Az aranypolgár
szerző: Lovik Károly
1
Pető Péter, egy ifjú pesti jogász szeptember elsején lakás után kutatott. Bolyongásaiban elvetődött a Terézvárosba, ahol egy ormótlan, sárga ház kapuján a következő cédula fityegett:
"Itt egy szoba kiadó. Megjegyzendő, hogy nem mindenkinek alkalmas."
A diák, akit a szoba sajátos meghatározása izgatott, befordult a kapu alá, és megkérdezte a házmestert, ki intézkedik a furcsa lakás ügyében. A háziúrhoz utasították, és az ifjú csakhamar a második emeleten járt, ahol egy kemény tölgyfa ajtóra ez volt kiírva: Karpfenbiller.
- Ejnye, de különös név - elmélkedett a jogász, és erőteljesen meghúzta az ódon, sárgaréz csöngettyűt.
Meglehetős sokáig kellett várnia, míg végre lépések hallatszottak, s egy hang szólalt az ajtó mögött.
- Ki az?
- Én vagyok - felelt Pető öntudatosan.
- Mit kíván? - kérdezte tovább a hang.
- A szobát akarom kibérelni - volt a felelet.
Az ajtó megnyílt. Pető egy csinos arcú kisasszonnyal állt szemben; a hölgy nyilván éppen takarított, a fején kendő, a kezében tollseprő volt.
- Van szerencsém - mondotta az ifjú.
A kisasszony röviden végezett.
- A szobát édesapám adja ki - jelentette ki. - Szemben velünk van egy barna ház, abban, a földszinten lakatosműhelyt talál, ott beszélhet vele.
Ezzel az ajtó becsukódott, s a diák ismét leballagott a lépcsőkön. Amint kifelé tartott, egy pillantást vetett a nagy udvarra, amely tele volt zöldséggel, répával, karalábéval, retekkel, salátával; a töredezett vakolatú falak között a veteményeskertek nehéz levegője lógott. Az udvar végén pár lépcső látszott, amelyek kertféle telekre vezettek. Egy nagy boglyában rengeteg széna meredezett itt az égnek.
Furcsa egy ház - állapította meg magában a diák, és kiballagva a kapun, kívülről is végignézett az épületen.
A régi Pest egy jellegzetes maradványával állott szemben. A kétemeletes, fészerhez hasonló alkotmány a múlt század eleji pallérstílusban épült, apró ablakokkal, bástyaszerű kéményekkel, mélyen leereszkedő tetővel, amely még barátságtalanabbá tette az amúgy sem kedvező benyomást. A kapu alja rengeteg nagy volt, fölötte Szent Nepomuk álldogált üvegburkolat mögött; a jóságos védnök piros kancsót tartott a kezében, és buzgón öntözött egy égő házat, amely rácáfolva a perspektíva törvényeire, éppen akkora volt, mint a szent feje. Jobbra a bejárattól pékműhely helyezkedett el, balra koporsókereskedés: a kis kirakatban szemfödelek és gipszangyalok szomorkodtak. A ház falán kőtábla jelezte a nagy árvíz egykori állását.
A diák bevégezvén szemléjét, átment az utca túlsó oldalára, s a barna épület udvarában csakhamar megtalálta a jelzett lakatosműhelyt. Keskeny ajtón kellett bejárulnia, hogy egy sötét, hideg szobába érjen, amelyben füstölgő lámpa terjesztett gyönge fényt. A sarokban, rozoga asztal mellett, prémes gallérú, hosszú kabátban, gyapotkendővel nyakán egy öregúr ült, és egykedvűen pipázott, míg a szomszéd helyiségben vadul csattogtak a kalapácsok.
- Karpfenbiller úr? - kérdezte a diák, udvariasan megemelve kalapját.
- Nem - felelte az öreg, meg sem mozdulva.
- Ide utasítottak - folytatta Pető, és körüljártatta szemét a rideg helyiségben, amelynek bútorzata egy szék meg egy asztal volt. - A kiadó szoba miatt érdeklődtem, és odaát egy fiatal hölgy azt mondta, hogy Karpfenbiller úr a lakatosműhelyben található.
A rosszkedvű öreg gúnyosan nézett rá a diákra.
- Nem vagyok Karpfenbiller - felelte aztán.
- Bocsánat - szólt Pető -, akkor talán szíves volna megmondani, hol találhatom meg Karpfenbiller urat?
Az öreg most gúnyosan hunyorított a szemével.
- Sehol, fiatalúr, sehol.
- Sehol?
- Nem bizony. Éspedig egyszerű oknál fogva. Azon oknál fogva, mert Karpfenbiller úr nem létezik.
A diák csodálkozva nézett a prémeskabátúra, aztán így szólt:
- Miként lehet az, hogy Karpfenbiller nem létezik, mikor most voltam a lakásán, s magam szemével láttam ajtajára a nevét kiírva?
Az öreg szippantott egy-kettőt rosszul égő pipájából.
- Az úgy lehet, fiatalúr - felelte szárazon -, hogy önnek a logikája rossz. Mert, humillime, miből következteti ön azt, hogy Karpfenbiller úr létezik? Abból, hogy ezt a nevet kiírva látta az ajtóra. Hát ha azt írom a lakásom elé: Asztal vagy Ablak, abból az következik, hogy engem, aki benne lakom, Asztalnak vagy Ablaknak hívnak? Én azt írhatom ki az ajtómra, amit akarok, azt, hogy Kaptafa éppúgy, mint azt, hogy Diátrum, az ellen senkinek sem lehet kifogása... Avagy - tette hozzá csöndes megvetéssel - a mélyen tisztelt hatóság már ezt a jogot is el akarja tőlünk venni?!
Az öreg, szavai befejezésével, ránézett a diákra, körülbelül azzal a tekintettel, amellyel a tarokkjátékos, ha befejezésül az ultimét vágja ki. De Petőre nem hatottak az ilyen dolgok, elve volt, hogy nem egykönnyen hagyja magát a kerékvágásból kizökkenteni.
- Teljesen értem önt, uram - válaszolta tehát nyugodtan. - Jogi szempontból önnek mindenképp igaza van.
- És személyi okokból is - tette hozzá az öreg. - Így legalább nem zavarnak minduntalan alkalmatlan látogatók, kéregetők és egyéb tolakodók.
Egy kis szünet következett.
- Milyen néven tisztelhetem tehát uraságodat? - kérdezte végre Pető.
- Okvetlen szükséges ezt tudnia? - vetette ellen a háziúr.
- Miután ki akarom venni a szobát, mindenesetre.
Az öreg egy ideig hallgatott, aztán röviden így szólt:
- Bauernebel a nevem.
A diák kissé meglepődött.
- Bauernebel Jeromos? - kérdezte.
- Az vagyok - felelte a megszólított.
Pető ránézett az öregre, akinek nevét hallásból, újsághírekből régen ismerte. De ki is ne ismerte volna ezt a sajátos különcöt, Pest leggazdagabb háziurát, aki ötven beépített telket vallhatott a magáénak, s akinél fukarabb embert még anya nem szült? Házait a város minden részében megtalálhattad, rossz karban tartott, nagy, sárga kaszárnyákat, amelyekről lerítt gazdájuk rideg pénzszomja, jóllehet valamennyin ott állt a Szent Nepomuk, jóságos arccal öntözve az elrajzolt lángokat. A Bauernebelek együtt keletkeztek Pesttel, együtt gazdagodtak meg vele, csak a haladásban nem tartottak lépést a fővárossal. Míg körülöttük minden fejlődött, szépült, addig a Bauernebel-házak megmaradtak azoknak a rozoga hombároknak, amilyeneknek őket a század elején építették, apró ablakokkal, sötét lépcsőházakkal, repedezett falakkal. Némelyik ház a város legforgalmasabb pontján állott, s maga a telke kétszer annyit ért meg, mint a rajta álló ócska alkotmány. Ám a Bauernebelek nem bontottak, s nem építettek újra, nem alakították át ócskaságaikat, a világért el nem adták őket. Mint az igazi fukar, aki nem adja takarékba pénzét, hanem rajta ül a pénzeszsákon, a Bauernebelek éppígy helyezkedtek el házaikon, nem engedték ki őket karmaik közül, gyönyörködtek bennök, imádták őket, s valamint egy kabátot addig viseltek, amíg rongyokban nem szakadt le róluk, a házaikat is addig tartogatták, míg össze nem dőltek. Könnyen tehették, annyi vagyonuk volt, hogy egy vármegyét a mellényzsebükből kifizethettek volna, szőröstül-bőröstül, hajdúval, pandúrral, instrukcióval együtt.
A Bauernebeleknek gazdagságukon kívül két jellemző vonásuk volt: az egyik a már jelzett fukarság, a másik a perlekedésre való hajlandóság. Az előbbit dédapjuk Németországból hozta magával, a répatermő sváb földekről, a másik hajlandóság magyar szerzemény volt, jele az akklimatizálódásnak. A garasoskodásban ezek a gazdag háziurak páratlanok voltak: a személyükre semmit sem költöttek, ötször fölmelegített ételekkel táplálkoztak, s egy rend ruhában mentek át a férfikorból az aggastyáni mezsgyékre. Az utcán messziről meg lehetett őket ismerni borzas szőrű köcsögkalapjukról, flaskózöld kabátjukról, kampós nyelű tarka esernyőjükről, amely családi ereklyeként szállt apáról fiúra. Soha őket élő lélek omnibuszon kívül más kocsin járni nem látta, soha rajtuk kereskedő, iparos nem keresett. Szórakozás, fényűzés ösmeretlen volt számukra, s csak Bauernebel Jeromos engedett meg magának annyit, hogy délután egy-egy órára bement a kávéházba, s ott egy pohár vizet kért, amelybe aztán a magával hozott cukrot dobta bele.
A fővárosban számos anekdota keringett a gazdag család fukarságáról, közülük csak egyet jegyeztem föl. Amikor Bauernebel Konrádot, Jeromos apját, az utcán a guta ütötte meg, két hordár cipelte haza az öreget, aki már beszélni nem tudott, csak a két ujját mutatta a feleségének, jelezve, hogy ilyen kulcs szerint fizesse ki a segítő kezeket. Az asszony a mozdulatból két forintot értett, s azt át is adta a hordároknak, Konrád azonban két hatost gondolt, s látva a hallatlan pazarlást, amelyet felesége mível, szörnyethalt.
De nemcsak a fukarságban, a Bauernebelek az összeférhetetlenségben is nagyok voltak, és szere-száma nincs azoknak a bélyeges papirosoknak, amelyek az ő ügyeikben bolyongtak fórumról fórumra. Jeromos boldogtalan volt, ha egy nap nem pörölhette ki alaposan magát, sőt volt egy ügyvédje, az öreg Fabriczius, aki nem foglalkozott mással, mint hogy az ő pöreit bonyolítgatta. Bauernebel összekapott az egész világgal, magánosokkal éppúgy, mint testületekkel, családokkal éppúgy, mint a hatósággal. Bepörölte a susztert - elmaradt haszon és erkölcsi kár miatt -, ha a kitűzött időnél csak egy nappal is később hozta el a cipőjét; sikkasztás miatt jelentette föl a cselédjét, ha az a kiszabott egy darab kenyér helyett két karajt szelt le magának vacsorára; idegen vagyon rongálása címén támadt rá lakóira, ha azok a gyufáikat a lépcsőház falán húzták végig. És e csodálatos pörök, minden bíró legrémesebb álomképei, évszámra folytak, meg lettek apellálva, ki lettek bővítve, meg lettek újítva, részben anyagi haszonból, főleg azonban, hogy Bauernebel Jeromosnak igaza legyen. Ez volt az ő szenvedélye, az ő alfája és omegája, s hogy igaza legyen, nyugodt lélekkel képes lett volna a legnagyobb igaztalanságra.
- Tehát, hogy a tárgyra térjünk: egy szoba kiadó a házban? - kérdezte újra Pető.
- Igenis, fiatalúr - felelte Jeromos. - Mégpedig egy furcsa szoba. Egy igen furcsa szoba. Előre figyelmeztetem rá, csak úgy vegye ki, ha jó idegei vannak. Nem akarom, hogy utólagos differenciák merüljenek föl köztünk, clara pacta, boni amici.
- Az idegzetem eléggé rendben van - szólt a diák önérzetesen.
- No, majd meglássuk - hümmögött a háziúr. - Végén csattan az ostor.
- Tudom - bólintotta a jogász.
Bauernebel egy percig hallgatott, aztán így szólt:
- Tehát ha a dolog így áll, térjünk a részletekre. Mindenekelőtt: ösmeri ön Jozefint?
- Sohasem hallottam ilyen hölgynek a hírét - rázta meg fejét az ifjú.
- Valóban nem? - kérdezte az öreg, vércsetekintettel kémlelve a fiatalember arcvonásait.
- Megesküdhetem rá, uram.
- Hát tegye azt - kapott a szón a háziúr. - Tegye azt, és esküdjön meg rá, hogy nem ösmeri Jozefint, és nem Jozefin küldte önt hozzám.
Pető vállat vont. Úgy látszik, az öreg igazat mondott, mikor kijelentette, hogy a Bauernebel házban erős idegekre van szükség!
- Ahogy parancsolja!
A pesti Krőzus gyorsan fölállt, és megeskette az ifjút, hogy sohasem beszélt Jozefinnel, sem megbízottjával, és nem jár el Jozefin semminemű dolgában.
Pető nyugodtan letette a főesküt.
Bauernebel most megint visszatelepedett a székre.
- Akkor megkaphatja a szobát - dörmögte lassan. - Fizet érte havonta tizennégy forint és hatvan krajcárt, éspedig mindig előre, elsején, déli tizenkét óráig.
A diák fölcsapott. Micsoda mulatságos dolgokra van itt kilátás, ha már a bevezetés ilyen sokat ígérő! Dehogy szabad egy ilyen szobát kiengedni!
- Az üzlet meg van kötve - szólt a háziúr, egy ívet vonva elő a fiókból -, most tessék a szerződést aláírni.
Rendes kontraktus volt, mindenféle pontozatokkal, amelyek közt az volt a legérdekesebb, hogy a bérlő kijelentette, miszerint se nem zenész, sem pedig ipari célokra nem kívánja a szobát, sem azt üzleti helyiségnek nem fogja használni. A diák aláírta a föltételeket, aztán így szólt:
- Rendben vagyunk?
- Rendben - intett a prémeskabátos.
- Engedje meg - szólt Pető a kalapja után nyúlva -, hogy örvendjek a szerencsének.
- Majd elválik - sunyított az öreg, és óvatosan elrakta a papirost.
2
Pető másnap egy hordártól kísérve beköltözött a sárga házba. A furcsa szoba puritán egyszerűséggel volt berendezve: mindössze egy ágy, egy asztal, egy szekrény és egy szék állt benne; igaz, még egy ócska kandalló is, amelyre rá volt írva: "Kályhajavításokat a háziúr nem végeztet." Az utóbbi széljegyzeten Pető, ösmerve az előzményeket, nemigen csodálkozott, az a tény azonban, hogy az összes bútorok vaspántokkal voltak a padlóhoz erősítve, némileg meglepte.
- Csak nem gondolja a háziúr, hogy ezeket az ócskaságokat valaki ellopja? - kérdezte tehát az installációra megjelent házmestertől.
- Ó, nem - felelte Lámpl, a derék kulcsár, akinek gondterhelt, sovány ábrázata messziről elárulta az agyonkínzott alkalmazottat. - Ennek más oka van!
- Éspedig?
- Éspedig az - sóhajtott a házmester -, hogy az úr előtt e helyen egy rosszlelkű fiatalember lakott. Ez a bérlő azt tette, hogy egész éjjel jobbra-balra húzgálta az ágyat meg a szekrényt, úgyhogy Bauernebel úr, aki a szomszéd szobában lakik, percre nem volt képes a szemét lehunyni.
Pető nagy szemet meresztett.
- Egész éjjel húzogatta a bútorokat? Talán meghibbant az elméje?
A házmester sóhajtott.
- Nem, uram, ó, nem. Távolról sem. Ő a Jozefin őnagysága megbízottja volt.
A diák most másodszor hallotta ezt a női nevet, s azért célszerűnek tartotta megkérdezni, ki tulajdonképpen Jozefin őnagysága, akinek személye ilyen furcsa dolgokkal van összeköttetésben.
Lámpl úr összecsapta a kezét, mint a történelem tanára, ha a diák nem tudja, mi az aranybulla?
- Ön nem ismeri őnagyságát? - szólt kételkedve. - Ön nem ismeri? Lehetetlen.
- A lehetetlen szót Napóleon kitörölte a szótárból, Lámpl úr - vélte Pető.
A házmester keserű mosollyal bólingatta ősz fejét.
- Nos, ha nem tudja, még mindig elég korán fogja megtudni, uram, ki ő. Túl korán, uram, túl korán! És eleget is fog szenvedni tőle, én mondom, ha ugyan első nap meg nem szökik innét!
E pillanatban különös dolog történt.
Az udvar felől harangok szólaltak meg, komoly, nagy harangok, amilyenek csak öreg vidéki templomokban vannak: mély szavúak, ablakrendítők, messzire repülők. Ha püspököt temetnek, királyfit keresztelnek, akkor van ilyen harangozás, aminő e percben végigviharzott az ódon Bauernebel házon, lepörgetve a falakról a vakolatot.
- Hát ez mi? - csodálkozott a diák. - Templom is van a házban?
Lámpl mélyen fölsóhajtott.
- Ó, nem. Ez nem templom. Ez őnagysága műve.
- Jozefiné?
- Igen, uram. Csak ő tudja így az embert megkínozni. Mert tudnia kell, uram, hogy őnagysága harangműhelyt tart a házban.
- Hát harangöntő ez a hölgy? - kérdezte Pető egyre jobban beleszédülve Jozefin természetrajzába.
Lámpl megrázta fejét.
- Nem, uram. Ő nem harangöntő, távolról sem az. Ő egy úrihölgy, akinek a története, ha érdekli, a következő. Jozefin őnagysága Bauernebel úrnak az idősebb leánya, egy ifjú özvegy, özvegye a tiszteletre méltó Reinhold vaskereskedő úrnak. Reinhold úr meghalt (Isten nyugosztalja, nagy gavallér volt, a régi cipőit mind én kaptam meg), és mikor Reinhold úr meghalt, őnagysága igen pazarlóan kezdett élni, s ekkor az apja, aki élére állítja a garast, kitagadta a leányát tékozlás miatt. Ez súlyos büntetés, és más gyermek bizonnyal megtörne, de Jozefin őnagysága csak nevette a dolgot. Csak nevette, és azt üzentette az apjának: hogy két vége van a botnak, s azzal elkezdte bosszantani az öregurat. Sok-sok csípős borsot tört az orra alá, alig lehet mind elmondani. Egyebek közt ez idő szerint harangműhelyt tart fenn abban a két szobában, amelynek haszonélvezeti jogát a mi házainkban élethossziglan örökölte az anyai vagyonnal együtt. Ez a két szoba az övé, azt tőle elvenni nem lehet, s így akár tigriseket tarthat benne. És ezért harangoznak itt, uram, délben, este, éjjel, reggel, minden órában, minden percben, hogy az ember dühiben majd kibújik a bőréből.
A hordárnak, aki Pető holmiját hozta, éppen elég volt ennyi a sárga ház titkaiból.
- Tessék, kérem, engem kifizetni, hadd mehessek - mondta megszeppenve.
- No, ez kedélyes - jegyezte meg a diák, kiegyenlítve a targoncás számláját. - Itt valóban szükség van a jó idegekre. És nem lehet az őrült harangozás ellen valamit tenni?
Lámpl búsan csörgette kulcsait.
- Mit lehetne tenni? Pörlünk, uram, pörlünk, de nincs az a bíróság, amelyik ezen a dolgon el tudjon igazodni!
Az öreg kulcsár elhallgatott, és beteg madárként csüggesztette le szögletes fejét.
Pető nevetett.
- Nono - mondta, kezét Lámpl vállára téve -, azért nem kell mindjárt kétségbeesni. Minden zsákra van folt. Hallgasson csak rám, öregem. Nézze: a botnak két vége van, ugyebár?
- Mindenesetre - felelt a kulcsár némi gondolkodás után.
- Nos hát, ha ez áll - érvelt a jogász -, akkor Bauernebel úr is csak tud szeget szeggel megfizetni? Nem képes ő is őnagyságát megbosszantani?
A cerberus megrázta fejét.
- Dehogyisnem, uram, dehogyisnem! Hiszen az egész élete nem áll egyébből, mint hogy ezen gondolkodik, és bizonyos, hogy ő is elég borsot tört őnagysága orra alá. Íme például, uram, látta már a lakatosműhelyt odaát a barna házban? A barna házban lakik tudniillik Jozefin őnagysága, s Bauernebel úr a műhelyt csak azért bérelte ki a tulajdonosától, hogy állandóan őnagyságának becsörömpöljön, cserébe a harangokért. Négy legény egész nap nem csinál egyebet, mint hogy a leglármásabb pléheket kalapálja, míg azok rostává nem lyukadnak. Maga Bauernebel úr ellenőrzi őket, ott ül egész nap a műhelyben, és biztatja a legényeket: "Csak rajta! Csak vígan!"
- És nem mondják fel neki a műhelyt? - ébredt föl a diákban a jogász.
- Hogyne, hogyne - bólingatott Lámpl úr -, hogyne mondanák föl. De hát mindig ki lehet valami újat találni. Ki bizony! Okos emberek a Bauernebelek!
- Engedjen meg még egy kérdést, kedves mester - szólt Pető. - Tudtommal Bauernebel Jeromosnak legalább ötven háza van Pesten: miért nem költözik hát át az ön gazdája egy másik ingatlanába?
Lámpl lemondólag legyintett kezével.
- Meddő dolog lenne. Meddő, uram, meddő. Bemenjünk a Koronaherceg utcába? Ott pár éve egy ártatlannak látszó örményt fogadtunk be, aki kanárikat, papagájokat, majmokat, kígyókat árult. Mi történt? Az örmény egy nap vidékről két ritka kígyót kapott, hogy adja el őket a patikának, és persze az egyik kígyó szerencsésen megszabadult, bemászott a kályhába, s azóta ott kúszik a kürtőkben: az ember sohase tudhatja, melyik percben dugja ki a fejét a spórhertből vagy a vízvezetékből. Ki mer ilyen házban lakni? Vagy próbáljunk szerencsét a Duna-parton? Őnagysága megvesztegeti az összes kormányosokat, hogy éppen a mi házunk előtt húzzák meg a gőzkürtöt, ami olyat szól, hogy az ember még a ravatalról is leugrik. És különben is: Jozefin őnagyságának minden házban két szobára való haszonélvezete van, előle nem lehet elmenekülni.
