.
És mindezek csak mellékfoglalkozásul szolgáltak. Főfoglalkozásul az irnokságot uzováltam, ami abban az alföldi városban, ahová később elkerültem, korántsem olyan foglalkozás, mely részvétet érdemelne. Az idősebb irnokok ott házas emberek, disznót hizlalnak, vásárok alkalmával úri emberekkel kártyáznak és mert kevés nadrágos ember egzisztál az egész városban: az aljegyzők és más egyéb kitünőségek te s tu vannak velök. Ez szól az ügyvédi irnokokra is, kiknek a helyzete mégsem olyan jó, mint a megyei, törvényszéki és városi irnokoké. Ez utóbbiak közül egy - jól emlékszem - fogatot is tartott, míg a polgármester a szeméremre hivatkozva, meg nem tiltotta neki.
Jó világ volt ott, áldott város az. A házak kicsik, laposak, az utcán kevés az árnyék. Izzó melegség van nyáron, a kvarc-szemek szinte megolvadnak a levegőben. A heti és országos vásárok alkalmával pedig valóságos napfogyatkozás: az aranyos porfellegekben nem látják egymást a szekeresek és egymásnak hajtanak. A többi polgári napon rendesen folyik a közlekedés, mely a nagy forróságok miatta méla egy kissé. Az úri emberek nemigen járkálnak az utcákon, és ezek között épp az előkelőbbek kihaltak egészen. Hogy mégis van itt élet, csak a zsaluk mögül kicsillogó női szemek jelentik.
Óh áldott vidéki szokás! Óh ti begoniák, fuxiák és muskátlik közül kiragyogó, kedvesen kiváncsi és elbágyadtan is mámoros asszonyszemek! A míg kartársaim és az egész férfirend sörözött a különféle kaszinókban és különböző nevű csarnokokban, vagy munkálkodott, avagy aludt: a legforróbb nyári délutánokon engem a bennem élő sokféle művészi hajlandóság mindegyre e néptelen utcákba vezetett. Néztem az utca csendjén elmélázó szempárokat, a melyekhez tartozandó arcocskákat árnyékba boríták a nyíló virágok, elhomályosíták a zsaluk ostoba redőnyei...
Egyszer-egyszer láttam, mint tűnik elő a homályból barna leányfej, mint támasztja föl a zsalut egy kicsiny kéz. A mikor a nap leghevesebben tűz le, a mikor alszik a mama és az egész város. A zongorák máskor eleven hadai most bágyadtan pihennek; mindössze egy-két bespalettázott ablakon át hallatszik némi ellankadt skála...
Kedves és szép város volt; de nem, arra igazán nem alkalmas, hogy képzőművészeti hajlamokat neveljen, vagy ébren tartson. Még a társadalmat reformáló tervekről is lemond itt a fiatal ember, ellenben meg akar házasodni a katonasor előtt, havi harminc forint irnoki jövedelemre.
Tizennyolc éves voltam akkor; pár esztendővel előbb Budapesten éltem, meglehetősen elhagyatva. És a boldog város, szinte elerjesztő jólétében minduntalan a nagyváros szegénysége járt az eszemben. Ott, hol még a temetési vállalkozók sem nyilttereznek egymás ellen, - minduntalan az a hely foglalkoztatott, hol talán még a halottak is tülekednek egymással. S a városkában, hol a legnagyobb izgalom a cigánybanda és primása közt való meghasonlás: a nagyváros rejtve maradó, vagy muzsikaszóba, zajba fúló drámáit láttam folyton.
Tizennyolc éves voltam, már találkoztam azzal a lánnyal, kiért az ember nagy dolgokat akar cselekedni, - hát megirtam kis kötetemet a budapesti «Nyomor»-ról. De vajjon lehetett-e meg nem irnom, a mikor ő akarta, hogy tegyek valamit, teszem föl, irjak egy könyvet?
A ki rákapatott a könyvírásra, az én hölgyem hűtlen lett hozzám, férjhez ment máshoz. Most már nem az ő nevéhez irom a könyveket, mint az elsőt.
Azóta több múzsa is vállalkozott, hogy embert csinál belőlem. Iratták velem a könyveket, mindig csak asszony iratta. De egyidőben csak egy, legföljebb kettő.
Most ezt, már valamennyi. Asszonyi szépség, klasszikus és újkori Vénuszok testi alakja, benső bája: ime, ti parancsoltok velem, mind, mind.
Csakhogy a márványfejek és drága kő-kámeák, a tökéletes női szépség mintáit amíg irnám: halkan mind csak arra az egyre, a szélesajkúra, a kicsinyre, az elsőre gondolok.
Nyugodtan gondolok reá. Azt se mondhatnám, hogy egészen világosan látom. Az utolsó időben nem tud már határozott alakot ölteni és tömzsi kis silhouetteje egyszerre csak megnyúl, oly magas és karcsú lesz, mint amaz egy asszony, a ki minden becsületes és érzékeny férfiember életében szerepet játszik. Az elérhetetlen, a megközelíthetetlen, a kire roppant távolságból titkon gondolunk és rettegünk ha magát e gondolatot is megtudná valaki!
Óh, asszonyi szépség szent kultusza, Vénusz, a ki önmagadért vagy: mélységes hálával gondolok reád és töprengek azon, hogy hajh milyen nehéz eldönteni: melyik szerelem a boldogabb: az első-e, a mely betelt, vagy az utolsó, a mely örökre vágy marad?
Amíg élek, ezt nem szeretném eldönteni. Csak azután. Azután?
Kellemetlen elgondolni, hogy eljön az idő, a mikor nem látom őket. Szemfedő az arcomon... Baj, baj, de ha majd meg kell lenni, a kik rólam azután gondoskodni hivatottak, legyenek szivesek szememre borítani egy könnyű ezervirágos karton szoknyácskát, vagy egy lenge csipke fisüt, de igazi csipkét;
...talán elküldik azok, a kikre most gondolok.