A diák ki volt forgatva érveiből, tehát nevetett, és csak ezt jegyezte meg:
- Valóban kíváncsi vagyok, mi mindent fogok még e különös házban látni és tapasztalni? Mert az előzmények joggal kíváncsivá tesznek, kedves Lámpl úr.
A szegény házmester búsan bólingatott fejével, aztán meghajtotta magát és távozott.
A harangok még mindig zúgtak vadul, kétségbeesve, mintha jeges felhőt akarnának megtörni.
3
Pető nem sokat törődött a zajjal, és elrakta holmiját. Nem volt nagy munka, hat gallér és négy kézelő gyorsan helyet talál, így a diák pár perc alatt elkészült a rendezgetéssel, s azután nyugodtan élvezte az ércnyelvek tomboló zenéjét. A legények alaposan működtek vagy félóráig, néha mulatságból félreverték a harangokat, közben a lélekcsengettyűnek is szerepet adtak, de végre mégiscsak csönd lett.
Az ifjú most megfőzte a teáját, megette hozzá a hazulról hozott rózsaszínű szalonnát, s aztán, késő este lévén, nyugovóra készült. A faágy ugyan puritán volt, de azért elég puha és kényelmes, s Pető már azon jártatta eszét, milyen furcsa dolgokról fog álmodni az elátkozott házban, mikor egyszerre a jobb szobában nesz hallatszott, s a következő percben egy mély hang teljes erővel kezdett énekbe:
Míg ifjú voltam,
sok lányt csókoltam.
Tilaárom haj!
Ez se rossz - jegyezte meg magában Pető, mikor a szomszédja azt a nevezetes tényt, hogy sok lányt csókolt, immár harmadszor erősítette meg.
A ház falai igazi Bauernebel-falak voltak, pókhálóból, esetleg csalánszövetből készítve, minek folytán teljes erővel továbbították az énekhangot: az ember azt hihette volna, hogy az éjjeli dalnok az ágy lábánál ülve koptatja öblös torkát. Nagy változatosság egyébként az énekes előadásában nem volt: a dalnok folyton csak a fönti három sort ismételte, bámulatos kitartással és egykedvűséggel.
Jó, jó - dörmögte magában a diák -, nekem énekelhetsz! Végre mégiscsak elhagyod.
Mikor a szomszéd már vagy hússzor eldalolta érdekes fiatalkori eseményét, pillanatra elhallgatott. Pető már remélni kezdte, hogy immár elérkezett a nyugalom ideje, mikor újra megtört a csönd, s a dalnok fagotton kezdte fújni a nótát. A fagott általában nem szimpatikus hangszer, de a szomszédé különösen förtelmes instrumentum volt; a magasabb regiszterben recsegett, mint a kifizetetlen cipő, mély hangjai pedig vetekedtek a medve bőgésével.
Az új lakó joggal mondta el magáról, hogy erős szervezete van. Úgy is volt, a sors karvastagságú idegekkel ajándékozta meg. Egy ideig ugyan bántotta e szokatlan hangszer, de aztán a diák szép csendesen elszenderedett. Különös álma volt: lehunyt szeme előtt megjelent a Koronaherceg utcai kígyó, és udvarias főhajtással keringőre szólította föl, amelyhez a lakatosok ütötték a taktust, és Pető már táncra is kelt, mikor egyszerre rémes dörömbölés hallatszott az ajtón, és Petőnek, jobb szándéka ellenére, föl kellett ébrednie.
- Ki az? - dörmögte, és azt érezte, hogy tenyerében pofonok viszketnek. - Ki az a csendháborító?
Egy rosszkedvű hang válaszolt kívülről.
- A háziúr van itt!
- Mit kíván? - üvöltött vissza Pető, aki semmi hajlandóságot se érzett rá, hogy kimásszon meleg ágyából.
- Bebocsáttatást - jelentette ki az előbbi szózat. - Fontos ügyről van szó.
Mit lehetett tenni, a jogász fölkelt, és ajtót nyitott.
A küszöbön Bauernebel Jeromos állt, mögötte a házmester hálósapkában, alabárddal, istállólámpával a kezében, akár a német városok éjjeliőrei.
A háziúr megemelte kalapját, és belépett a szobába.
- Mit tetszik parancsolni? - kérdezte a diák, gyorsan visszabújva a meleg párnák közé.
Jeromos úr egy nyomtatott írást mutatott föl.
- Ezek a hatósági lakbérstatutumok - mondotta. - Kételkedik bennök?
- Nem! - ordította az ifjú.
- Ez szép öntől - folytatta a háziúr. - Eszerint továbbmehetünk. A szabályzat, melyet bemutattam, kifejezetten jogot ad a háziúrnak, hogy a kiadott lakást bármikor megszemlélheti. Van ez ellen kifogása?
Pető úgy érezte, hogy ki kell bújnia a bőréből.
- És ön a jogával éjjel él?! - bömbölte a téli álmából fölriasztott medve hangjával.
Bauernebel arca jéghideg maradt.
- Ez az én belátásomra tartozik - válaszolta szárazon. - Miután pedig házam nappal nem elég nyugodt arra, hogy izgatottság nélkül élhessek e jogommal, az éjjeli órákat kell e célra fölhasználnom.
A diák egy pillanatig nem tudta, mit csináljon: nevessen-e, avagy kapja föl a sétabotját, és kergesse ki a hálókabátos társaságot? Mind a kettőhöz nagy hajlandóságot érzett volna, különösen az utóbbihoz, de aztán meggondolta, hogy ha mérgelődik, ezzel csak örömet szerez a háziúrnak, hát vállat vont, és aránylag higgadtan így szólt:
- Tisztelt uram! Bauernebel Jeromos úr! Engedjen meg egy kijelentést. Ön tökéletes bolond. Megváltozhatatlan, javíthatatlan, képezhetetlen bolond. És ezek után: jó éjt! Jó éjt!
A háziúr meghökkent. Mit mondott ez az ifjú?
Hogy ő, Bauernebel Jeromos, ötven ház tulajdonosa, az aranypolgár, Pest leggazdagabb embere, bolond? Lehetséges ez? Lehetséges, hogy ekkora vakmerőség lakozzon egy zöld ifjúban?
A terézvárosi Krőzus kiegyenesedett. Most már ő volt dühös.
- Ön azt tartja, hogy őrült vagyok?! - kérdezte villogó szemmel.
- Azt - felelte a diák a dunyha alól.
Lámpl megkövesedve állott gazdája oldalán.
- Egy fiatalember meri ezt egy idősebbnek arcába vágni? - pattogott a háziúr, oly vadul gesztikulálva, hogy kiütötte Lámpl uram kezéből az istállólámpát. - Egy fiatal jogász?! Egy senki?!
De Pető már nem válaszolt.
Nyugodtan lehunyta szemét, elaludt, és álmában újra táncba bocsátkozott a kacér kígyóval.
A háziúr még egyszer megismételte a kérdést, de feleletet most sem kapott.
- Lámpl! - fordult Bauernebel szigorúan a házmesterhez, látva az eredménytelen kísérletezést. - Lámpl, költse föl ezt az urat!
A szegény cerberus hozzáfogott a hálátlan munkához. Elkezdte rázni Petőt, könyörgött neki, a fülébe kiabált, az ágyát döngette, vizet fröccsentett rá, de hiába, a diák sehogy sem akart fölébredni, nyugodt, erős lélegzettel aludt, mint a medve vízkeresztkor. Lámpl egy ideig még folytatta a harcot, aztán kimerülten fordult a háziúr felé.
- Lehetetlen! Lehetetlen, uram! Ettől az ildomtalan fiatalúrtól kitelik, miszerint meghalt, csakhogy minket bosszantson.
- Ügyetlen! - vetette oda neki Bauernebel, s megvető tekintetet vetett a diákra. - Előre! - fordult aztán Lámplhoz, aki úgy fújt, mint egy motolla. - Gyerünk a szomszédba!
4
Reggel Pető összeszedte a holmiját, és beállított a háziúrhoz, aki hosszú slafrokban ülve, éppen a kávéját szürcsölte. A logika szabályai szerint az aranypolgárnak, amint megpillantotta goromba lakóját, föl kellett volna ugrani székéből, és visszatérve az éjjeli találkozásra, a legszenvedélyesebb indulatszókban törni ki. De a logika ezúttal nem állta meg helyét.
Bauernebel nyugodtan ülve maradt - dühe az éj folyamán lecsillapodott. Ennek a magyarázata a következő. Az aranypolgár - ahogy kortársai nevezték - hajthatatlan és összeférhetetlen természet volt ugyan, de éppen azért meg tudta érteni, ha más embernek is hasonló tulajdonságai voltak. Hogy aludt egyet reá, fejéből kipárolgott a harag, a magáéhoz hasonló karaktert födözött fel a jogászban, sőt még tetszett is neki, hogy valaki, akinek nincs semmije, és nem is lesz semmije, aki egy öröknek ígérkező nulla, egy mittudoménki, ilyen vakmerő, mer vele, a hatalmas háziúrral szembeszállni. Éppen azért kissé gúnyosan, de mégis mosolyogva fogadta Petőt.
- Nos, tisztelt fiatalúr - kérdezte szemét hunyorgatva -, hát csak még sincsenek oly erős idegei, ahogy gondolta?
A diák vállat vont.
- Erős idegeim vannak, Bauernebel úr - felelte kurtán -, de azokat nem az ön, hanem a magam számára kaptam az Úristentől.
Az aranypolgár bólintott a fejével.
- Ebben igaza van, tisztelt fiatalúr, föltétlen igaza. Ez jól volt mondva. Bár nálam is úgy állana a dolog.
- Ön más. Ön egy kellemetlen, összeférhetetlen természet, tisztelt Bauernebel úr - jegyezte meg a diák nyugodt szemtelenséggel -, de én, én a légynek sem vétek. És éppen azért a lakást fölmondom. Az én hajamat nem fogja megfehéríteni, mint a szegény Lámplét.
Bauernebel nem haragudott meg: mosolyogva kapta be a tejeskifli csücskét, aztán fölállt, és Pető vállára tette kezét.
- Nagyon jól beszél, kedves barátom uram, nagyon jól. A fő az őszinteség! Én összeférhetetlen vagyok, sőt házsártos is a legnagyobb mértékben. Tisztában vagyok bűneimmel. Mea culpa! De csak egyet kérdek. Látott ön már embert, akinek kártyában, asszonyban telik öröme, s megérti ön az ilyen embereket?
- Meg - felelte a diák, aki maga is szeretett kártyázni s asszonyok után futkosni.
- Nos hát, barátom uram - bólintott a háziúr -, ahogy másnak a szép lány, a pique dame a passziója, nekem a pörlekedés nyújt élvezetet. Hiszi ön, hogy ez így van?
- Elhiszem - felelte Pető. - Én minden rosszat készséggel hiszek el önről.
A háziúr most sem haragudott meg.
- Hahaha - kacagott kesernyésen. - Meg kell mondanom, hogy az őszintesége nincs ellenemre. Velem ezen a hangon nemigen mernek beszélni az emberek. De nem ám! Éppen ezért sajnálnám, ha ön, aki tiszteletre méltó kivétel, ily gyorsan elhagyná házamat.
Pető vállat vont.
- Azt hiszi, szerencsének tartom - felelt félvállról -, ha minden éjszaka alabárdosok kíséretében tesz nálam látogatást?
Bauernebel ravaszul pislogott.
- Ah, az csak próba volt, barátocskám. Ez még nem ok a haragra. Sőt, ez alap a barátságra. Ne nézzen csodálkozva reám. Mindjárt kimagyarázom magamat.
- Kíváncsi vagyok.
- Nos, akkor figyeljen rám - mosolygott a háziúr. - Ön, nemde, megesküdött nekem, hogy semmiféle összeköttetésben nem áll Jozefinnel, sőt erről kötelezvényt is adott. Ez szép, de hát tudjuk, hogy minden írásból, esküből van valami kibúvó, van valami mentalis reservatio, másképp a fiskálisok már rég éhen vesztek volna. De maradjunk a tárgynál. Tehát én éltem a gyanúpörrel, hogy ön mégiscsak valamelyes nexusban áll Jozefinnel, tudom is én, hogy s miként: talán tizenöt emberen keresztül, talán úgy, hogy maga se tudott róla, s azért elhatároztam, hogy kipróbálom önt.
- Nagyon kedves - jegyezte meg a diák szárazon.
- Tervem a következő volt - folytatta a háziúr. - Ha ez a Pető úr az első őrült éjszaka után megtartja a szobát, akkor föltétlen a Jozefin embere, mert a Jozefin megbízottaival tehetek, amit akarok, agyonszekírozhatom őket, azok minden ördög és pokol dacára itt tanyáznak a nyakamon, vide a harangöntők vagy a fagottművész. Jozefin úgy megfizeti őket, hogy ha a ház összedől, a harangok még mindig zúgni fognak benne, s a fagottista még mindig ifjúkoráról ábrándozik. Ha tehát az első éjszaka után a diák úr azt mondja: "Alászolgája!", akkor a dolog rendben van, ő nem megbízott, nem a leányom bérence, és én csak örülhetek, hogy ilyen jó lakóm akadt.
Petőnek nevetnie kellett.
- Az ön logikája - felelte meghajtva fejét - valóban bámulatos!
- Nos tehát - folytatta tovább az aranypolgár -, ön kiállta a próbát, s azt mondta: "Alászolgája!" Ennek következtében ezennel leteszem ön előtt a fegyvert, s ígérem, hogy több éjjeli inspekciót nem tartok.
- Ez esetben - jegyezte meg a diák - visszavonom a fölmondást.
Bauernebel átszólt a másik szobába.
- Tilda! Tilda! Gyere csak át! Vendégünk van!
Az ajtó megnyílt, s a küszöbön megjelent egy csinos fiatal hölgy: ugyanaz, aki annak idején Petőt a lakatosműhelyhez irányította.
A diák meghajlott, a kisasszony pedig odanyújtotta keskeny fehér kezét.
- A leányom - mondta Bauernebel büszkeséggel, s azután hozzátette: - Az apja leánya! Ezennel bemutatom neked Pető urat!
Tényleg volt benne valami az öregúrból; a makacs szem, az okos homlok s a parancsoláshoz szokott száj az aranypolgárra vallott, de a kemény vonásokat a fiatalság és üdeség zománca puhította meg.
- Nos, hogy tetszik? - kérdezte a házigazda a diákot.
Pető habozott.
- Azt nem lehet egykettőre megállapítani - szólt megfontoltan. - Ha azt fogom mondani, hogy a kisasszony szép, úgy a kedves leánya, aki az "ön leánya", föl fogja biggyeszteni az ajkát, és azt mondja: olcsó bók! Ha pedig az ellenkezőjét állítanám, összeütközésbe kerülnék az igazságérzésemmel.
Bauernebel bólintott a fejével.
- Nagyon jó, fiatal barátom, nagyon jó. Ön a rébuszt helyesen fejtette meg.
Tilda nem osztotta apja véleményét.
- Ez is csak bók - jegyezte meg hidegen -, ha mindjárt más formában.
A diák nem jött zavarba.
- Nem kezdhetem meg az ösmeretséget rögtön igazmondással - felelte nyugodtan. - Mert méltóztasson elhinni, kegyeddel csak olyan férfi tudna megférni, aki keményen fogná a gyeplőt.
A leány dacosan nézett Pető szemébe.
- Abba nekem is van beleszólásom.
- Kérem - hajtotta meg magát az ifjú -, én nem vágyom e szerepre.
Az aranypolgár a kezét dörzsölte.
- Nagyon jól beszél ön, fiatal barátom, nagyon jól. Kész debatter, kész dialektikus. Tehát térjünk a tárgyra. Ön ezek szerint megtartja a szobát, s én lemondok az inspekciózásról: clara pacta, boni amici.
- Rendben van. Ha ön azonban megszegi a szavát - jelentette ki az ifjú vészjóslóan -, akkor én holnap elmegyek Jozefinhez, beállok bérencének, s lőporgyárat nyitok a szobámban.
Pető fölkelt, s távozni készült.
A háziúr kezet fogott vele, aztán mintha nagy kegyet osztana, így szólt.
- Ha kívánja, leszedem a szobája bútoráról a vaspántokat. Biztos vagyok benne, hogy ön éjjelente nem fogja az ágyat jobbra-balra húzgálni.
- Ez több, mint amennyit megérdemlek - jegyezte meg az ifjú szerényen, s azzal távozott.
5
Amint Pető visszament a szobájába, a folyosón egy különös emberrel találkozott, egy zord arcú úrral, aki nagy, fekete karbonáriköpenybe volt burkolva, s a hóna alatt rengeteg kottacsomót tartott. Nyilván zenész volt: bársonykalapja s hosszú haja legalább arra vallott, s ezért a diák joggal szomszédját vélte fölismerni benne.
Pető gondolt egyet.
- Bocsánat, uram - szólította meg udvariasan a karbonáriköpönyegest -, nem ahhoz a kiváló fagottművészhez van szerencsém, aki mellettem lakik?
A bársonykalapos meghajtotta magát.
- Valóban, uram - felelte -, a fagottista én vagyok.
- Pető a nevem - mondta a diák kezét nyújtva.
- És engem Bulcsu Emődnek hívnak - felelte a zenész. - Bulcsu, ez tudniillik a művészi nevem. Valóban azonban a Buchwald család tagja vagyok.
Pető elgondolkozott egy pillanatig. Mi az ördögnek kell a regényes Bulcsu név ahhoz, hogy az ember egész éjjel azt fújja: "Míg ifjú voltam, sok lányt csókoltam, tilaárom haj!?" Ezt ugyan a derék Buchwald név is megteszi.
A karbonáris nyilván megsejtette szomszédja titkos gondolatát.
- Ah, uram - szólt sóhajtva -, engedje meg, hogy röstelkedésemnek adjak kifejezést. Nagy röstelkedésemnek, mert az előzmények után ön engem bizonnyal félreismer, mint sokan a világban.
- Tessék elhinni, hogy ez a szándék távol áll tőlem - udvariaskodott a jogász.
- Nem, ne mondjon ellent - erősködött a fagottista. - Tisztában vagyok a helyzettel. Elösmerem, hogy sokat vétek a múzsa ellen, sokat hibáztam önmagammal szemben, de... nem tisztelne meg egy percre látogatásával? - tette hozzá szobája ajtaja felé mutatva.
- Tartom szerencsémnek - hajtotta meg fejét Pető, s azzal már bent is volt a fagottművész odvában.
Barátságosnak az ifjú zenész lakását mondani nem lehetett. A bútorzat még puritánabb volt, mint a jogásznál, s szobadíszül csak egy ócska lovaglóostor szolgált, amely búsan fityegett le a falról.
- Ön lovagolni is szokott? - kérdezte Pető a hippológiai szimbólumra mutatva.
- Ó, dehogy - tiltakozott szomorú mosollyal a művész -, ez az ostor nem az enyém. Ez az elődömtől, egy nyugdíjazott kapitánytól maradt fönn. Mert én itt, mint talán sejti, csak albérlő vagyok. A lakás tulajdonképp egy nyugdíjazott századosé, akit azonban a harangöntők első nap szerencsésen kizavartak az elátkozott falak közül. Ekkor Jozefin őnagysága kibérelte számomra e helyiségeket. Helyiségeket mondok, mert még három szobám van. Cifra nyomorúság: négy szoba, és egy tál étel se. Méltóztasson megpillantani a lakosztályt!
És a művész végigvezette új ösmerősét további három szobán, ahol a bútorzatot mindössze egy öreg kalap és egy kitömött galamb képviselték. Mikor a szemle véget ért, visszakerültek az első helyiségbe, s Pető egy kottákkal megtömött ládára, a fagottista pedig az ágyra telepedett le.
- Üdvözlöm önt lakomban - kezdte el újra a zenész -, és remélem, hogy nem leszünk ellenségek, jóllehet önnek erre, belátom, oka és joga van. Kétségtelennek tartom ugyanis, hogy kegyed, mint a legtöbb ember, nem barátja a fagottnak, valamint annak sem, ha valaki ezerszer énekli el a szomszédjában azt, hogy "Míg ifjú voltam, sok lányt csókoltam, tilaárom haj!" Én sem vagyok kedvelője az ilyen zenei élvezetnek, legkevésbé sem. De hajh! Az élet nehéz! Engem e szörnyű hangszerhez az a kérdés fűz, hogy mi jobb: éhen halni vagy fagottozni? Nem nehéz eldönteni, nyilván az utóbbi, azért hát jobb meggyőződésem ellenére kénytelen voltam elfogadni Jozefin őnagysága ajánlatát, és magamra venni ezt az átkozott igát! Havi harminc forintért napestig bosszantanom kell Bauernebel urat, ez az én hivatásom, ez az én életem, piha!
Bulcsu mester elkeseredve lóbálta a lábát, majd így folytatta:
- Az emberek, s köztük ön is, joggal hihetik, hogy egész valóm nem ér egy pipa dohányt. A látszat is e mellett szól. Pedig tévednek, nagyon tévednek. Bennem is léteznek ambíciók, én is tudom, mi az ideális cél, s remélem, hogy azt egykor el is érem, hogy egykoron lesz belőlem valami. Anch'io sono pittore. Tessék itt körülnézni, a szoba, nemde, csupa kotta. Tudja, mi ez? A Nero című nagyopera előmunkálatai, partitúrarészletek, megkezdett dalok, hangszerelési kísérletek. Ez az én életcélom, ambícióm. De amint belemelegszem a munkába, s emelkedem a Parnasszus felé, egyszerre eszembe jut, hogy tulajdonképp mire is szerződtem: semmi másra, mint hogy megbosszantsam Bauernebel urat, valamint hogy kiszekírozzam a többi bérlőt, s így rá kell gyújtanom a fagottra. Ó, te utálatos szerszám - tört ki belőle az elkeseredés -, csak téged ragadna már el a zord enyészet, amely annyi sok más derék embert s intézményt tesz tönkre!
Pető részvéttel nézett új barátjára. Tényleg, naphosszat jobb meggyőződés ellenére fagottozni, nem lehet a legkellemesebb életpálya.
- És mióta tart a pörlekedés apa és leánya közt? - kérdezte a jogász a zenésztől, aki még mindig gyilkos tekintetet lövellt a fagottra.
- Ki annak a megmondhatója?! - sóhajtott a muzsikus. - Azt hiszem, ez a pörlekedés már évszázadok óta tart, és úgy sejtem, sohasem fog véget érni.
- Ez a Jozefin nagy hárpia lehet - vélte Pető egy kis szünet után.
Bulcsu mester tétován nézett a jogászra.
- Ön nem ismeri őnagyságát? - kérdezte aztán.
- Sohasem láttam; egyébként is, most jöttem vidékről.
A zenész tiszteletteljesen fölállott, mintha szemben lenne Jozefinnel.
- Bauernebel úr leánya - mondta sok kenettel - bájos, szeretetre méltó teremtés. Üde, okos, kedves, csaknem olyan üde és kedves, mint Tilda.
A Tilda szónál a zenész alakoskodáshoz nem szokott muzsikus arca hirtelen kigyúlt, úgyhogy Pető, aki pszichológiailag némileg képzett volt, gyanakodva nézett szomszédjára.
- Tilda, úgy látszik, tetszik önnek? - kérdezte egy kis szünet után a fagottistától.
Bulcsu az ablakhoz ment. Ott állt egy ideig, és szomorúan nézett ki az utcára, ahol az utcagyerekek éktelen visítása közben éppen a külvárosok szenzációja, a sintérkocsi döcögött végig.
- Hogy tetszik-e? - mormolta inkább a zenész, semmint mondta. - Kinek ne tetsszen a hajnal, a rózsabimbó, a napsugár? Kit ne illetne meg a szépség, a szűzi tisztaság? Ó! Hiszen ez az én tragédiám! Ez az én kétségbeejtő, oidipuszi tragédiám! Minek is tagadnám! Fülig szerelmes vagyok Tildába, és mindazonáltal gyűlölnöm, bosszantanom kell őt. S mindezt a nyomorult pénzért! Uram! Négyfelvonásos szomorújátékot lehetne írni rólam, szívhasogató, keserves tragédiát!... Hopp! Megszökött! - tette hozzá egyszerre élénken, az ablakon át meglátván, hogy egy nagy kuvasz, amelyet a pecér éppen elcsípett, diadalmasan eltépte a dróthálókat.
Pető is odalépett az ablakhoz.
- Ez bizony szomorú, kedves barátom - szólt, kezét a muzsikus vállára téve -, de az élet, a kenyér igazolja önt. Én értem helyzetét... Ki vehetné rossz néven öntől, hogy alkalmazkodik a lét rideg törvényéhez?
- Nekem csak az fáj - szólt Bulcsu lemondással -, hogy Tilda rossz néven veszi működésemet. Pedig ha tudná, hogyan imádom, hogy minden dalom neki szól, hogy még éjjel is róla álmodom, talán jobb véleménnyel lenne rólam!... De elég volt - tette hozzá, végigsimítva homlokát, mintha a gondokat akarná letörölni róla -, lássunk munkához!
Visszafordult a kályhához, levette a falról borzalmas hangszerét, és elkeseredve, kipirult arccal, kidűlt szemmel kezdte fújni a fagottot, amely recsegve, dörmögve engedelmeskedett ura parancsának.
6
Amint Pető másnap az utcán végigballagott, egy úri fogat robogott el mellette, és kíméletlenül lefröcskendezte sárral. A diák - ahogy ilyenkor mindenki tenni szokta - megvetéssel nézett utána az udvariatlan kocsinak, amelynek lovai hirtelen mozdulattal a barna ház előtt állapodtak meg. A zöld kabátos inas leugrott a bakról, kinyitotta a fogat ajtaját, s egy kék selyembe öltözött hölgynek nyújtotta kezét.
Ez bizonyára Jozefin - konstatálta a jogász, s rögtön megjegyezte: - Valóban oly csinos, amilyennek Bulcsu festette!
A szép asszony egy percre megállapodott a kapunál. Az utcán ugyanis a következő dolog történt:
A szomszédos épületből a veteránzenekar indult útjára, s a tábornok megpillantva Jozefint, tisztelgést vezénylett őnagysága előtt, majd a zenekar a díszindulóba fogott. A kis dob gyorsan pörgött, a klarinét nemes harcra kelt a bombardonnal, s a kecskeszakállas suszterek peckesen lépkedtek az utca pocsolyáiban.
A diák nevetett, s aztán megkérdezte a szomszéd gyertyamártótól, aki a nagy zajra szintén kiszaladt az üzletéből, vajon mi az oka a hadastyánok e nagyrabecsülésének? A gyertyamester ekkor azt a választ adta, hogy őnagysága védnöke s mecénása az egyletnek. Ő tartja fönn az egyletet, ő veszi a hangszereket. A derék katonák, a világ legrémesebb malacbandájával, nap nap után végigvonulnak az utcán, persze csak azért, hogy az öreg Bauernebel kibújjék a bőréből, részben a hamis játék, részben a leánya pazarlása miatt.
- Kedves egy családi élet - vélte a jogász, s még egyszer megnézte Jozefint, aki bájos mosollyal búcsúzott el a parádézó hadastyánoktól.
Pár nap múlva Pető újra összeakadt a szép asszonnyal, éspedig következő módon.
Jozefinnek két paripája volt, s egy sétalovaglásról hazatérve, az úrhölggyel a Király utcában a következő dolog történt: egy csomó suszterinas, akik már pár nap óta ellenséges magatartást tanúsítottak vele szemben, utánaszaladtak, s a fővárosi csibészifjúság szokása szerint, mindenféle gúnyos szavakkal illették az amazont.
- Kisasszony! Hosszabb a péntek, mint a szombat! - ezt kiáltották, meg azt:
- Néni, néni! Ha leesik, jöjjön ide, majd fölemelem!
Edwards, az angol lovász, jéghideg ábrázattal tűrte a gyalázatos sértéseket, amelyekkel szemben védtelen volt, de Jozefinnek kigyúlt az arca a haragtól, egyrészt a szégyentől, másrészt, mert érezte, hogy a jelenetet az apja rendezte.
Úgy is volt; az öreg Bauernebel nekiszélesedett ábrázattal ott ült az ablakban, és látható örömmel élvezte az épületes botrányt, amely ugyan hatvan krajcárjába került, de ezt az összeget bőven megérte. Az összecsődült utca népe is ezen a véleményen volt, a kintornások, kofák, utcaseprők csomóba verődtek, és hangos derültséggel fejezték ki tetszésüket, mialatt a két lovas mielőbb otthon szeretett volna lenni.
Az egyik suszterinas, aki mint látszott, a többi vezére volt, éppen egy újabb tréfára készült, s egy túlérett almával célba vette Edwards kokárdás köcsögkalapját, amikor váratlan dolog történt. A gyalogjáróról ugyanis egy úr a csirkefogók közé ugrott, az egyiknek jól meghúzta a fülét, a másodikat fölpofozta, majd a vezért a gallérjánál fogva fölemelte a magasba, ahogy a kutyakölyköket szokás, mialatt szabad kezével tovább osztotta jobbra-balra a nyakleveseket.
Ez a titokzatos idegen, talán nem kell mondanom, a lovagias Pető vala.
A hatás meglepő volt.
A cipészifjúság pillanat alatt le volt fegyverezve, s ahány inas, annyi felé szaladt éktelen sivítással. Maga a levegőben függő vezér is fordított egyet a dolgon, s kétségbeesve rimánkodott a diáknak, hogy kegyelmezzen meg ifjú életének, hogy őt csak fölbérelték, hogy életében nem fog ilyet tenni, s még holnap mindent meggyón a templomban.
A diák hajlandónak mutatkozott az irgalomra, s a földre tette a vezért, a kezét azonban nem eresztette el.
- Elbocsátlak - szólt szigorúan -, de csak úgy, hogy előbb odamész a nagyságos asszonyhoz, kezet csókolsz neki, és alázatosan bocsánatot kérsz tőle.
A suszterinas minden föltételt elfogadott, és Petőtől kalauzolva, bement a barna ház udvarába, amelyet ezalatt Jozefin, a diák közbelépése alapján, immár háborítatlanul ért volt el. A szép hölgy éppen leszállt paripájáról, mikor a rab és kísérője hozzáléptek.
- Nos, mit mondasz? - kérdezte a jogászalakba öltözött nemezis, nagyot lódítva a pórul járt vezéren.
A suszterinas lerótta az eléje szabott föltételeket: kezet csókolt, és alázatosan bocsánatot kért a megsértett hölgytől.
- Elmehetsz! - intett Pető a szép aktus után. A csiszlik azonnal neki is iramodott a végtelenségnek. Mikor azonban a kapuhoz ért, visszafordult, tölcsért csinált a kezéből, és éles hangon visította a jogász felé:
- Duna-vadász! Duna-vadász!
Duna-vadász, azaz: Donaujäger! A hatvanas években ugyanazt a gyanús fogalmat födte, mint ma a csirkefogó szó, s ennek következtében Petőt oly érzékenyen érintette, hogy a diák szó nélkül újabb üldözésére akart indulni a csiszliknek, s már ugrott is egyet, mikor egy puha kéz megfogta karját, és visszatartotta az amúgy is meddőnek látszó hajszától. A puha kéz, mint jól sejtik, a Jozefiné s nem Edwards-é volt.
- Hagyja el - szólt őnagysága mosolyogva -, ez a háború! Adunk is, kapunk is sebeket.
A diák meghajtotta magát, és bemutatkozott.
- Pető vagyok - mondta, fél szemmel még mindig a suszterinas felé sandítva.
Őnagysága kecsesen biccentette meg fejét.
- Ön odaát lakik, apám házában? - kérdezte szép kék szemét az ifjúra függesztve.
- Valóban - dadogta a jogász meghatva. - Hogyan tudja ezt a nagyságos asszony?
- Mindenről pontosan vagyok tájékozva, ami odaát történik. Ön hétfőn hurcolkodott be a második emeletre, egyik szomszédja Bulcsu, a másik az apám; igaz?
- Tényleg úgy van - mondotta a diák, mert ugyan mi mást mondhatott volna?
Jozefin kissé gúnyosan mosolygott.
- És hogy van megelégedve a lakással?
- Mondhatom, furcsa diáktanya - szólt a diák, és megállapította, hogy Jozefinnek nemcsak szép szeme és arca, hanem bámulatos haja és pompás termete is van.
- És hogy jutott az eszébe ideköltözni? - kérdezte őnagysága, mialatt egy lesiető inas kék köpenyeget borított vállára.
- Egyrészt azért - felelt a diák -, mert barátja vagyok az érdekes dolgoknak, márpedig e házban ugyancsak sok nevezetes esemény akad, másrészt pedig kitűnő egérútnak tartom a jövő számára.
- Egérútnak?
- Úgy van. Az okos jogász a jövőbe néz, ellentétben a történelem barátjával, aki a múltakat fürkészi. Ha pedig leveszem a következendő idők képéről a fátylat, éppen nem tartom kizártnak, hogy a vizsgáim oly jól sikerülnének, mint azt az édesatyám kívánja. Méltóztat érteni?
- Legkevésbé sem - válaszolta őnagysága őszintén.
- Akkor hát folytatom. Vegyük a dolgokat úgy, ahogy vannak. Vegyük azt az egyszerű, mondhatnám, magától értetődő esetet, hogy az alapvizsgáimon megbukom. Mit teszek akkor? Mint igazolom magamat szüleim előtt? Rendes körülmények között semmivel, hacsak azzal nem, hogy lusta voltam. De e házban a helyzet más. Ha itt megbukom, egyszerűen Pestre kéretem apámat, elviszem a szomorú négy fal közé, végighallgattatom vele a veteránok koncertjét, Bulcsu mester szerenádját és a harangöntők fulgura frangóját, s aztán azt mondom neki: "Hát lehet itt tanulni? Hát tudnál-e te itt előkészülni a vizsgára?", és az öregúr, mint igazságszerető lélek, kénytelen lesz velem együtt belátni, hogy fiának tökéletesen igazsága van e tárgyban.
Jozefin kezet fogott az ifjúval.
- Önt sem a csirke költötte - jegyezte meg mosolyogva.
- Valóban nem - csatlakozott nézetéhez Pető. - Csókolom a kezét!
A szép asszony kegyesen megbiccentette fejét, aztán még egyszer megszólításával tüntette ki a jogászt.
- Tud lovagolni? - kérdezte szeretetre méltóan.
Pető habozott. Igazat mondjon-e, vagy hazudjon? Ha az előbbi irányhoz tartja magát, úgy be kell vallania, hogy nem ért e mesterséghez. De micsoda lovag az, aki nem tud paripákkal bánni? Végre is győzött benne a jobb érzés, és őszintén nyilatkozott:
- Nem tudok - mondta szemét lesütve.
- Kár - biggyesztette föl ajkát őnagysága -, néha talán kedve lett volna engem elkísérni.
A jogász lehorgasztotta fejét, és átkozta sorsát, amiért nem tud lovagolni. Micsoda hiányos nevelésben is részesült! Elsajátította a matézist, a szintaxist, a fizikát, a geometriát, de mit ér ez ahhoz képest, ha valaki nyeregbe tud ülni! Ha ő mindezzel tisztában volna, most lovagja lehetne a szép asszonynak, együtt vágtatna át vele tüskén-bokron, míg így egy bizonyos űr van köztük, s ő szomorúan kénytelen megállapítani, mily nagy hiba, ha valaki az összes hippológiai eseményekből csak az Augiász istállóját ismeri.
Jozefin karcsú alakja már eltűnt a lépcsőházban, és Pető még mindig ott állt az udvar közepén, tétován nézve a szép asszony után. Be szép is volt ez a karcsú hölgy, csak most látta igazán, hogy szemben állt vele, hogy a közelségét, a százszorszép parfümje illatát érezte. Még ilyen bájos nőt nem látott, s a szívében egy eddig nem sejtett érzelem támadt föl, és nőtt, nőtt ijesztő gyorsasággal, mint a paszuly szára a bőséges éjszakai eső után.
7
Amint belépett a sárga ház kapuja alá, Pető ott találta Bauernebelt, aki slafrokban, taplósipkával a fején, szokás szerint Lámpl úrral pörlekedett, ezúttal azért, hogy mért gyújt olyan korán lámpát a lépcsőházban, holott sokkal jobb, ha az sötétben marad, legalább a lakók nem csoszognak annyit a grádicsokon, amelyek koptatásáért úgysem fizetnek egy rézfityinget sem.
Mikor a háziúr megpillantotta Petőt, abbahagyta a megrémült Lámpl korholását, és a diákhoz fordult:
- Servus humillimus - mondta gúnyosan hunyorgatva macskaszemét -, tehát megvan a barátság, megvan?
A jogász rosszkedvűen nézett az aranypolgárra.
- Micsoda barátság, ha szabad kérdeznem? - vetette oda kurtán.
- Haha - nevetett Bauernebel. - Mintha nem tudná? Hát micsoda barátságról lehet szó? Talán az Arabi pasáéról? Vagy a szerb püspökéről? Dehogyis, dehogy!
- Úgy sejtem, hogy ön Jozefin őnagyságára céloz? - kérdezte Pető szárazon.
A háziúr újra nevetett.
- Hahaha! Persze hogy persze, önnek éles elméje van, fiatal barátom.
A jogásznak nem volt kedve tréfálni.
- Akár éles az elmém - felelte hűvösen -, akár nem, önnek ahhoz semmi néven nevezendő köze. Kizárólag tőlem függ, hogy kivel tartok barátságot, kivel nem!
Az aranypolgárt nem lehetett kihozni a sodrából.
- Igen helyesen beszél, tisztelt barátom uram. Igen jól beszél, sőt igaza is van, ami két különböző dolog. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy az egész ügy nagyon kedvemre van, nagyon is kedvemre.
A fiatalember nem válaszolt.
- Nos - folytatta tovább a háziúr -, nem kíváncsi rá, hogy miért?
- Nem.
- Pedig önt is érdekelné. Két gombot egy ellen, hogy önt is érdekelné.
- Mégsem óhajtom, hogy velem okait közölje.
- Ej, ej, de föl van paprikázva - nevetett a terézvárosi Krőzus. - És hogy égnek az orcái, hogy lángol a tekintete! Hahaha! Szép asszony a lányom, mi?
Pető észbe kapott. Haraggal nem lehet a Bauernebelekkel boldogulni, számukra kész öröm, ha valaki reagál a csipkelődésükre. És éppen ő, akivel nem olyan könnyen lehet elbánni, ő tenné meg e szolgálatot nekik? Ó, nem!
A jogász tehát vállat vont, és nyugodt mosollyal fordult a háziúrhoz.
- Látja, milyen naiv ön, kedves Bauernebel úr - mondta fölényesen. - Az előbb a kedves leányával beszélgettem odaát, s ő így szólt hozzám: "Kedves Pető úr, tegye meg nekem azt a szívességet, s ha találkozik odaát az apámmal (mert bizonyos, hogy ő kileste ismerkedésünket), vágjon kétségbeesett arcot, s meglássa, az öregúr egész regényt fog az ábrázatából kiolvasni. Hogy én önt megvesztegettem, hogy egy új ellensége támadt, hogy jó volna önt lefegyverezni." Őnagysága kívánsága szerint cselekedtem is, és tényleg, ön már meg is komponálta a históriát. Bökje ki hát szaporán!
Az aranypolgár ravaszul mosolygott.
- Jó, jó - mondta, kezével távozást intve Lámpl úrnak, aki kész örömmel engedelmeskedett a parancsnak -, azért az ostor a végén csattan.
- Ne mondja!
- De bizony, ott csattan, servus humillimus.
- Aztán hogy, kedves Bauernebel úr?
Az öreg szippantott egyet tubákosszelencéjéből.
- Nagyon egyszerűen - felelte meggondoltan. - Íme a textus. Ön megismerkedett Jozefinnel, s ahogy én a helyzetet látom, ön sonica beléje fog szeretni. Jozefin nagy művésznő az ilyesmiben, a manó tudja, kitől örökölte, hogy az emberek oly szeretetre méltónak tartják?
- Bizonyára az apjától - szemtelenkedett a jogász.
- Hahaha - nevetett az öreg -, nagyon jó! De ez nem tartozik a dologra. A dologra az tartozik, hogy ön bele fog szeretni Jozefinbe, éspedig őrülten. Ez a tény pedig nekem...
- Egy újabb ellenfelet jelent - vágott közbe a diák.
- Újabb ellenfelet? - kacagott tovább az aranypolgár. - Ó, dehogy. Távolról sem. Sőt ellenkezőleg: egy újabb barátot!
- Ne mondja! És hogy képzeli ezt a metamorfózist?
Bauernebel az ifjú vállára tette kezét.
- Csak úgy, hogy ez a mi kedves Jozefinünk önt, amikor hozzá az első jól kicsiszolt vallomással közeledik, egyszerűen kineveti, mint már annyi más ifjút. Kineveti, elkergeti, eladja, mint egy ócska kabátot. És mi történik erre? Az történik, hogy ön sértett önérzetében elrohan, és így kiált föl: "Most már ellenségek vagyunk mindhalálig!" Hogy pedig ennek a mondásnak tényleg is legyen foganata, arra nincs a világon jobb mód, mintha ön szépen beáll Bauernebel Jeromos házi gárdájába. Eddig van. Nincs másképp, mert a matézis nem csal.
Pető csöndesen bólingatta sétabotját.
- Eszerint tehát udvaroljak őnagyságának? - kérdezte némi szünet után.
A háziúr kézzel-lábbal integetett.
- Természetesen! Minden úton és módon! Nappal és éjjel! Hahaha! Nagyon jó! Szakállamra, nagyon jó! Hahaha!
- Nagyszerű! - jegyezte meg Pető gúnyosan -, óriási! Önben egy Anaximenész veszett el, kedves Bauernebel úr.
- Nem veszett el - tiltakozott a háziúr. - Megvan! Itt él bennem! Hahaha!
- Hahaha! - nevetett az ifjú is, és sok méltósággal fordult be a sötét lépcsőházba. - Végén csattan az ostor, kedves Bauernebel úr! A végén!
8
Egy borús téli alkonyaton Pető átment Bulcsu mesterhez, akit egy kis vacsora utáni kirándulásra akart elcsábítani. A jogász figyelmét már hetek óta felköltötte volt egy tarka plakát, amely úton-útfélen Christophe úr, a csodálatos kígyómester mutatványait ábrázolta. A hirdetmény szerint Christophe úrnak nem volt gerince, ami abban az időben még ritkaságszámba ment. Ma persze az ilyesmi már nem kelt föltűnést.
Mikor Pető belépett a zenész hideg odvába, az ifjút a félhomályban komor arckifejezéssel látta az ágya szélén ülni.
- Mi baj, Bulcsu mester? - köszöntött rá a jogász.
A fagottista nagyot sóhajtott, s csak azután felelt.
- Hiszen ön tudja - mondta siralmasan. - Ahányszor egyedül vagyok, és nem dolgozom keserves robotban, elém áll Tilda alakja, s megerősíti azt a hitemet, hogy kétségbeejtően szeretem őt.
Pető hidegebben fogta föl a dolgot.
- Nos, ez még nem olyan kétségbeejtő - vélte, letelepedve egy partitúrára. - Sőt: részben örvendetes. Mutatja, hogy az idealizmus még nem veszett ki a földről.
A zenész szomorúan intett jobbjával.
- Ha az idealizmust nekem kell fönntartanom, attól félek, hogy ez a lelki érzelem mihamar elveszti egyik támaszát.
Pető nevetett.
- Csak nem gondol öngyilkosságra, Bulcsu úr?
A fagottista fölállott, és komor arccal felelt.
- De igen. Ön eltalálta. Meg szeretnék válni az élettől. Egyszer s mindenkorra. Ez a leghelyesebb megoldás. Ezt parancsolja a lélek. A test azonban gyönge, s nem meri a tervet végrehajtani.
- Ezt a test helyesen cselekszi, kedves barátom - állapította meg a diák.
- Nem cselekszi helyesen, Pető úr - rázta meg a zenész dús fürtjeit. - Nem cselekszi helyesen, mert ez férfiatlanság. Sőt: egyenesen gyöngeség, förtelmes gyávaság. De ki tehet róla? Be kell vallanom, hogy ereimben nyulak vére lüktet.
A jogász megrázta fejét.
- A gyávaság a sors véletlen adománya, Bulcsu, csakúgy mint minden lelki tényező. Ugyanolyan joggal, hogy gyávává tette, a sors önt bátornak is alkothatta volna.
A zenész nem mondott ellent.
- Ebben önnek igaza van - felelte némileg megvigasztalódva -, bátorság, gyávaság, erény, bűn, tehetség, mindez csak véletlen a földön. Semmi se függ tőlünk, sem az élet, sem a halál. Isten kezében vagyunk mindannyian. Ebbe én is belenyugodnám, de egy benső hang ennek dacára egyre azt harsogja bennem, hogy minden, ahogy van, nincs jól, hogy földi pályafutásom haszontalan, szégyenletes, hogy egész életemben rossz fagottista maradok, hogy szerelmem is dőre, ostoba, s hogy végre: menedék csak a sírban van.
A Nero szerzője sóhajtva kelt föl, és miután közben öreg este lett, meggyújtotta a lámpát. Amint az első fénysugár fölcsillant, Pető arra a meglepő tapasztalatra jutott, hogy a fagottista asztalán pénz - valódi, hamisítatlan, csillogó pénz - fekszik, egy-két aranydarab és néhány ezüstforint, amelyek bizalmasan simulnak egy zöld hasú bankjegyhez.
- Mi ez? - kérdezte meglepetve a jogász, aki elszokott az ilyen látványosságtól.
- Ez pénz - felelte Bulcsu megvető mosollyal. - Pénz, amely e földet uralja. Pénz, amely mutatja, mily nagyok azok, akiknek sok van belőle, s mily nyomorultak vagyunk mi, akiknek semmi sincs e fajtából. Ez a pénz teszi azt, hogy nekem reggeltől estig fagottoznom kell, s ugyanez a pénz magyarázza meg, amiért Tilda sohase lehet az enyém. És ez a nyitja, hogy most, ha volna bennem egy csöpp bátorság, golyót kergetnék a fejembe.
- Különös magyarázat! - vélte a jogász, akit a pénz éppen ellenkező következtetésekre hangolt.
- Pedig úgy van - folytatta a zenész nekihevülve. - Hallgasson rám. Bennem a szerelem és a kötelesség borzalmas tusát végez. Borzalmas tusát, mondom, s a vég kell, hogy szomorú legyen. Oly sima s mégis oly kétségbeejtő a helyzet! Íme, lássa ön is. Egyrészről itt van Tilda, akit úgy szeretek, mint ahogy még ember a földön nem szeretett, másrészről pedig itt áll Jozefin őnagysága, aki azért fizet, hogy az öreg Bauernebelt bosszantsam. A Montaguek és Capuletek egymáshoz való viszonya Castor és Pollux barátsága ahhoz képest, hogy az én személyem az öreg Bauernebellel szembekerült. Hogy remélhetném, hogy csak valaha is egy jó szót kapjak imádottamtól. Hogyan gondolhatnám, hogy Tilda valaha az enyém lehetne, mikor tűz és víz, ég és föld, hegy és völgy közelebb állnak egymáshoz, mint én és tisztelt háziuram? Avagy hiszi ön, hogy ez lehetséges? Van ebből a csávából más menekülés, mint a pisztoly!?
Pető vállat vont.
- A sors már nagyobb különbségeket is kiegyenlített - mondotta könnyedén, miután jó tanácsokat osztogatni tényleg nem nehéz.
- De ezt nem fogja kiegyenlíteni - rázta meg fejét Bulcsu. - Nem, nem, már csak azért sem, mert mindentől eltekintve, a világ legszerencsétlenebb embere én vagyok. Én vagyok a fordított Midás. Amihez nyúlok, amire ránézek, az már az ördögé, az már elveszett; ha ma a kezembe adnák Rothschild vagyonát, egy éjjelen át szecskává változna.
- Az ön fantáziája túl színes, Bulcsu mester.
A muzsikus sötéten bámult maga elé.
- Higgye el, hogy nem - mondotta. - Vagy érhet-e valakit nagyobb szerencsétlenség, mint engem a Bauernebel kisasszonnyal? Nem! A világon millió és millió fiatal hölgy van, millióba és millióba lehetnék szerelmes, de nem, nekem éppen az az egy kell, akit soha el nem érhetek, akiről még csak álmodni is a legmegbocsáthatatlanabb dőreség.
Pető mosolygott.
- No, no - válaszolt nyugodtan (mert hisz végre is nem ő volt szerelmes Tildába, tehát nyugodt lehetett) -, a helyzet nem oly reménytelen. Ön fiatal is, tehetsége is van. Megír egy operát, a Carót...
- Nerót! - tiltakozott a zenész.
- Pardon, Nerót - igazította helyre szavait Pető, aki csak arra emlékezett, hogy a várandó operának valami kutyaneve van. - Tehát megírja a Nerót, hírnevet, pénzt szerez, s akkor az öreg Bauernebel boldog lesz, ha önt házában egyáltalán vendégül láthatja. Ez a dolog tehát nem olyan nehéz. De most engedjen meg egy közbevető kérdést, hogy kerül ide ez a sok pénz?
Bulcsu mester szomorúan csüggesztette le fejét.
- Ez a pénz a Júdás pénze - mondotta némi szünet után.
- Talán az Izsáké? - kérdezte a jogász a szomszéd házban lakó és zálogkölcsönökkel foglalkozó derék Blau Izsákra célozva.
- Nem, nem - felelte Bulcsu bánatosan. - Júdáspénz alatt azt értem, hogy szégyenpénz, pénz, amelyért talán a túlvilági üdvösségemet adtam oda, pénz, amelyért az Orkusban valószínűleg fej nélkül fogok megjelenni.
- Fej nélkül? - riadt föl Pető.
- Igen - bólintott a fagottista -, ez már egyszer így van. Sőt biztos, hogy így van. Engedje meg, hogy könnyítsék a lelkemen, és megvalljam az egész dolgot. - Nagyot sóhajtott, aztán folytatta: - Az eset az, hogy agyon akartam magamat lőni. Hisz ezt ön is tudja. Azt azonban nem sejti, hogy előbb ki óhajtottam egyenlíteni a földön levő becsületbeli kötelezettségeimet, így a mosóné- és a suszterszámlámat, két fájó tételt, amelyeknek rendezetlensége már eddig is sok gondot okozott nekem, főleg pedig a hitelezőimnek. Továbbá revolvert is kellett vásárolnom, töltényeket, természetesen, szintén. Enélkül nincs főbelövés. Mindehhez azonban pénz kellett, sok pénz, s nekem semmi kilátásom sem volt rá, hogy ez anyagi eszközökre szert tehetek. És ezért fogok az Orkusban fej nélkül megjelenni!
- De hát pénze is van, s a feje is megvan - szólt Pető, megpengetve az egyik csillogó aranyat. A jogász tudniillik azt hitte, hogy álmodik, s azért óvatosságból megcsörgette a pénzt. Nem álmodott, az arany vígan csilingelt az asztalon.
- A pénz tényleg megvan - felelte a zenész. - Csak azt ne kérdezze, hogyan? Ne kérdezze, honnan? Nie sollst mich du befragen, véli Wagner.
Pető tiltakozott a kitérő válasz ellen.
- Ez nem úgy van. Én teljesen méltányolom ugyan az ön érveit, s belátom, hogy ez magánügy, de elvégre is, mi jó barátok vagyunk, én legalább úgy hiszem. Én is gyakran kerülök hasonló pénztelen helyzetekbe, ön csak nem fogja előttem, a jó barát előtt eltitkolni a módját, hogyan juthat az ember adott esetekben anyagi eszközökhöz?
Bulcsu le volt fegyverezve. Tényleg, Pető jó cimborája volt, aki rövid barátságuk dacára, melegen érdeklődött iránta, s megérdemelte, hogy bizalommal legyen vele szemben.
A fagottista tehát újra nagyot sóhajtott (numero nyolc), azután így szólt:
- Ám hallja titkomat, tudjon meg mindent, és azután vessen meg.
A Nero szerzője most szünetet tartott, majd lesütött szemmel így folytatta:
- A dolog előzménye röviden a következő. Nekem harmincnégy fogam van!
A jogász tétován nézett barátjára.
- Harmincnégy foga? Nem értem a dolgot.
Bulcsu szomorúan mosolygott.
- Mindjárt meg fogja érteni - mondotta keserűen.
- Egy pillanat alatt megérti. Nekem, mint említém, harmincnégy fogam van, s ez a szakértők nézete szerint furcsa egy ritkaság, oly nagy ritkaság, hogy a párját talán sehol sem lelik meg. Érti most már?
- Nem - felelte Pető, s azt hiszem, az olvasó is ugyanezt mondaná.
- Akkor hát tovább fejtegetem e szomorú tárgyat - sóhajtotta (numero kilenc) Bulcsu. - Egy nap a fogam fájt, rettenetesen, kétségbeejtően. Csak nekem tud ilyen bolondul fájni a fogam. Mit tesz az ember ilyenkor? Nemde, elmegy a fogorvoshoz. Én is így cselekedtem, és fölkerestem egy orvoskodó jó barátomat, s elpanaszoltam neki bajomat. Barátom azonnal munkához látott, kipeckelte a szájamat, megkopogtatta a fogsoromat, elővette a fogót, de azután egyszerre így kiáltott föl: "Tudod-e, mi van a szájadban, Bulcsu?" "Fogak és egy nyelv" - feleltem fájdalmasan. "De hány fog? - kérdezte barátom. - Hány fog?" "Lesz vagy harminc, harminckettő" - feleltem őszintén, s nem értettem, miért érdeklődik cimborám a fogaim mennyisége iránt, amikor ordítok a fájdalomtól. "Harminckettő? - kacagott erre barátom. Óriási tévedés! Óriási! Neked pont harmincnégy fogad van." "Húzz ki egyet - jegyeztem meg rezignáltan -, s akkor mindjárt kevesebb lesz eggyel!" Erre az én barátom elhatározottan azt mondotta: "Soha, öregem, soha! Ha valakinek harmincnégy foga van, az éppolyan ritkaság, mint a kétfejű borjú vagy a hatlábú kutya. Ez orvostani kuriózum, s ezt okvetlen be kell mutatnod a klinikán." Én tiltakoztam, de pajtásom, ellenkezésem dacára megfogott, betuszkolt egy konfortáblisba, és menten elvitt az orvosi körbe. Ott a doktorok már a puszta hírre fölugráltak a tarokk mellől, és egy álló óráig egyebet sem tettek, mint a fogsoromat tapogatták, ahogy a lovaknál szokás. Mind el voltak ragadtatva, mind a szájamba nyúltak, végül pedig az egyik hálából áthozatta a műszereit, sebtiben megplombálta a fogamat, és boldognak vallotta magát, hogy ezen a csodálatos állkapcán működhetett. Nos, érti-e most már? - fejezte be előadását Bulcsu.
Pető még mindig a fejét rázta.
- Egy kukkot sem értek - szólt makacsul.
- Akkor tehát még tovább kell folytatnom - törölte le homlokáról a verejtéket a fagottművész. - Hallja tehát, mi történt. Egy héttel az esemény után levelet kaptam az orvosi fakultás embertani intézetétől, hogy szíveskedjem ott megjelenni. Elmentem, s akkor értésemre adták, hogy amennyiben szíves volnék időszakonként fogaimat a tanulóifjúságnak bemutatni, minden egyes alkalommal öt forintot fizetnek.
- Most már értem! - kiáltott föl Pető diadalmasan. - Onnét van tehát a pénz!
Most Bulcsu mesteren volt a fejrázás sora.
- Még mindig nem érti, kedves barátom - jelentette ki csüggedten, és még jobban lehorgasztotta fejét. - Még mindig nem érti. Ó, a pénz nem ebből a forrásból fakadt!
- Hát honnét? - kérdezte türelmetlenül a jogász, aki úgy vélte, hogy a zenész története szövevényesebb a Rocambole-énál.
Bulcsu egy kis szünetet tartott, aztán bűnbánóan bökte ki a tényt.
- A pénz Lux úrtól származik.
- Lux úrtól?
- Igen, tőle. Ösmeri ön Lux urat?
- Nem.
A fagottista továbbhaladt a Kálvárián.
- Lux úr ügynök - világosította föl a barátját -, részben kereskedő, részben uzsorás, aki nadrágokat, házakat, daxlikat, gyárakat, ócska kályhacsöveket, földbirtokot vesz és elad. Lux úr mindent megvásárol: a gyertyakoppantóktól kezdve a mennydörgős ménkűig, hasonlóképpen mindent megkaphat nála, ha bajuszpedrőre, ha északsarki hajóra van szüksége. De most már csak érti?
- Szakállamra, nem! - ütött az asztalra a diák.
A Nero szerzője megadással haladt tovább tüskékkel megjelölt pályáján.
- Akkor hát nem köntörfalazom tovább. Rövid leszek. Egy nap megjelent lakásomon Lux úr. Elmondotta, hogy tudomása van harmincnégy fogam létezéséről, s hogy ő abban a szerencsés helyzetben van, miszerint a Barnai-múzeum nevében kétszáz pengő forintot ajánlhat föl a koponyámért.
- A koponyájáért? - hökkent meg a jogász.
- Igen. A koponyámért. Természetesen, a halálom után. Nekem csak alá kell írnom egy nyilatkozatot, amelyben megengedem, hogy holtam után fejemet a Barnai-múzeum vegye át, azzal a kétszáz forint máris az enyém. A halottnak, vélte Lux úr, ez úgyis mindegy, ha van feje, ha nincs, de egy élőnek kettőszáz (mindig így mondja: kettőszáz!) forint nagy pénz!
- És ön elfogadta a kettőszáz forintot? - kérdezte Pető kíváncsian.
A zenész szomorúan pislogott.
- Sokáig haboztam. A terv borzalmas volt. Egyrészt az ember szereti, ha legalább a halála után békessége van, másrészt kérdés, hogy a másvilágon mit fognak szólni hozzá, ha fej nélkül jelenek meg, harmadsorban pedig a Barnai-múzeum nem más, mint egy anatómiai kabinet (külön osztállyal felnőttek számára), ahol a sziámi ikrekkel, az összes rablógyilkosok viaszszobraival és számtalan állati szörnnyel: lólábú majmokkal, kutyafejű kígyókkal, spirituszba tett csodákkal működnék együtt. Soká tusakodtam, megmondom, amíg végre a nyomor, továbbá a halál utáni vágy győzött fölöttem. Ma délután elmentem Lux úrhoz, és fölvettem a pénzt. És most vessen meg, kedves Pető úr - fejezte be elbeszélését a zenész, elborult arccal.
A jogász azonban nem vetette meg barátját, sőt melegen kezet szorított vele. Ó, neki érzéke volt a pénzügyi tranzakciók iránt, miután maga legjobban tudta, mily súlyos és gyakran bonyodalmas feltételekhez vannak azok kötve.
- Önnek semmi szüksége arra - mondta tehát Pető megnyugtatólag -, hogy magának szemrehányást tegyen. Először, mert az élet a halál elé való; másodszor, mert ezzel örökké emlékezetessé teszi magát, hiszen évszázadok múlva is beszélni fognak egy Bulcsu nevű zenészről, akinek harmincnégy foga volt; harmadszor, mert ezzel a tudománynak tett szolgálatot.
- A tudománynak? - mosolygott keserűen a muzsikus.
- Igenis, mert a nagy tömegek embertani felvilágosítása éppoly fontos, mint a klinikák orvosnevelési törekvése - rekesztette be kissé gyönge érvei sorozatát az ifjú.
Bulcsu azonban nem vette észre az argumentumok vérszegénységét. Sápadt arca fölcsillant, kő esett le a szívéről. Tehát a világ, amelyet e percben a jogász képviselt, nem ítéli el, sőt megérti tettét!
- Ez az ön őszinte véleménye? - kérdezte föllélegezve és kezét a diák felé nyújtva.
- A legőszintébb! - felelte Pető komolyan.
- Akkor engedje meg, hogy önt megöleljem, és jótevőmnek nevezzem.
- Ahogy tetszik - jelentette ki a jogász, és szó nélkül kiállta Bulcsu baráti kitörését.
- Ó, milyen boldog vagyok - ömlengett tovább a fagottművész. - Milyen másnak látom a világot, hogy az nem vet meg cselekedetemért, milyen megkönnyebbülést szerzett ön nekem! Még egy órával azelőtt azt hittem, hogy én vagyok a föld legnyomorultabb embere, s most látom, hogy igazságtalan voltam önmagammal szemben, s én is érdemes vagyok a napsugárra, az Isten éltető levegőjére!
- Hagyjuk a frázisokat, öregem - mondotta Pető kalapja után nyúlva -, ez mind fölösleges dolog. Az ember sose törődjék a nagyvilággal, hanem nézze úgy a tényeket, amint azok vannak. Magunknak élünk, nem a karzatnak. Az érzelmi, a túlzott becsületbeli, a pszichológiai sallangokat az emberek rakták rá a tárgyakra és élőlényekre, sőt az elvont fogalmakra is, ugyanazok az emberek, akik alapjában a legönzőbbek, a leghidegebbek és a legkönyörtelenebbek. Hagyjuk ezt; okosabbat mondok. Szedjük össze a cókmókunkat, és nézzük meg Christophe urat, a kiváló kígyóembert!
- A kígyóembert! - kiáltott föl Bulcsu mester. - Erre tényleg magam is kíváncsi vagyok! Hetek óta izgatnak a hirdetményei! Föl, a kígyóemberhez!
Magára kapta karbonáriköpönyegét, és föltette bársonykalapját.
- Mehetünk - szólt, és egy határozott mozdulattal zsebre tette Lux úr aranyait.
A harmincnégy fog, a koponya, Lux úr egy pillanat alatt a feledés homályában vesztek el.
9
A "Kék Macska", az akkori idők legszennyesebb mulatóhelye, a most is még ismert piszkos, füstös helyiség, pár lépésre volt tőlük. Rövid időn belül már ott is ültek a kormos teremben, ahol egy pepita nadrágos, zöld frakkos népénekes dalolt kuplékat a vízvezetékről. Türelemmel hallgatták végig, s figyelemmel adóztak egy hasított szoknyájú kövér hölgynek is, aki viszont snájdig hadnagyokról énekelt. A többi műsorszám - hasbeszélők, lengyel zsidók, kutyaidomítók - hasonlóan alacsony színvonalú volt, a kígyóember azonban tényleg nagy művésznek látszott. A derék férfi nagy ötletességgel csavargatta össze tagjait, sőt egy ízben oly csimbókot kötött a testéből, hogy maga is belegabalyodott, s a csomót előhívott impresszáriója csak nagy nehézséggel tudta megoldani. Ami utána következett, ismét selejtesebb volt, s éjfél felé az ifjak kissé csalódva indultak haza.
- Igyunk még egy kávét - indítványozta Bulcsu útközben, s miután barátja csatlakozott a tervhez, a két korhely már bent is ült a "Két Huszár"-ban. A fojtó szagú kávéházban már csak egy-két elkésett vendég ült, deres fejű korhelyek, akik az éj befejezéséül krampampulit ittak.
- Az este mondottál valamit - szólt Bulcsu, mert a "Kék Macská"-ban az ifjak természetesen megitták a baráti poharat -, az este mondottál valamit, ami nem megy ki a fejemből. Emlékszel rá?
- Nem emlékszem - felelte Pető, aki sohasem tulajdonított szavainak maradandó értéket.
- Akkor hát ismételni fogom nyilatkozatodat. Mikor elpanaszoltam neked reménytelen szerelmemet, s vázoltam azt a nagy távolságot, amely köztem és háziurunk közt lebeg, így szóltál: "A sors már nagyobb különbségeket is kiegyenlített." Mondtad ezt?
- Tényleg, ezt mondtam.
- Nos és hiszed is, hogy ez lehetséges? - tudakolta tovább a fagottista. - Vagy csak vigasztalni akartál?
- Semmi lehetetlent se látok benne - vonta meg vállát Pető.
A zenész komoran nézett barátja szemébe.
- Gondolod, hogy szerelmem valaha célt érjen? De őszintén nyilatkozzál!
- Gondolom, hogy célt érhet. Föltéve, ha Tilda szívében hasonló vonzalom lakik.
A Nero szerzője sóhajtott.
- De hát lakhatik-e benne rokon vonzalom az adott viszonyok közt? - kérdezte kétségbeesve.
A jogász megint könnyebben fogta föl az ügyet.
- Azt sosem lehet tudni - mondta határozottan. - Gondolj csak Rómeóra és Júliára és számos rokon esetre. Minden lehetséges. Csupán egyet szeretnék tudni, beszéltél-e legalább valaha Tildával?
Bulcsu bólintott fejével.
- Igen. Egyszer. A lépcsőházban találkoztunk, s én udvariasan, ahogy az az egy házban lakókhoz illik, köszöntem neki. Erre ő azt válaszolta: "Ön az a zenész, aki szomszédunkban lakik?" - "Igen" - feleltem szerényen. - "Ön még sokra fogja vinni" - mondotta ő rettentő hidegséggel, és azzal továbbment. Nem kétségbeejtő ez?
- Legkevésbé sem - vélte Pető. - Sőt a legtöbb szerelem így kezdődik, mert az ellentétek vonzzák egymást.
A jogász szivarra gyújtott, aztán egy ideig hallgatott, úgy tetszett, az eszébe jutott valami. Tényleg, az ellentétekről beszélve egy terv magja röppent agyába, egy röpke terv, amely azonban gyorsan fejlődni kezdett. Még nem jegecesedett ki, még nem volt fölszerelve, de a jogász úgy vélte, hogy ezen az alapon lehetne valamit csinálni.
Bulcsu tiszteletteljesen bevárta, míg elgondolkodó barátja újra fölveszi a beszéd fonalát. Pár perc múlva Pető aztán megszólalt.
- Bulcsu! - mondotta ünnepélyesen. - A fejemben kavarog valami. Lehet, hogy a bor szelleme, de lehet, hogy egy ötlet, egy kísérlet, amely lehet rossz, lehet jó, de ártani semmi esetre se fog. Próbáljunk vele szerencsét. Ha nem válik be: nem történt semmi, ha sikerül, akkor talán boldog ember leszel. Tudnál bízni bennem?
- Én vakon hiszek benned - lelkesedett a Nero szerzője, aki rövid barátságuk alatt megtanulta, hogy kettőjük közt Pető föltétlenül az erősebbik, ügyesebbik és okosabbik.
- Akkor hát bízd magad rám - indítványozta a jogász. - Vágjunk neki a dolognak. Csak egyet ígérj meg, azt, hogy leteszel arról az ostobaságról, amit az este terveztél.
- A legnagyobb örömmel! - jelentette ki a fagottista, akinek az a lemondás nem került nagy küzdelmébe. - Ígérem, hogy kívánságod teljesülni fog. És most: szabad tudnom tervedet?
Pető megrázta fejét.
- Egyelőre nem. Hátha az első lépésnél kudarcot vallok, s akkor kikacagnál. Engedj csak egyedül kísérleteznem. Amint azonban a remény legcsekélyebb fénysugarát megpillantom, rögtön értesítlek, s akkor kéz a kézben folytatjuk a munkát.
- Ahogy parancsolod. Én vakon bízom benned.
- Nagyon szép - könyvelte el a bizalmat a diák. - Hanem akkor lássunk munkához, mindenekelőtt pedig feküdjünk le, mert reggeledik. Egy véleményen vagyunk?
- Föltétlenül.
Lassan hazaindultak.
Az égbolton már rózsaszínű felhők lógtak.
A sárga házban vígan szóltak a harangok, a barnában viszont a lakatosok kalapáltak kétségbeesetten.
10
Néhány nap múlva Pető látogatást tett Bauernebeléknél. Éppen jókor jött: a háziúr kemény csatát vívott a fiskálisával, az öreg Fabricziussal. Az ügyvéd, bár szokva volt kliense hevesebb kitöréseihez, ezúttal maga is kissé meg volt lepve az indulatok káprázatos megnyilatkozásától, és folyton ezt ismételgette:
- De Bauernebel úr, mérsékelje magát! De Bauernebel úr, tisztesség ne essék mondván, kérem, ne izgassa föl magát!
Majd némi gondolkodás után még azt is hozzátette:
- Ha önt most megüti a guta, az egész világ azt fogja hinni, hogy én öltem meg.
E többször elrecitált mondat második részénél lépett be Pető. A harc nem lepte meg - rövid idő alatt a sárga házban már különb dolgokat látott -, s azért nagy nyugalommal hajlott meg a háziúr előtt, majd bemutatkozott Fabricziusnak. A fiskális, egy vatermörderes, kecskeszakállas nyárspolgár, a régi Pest tipikus alakja volt. Hosszú gérokkja flaskózöld, a nadrágja trombita alakú, míg a cipőit egy-egy rézcsat tette feltűnővé. A kezében fekete sétabot volt, amelynek fogantyúja delfint ábrázolt. Fabriczius nem szégyellte az idegen előtt a pörpatvart, sőt abba a vendéget is mielőbb belevonni iparkodott.
- Kérem szeretettel - mondotta vékony, édeskés hangon -, Bauernebel úr igen föl van indulva, amiért egy pört, amelyhez eleve nem lehetett bízni, elvesztettünk, és Bauernebel úr ezért velem szemben igazságtalan. Kérem szeretettel, hallgasson meg ön is. Az eset tudniillik a következő.
- Kérem szeretettel - utánozta a fiskális magas hangját az aranypolgár -, az esetet majd én mondom el!
- Ahogy parancsolja - hajlott meg Fabriczius udvariasan. - De figyelmeztetem, hogy jogi megvilágítás nélkül Pető úr nem fogja a tényállást kellőképpen megérteni.
Bauernebel dühösen csapta le a házisapkáját.
- Az ön jogi megvilágítása már jó néhány ezresembe került! - csattant ki. - Bár soha pörvesztőt ne hozott volna utamba a sors! Bár ne tudnám, mi a jogi megvilágítás!
- De Bauernebel úr - vetette ellen Fabriczius édeskésen. - Ne izgassa föl magát! Még meg találja ütni a guta - szeretettel legyen mondva -, és az egész világ azt fogja állítani, hogy én öltem önt meg.
- És abban a világnak igaza is lesz! - kiáltotta Bauernebel, újra föltéve a taplósapkát. - Ön visz a sírba, kedves Justinianus úr!
Fabriczius nyugodtan simogatta kecskeszakállát, és így szólt:
- Az eset, igen tisztelt Pető úr, a következő...
- Hagyjon engem beszélni! - harsogta közbe a háziúr. - Hagyjuk egy kissé békén azt a jogi megvilágítást!
Pető, aki eddig csöndesen malmozott az ujjaival, most szükségesnek tartotta, hogy ő is megnyilatkozzék.
- De uraim - szólt tehát egy csodás pillanatban, amikor mind a két fél egy percre elhallgatott -, így sohasem értjük meg egymást. Lassan a testtel. Amennyiben tényleg kíváncsiak a nézetemre, közöljék velem békés úton a harc magját képező tárgyat.
Fabriczius meghajtotta magát, és karika alakú kézmozdulattal jelezte, hogy a beszéd fonalát átadja kliensének.
- Csakhogy végre szóhoz juthatok - fújt Bauernebel, aki pedig már egy órája egyebet se csinált, csak beszélt.
- Halljuk tehát az esetet - szólt a jogász, akit igen mulattatott az öregurak pörpatvara.
A háziúr szekrényéhez ment, s kocsiderékra való aktát, kétrét összehajlított pöriratot vett ki belőle.
- Tetszik látni ezt a sok bélyeges papirost? - kérdezte gúnyos mosollyal Petőtől.
- Tényleg látom - felelt az ifjú.
Bauernebel gyilkos oldalpillantást vetett a fiskálisra, majd így folytatta:
- Ez a sok haszontalan irkafirka a galambpör. A legszomorúbban csinált magyar pör. Az örök pör, a tengeri kígyó, amely évtizedek óta kísértett és kísért. Hol ennél, hol amannál a fórumnál bukkanik föl, és úgy tetszik, soha el nem fog tűnni a föld színéről. Azaz, mit beszélek? Nem tűnt el? De bizony eltűnt, ma tűnt el, amikor Fabriczius úrnak végre, hosszú tusa után, mint annyi mást, ezt a pört is sikerült elveszítenie.
Az ügyvéd fölemelte a kezét.
- Igen, mert a pör ab ovo Ledae nem volt jogos - vetette közbe.
- Mert a fiskális nem volt elég erélyes - mordult vissza Bauernebel. - Lehetetlenségnek tartom, hogy az ember ott, ahol igaza van, a rövidebbet húzza. Ez csak Fabriczius úr közbenjárása mellett sikerül. És Fabriczius úrnak ezúttal is sikerült a lehetetlen.
Nagyot fújt, és elhallgatott, vasvillatekintete azonban annál szilajabban járta át meg át az ügyvéd flaskózöld gérokkját.
- De hát mi tulajdonképp a galambpör? - bátorkodott Pető megkérdezni. - Mindenekelőtt ezt lenne szükséges megállapítani.
- A galambpör, mint már neve is mutatja - vette föl a szót orvul a fiskális, de kísérlete kudarcot vallott, mert az aranypolgár harsányan kiáltott közbe:
- Az esetet majd én mondom el, tisztelt uraim! Majd csak én! Fabriczius úr eleget szónokolhatott a törvényszék előtt, egyszer hadd beszéljek én is...
- Csak ne izgassa föl magát - jegyezte meg a fiskális szerényen. - Még meg találja ütni a guta, és akkor...
- A galambpör - csapott le reá Bauernebel, aki közben mély lélegzetet vett - a következő. Van nekem egy házam a Ranolder utcában, egy kétemeletes, rendes ház, melyet a nagynénémtől, özvegy Rozmanek Ottiliától örököltem, anno 56, als das Holz so rar, und als der kalte Winter war. Ez az épület átjáróház, egyéb általános megjegyzésem nincs rá. Átvettem tehát örökségemet, s jó ideig nem is volt vele semmi baj, amint az rendes házakhoz illik. De nem fenékig tejfel. Egy téli reggelen a házmesterem, Stámpfl Ágoston beállít, s azt jelenti, hogy: "Uram, tenni kellene ám valamit a galambok ellen." "Miféle galambok ellen?" - kérdeztem én. "A ház udvarán tanyázó galambok ellen" - szólt a házmester, aki igen pontos, rendszerető ember volt. "Hát mit csinálnak a galambok?" "A galambok, uram, sok piszkot csinálnak - jelenti ki Stámpfl -, arra ingerlik a házban lakó összes ebeket, hogy folyton utánuk szaladjanak, és kergessék, ugassák őket, minek következtében a házban akkora a lárma, mint egy hajtóvadászaton." Hohó! - gondolom erre én. Hogy szabad a galamboknak ezt tenni? Melyik házirend tűri ezt meg? Miféle városban élünk? "Önnek igaza van, Stámpfl, ez nem járja - mondom tehát -, távolíttassa el a partájjal a galambokat." Erre a házmester azt válaszolja: "Szívesen eltávolíttatnám őket, uram, de nem tudom, kiéi a galambok, kit kell fölszólítanom, hogy őket elvigye." "Hát a tulajdonosukat." "Nincs azoknak tulajdonosuk" - feleli a házmester. "Hogy lehet az?" - kérdezem. "Úgy, uram - válaszolja Stámpfl -, hogy a galambok egykor a házban lakó Maurer nevű csizmadiáé voltak. De Maurer már régebb idő óta kihurcolkodott." "Hova?" - volt az én kérdésem. "Azt nem tudom." "Hát tudja meg." No, jól van, Stámpfl, mint mondom, pontos ember volt, azért tűvé tette a várost, lótott-futott, s kiderítette, hogy Maurer csizmadia ez idő szerint kint lakik a váci temetőnél. Beszélt is vele, azonban Maurer semmi hajlandóságot nem mutat, hogy a közben fölszaporodott galambokat eltávolítsa. Egyrészt, úgymond, a galambok nem hagyják magukat megfogni, másrészt meg, úgyis csak visszaröpülnének arra a helyre, amelyet megszoktak. Egyébként pedig neki, mármint a csizmadiának, más dolga van, mint galambokat átköltöztetni.
Az aranypolgárnak egy pillanatra kifogyott a szussza.
A fiskális megragadta az alkalmat.
- Én már akkor azt tanácsoltam Bauernebel úrnak, miszerint hagyja abba az egész dolgot, nem fog az célhoz vezetni - jegyezte meg tőle telhető gyorsasággal.
A háziúr mérgesen tekintett ügyvédjére.
- Ezt csak rossz pervesztő tanácsolhatja - torkolta le a közbeszólót -, mert evidens, hogy jogos úton voltam. Avagy tűrni vagyok kénytelen, hogy a házamban egy csomó idegen galamb garázdálkodjon, s folytonos lármára, pörpatvarra ingerelje a lakókat? És tűrnöm kell, hogy a madarak elrondítsák a drágán föstött falakat? Efölött csak nem lehet disputálni! A jog, az jog, az igazság, az igazság, s minden jóravaló embernek ahhoz kell magát tartania, ha mindjárt csak egy lyukas dióról van szó. Ha tehát jogomban és igazságomban vagyok, akkor megkövetelem annak respektálását, ahogy én is tiszteletben tartom a más jogát és igazságát. Ez princípiumom, és ebből nem engedek egy jottát, ha millióról, ha susztertallérról van szó. De hadd maradjak a tárgynál. Bízva igazságomban, fölszólítottam Fabriczius urat, hogy indítson pört a renitens csizmadia ellen. Követelem, hogy Maurer vigye el a galambokat határidőn belül. Velem ilyen dolgokban nem lehet packázni. A pört megindítottuk, közben azonban történt valami. Valami váratlan dolog. Maurer egy nap sonica meghalt. Ilyen ravaszok az alperesek mind. De hát azért a világ még nem dől össze. Elhívatom az ügyvéd urat. "Mit teszünk most?" - kérdezem tőle. Nos, fiskális úr, mit felelt ön erre? - fordult Bauernebel az ügyvédhez, aki egyre csak a kecskeszakállát simogatta.
- Azt feleltem - válaszolta a megszólított -, hogy ha kimondtuk az á-t, mondjuk ki a b-t, is. Ha konzekvensek akarunk maradni, akkor pöröljük az örökösöket. Ez a dolog rendje.
- Úgy van - bólintott a háziúr. - Tehát pörölni kezdtük az örökösöket, pöröltük, pöröltük, sokáig pöröltük, míg végre kiderült, hogy örökösök nincsenek. Maurernek nem volt se felesége, se gyermeke, se apja, se anyja. Ilyenek ezek az alperesek! "Hát most mit csinálunk?" - kérdeztem újra az ügyvéd urat. - "Pöröljük a hagyatékot" - volt a bölcs válasz. Jó. Folyt a tinta, fogyott a bélyeg, tanácskoztak a bírák, míg végre egy szép nap kiderült, hogy hagyaték nincs, a csizmadia után mindössze egy dikics, egy kalapács meg egy csirizestál maradt, azt pedig valaki ellopta. Nincs kin követelni jussunkat! Fékomadta, most már én is kezdtem dühös lenni. Járja ez, így kicsúfolni az igazságot? Szabad komédiát űzni a magántulajdonnal? Ugyebár, nem. Tehát gyerünk tovább! Bűnfenyítő följelentést adtunk be ismeretlen tettesek ellen, hogy a hagyatékot elsikkasztották. Úgy bizony. A rendőrség meg is indította a nyomozást, ki is hallgatott egy csomó tanút, fogyasztotta a papírt, de eredményre nem lyukadt. A tolvaj sosem került meg.
- És itt aztán bevégződött a pör? - kérdezte Pető kissé kimerülve a hosszú fejtegetéstől.
Bauernebel a fejét rázta.
- Ó, nem - mondta folyvást az ügyvédre szegezve tekintetét -, a dolog csak itt kezd bonyolódni. Fabriczius úr ugyanis kiderítette, hogy a galambok tulajdonképp szintén némi értéket képviselnek. Azokat az örökösök értékesíthetik, s mi viszont az örökösökön hajthatjuk be a kárt. Nekem más nézetem volt. Szó nélkül el akartam adni a Széna téren a gyalázatos madarakat, azonban Fabriczius úr közbelépett, és így szólt: "Ezt nem szabad tenni. Ez hagyatéksikkasztás volna. A galambok Maureréi voltak, nekünk nem szabad hozzájuk nyúlni."
- Ez volt a helyes jogi fölfogás - bólintott az ügyvéd.
- Igen, igen - bólintott vissza gúnyosan az aranypolgár. - Természetesen. Minden a jogé, az egyéné semmi sem. Optime. Tehát maradjunk csak a jogi úton. Megint vissza kellett menni oda, ahonnét kiindultunk. Újra ki kellett fürkészni Maurer örököseit, hadd vegyék át a galambokat, hogy azután legyen kit pörbe fogni. De örökös most se akadt. Kincsért se akadt. A galambok eszerint gazdátlanok voltak, mindenkiéi vagy senkiéi, mint ahogy a levegő vagy a napsugár. Azonban Fabriczius mester ebbe nem nyugodott bele. Egy szép nap kisütötte, hogy: "Hopp! Örökös híján a vagyon a fiskusra száll." Korszakalkotó fölfedezés! Nosza, rajta, pörölni kezdtük tehát a fiskust. Ez volt aztán a pör! Elhúzódott évekig, most jobbra, most balra, s végre is alaposan elvesztettük az egész históriát, mert a fiskusra csak jogok szállhatnak át, nem pedig kötelességek. A galambok pedig ezalatt szaporodtak, gyarapodtak, és ma már, hál'isten, vagy négyezer darabra rúgnak, úgyhogy az ember a kapun se járhat be tőlük, s egy lakó sem akar megmaradni a házban miattuk. Ráadásul pedig nekem még etetnem is kell őket, nehogy a pör tárgya elpusztuljon, mert akkor jogommal, igazságommal direkte a pokolba mehetek.
Pető nyugodtan hallgatta végig a rémes történetet.
- Valóban érdekel, hogy mi történt ezután - jegyezte meg kíváncsian.
- Hogy mi történt? - kérdezte Bauernebel, mintha a válasznál mi se volna természetesebb. - Hogy mi? Az történt, hogy nem engedtem a jussomat, s mentünk tovább. A sarkamra álltam én is. Ez csak természetes. Lehetséges-e, kérdem, hogy civilizált városban az ember négyezer galambot megtűrni legyen kénytelen a házában? Ugyebár, ez nem lehetséges? Ilyen módon akár négyezer farkas vagy négyezer elefánt sétálhatna az udvaromban. Márpedig a házak nem azért épülnek, hogy kóbor állatok tanyái legyenek: ez a kétszer kettőnél is világosabb. Az ilyen invázió ellen meg kell, hogy oltalmazva legyünk, s ez a védelem a hatóság föladata. Ezért fizetünk adót, ezért tiszteljük a törvényt.
- Tehát mi történt?
- Az történt, hogy a város ellen fordultam. A közigazgatáshoz apelláltam. Fölszólítottam a hatóságot, hogy mint illetékes fórum, egyrészt távolíttassa el hivatalosan a galambokat a házamból, másrészt pedig térítse meg nekem a káromat. A város kötelessége polgárai nyugalmáról, valamint a határain belül álló házak biztonságáról gondoskodni.
- És volt beadványának eredménye? - tudakolta a diák, akit lassan izgatni kezdett a galambpör.
Bauernebel gúnyosan kacagott.
- Hogy volt-e? Hahaha! Hogy volt-e? Kitűnő, nagyszerű, pokoli!
- Szóval: nem volt - emelt gátat a jelzők árjának a diák.
- De mennyire nem volt! - kacagott az aranypolgár gúnyosan. - Hiszen Fabriczius úr vitte a dolgot! Annyira nem volt, hogy mikor előterjesztésemet a tanácsban fölolvasták, az egész konzílium sonica sentis elkezdett nevetni, uram, nevetni, és ha nem lett volna más dolguk, még most is nevetnének. Szerencsére azonban egyéb tárgyalnivalójuk akadt, azért abbahagyták a kacagást, nekem pedig egy írást küldtek, amelyben kijelentik, hogy kérelmemnek nem adhatnak helyet, így és így, amúgy és amúgy, miután ugyanilyen alapon más polgárok az egerek, svábbogarak, verebek, sőt a szúnyogok hivatalos eltávolítását is követelhetnék.
- És ezzel a dolog befejeződött?
Bauernebel szomorúan bólintott.
- Igen, ez már a vég kezdete volt. Még egyszer föltápászkodtunk ugyan, s bepöröltük a várost, bizonyítgattuk az igazunkat, nyaltuk az okmánybélyegeket, jártuk a fórumokat, de ez már csak haldoklás volt. A láng egyre jobban pislákolt, aztán sötét lett. Ma végre Fabriczius úr közölte velem a hírt, hogy a galambpör menthetetlenül elveszett, a legfelsőbb fórum elutasította, és ezzel az összes aktákat eladhatom a sajtosnak.
Bauernebel a hosszú regénytől elfáradva dőlt vissza székébe, és letette a zárókövet.
- A dolog eddig van. Vége, punktum. Visszavonhatatlanul vége van.
- Jogilag mindenesetre vége - bólintott Fabriczius, akinek szakálla már fénylett a sok simogatástól. - Én legalább nem látok módot a pörújításra.
Az aranypolgárnak csak egy megvető mosolya volt az ügyvédje számára, aztán újra Petőhöz fordult.
- És most kíváncsi vagyok - szólt a diákhoz -, hogy ön, az elfogulatlan hallgató, mit szól az esethez?
A jogász véleménye már régebben kialakult, forma kedvéért azonban az ifjú némi szünetet tartott, s csak aztán felelt.
- Nézetem az - mondta nyugodtan -, hogy az egész pör egy szépen kifejlett őrültség.
Bauernebel nem haragudott. A gorombaságok mindig hatottak rája, a világ sora megtanította, hogy az udvariasság, figyelmesség: céltudatos hazugságok, őszinteség csupán a gorombaságban lakik.
- Az eset lehet őrültség - felelte tehát bölcs mérséklettel -, de maga az igazság elvitathatatlan benne.
- Az bizonyos - felelte a jogász. - De éppilyen igaza volna önnek akkor, ha tiltakoznék az ellen, miért nincs télen este hétkor is világosság, holott nyáron még nyolckor se kell lámpát gyújtani.
- A hasonlat sántít - vetette ellent fölcsillanó szemmel az aranypolgár, mert azt remélte, hogy a diákban újabb áldozatra lel, akivel disputálni lehet -, a nap fénye ugyanis földi erőnk fölött áll, az az Isten jogkörébe tartozik. De a galambokat a földi igazságszolgáltatás is ráncba szedheti. És ráncba is szedte volna, ha nem Fabriczius úr dirigálja a pört.
- De hát mit tett volna ön a helyemben? - kérdezte a zöld kabátos pörvesztő mézédesen.
Bauernebel fagyosan nézett a fiskálisra.
- Hogy mit tettem volna? Magától értetődő. Nem kérdeztem volna se hatóságot, se bírákat, se polgármestert, hanem fogtam volna magamat, az első percben kicsavartam volna a galambok nyakát, és aztán eladtam volna őket a Rókusnak.
- Ez interverzió lett volna! - emelte föl kezét tiltakozólag Fabriczius.
- Jó, jó - legyintett az aranypolgár. - Ez pedig clades. Sőt annál is rosszabb, mert - nevetséges. És az egész dologban ez a legfájdalmasabb, beismerem. Én, Bauernebel Jeromos, az okos, hideg, gazdag ember e percben nevetségesebb vagyok az utolsó útszéli csavargónál. Rajtam, aki a mellényzsebemből ki tudom őket fizetni, rajtam mulatott a polgármester, a jegyző, a tanácsnok, az egész kupaktanács, sőt az egész város! Ennyire kellett vinnem Fabriczius úr jóvoltából! Ezért költöttem pénzt, fáradságot erre a vég nélküli pörre, hogy befejezésül még a Kladderadatsch-ba kerüljek!
A háziúr arca kigyúlt. Most igazán haragudott, tiszta szívből, lelke mélyéből, őszintén, nem a rendes veszekedési szenvedélyből, hanem attól az örök lelki erőtől hajtva, amely mindnyájunkban él, ha érezzük, hogy valaki csúffá akar tenni. Száraz homlokán kidőltek az erek. Ádámcsutkája gyorsan járt föl és alá.
- De megbosszulom magamat! - kiáltotta rekedten. - Meg én, ha addig élek is!
Pető úgy vélte, hogy az eset kezd kedélytelen lenni.
Jobb lesz talán odábbállani. Fölkelt, és búcsúzáshoz fogott.
- Ön tehát nem ád nekem igazat? - kérdezte Bauernebel, aki, hogy ilyen szépen benne volt, még tovább szeretett volna veszekedni.
A jogász nem állt kötélnek.
- Önnek föltétlen igazsága van - szólt udvariasan -, csak a világrenddel van baj. A világrend ugyanis a teremtés kezdetétől fogva mindig az erősebb mellett volt. Így eszi meg a fogoly a hernyót, a róka a foglyot, a tigris a rókát, a vadász a tigrist, a kolera a vadászt, s így tovább, ha ugyan természetrajzi geográfia szerint a magyarázat helyes. Így eszi meg ön is a kis partájt, a fizetni nem tudó szabót, s így győzi le önt végül a fiskus meg a hatóság, két bölcs tényező, amely a törvényt alkotva elsősorban önmagára gondolt. Ebbe már bele kell nyugodni, kedves Bauernebel úr, mert ez évezredek óta így megy.
- De nem nyugszom bele! Én is vagyok valaki, és meg tudom mutatni, hogy ki!
A jogász fölhúzta a kesztyűjét, Fabriczius is a nyaka köré csavarta hosszú pamutkendőjét.
- Márpedig itt kevés a remény, Bauernebel úr - jegyezte meg a jogász, és az ajtó felé tartott. - Ajánlom magamat szíves jóindulatába!
A háziurat újra elfogta a méreg.
- Nincs úgy! - mondotta pulykapirosan. - Az igazság az én pártomon áll, s az igazságnak érvényre kell jutni! És ha le is szakad a Lánchíd!
Pető már kint volt a folyosón. Fabriczius, aki végre körülcsavarta vég nélküli kendőjét, az ifjú után akart surranni, de öreg lábai már nem voltak elég gyorsak: a háziúr elcsípte a küszöbön, és megfogva flaskózöld gérokkja szárnyát, így kiáltott a fiskálisra:
- Avagy nincs igazam!? Feleljen! Nem vagyok jogomban!?
Fabriczius ijedten állt meg.
- Igaza van, persze hogy igaza van - bólintotta csöndesen. - Erről beszélni se lehet. De egyre kérem, kérve kérem. Mérsékelje kissé fölindulását.
Majd fölhasználva azt a szünetet, mialatt a háziúr kifújta magát, édes hangján hozzátette:
- Még meg találja ütni a guta, s akkor - tisztesség ne essék mondván - az egész világ azt fogja mondani, hogy én öltem meg Bauernebel urat.
11
- Nos? Nos? - kérdezte este Petőtől Bulcsu mester, aki, úgy látszik, azt hitte, hogy a világot egy nap alatt teremtették. - Van-e remény? Széna-e vagy szalma?
Pető mosolygott.
- Az eddigi eredmény az, hogy megösmerkedtem Fabriczius úrral, és tájékoztatást nyertem a galambpört illetőleg.
- Ki az a Fabriczius úr? - tudakolta a zenész kissé lehangoltan.
- Bauernebel Jeromos ügyvédje.
- És mi a galambpör?
- Az a modern Odüsszeia. Pénelopé kézimunkája. Danaidák hordója. Egy pör, amely arról tárgyal, köteles-e a háziúr a más galambjait a saját telkén megtűrni?
Bulcsu orra hosszúra nyúlt.
- Ez minden?
- Minden.
- Én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere - horgasztotta le fejét a muzsikus. - Mi közöm nekem a galambpörhöz?
Pető nyugodt maradt.
- Minden kezdet nehéz, kedves barátom - szólt a rozoga szalmazsákra ereszkedve. - Ajtóstul nem lehet a házba rohanni; az ember ott fogja meg a dolgot, ahol lehet. Türelem nélkül nincs rózsa... és mondhatnék még több hasonló bölcsességet, ha ilyesmivel okos embert meg lehet győzni. Miután azonban erre nincs kilátás, így csak annyit jelentek ki, bízd magad reám, és higgyél. Érzem, hogy nem fogsz csalódni. Az én sejtelmeim helyesek szoktak lenni. Huszonegyesben is mindig tudom, kell-e tizennyolcra bevágnom.
A fagottművész szemében fölcsillant a reménység.
- Én föltétlenül hiszek benned - mondotta meggyőződéssel, mert ő is tudott huszonegyezni.
Bulcsu igazat beszélt, ő nemcsak bízott barátjában, de Petőt, aki oly nyugodt és körültekintő tudott lenni, mint egy öreg hadvezér, egész különleges, akadályt nem ismerő férfinak tartotta, akinek barátságát nagyra becsülte. Viszont pedig a diák is megkedvelte ezt a szegény ördögöt, aki a kivert kutyák félénkségével és bizalmával csatlakozott az első emberhez, akiben könyörületes szívet vélt föltalálni.
- Elhiheted - dörmögte Pető, és valami ellágyulásfélét érzett, amikor Bulcsu megalázkodó, szerény tekintetével találkozott -, elhiheted, hogy amit tehetek, azt megteszem érted. A jóakarat megvan hozzá.
Úgy is volt, ezen nem múlt a dolog. A jogász, aki nehezen fogott valamihez, de ha kezébe vette a dolgot, olyan erősen ragadta meg, mint a sas a süldő nyulat, másnap újra elment az öreg Bauernebelhez, abban a reményben, hogy talán összetalálkozik Tildával, és megindíthatja az előcsatározásokat. Törekvésének azonban ezúttal se kedvezett a szerencse. Az aranypolgár agyát az utolsó időkben kizárólag a galambpör foglalkoztatta, másról nem is akart tudni, s most is, alighogy az ifjú helyet foglalt a horgolt csipkével betakart díványon, az öregúr már kedvenc tárgyára terelte a beszédet.
- Nos, fiatal barátom, hát mit szól most a galambpörhöz, minekutána aludt egyet rája?
Pető tőle telhetőleg iparkodott, hogy ne legyen ez ügyben véleménye. Kész veszedelem lett volna friss anyagot adni a vitára. Éppen ezért az ifjú, látva, hogy a galamboktól nem bír megszabadulni, rövidre fogta a látogatást, és sietve menekült a gerlicék, Maurer csizmadia, annak ismeretlen örökösei, valamint a fiskus, a polgármester és a felső bíróság árnyai elől.
A dolog nehezen megy - állapította meg magában a folyosón, de azért harmadnap újra fölkereste Bauernebelt azon ürügy alatt, hogy szabad-e szobáját zöldre festetnie? Erre a szépészeti újításra ugyan nem volt semmi szükség, de az ifjúnak úgy tetszett, hogy látogatását illik valamivel indokolnia.
A háziúr némi habozás után beleegyezett a zöld színbe, természetesen azon föltétel alatt, hogy az összes költségeket a bérlő viseli. Pető ezt magától értetődőnek jelentette ki, mire az aranypolgár hirtelen szökéssel ismét a galambokra terelte a szót.
- Nos, és a pört illetőleg nem változott-e a véleménye, kedves jurátus uram? - kérdezte mohón.
Pető nem állt kötélnek, beszélt az időjárásról, a rossz omnibuszközlekedésről, a Zampa című operáról, amely épp második föltámadását ünnepelte, földicsérte Bauernebel burnótját, és lehordta az új stinkadóreszeket, de hiába, az aranypolgárt nem lehetett kisodorni kerékvágásából; mereven megmaradt a maga pályáján, és újra meg újra csak a nevezetes galambokra tért vissza.
Pető sürgősen elbúcsúzott.
- Ez a dolog sehogy se megy - vakarta meg fejét a lépcsőházban, de azért nem csüggedett, és két nap múlva ismét beállított a háziúrhoz.
Bauernebel éppen a kályha előtt állott, és mérgesen szítta a fogát. A diák köszönését alig viszonozta, nyugtalanul tipegett egyik lábáról a másikra, és ujjaival a falon dobolt.
- Úgy látszik, rosszkor jöttem - szólt az ifjú udvariasan, és visszavonulni készült. - Majd inkább máskor, Bauernebel úr!
A háziúr türelmetlenül legyintett kezével.
- Önt mindig szívesen látom - mondotta az ő furcsa logikájával -, mert ön okos és goromba ember. Gorombasága csupa őszinteség, okossága csupa ravaszság, ön még sokra fogja vinni, mert tudja a módját, mikor kell gorombának és mikor okosnak lenni. Ez a dolgok rendje és veleje. Én azonban nem tudok mértéket tartani, s ha az egyikbe vagy a másikba belekeveredem, a végletekig viszem. Ha például elkezdek haragudni, meg nem állanék másnap délig, és úgy pörlök, veszekszem, hogy a végén beleszédülök, és akkor, mint most is, órák hosszat meleg sót kell a gyomromra rakni.
- És használ valamit a meleg só? - tudakolta Pető udvariasan.
- Csíp. Átkozottul csíp - szítta a fogát az aranypolgár. - Úgy csíp, hogy a lélegzetem eláll. Egyébként tessék helyet foglalni, kedves barátom, rögtön visszatérek, csak lerakom a sós kendőt, mert már épp elég volt belőle.
Bauernebel átment a szobájába, a földhöz vágta a sós kendőt, aztán valamivel vidámabb ábrázattal tért vissza.
- Hál'istennek - szólt nagyot fújva -, most egy időre megint jobban vagyok.
- És mi ingerelte föl ennyire, tisztelt Bauernebel úr? - bátorkodott a jogász megkérdezni.
A háziúr homlokerei kidőltek.
- Hogy mi? Hogy mi? - ütött az asztalra. - Jobb róla nem is beszélni. Förtelmes dolog. Egyébként... Eh, ha benne vagyok, hát nem csinálok belőle titkot. Kedves Jozefin leányomról van szó.
- Ugyan? - álmélkodott Pető, mintha most hallana először őnagyságáról.
Az aranypolgár gúnyosan bólingatott fejével.
- Bájos gyermek ez az én Jozefinem, annyi szent. Páratlan leány. És elmés, akár Heine. Kitalálja-e, hogy mit csinált már megint?
- Nem én.
- Nem is találná ki soha, humillime. Inkább magam mondom el.
- Ön valóban kíváncsivá tesz - jegyezte meg a jogász, boldogan lélegezve fel, hogy ezúttal nem került a galambokra a sor.
Bauernebel elővette a tubákosszelencéjét, a tetejére ütött, aztán megkínálta vendégét, majd maga is jókorát szippantott.
- Tehát figyeljen reám - kezdte el mérgesen -, és mondjon ítéletet a gyermeki tiszteletről. Azt ön, ugyebár, jól tudja, hogy Jozefinnel hadilábon állunk. Arról is van tudomása, hogy Jozefin abban a két szobában, amelynek haszonélvezeti joga az épületben rá van ruházva, harangműhelyt nyitott. Azt se kell elmondanom, nemde, hogy ezzel szemben jómagam az átellenes épületben havi húsz pengő forintért kibéreltem a lakatosmestert, hogy egész nap, egész éjjel a legzajosabb pléheken kalapáljon.
- Mind efelől tájékozva vagyok - bólintott Pető.
- Nos tehát, ezek a lakatosok igen derék emberek voltak, akiknek maguknak is örömük telt benne, hogy valakit úgy istenigazában megbosszantsanak, minek folytán úgy dolgoztak a pörölyeikkel, mintha minden kalapácsütésért egy-egy körmöci aranyat kapnának. Gyakran magam ültem be a boltba őket ellenőrizni - épp egy ily alkalommal ösmerkedtem meg önnel is -, de arra utóbb nemigen volt szükség, hiszen a dörömbözés idáig fölhallatszott. Nos tehát, ez a história, a lakatosok és harangozok harca jó ideig vígan folyt, s meg vagyok győződve, hogy Jozefin közben majd kibújt a bőréből. Ez a háború. Fogat fogért, szemet szemért. Helyes. De mi történik ma? Már a reggelinél föltűnt nekem, hogy a lakatosi pörölyök meglepő szelíden működnek, sőt a csukott ablaknál egyáltalán hallani se lehetett őket. "Hopp, mi ez?" - mondok nyomban, és átmegyek a műhelybe. Hát mit látok ott? Azt, hogy a lakatos meg a legényei kalapálnak ugyan, de oly óvatosan, mintha tojásokat ütögetnének pörölyeikkel.
- Jozefin őnagysága nyilván megvesztegette őket - állapította meg Pető.
- Kérem, ne szakítson félbe - mordult emberére az aranypolgár -, mert nevetségessé teszi magát. Jozefin nem vesztegette meg a lakatosokat. Ez tévedés. Jozefin épp az ellenkezőjét cselekedte.
A jogász megcsóválta a fejét.
- Az ellenkezőjét?
- Igenis, az ellenkezőjét. Mikor megindítottam a nyomozást a nem eléggé erélyes kalapálás miatt, a következő épületes dolgok derültek ki. Tessék jól idefigyelni. Két hónappal ezelőtt a lányom megfogta volt az utcán a lakatost, és így szólt hozzá: "De alaposan tud ön a pöröllyel bánni, kedves mester." "Meghiszem azt" - hencegett a lakatos, nagyot mulatva magában. "És a legényei is derekasan működnek, Jager úr" - szól újra a lányom. "Ó! Azok is!" - feleli a lakatos sunyítva. Ekkor Jozefin mosolyog, s a pénztárcájából húsz forintot vesz ki. "Tudja, kedves Jäger úr - jelenti ki -, én borzasztóan szeretem a pörölyök működését hallani." "Szereti?" - kérdé a lakatos csodálkozva. Jozefin csak mosolyog. "Bizony szeretem - feleli -, mert ez a lárma a munkát, az erőt, a férfiasságot jelenti, azokat a tényezőket, amelyek a világot fönntartják. Nekem ez zene, olyan, mint vadásznak a kopó csaholása." Jäger úr nem tud felelni, csak nagy ostobán, mint a partra húzott harcsa, bámul maga elé. Ekkor a lányom átadja neki a húsz forintot, és így szól: "Nézze, kedves Jäger úr, itt van húsz pengő. Tíz a magáé, a másik tíz a legényeké. Ezentúl minden hónap elsején kijár maguknak ez a borravaló, s ha lehet, még jobban fognak érte kalapálni. Mert én nagyon szeretem a pörölyök zenéjét!" De már erre megjött Jäger mester hangja. Hisz ez ternó! Húsz forint Jozefintől, húsz tőlem, az összesen negyven, egyazon munkáért! Nincs ennél jobb üzlet a világon. "Köszönöm, nagyságos asszony, köszönöm" - hajlongott tehát szaporán a lakatos. "Kalapálunk mi! Hogyne kalapálnánk! Az ilyen szép asszony kedvéért körömszakadtáig kalapálunk." És kalapáltak.
- Nem értem - szólt közbe őszintén a diák.
- Mindjárt meg fogja érteni, humillime - hunyorított Bauernebel. - A dolog folytatása a következő. Augusztusban a lakatosok, két oldalról lévén megfizetve, oly vadul dolgoztak, hogy Vulkán műhelye a süketnémák intézete volt hozzájuk képest. Szeptemberben újra két oldalról kapva gázsit, szintén a legnagyobb erőfeszítéssel dolgoztak. Tegnap azonban, október elsején, az történt, hogy mikor Jäger úr a lénungért jelentkezett, Jozefin őnagysága gúnyosan mosolygott, és így szólt hozzá: "Kedves mester úr! Értésemre esett az a körülmény, hogy ön apámtól havi húsz forintot kap azért, hogy a lehető legnagyobb lármával kalapáljon. Igaz ez?" "Igaz" - vallja be a mester egy kis habozás után. Erre Jozefin nevetni kezd. "Hisz akkor jól van! - jelenti ki. - Ez tiszta haszon a pénztárcámra. Miért fizessek én havi húsz forintot a kalapálásért, mikor apám ezt már megcselekedte? Ez tiszta őrültség volna. Igaz ugyan, hogy én roppant szeretem a pörölyök zenéjét hallani, de ha ez nem kerül pénzembe, a mulatság kétszeres élvezet. Ezennel tehát beszüntetem a lénungot."
- Óriási! - tört ki a kacagás a diákból, aki kezdte érteni a dolgot.
Bauernebel mérgesen folytatta.
- Jäger úr mit tehetett, megfordult és távozott.
Lent már vártak rá a borravalóra éhes segédek. "Fuccs!" - szólt rájuk a mester. "Fuccs!" "Mi a fuccs?" - kérdik a segédek. "Az - jelenti ki a lakatos -, hogy őnagysága azt mondja, hogy ingyen is élvezheti az erő, a munka, a férfiasság zenéjét, tehát nem bolondult meg érte fizetni." A segédeknek erre természetesen szintén leesett az álluk, de a következő percben már megjött az eszük, és így szóltak: "Ingyen fogja élvezni? Hehehe! Majd, ha fagy! Olyan nincs! A jövőben olyan csöndesen fogunk dolgozni, hogy még a légy zümmögését is meg lehet tőle hallani." És azóta tényleg olyan óvatosan simogatják a pléheket, olyan finoman csapkodják a pörölyöket, hogy az ember úri szalonban képzeli magát!
Petőből elemi erővel tört ki a nevetés.
- No, őnagysága alaposan kifogott magukon! - harsogta. - Micsoda eszme! És a lakatosok csakugyan elhitték a munka zenéjéről szóló mesét?
- Azt már nem tudom - szólt dühösen Bauernebel -, de annyi bizonyos, hogy azóta Jäger úr és legényei nem hajlandók húsz forintért csörömpölni, kalapálni, pléheket döngetni, hanem rajban követelik a Jozefin további húsz forintját, mert ők bizony ingyen nem szórakoztatnak egy gazdag úrihölgyet! És így a jövőben nekem ez a mulatság havi negyven osztrák értékű forintomba kerül. Nohát, mit szól ehhez, humillime?
A diák a szemét törölgette.
- Azt mondom, hogy ez nagyszerű, fenomenális, párját ritkító. Azt mondom, hogy őnagysága okos asszony, olyan okos, hogy vele szemben ön mindig a rövidebbet fogja húzni.
Bauernebel szippantott egyet a burnótból.
- No, no - jegyezte meg csöndesen -, láttam én már karón varjút. Lesz az még másképpen is. Tempora mutantur. Aminthogy a galambokkal szintén rendet fogunk csinálni.
Petőnek egyszerre elmúlt a jókedve. Visszaröpültek a galambok! El! Gyorsan el!
- Mennem kell, Bauernebel úr - mondta az ifjú, sürgősen kalapja után nyúlva.
De az aranypolgáron nem lehetett kifogni. Elállta a diák útját, megfogta a kabátja gombját, azzal szépen visszatuszkolta székébe.
- Méltóztasson csak maradni, fiatal barátom - szólt, és legnagyobb jóindulata jeléül harmadszor is elővette a tubákosszelencét, harmadszor is a fedelére ütött, és harmadszor is megkínálta vele vendégét. - Szíveskedjék egy kissé még itt időzni, mert egy fontos ügyben óhajtok önhöz egy-két kérdést intézni.
Pető sóhajtva adta meg magát, és elkeseredve szippantott a burnótból.
Bauernebel egy ideig rejtélyes mosollyal ajkán járt föl s alá, aztán megállt Pető előtt.
- Ösmer ön, igen tisztelt uram - szólt titokzatosan -, egy Quastl nevű fiatal pesti urat?
- Nem - felelte Pető határozottan, mert Q-val kezdődő nevet ő is csak egyet ösmert: Quentzert.
Az aranypolgár még egyszer körüljárta a szobát, aztán így folytatta:
- Kár, hogy nem ösmeri. Mert Quastl úr igen jóravaló és fölötte tehetséges ember.
- Az szép dolog - felelt Pető, egyre az ajtót nézegetve. - És mi ez a Quastl úr?
Bauernebel újabb séta után válaszolt neki.
- Hogy mi? Nos, Quastl úr fiskális. Igenis, ügyvéd. De milyen ügyvéd, milyen más fából faragva, mint Fabriczius! Az öreg Fabriczius már nem ér egy pipa dohányt. De ez, ez friss ember, okos, opportunus és circumspectus, ahogy jó ügyvédhez illik. Mind e jó tulajdonságait az ösmerkedés első percében észre lehet rajta venni!
- Ne mondja!
Bauernebel fölényesen mosolygott.
- Ön csodálkozik? Nos, elmondom első találkozásomat Quastl úrral. A dolog így történt: a napokban, egy esős, kellemetlen délután a Harmincad utcánál beszálltam az omnibuszba. Kívülem nem volt senki más a kocsiban, s így döcögtünk a Deák utcáig. A templom előtt, a kofáknál valaki megállítja a kocsit, s fölszáll egy pápaszemes, piros képű fiatalember, aki a jól nevelt emberek udvariasságával köszönti az idősebb útitársat. Pár perc múlva már beszélgettünk, hogy honnét jön, hova megy ebben a rossz időben, hogy mit szól a rossz kövezethez és így tovább. Útitársam, aki magát mint doktor Quastl fiskálist mutatta be, kijelentette, hogy a kalapkereskedőtől jön. "És mit tetszett vásárolni?" - kérdem én. "Szalmakalapot" - feleli ő nyugodtan. Nekem első pillanatban, bevallom, leesett az állkapcsom. "Szalmakalapot - kérdem, mert úgy lehet, talán rosszul hallottam szavait -, szalmakalapot, októberben?" "Igen." Nem értettem a dolgot. "Kegyed azt hiszi, doktor úr - mondom, hogy idén még van kilátás szalmakalapot viselni?" "Nem, azt nem hiszem" - feleli ő. Igen, szóról szóra ezt válaszolta, s most azt kérdem, mit szól ehhez ön, Pető úr?
A diák vállat vont.
- Azt, hogy Quastl bolond.
Bauernebel mosolyogva rázta meg a fejét.
- Tévedni tetszik, tisztelt barátom. Quastl úr nem bolond, nem hóbortos, ellenkezőleg, fölötte logikus fej, ami azonnal kiderült abból a magyarázatból, amelyet új ismerősöm a sajátos vásárláshoz fűzött. A megfejtés a következő: Quastl úr azért vett októberben szalmakalapot, mert októberben már senki se vesz szalmakalapot, minek következtében a szalmakalap ára hihetetlenül esik. Az emberek ilyenkor bundát, lábzsákot, kőszenet vásárolnak, s nem gondolnak arra, hogy eljön még a május, amikor szalmakalapra lesz szükség, de amikor annak ára természetszerűleg magasabb lesz. Quastl úr ezzel ellentétben, igenis, tudta, hogy eljön a május, hogy akkor kalapra lesz szüksége, s a tények megállapítása mellett igen bölcsen cselekedett, amikor a divatcikket októberben fele áron megvette.
- És ez nyerte meg annyira az ön tetszését? - mosolygott gúnyosan Pető, aki a szalmakalap csodálatos történetében semmi különöset sem talált.
- Igenis, ez - jelentette ki az aranypolgár. - Mert miből lehet erre induktíve következtetni? Arra, hogy Quastl úr nemcsak az apróságoknál, de minden más, komolyabb, nagyobb dolgában is körültekintő, éles judiciumú ember. Ezenfelül pedig takarékos ifjú is, amilyenhez hasonlót keveset lehet találni a mai világban...
Ez célzásnak is beillett, s így Pető nem tagadhatta meg magától azt az élvezetet, hogy vissza ne lőjön Bauernebelre.
- Ha önnek az ilyen szalmakalap-vásárlások igazságokat jelenthetnek - válaszolta nyugodt szemtelenséggel -, akkor figyelmébe ajánlom egy Barnabás nevű kollégámat, aki még Quastl úron is túltett körültekintés dolgában.
- No, servus humillimus - mosolygott gúnyosan a háziúr -, erre már magam is kíváncsi vagyok.
- És nem ok nélkül, Bauernebel úr. Hallgassa csak meg az esetet. Az én barátom tudniillik nagy sörivó, él-hal a komlós italért. Ez az ő alfája és omegája, akár önnek a pörlekedés. De ne kalandozzunk el. Ez az én cimborám egy nap azt olvassa az újságban, hogy Pilsenben a sör fél literje három krajcárral olcsóbb, mint Pesten. Nosza, neki se kell több, azonnal csomagokat, vasútra ül, és átköltözik Pilsenbe. Hogy miért? - kérdi ön. Azért, mert ha ott a fél liter három krajcárral olcsóbb, mint itt, akkor ő, aki napjában nyolc-tíz litert szokott bekebelezni, pro die hatvan krajcárt takarít meg, ami egy hónapban tizennyolc, egy évben kétszázhúsz forint, vagyis oly tekintélyes összeg, amelyen már földet lehet venni Szentmihályon.
- Ez rabulisztika! - felelt az aranypolgár. - A sör és a szalmakalap oly messze állanak egymástól, mint az erény és a bűn. S ezért ez a csodálatos történet nem akadályoz meg abban, hogy Quastl urat ne tegyem meg barátomnak, sőt esetleg Fabriczius utódjául.
A diák tágra nyílt szemmel nézett Bauernebelre.
- Ön azt hiszi, tisztelt háziuram, hogy meg tud élni Fabriczius nélkül?
- Vagyok bátor hinni.
- Akkor tévedni méltóztatik. Akkor nem tetszik önmagát ismerni.
- Csakugyan? És vajon mivel indokolná ezt meg, ha szabad kérdeznem?
Pető vállat vont.
- Azzal, hogy önnek Fabricziusra annyira szüksége van, mint a mindennapi kenyérre, a levegőre, a vízre. Azzal indokolom, hogy ön pörlekedés nélkül egy percig sem képes élni, s azzal, hogy e célra a báránytermészetű Fabricziusnál jobb áldozatot millió forintért se kap.
Bauernebel nem sodortatta ki magát a kerékvágásból.
- Nagyon szép - felelte a mellényét simogatva -, majd elválik. Hiszen ön, kedves Pető úr, gyakran fején találja a szöget. Lehet, hogy most is eltalálta. De azért Quastl úr mégis átveszi a jogi ügyeim kezelését, sőt ő az egyetlen ember, akit képesnek tartok, hogy a galambpört lábra állítja!
A galambok!
Pető lelki szeme előtt újra fölvillant Maurer csizmadia hagyatéka, a sárgásveres, haragoszöld és szürke pöttyös galambok, a bélyeges papirosok, a vég nélküli bírói ítéletek, és lassan körülkeringtek-forogtak a szoba gyér világításában. Nem, nem! El a galambokkal! A diák visszavonhatatlanul fölállt, és ajánlotta magát...
- Most jut az eszembe, Bauernebel úr - jelentette ki hirtelen -, hogy kollokviumom van. Szíves engedelmével tehát távozom.
A háziúr kezet nyújtott, de még egy kísérletet tett a menekülő visszatartására.
- Nagyon sajnálom, hogy ilyen gyorsan távozik. Mert még egy fontos dologban szerettem volna nézetét meghallgatni.
- Az én nézetemet? - szerénykedett a vendég. - De csak nem a galambokat illetőleg?
Az aranypolgár megrázta a fejét.
- Nem, nem a galambokat illetőleg. Egy más kérdés van itt, amelyhez az ön ítéletére kíváncsi vagyok. Mert szeretem nézeteit hallani. Ön sajátságosan, de egyenesen gondolkodik, s aki szavaiból le tudja vonni a levonandókat, elég értékes anyagot kap. Kérem, ne tiltakozzon, velem szemben, mint tudja, az úgyse ér semmit. Az én nyilatkozataimba bele kell nyugodni, ellenesetben disputa következik, ami önnek nincs ínyére. Azért hát legyen türelemmel, és mondja meg őszintén: mit szólna ön ahhoz, ha Quastl urat kombinációba venném egy családi viszonylatot illetőleg?
- Tessék?! - kérdezte a diák tágra nyílt szemmel. - Ön Quastl urat vejének szemelte ki?
Bauernebel nyugodtan folytatta:
- Mi különös volna ebben? Miért ne szemelhetném ki vőmül?
A diák még mindig nem találta meg az egyensúlyt.
- Miért?... miért?... De hát ösmeri-e ön legalább közelebbről az ügyvéd urat?
A háziúr a szekrényből egy csomó írást szedett ki.
- Egyrészt - válaszolta -, nekem az emberekről első percben megvan a véleményem, amely ritkán változik. Ha valakiről prima vista megállapítom, hogy gazember, hát arról e nézet helyessége előbb-utóbb bebizonyosodik, ha pedig valakit megkedvelek, az ritkán lesz érdemtelen bizalmamra. De hát lehet, hogy ezek csak föltevések. Azonban vannak pozitívumok is. Itt vannak az írásbeli referenciák és információk Quastl úrról. Egész halmaz, s mind a lehető legjobbak. Valamennyien fukarnak, hideg gondolkodásúnak, de emellett szorgalmasnak, ébernek és jómódúnak jellemzik Quastlt. Amikor megházasodtam, ugyanily módon kerestem magamnak feleséget, és mondhatom, nem választhattam volna szerencsésebben; nem látom tehát az akadályát, a leányom miért ne lehetne boldog hasonló alapon?
- De a szív? - vetette ellen Pető. - A szívnek is vannak jogai.
Az aranypolgár nevetett.
- A szeretet: a megszokás, fiatal barátom; az ilyesmin a lányom bizonyára túlteszi magát. Ő az én vérem, az én fajom, az én szívem. És jómagam sohase hajlottam a regényeskedéshez, ilyesmi a Bauernebeleknél nemigen fordul elő. De mindettől eltekintve, semmi kifogásom, ha Quastl doktor és Tilda ezenfelül egymásba szeretnek, aminek komolyabb akadálya aligha lesz, miután mindketten ifjak és elég csinosak is.
Bauernebel szünetet tartott, s aztán hozzátette:
- Egyébként pedig ez a dolog még csak terv, amilyent az ember egy nap tízet-húszat is csinál, akárcsak időtöltésből is. Most azt határozza, hogy sétálni megy, rögtön rá azt, hogy mégis jobb lesz a házbérszámadásokat átnézni, majd hogy talán inkább kitisztítja a pipáit, míg aztán a legokosabb gondolatnál megállapodik. A tervnek, mielőtt tetté válna, alaposan ki kell jegecesedve lennie, aminthogy magam minden teendőmet mindig az összes oldalukról meg szoktam hányni-vetni. Miután azonban nemcsak az önmagam bölcsessége alapján ítélek, hanem más nézetére is kíváncsi vagyok, bátor voltam az ön véleményét is kikérni.
Pető szabadkozott:
- Hogy lehetne ilyesmire első hallás után válaszolni? - tért ki óvatosan, és szeme előtt egyszerre megjelent a szerencsétlen fagottista alakja, aki e pillanatban még nem is álmodja, milyen katasztrófa előtt áll...
Az aranypolgár helyeslőleg bólintott.
- Természetesen, természetesen. Jó mindenre aludni egyet. Zeit bringt Rat, és remélem, még lesz önhöz szerencsém. Ismétlem, ön furcsán, gyakran lehetetlenül, gyakran őrülten gondolkodik, de valami igazság akad a szavaiban.
- Ön lekötelez, Bauernebel úr - hajlott meg a jogász, és végre csakugyan eltávozott.
Az ajtó bezáródott mögötte, és Pető a folyosón volt. Az ifjú előkotort egy szivart.
- A dolog nem megy, a dolog sehogyan se megy - mondotta némi elkeseredéssel, és mérgében a falon húzta végig a gyufát.
12
Az embert a csekélységek viszik nagy elhatározásokra. Nerotonnak a fejére esett alma adott indítóerőt a nehézkedés törvényének megállapítására; a középkor véres vallási küzdelmeiben egy i betű játszott első szerepet. Mi köze volt Petőnek Buchwald Bulcsu mester szerelméhez? Semmi. És mégis, a jogász észrevétlenül belelovalta magát a dologba, terveken, megoldásokon törte a fejét, és három hétre lemondott volna a biliárdozásról, ha kifoghat az aranypolgáron. Lehet, hogy a harcra az a természetes ösztön hajtotta, amely adott esetekben mindannyiunkban a gyöngébb fél javára megmozdul, lehet, hogy a rokonszenv: elég az hozzá, a diákban egyre erősebb lett a meggyőződés, hogy Tilda és Bulcsu egymáshoz illenek, s hogy a Nero szerzőjének boldognak kell lennie. De hogy és mint lehetne a Bauernebeleket megfogni?
Egy nap aztán Petőnek elfogadható ötlete támadt. Valósággal csoda, hogy rögtön rá nem akadt! A dolog alapjában egyszerű volt. Ha az ember Bauernebellel jó viszonyba akart jutni, szívességet kellett neki tennie. Mily módon volt ez lehetséges? Sem jó szóval, sem pénzzel, sem figyelmességgel. Ennek az embernek megvolt mindene: vagyona, tekintélye, gőgje, akarata, meggyőződése, e téren vele boldogulni nem lehetett. Csak egy pont akadt, ahol az aranypolgárt meg lehetett fogni: ez a várossal való pöre volt. Itt lefőzték, kijátszották a terézvárosi Krőzust, s itt megtört a hatalma, a pénze, az akarata. Tehát itt kell megközelíteni, itt kell lefegyverezni.
Pető elkezdett gondolkodni. Hogy volna, ha az ember valami újat eszelne ki a galambpörben, ha talán valami módon ki tudná javítani a marasztaló ítéletek tömegét? Az ifjú jobb ügyhöz méltó buzgalommal latolgatta az esélyeket. Hátha föl lehetne fedezni valahol a Maurer-örökösöket? Vagy ha az ember megtalálná a hagyatékot? Esetleg, ha az ember a városi statutumokból kiböngészne valami paragrafust, amely az elszaporodott galambokról intézkedik?
Hiába volt. A Maurer-örökösök elrejtőztek, mint a mezei egér mennydörgéskor, és bár Pető végigkutatta az összes e néven ösmert budapesti lakosokat, egyetlenegyet sem talált, aki valamelyest atyafiúi összeköttetésben állott volna a rejtélyes csizmadiával. Ami pedig a hagyatékot illette, a diák mihamar belátta, hogy egy dikicset meg egy csirizestálat, ha egyszer elvesztek, még Lecocq úr sem tudna megtalálni.
A városi statutumokban se akadt paragrafus, amely ez ügyben a reménynek akár csak leghalványabb sugarával szolgált volna, így tehát a dolog ez oldalról is vigasztalannak látszott.
Ekkor azonban az ifjúnak újra eszébe jutott valami. Az a valami, ami a legtöbb ember lelkében föltámad, ha már minden kötél elszakadt. Ez a valami a bosszú. A bosszú, amely évezredek hosszú során számos ember lelki egyensúlyát állította helyre, amely ezer meg ezer feloldatlan csomót vágott ketté. Igen, ez az egyetlen mód: Bauernebelnek a sarkára kell állnia, és meg kell magát bosszulnia a városon, meg kell mutatnia, hogy ő is valaki, valami, hogy Pest első polgárán nem lehet bántatlanul végigsétálni.
Mégiscsak okos ifjú vagyok - állapította meg magában Pető, azzal rohant fel Bauernebelhez.
Az aranypolgár a kályha mellett ült, és a galambpör aktáit lapozgatta, amikor a diák beállított hozzá.
- Akar-e a város felett győzni? - kérdezte az ifjú, in medias res ugorva.
A háziúr szippantott egyet a tubákosdobozból:
- Hogyne akarnék - válaszolta nyugodtan.
Pető gyorsan beszélni kezdett.
- Akkor figyeljen reám! Napok óta veszkődöm ezzel az átkozott galambpörrel, Maurerrel, a hagyatékával, a megszökött örökösével. Nem tudom, miért, az agyamba fészkelte magát a dolog, és addig nem lesz nyugtom, amíg keresztül nem gázolok rajta. De ez mellékes. A fődolog az, hogy rájöttem a dolog nyitjára, mit lehetne itt cselekedni.
- Nos, mit? - csillant fel a háziúr szeme.
A diák szünetet tartott.
- Semmi egyebet - jelentette ki kezét ünnepélyesen az aranypolgár vállára téve -, mint, nos, mit gondol, mit?
- Mit? Mit?
- Mint: bosszút állani! Rettenetes, vérfagyasztó bosszút!
Bauernebel tétován nézett maga elé.
- Bosszút? Bosszút? De hogyan?
- Akárhogyan - felelte Pető.
- De nem csuknak be érte? - ébredt fel az óvatos ember az aranypolgárban.
- Nem fogják érte becsukni - válaszolt a jogász fölényesen. - A bosszúnak okosnak kell lennie; az ostoba bosszú a borbélylegények szerelmi tragédiáiba való. Ön bölcs ember és hozzá még gazdag is. Ha kedve van, kikezdhet egy egész vármegyével.
- No, no - szerénykedett Bauernebel.
A diák egy percig gondolkodott.
- Csak egy baj van - mondotta aztán megfontoltan. - Az, hogy ön rettenetesen fukar. Ha az ember valami komoly ügybe bocsátkozik, akkor pénzt tegyen a mellényzsebébe, mint Zrínyi Miklós.
Az aranypolgár hunyorgatott.
- No, no, humillime. Hiszen ez más dolog, mintha arról van szó, konfortáblison vagy omnibuszon menjek-e haza. És más az is, ha az ember a szenvedélyének áldoz, mintha a napi szükségletek fedezéséről van szó. Sok embert ösmerek, aki egész éven át falun él, krumplit eszik, az eke szarvát nyomogatja, aztán egy szép nap berándul Pestre, és akkor még a kutyája is kávét iszik. Más embernek meg az a passziója, hogy kártyázik, s inkább nem eszik, nem iszik, csak hogy kártyázhasson. Hiszen ezt egyszer már elmagyaráztam önnek. Nekem a szenvedélyem, hogy velem ne packázhasson senki, hogy rajtam ki ne foghasson senki, s erre a célra - ha kell - áldozni is akarok. Én tudom, hogy ki az aranypolgár, mit ér az aranypolgár, és nem ijedek meg egypár zöld hasú bankótól.
Pető helybenhagyólag bólintott, és így szólt:
- Akkor az óra jól jár, kedves Bauernebel úr. Figyeljen tehát reám.
- Csupa fül vagyok.
- Az első dolog, hogy ön holnap kátránygyárat nyit...
Az aranypolgár kitáguló szemmel bámult a diákra.
- Kátránygyárat?
Pető nem vesztette el a nyugalmát.
- Igenis, kátránygyárat, aszfaltgyárral összekapcsolva.
- De hát micsoda összefüggésben van az aszfalt a Maurer galambjaival? - kérdezte az elképedt háziúr.
A jogász szerényen mosolygott.
- A lehető legegyenesebb összefüggésben, kedves Bauernebel uram. Mert, mondja csak, van-e kellemetlenebb dolog a világon, mint a következő. Ön sétálni megy a Váci utcába. Szívja a friss levegőt. Egyszerre megjelenik a sarkon az aszfaltoskocsi, és pokoli bűzt, füstöt terjesztve döcög végig ön mellett. Az ember krákog, prüszköl, káromkodik, de végre is nem tehet ellene semmit. Nos, mit szólna hozzá ön, ha valaki húsz-harminc ilyen kátrányoskocsit járatna végig a városon? Mit szólna a közönség? Mit mondana a tisztelt tanács? Vagy vegyük a következő esetet. Önnek van egy szép nagy telke a Kerepesi úton, a város legforgalmasabb pontján. Micsoda esemény volna, ha a telken ön krumplit, kukoricát vetne, s augusztusban a főváros szívében gyönyörű falusi kép bontakozna ki, nagy örömére azoknak, akik Pestet leendő világvárosnak képzelik? Vagy micsoda szép dolog volna, ha a Koronaherceg utca kellős közepén egy barátságos tanya épülne, istállókkal, ólakkal körülvéve, vígan kukoríkoló kakasokkal, láncos komondorokkal, bégető báránykákkal?...
Bauernebelnek a szeme fölcsillant, de aztán aggodalmai támadtak.
- De szabad-e tehenet a városban tartani?
Pető meg tudott rá felelni:
- Tessék csak bemenni a piaristák udvarára. Az első traktus mögött van egy kis négyszögletű telek, azon évek hosszú sora óta békén legelészik két tarka tehén. Ami az egyiknek szabad, nem lehet tilos a másiknak sem. A precedens megvan reá. És azután: ha lovakat lehet a városban tartani, mért ne álljon fönt ugyanaz az eset egyéb háziállatoknál?
Bauernebel a kezét dörzsölte.
- Tényleg - szólt elismeréssel -, ön tehetséges ember. Fabricziusnak ilyesmi soha nem jutott volna az eszébe. Ha csak ez kell, meg tudom én úgy bosszantani az én kedves szülővárosomat, hogy öröm lesz nézni. És ha kell, hát áldozni is fogok e célra: de egy Bauernebellel senki se próbáljon ujjat húzni.
A háziúr fölkelt, és föl s alá sétált szobájában.
- Micsoda gyönyörű dolog lesz egy kakastelep a Koronaherceg utcában! A legválogatottabb kakasok fognak benne föl és alá sétálni, s ígérem, hogy a legdrágább szimentáli tehenet veszem hozzájuk pajtásnak. Ön ügyes ember, kedves Pető, nagyon ügyes.
A diák szerényen meghajlott.
- Az elismerés mindig jólesik, kedves Bauernebel úr.
- Nos és mikor látunk tetthez? - kérdezte a háziúr.
- Akár holnap.
- Rendben van.
- Vagyok bátor magamat ajánlani.
- Servus humillimus, kedves Pető barátom.
13
Pár nap múlva történt, hogy Pető, aki Bauernebellel az ügyek fordulása révén gyakran összejött, pár percre egyedül maradt Tildával. Az öregúr a lakatosokat ment ellenőrizni, s e rövid időközt a diák megragadta, hogy kissé tájékoztassa magát a fiatal leány érzelmeit illetőleg. A legcélszerűbb kiindulópontnak e célra Quastl úr szolgált.
- Azt hallom, kisasszony - kezdte el tehát a diák -, hogy a közeli jövőben egy szép családi ünnepélynek leszünk tanúi. Megengedi, hogy kissé eléje nyúljak az eseményeknek, és már most szerencsekívánataimat tolmácsoljam?
Tilda futó tekintetet vetett a diákra.
- Mit ért ön családi ünnepély alatt?
Pető mosolygott.
- Istenem, mit? Hát az eljegyzést, az ön mátkaságát Quastl úrral.
A leány egy kissé elvörösödött, aztán nyugodtan nézett a fiatalemberre.
- És ha tényleg úgy volna?
- Nem állítottam az ellenkezőjét.
Egy ideig csönd uralkodott az ódon szobában, aztán Tilda szólalt meg:
- Ha nem veszi rossz néven, kérdezek öntől valamit.
- Tessék parancsolni.
- De őszintén feleljen. Hogyan tetszik önnek az az úr, akiről az előbb beszéltünk?
A jogász egy kis szünetet tartott, aztán szembenézett Tildával.
- Ad valamit a nézetemre?
- Miután okos embernek tartom, tehát: igen.
Pető tényleg okos ember volt, s azért megállapította, hogy ez a legalkalmasabb pillanat, amikor Quastl urat jó alaposan eláztathatja. Soha többet ilyen kedvező alkalom.
- Nos tehát - kezdte el a diák -, mindenekelőtt meg kell állapítanom, hogy én Quastl urat csak felületesen ismerem. A minap találkoztam vele először édesapjánál, és akkor húsz vagy harminc szót váltottunk egymással. Azt hiszem, ez nem elegendő alap arra, hogy valaki fölött végleges ítéletet mondhassunk.
Tilda száján gúnyos mosoly jelent meg.
- Ön, úgy látszik, ki akar térni a válasz elől - mondotta ajkbiggyesztve.
- Legkevésbé. Nekem megvan a magam véleménye Quastl urat illetőleg, nem tudom azonban, vajon ez a nézet megegyezik-e az általános benyomásokkal. Egy ember társadalmi megbírálását illetőleg csak a közvélemény összessége dönthet, s könnyen meglehet, hogy szerény felfogásom elszigetelten fog állani a többség nézetével szemben.
- És mi ez az ön véleménye?
- Az, hogy olyan ember, aki decemberben szalmakalapot vesz, lehet igen jó üzleti szellem, sőt lehet jó ügyvéd is, de vőlegénynek vagy éppenséggel amorozónak nem alkalmas.
- És miért?
- Mert könnyen megeshetik, hogy Quastl úr mátkasága egy világos pillanatában következőképpen gondolkodik. Az okos ember végeredményképp azért házasodik, hogy legyen, aki rendben tartsa a házát, a konyháját, aki öreg napjaiban ápolja, aki a fehérneműjét számon tartsa, és a leszakadt gombjait fölvarrja. De ha ezt akarom elérni, sokkal bölcsebb, ha rögtön tapasztalt gazdasszonyomat veszem el, semmint egy fiatal kisasszonyt, aki regényeket olvas, a zongorát veri, és a korcsolyapályára jár. És így megeshetik, hogy Quastl úr önt egy szép napon cserbenhagyja, és a szakácsnőjét vezeti oltárhoz.
Tilda arca kigyulladt.
- Ön elfelejt egyet - szólt haragosan -, azt, hogy...
Pető közbevágott:
- Azt, hogy ön a vagyonos osztályhoz tartozik. Ez mindenesetre ok rá, hogy a fiskális úr jobban ragaszkodjék kegyedhez, mint a gazdasszonyához.
Tilda visszanyerte nyugalmát. Már gyermekkorában uralkodni tudott az idegein, és tisztában volt vele, hogy a vitában csak a nyugalom visz előre, azért gyorsan visszasietett sáncai mögé.
- Nos, ha így is van - felelte csipkekendőjével játszva -, akkor is elsősorban rajtam áll a vásár. Nekem ez az úr minden egyébtől eltekintve: tetszik, talán épp azért, mert az egész világ ellene nyilatkozik. Szeretek a magam útjain járni.
A diák észbe kapott.
Teringettét! A leány véletlenül elszólta magát. Persze, hogy azért tetszik neki Quastl, mert a fiskálist illetőleg mindenki az ellenkező véleményen van. Tilda nem lett volna igazi Bauernebel, ha pörbe nem akarna szállani az egész világgal. Mentől inkább iparkodik valaki őt valamiről lebeszélni, antul szilárdabbá fogja tenni elhatározását. És ő, az okos Pető, még malmára hajtaná a vizet!
A jogász gyorsan köpönyeget fordított.
- Kedves kisasszony - jelentette ki mosolyogva -, meg kell vallanom, hogy ön páratlan lény. Szívemből gratulálok, ön a próbát jelesen állta ki.
Tilda csodálkozva nézett az ifjúra.
- Miféle próbát?
- A legnehezebbet. Mert az ember a vőlegényének sok mindent megbocsáthat, az ifjúkori botlásait, az adósságait, az egykori szerelmeit, csak egyet nem lehet elfeledni: azt, ha a jegyesünk nevetséges. Aki ezen túl tudja magát tenni, az bebizonyította, hogy igazán szerető szív, és még a síron túl is ragaszkodni fog a szerelméhez. Tisztázzuk az eszméket. Quastl úr, bár komoly férfinak látszik, apró szőrszálhasogatásaival mégis nevetséges benyomást tesz. Novemberben szalmakalapot venni! Júliusban újévi gratulációkat vásárolni! Ki tudná az ilyesmit - ha fiatal és okos - mosolygás nélkül elnézni? Ön azonban más fából van faragva, önnek helyén van a szíve, és ez a szív önzetlenül, mellékkörülményekre való tekintet nélkül ver Quastl úrért. Ön ez ifjúnak a lelkét szereti, s ahogy a vőlegényének el tudja nézni, hogy nevetséges, éppúgy napirendre tudna térni afölött, hogy lopott avagy gyilkolt. És ez, igen tisztelt kisasszony, az igazi, a föld felett lebegő, a tisztult szerelem, amelyre csak kevés halandó hivatott.
Pető befejezte a szónoklatot, és - miután már megszokta - nagyot húzott Bauernebel úr tubákosszelencéjéből.
A leány összehúzta a szemöldökét.
- Önnek tehát nincsen kifogása ellene, hogy ha Quastl úrnak nyújtom a kezemet?
- Én önt nagyra becsülöm és tisztelem, akár a Gracchusok anyját - felelte ünnepélyesen az ifjú. - Sőt becsülöm Quastl urat is, mert aki iránt kegyed hajlandóságot mutat, az feltétlenül derék, kitűnő ember kell, hogy legyen. Mondhatom, öröm lesz, ha közelebbről fogok megismerkedni az ön leendő férjével.
Az ördögöt csak a falra kellett festeni: abban a pillanatban megnyílt az ajtó, és Quastl úr, az aranypolgárral súlyosbítva, megjelent a küszöbön.
- Servus humillimus - intett kezével az ajtóból a háziúr. - Nagyon jó, hogy itt találom. Rögtön áttérhetünk a galambokra.
A galambokra! A jogász hátán végigfutott a hideg. Hogy gyűlölte e derék, szegény állatokat, és mégis mennyit kellett velök foglalkoznia! De hiába. Halottak nélkül nincsenek harci sikerek.
- Nagyon szívesen - felelte tehát meghajolva. - Előbb azonban engedje meg, hogy Quastl urat üdvözöljem, és becses egészségéről tájékozódjam.
A fiskális peckesen megbiccentette fejét. Láthatólag jólesett neki az a tisztelet, amelyet irányában Pető tanúsított. Komoly, hosszúkás fejével, kampóorrával, vékony lábszárával e pillanatban erősen hasonlított a tyúkketrec kakasához, aki ünnepélyes, sőt szomorú nyugalommal fogadja a körötte csipogó csirkék hódolatát. A férfiból kevés volt az ügyvédben, petyhüdt arca inkább tudákos vénasszonyokéra emlékeztetett; ruházata, amely az Alt Wient jutatta észbe, egy puha és kellemeteskedő kor hangulatát terjesztette maga körül.
- Engedje meg kijelentenem - szólalt meg Quastl úr vékony hangon -, hogy üdvözlése kellemesen érint. És engedje meg, hogy hasonló módon tudakozzam az ön hogyléte iránt.
Pető mosolygott.
- Köszönöm kérdését, jól érzem magamat.
Az ügyvéd letette ébenfa pálcáját és a nyakába csavart hosszú gyapotkendőt.
- Optime - felelte nyugodtan.
A diák most Bauernebelhez fordult.
- Valóban - mondta komolyan -, amerre az ember jár-kel, mindenütt csak a legjobbat hallja Quastl úrról. Sokan benne látják a jövő Magyarország Justinianusát. A jeles Wenzel professzor éppen tegnap jelentette ki egy kollokviumon, ahol egyikünk se tudott felelni: "Ah! Csak itt lenne Quastl, az majd megmagyarázná önöknek a jus civilét!"
A fiskális belülről rohamosan hízott, külsőleg azonban higgadt maradt, és szinte leereszkedőleg fogadta Pető hazugságait.
- Ó, igen, a jó Wenzel tanár úr! Ő nagyon kedvelt! És magam is ragaszkodtam hozzá. Sokat köszönhetek neki.
A szót újra Pető vette fel.
- Hát még a praxisban mennyit hall az ember Quastl úrról! Beadnak egy érdekes pöriratot. Ki csinálta? Quastl úr! Megnyernek egy lehetetlen pört. Ki vezette? Quastl úr! Csak mi, jogászok, tudjuk őt egész nagyságában megérteni.
Tilda, aki eddig elgondolkodva ült, megszólalt.
- Mi, jogászok, mondja ön? Tehát Quastl úrnak vannak jó emberei is?
- Hogy vannak-e?
- Nos, igen. Én azt hittem, hogy Quastl urat a rendszeretete és tudása miatt irigylik, gáncsolják, talán gyűlölik is.
Pető megrázta a fejét.
- Csak a felületes emberek, kedves kisasszony, csak a felületesek. Azok, akik a tehetséget méltányolni tudják, a legnagyobb tiszteletet tanúsítják vele szemben. És ezzel csak a kötelességüket teljesítik, mert bár jogász nép vagyunk, igazi Justinianusaink nincsenek.
A leány nem felelt, az arca azonban azt jelezte, hogy nincs éppen megelégedve a kijelentésekkel. Ő szeretett ujjat húzni a világgal, s eredendő tulajdonsága volt a feketére fehéret mondani.
Egy pillanatig csönd támadt, és Bauernebel mohón ragadta meg a kedvező alkalmat.
- Talán térjünk át a galambokra - mondotta gyorsan, nehogy félbeszakíthassák. - Mennyire vagyunk a várossal?
A diák megadással sóhajtott egyet.
- A várossal elég jól állunk, kedves Bauernebel úr. Tegnap példának okáért bátor voltam az ön részére húsz kocsi szalmát rendelni, s azokat a Koronaherceg utcán át vezényeltem a budai telkére. Éppen ünnepnap délelőtt volt, és az utca hemzsegett a sétálóktól. Mondhatom, mindenki hazavitt a kabátján egy-két szál szalmát, mert az utca oly szűk, hogy egy konfortáblis alig fér el rajta.
Bauernebel nevetett.
- És mit szóltak a járókelők?
- Mit szóltak? Mérgelődtek és szitkozódtak. Épp akkor ment arra a polgármester, aki egy angol vendéget kalauzolt végig a városon. A jó angol ugyancsak bámult, amikor húsz szalmásszekeret látott a City középpontján végigdöcögni, a polgármester pedig csaknem elsüllyedt szégyenletében.
Az aranypolgár a kezét dörzsölte.
- Kitűnő! Kitűnő! És nem érdeklődött a polgármester az iránt, hogy kié ez a sok szalma?
Pető bólintott a fejével.
- Dehogyisnem! De mennyire érdeklődött! Meg is kérdezte az egyik kocsist, hogy kié ez a sok szalma? Mikor a fuvaros kijelentette, hogy a szekerek Bauernebel úr portékáját szállítják, a polgármester vörös lett, és marokra fogta a sétabotját.
A terézvárosi Krőzus úgy elkezdett nevetni, hogy belefogózott a székbe.
- Ez kell nekik! - kacagott harsányan. - Ez kell nekik! Nagyon jól van, humillime, nagyon jól van!
Quastl úr is mosolygott, azonban volt egy ellenvetése.
- Úgy gondolom, hogy a tanács mihamar intézkedni fog, hogy a város legforgalmasabb pontjain ne mehessenek keresztül szalmásszekerek.
Pető legyintett a kezével.
- És ha úgy volna? Az ember legfeljebb valami újat talál ki.
- Igaz, igaz - hagyta helyben a fiskális, mintha valami újat kitalálni a legegyszerűbb dolog lenne a világon.
E percben az ablak alatt dobpörgés, majd vidám rezeshangok hallatszottak. A Jozefin veteránjai vonultak fel széles muzsikaszóval!
Bauernebel felszisszent.
- Hah! Csak őrajta tudnék kifogni! Csak ezen tudna segíteni, barátom uram! Mert megöl ez a veterán zenekar! Megöl!
Petőre is hatott a hadastyánok dobpörgetése, ám ellenkező irányban: eszébe juttatta Jozefint és azt az egyre növekedő meleg érzelmeket, amelyet a szép asszony iránt táplált. Mert, mi tagadás, az ifjú természetesen szerelmes volt, s álmaiban gyakran jelent meg egy karcsú, lovaglóruhás hölgy, aki kecsesen nyújtja csókra finom kezét. Sőt. Pető továbbment: képzeletében gyönyörű békeünnepélyt látott maga előtt, amelyben a Bauernebel család összes tagjai, továbbá Bulcsu mester és saját csekélysége vesznek részt, és halálra ítélik a pereskedés nemtőjét, amely szomorúan fordítja lefelé fáklyáját.
A diák úgy gondolta, hogy nem ártana egyet sétálni Jozefin ablaka alatt. Ha a zenekar kivonult, a szép asszony mindig az erkélyről nézte a komédiát.
- Bocsánatot kérek - szólt az ifjú, kalapja után nyúlva -, időm lejárt.
Bauernebel sajnálkozott.
- Igazin kár. Milyen szépen meg lehetett volna beszélni a következő eseményeket.
Quastl ünnepélyesen nyújtotta kezét az ifjúnak.
- Örvendek, hogy önnel találkozhattam.
A jogász mélyen meghajolt.
- Enyém a szerencse, doktor úr. Fölöttébb kitüntetve érzem magamat.
14
Egy esős napon Pető omnibusszal döcögött ki a Terézvárosba. Amint a kocsi a Sugár úthoz ért, beszállt Tilda kisasszony, megrakodva mindenféle cókmókkal. A leány láthatólag rosszkedvű volt, aminek rögtön magyarázatát is adta.
- Csupa csaló ez a város, maholnap már egy jóravaló üzletet se lehet találni. Itt van például ez a csomó selyemszál. Közönséges sárga selyemszál. Mit gondol, hogy jutottam hozzá?
- Sejtelmem sincs.
- Mályvaszínű selymet akartam venni. Elhinné, hogy öt üzletet jártam végig, és egyikben se akadt mályvaszínű?
- Ne mondja!
- De mondom. Végre aztán a hatodikban nagy nehezen megtaláltam. Veszek egy jókora csomót, és megkérdezem, mit fizetek? Egy forint és harminc krajcárt. Hogyan? Egy forint harminc krajcárt? Lehetetlenség! Ennyi pénzen már ékszert is lehetne venni. A kereskedő ötöl-hatol, végre enged tíz krajcárt. Ki van zárva, felelem én. Akkor enged még tíz krajcárt. Nem lehet róla beszélni, válaszolom az ajtóból. Hát mit ád érte a kisasszony, kérdi a boltos. Nyolcvan krajcárt, jelentem ki erélyesen. A jó ember gondol egyet, aztán felcsap. Isten neki, mondja, ma még úgyse kerestem semmit se - és azzal már be is akarja csomagolni a selymet. Ekkor azonban nekem eszembe jut valami. Kitalálja, hogy mi?
- Nem.
- Nos hát, az jutott az eszembe, hogy az olyan üzlet, amelyikben valami portékáért elsőbb egy forint és harminc krajcárt kérnek, aztán öt perc múlva ezt a portékát nyolcvan krajcárért ideadják, az nem lehet tisztességes bolt, s nem érdemli meg, hogy az ember ott vásároljon. És éppen azért fogtam magamat, és otthagytam a derék kereskedőt mályva selyemszálaival együtt, és miután a többi boltosnál ilyen színű portéka nem volt, hát sárgát vettem.
No, ez igazi Bauernebel-logika - gondolta Pető, de egy szót sem szólt, mert föltette magában, hogy világért se keveredik Tildával vitába.
- És így jártam a többi bevásárlásaimmal is - folytatta a leány. - Az ember jobb, ha otthon marad, a városban egyebet se lehet tenni, mint bosszankodni.
A diák udvariasan mosolygott.
- Vannak az életnek szerencsére kellemesebb oldalai is. Mit törődik az üzleti dolgokkal az, akinek gazdag és színes a lelkivilága? A boldognak nem ütnek az órák, és nem kukorékolnak a kakasok.
- Bolondság? - mosolygott gúnyosan a leány. - Nem vagyok olyan dőre, hogy álomképek után futkossak. Ha férjhez megyek, első jelszavam a józanság lesz.
- Nos és a józanságot nem véli föltalálni Quastl úrban, ebben a páratlan férfiúban?
- Páratlan férfiúban! Micsoda lehetetlen jelző! Van-e egyáltalában páratlan ember a világon?
- Ha valaki az, úgy elsősorban a doktor úr. Pontos, rendszerető, okos, takarékos, kifogástalan erkölcsű, szóval az összes jó tulajdonságok gyűjtőtára.
- Külsőleg és jellemileg mindenesetre.
Pető úgy érezte, hogy a hal horogra akadt.
- Hogyan érti ezt a kisasszony?
- Úgy, hogy már sok embert láttunk, aki vén napjaira veszti el a fejét. Ha az ördögből öregkorára remete lesz, úgy a remete is, ha megvénül, ördöggé válhat.
- Csak nem tesz fel ilyesmit egy komoly és köztiszteletnek örvendő férfiról?
Tilda nem válaszolt.
- Ha a hallgatás beleegyezést jelent - vette fel újra ravaszul a szót a jogász -, akkor bátor vagyok az ellenkező véleményen lenni.
Ellenkező vélemény! Ezt nem lehetett büntetlenül egy Bauernebelnek odamondani. Az aranypolgár családja e tekintetben könyörtelen volt, és Tilda sem volt kivétel a szabály alól.
A leány tehát nem is hagyta annyiban a dolgot.
- Hallgasson rám, Pető - mondotta nyugodtan. - Meg fogom önt róla győzni, hogy nincs igaza.
- Arra kíváncsi vagyok - tódította nevetve a jogász.
- A dolog egyszerű. Próbára fogjuk tenni Quastl urat, és ő maga fog dönteni, ki ítélt jobban.
- És mi lesz a próba?
- Azt bízza reám. Valami csekélység. Például, rá lehetne-e venni, hogy Quastl úr a ma esti álarcosbálba elmenjen?
- És ha elmegy, azzal már bebizonyította, hogy hajlandósága van a könnyelműségre?
- Legalább részben. Hiszen lehet őt aztán egyéb feladatok elé is állítani.
Pető megrázta a fejét.
- Rosszul esik hallanom, hogy ennyire bizalmatlan egy jeles férfiúval szemben.
- A bizalom a saját tulajdonom.
Pető meghajtotta fejét.
- Az természetesen magától értetődik.
Egy ideig csönd volt, az omnibusz recsegve-nyikorogva döcögött az utcán. Utóbb ismét a diák vette fel a szót.
- Ön azt mondotta, hogy az ördögből vénkorára remete lesz, és megfordítva.
- Én csak a lehetőségét állítottam fel e tételnek.
- Nos, ha ez a tétel helyes volna, vagy a helyességnek csak a látszata lengne rajta, úgy a legmintaszerűbb emberek egyikének Bulcsu mester ígérkezne.
- A fagottista?
- Igen, az a kellemetlen szomszéd, aki egész nap egyebet se tesz, mint hogy azt nyikorgatja okarináján: "Míg ifjú voltam, sok..." De hiszen ön is betéve ösmeri e nótát. Nos, ez az úr volna rá hivatva, hogy a legderekabb férjet adja, mert ő a világ legnagyobb korhelye.
- És ön ezt kizártnak tartja?
- Körülbelül. Sőt: egyenesen.
- És miért?
- Mert ez a Bulcsu mester született korhely, aki egész életében cigány volt, és mindig az is marad. Nem lesz, nem volt soha egy krajcárja, ami részben szerencse, mivel ha pénze volna, véglegesen az italnak szentelné ifjúságát, férfikorát és agg napjait.
Tilda egy ideig hallgatott, aztán így szólt:
- Azt hittem, hogy Bulcsu önnek a barátja. Mindig együtt szoktak járni.
- Az nem zárja ki, hogy a Nero szerzője ne lehessen csélcsap ifjú.
- Mi az a Nero?
- A Bulcsu leendő operája. A nyitány első üteme már meg is van. Az üstök szólnak, s ugyanakkor a hegedűk pizzicato játszanak. Pokoli ötlet. Kár, hogy a leendő mester még nem érkezett el a második ütemig, s így nem részletezhetem tovább dalművét.
- Nem szép, ha az ember barátairól kedvezőtlen véleményeket terjeszt - jegyezte meg a kisasszony.
- Amit róla közöltem, csak az igazság megállapítása volt.
- Talán mások nem így gondolkodnak róla.
A diák kacagott.
- Ó, persze! Kérdezze csak meg a szabóját, a mosónőjét vagy a suszterját. Azok Bulcsut a világ legrettenetesebb emberének tartják.
A leány elgondolkodott, majd valami eszébe jutott.
- Mennyire nincs igaza - mondta diadalmasan. - Emlékszem, egy ízben Lámpl úr azt említette előttem, hogy Bulcsu szépen hegedül.
- Lámpl úrnak bizonyára kitűnő zenei érzéke van - bólintott gúnyosan Pető.
- És egyébként, a gyalázatos okarináját kivéve, a zenészre más panasz még nem volt a házban.
- Nos? És az okarina nem elég? Egy fiatalember, aki pénzért bosszantja a háziurat? Nemes dolog ez?
- Bizonyára azért teszi, hogy kenyérrevalója legyen. Ha önt nem látnák el a szülei, örülne, ha legalább ezen a módon szerezhetné meg a mindennapit.
- No, ez nem egészen így van - jegyezte meg Pető, sértődöttséget színlelve.
De Tilda nem törődött a műérzékenységgel, és tovább folytatta. Már benne volt az ellentmondásban!
- Ha valaki az életben küzd, és emellett eszményeket hord a szívében, az tiszteletet érdemel. Bulcsu egész nap okarinázik, éjjel pedig arról álmodoz, hogy egykor jeles férfiú lészen, aki csak a művészetnek fogja magát szentelni. És ha nem volna a röghöz kötve, szegény fiú, talán már megírta volna művét. Igazán sajnálom, hogy eddig oly rossz véleménnyel voltam róla, de azt hittem, hogy nem ér egy hajítófát sem. Okarinázni rendesen a cirkuszi bohócok szoktak; arról sejtelmem se volt, hogy Bulcsu az akadémiára jár.
Pető - ha szabad ezt a túl merész kifejezést leírnom - a lelki kezeit dörzsölgette. Hisz ez a siker első lépése volt. A győzelem első sugara! Tildában felébredt az érdeklődés Bulcsu iránt, aki mellett eleddig szótlanul, hideg közömbösséggel haladt el!
A kocsi a terézvárosi templomhoz érkezett. Le kellett szállniok.
- A viszontlátásra - nyújtotta kezét Tilda. - És ne nézze le a szegény embereket meg a munkát.
Pető meghajolt, és szerényen mosolygott, körülbelül úgy, mint a fiatal Napóleon Toulon bevételénél.
15
Történt, hogy egy napon a jogász összeakadt Jozefinnel, aki éppen a ligetbe ment sétálni. A szép asszony kegyes volt, és megengedte, hogy a diák elkísérje. Pető örömmel kapott az alkalmon, azonban mihamar kellemetlen fölfedezést tett. Ő, aki oly bőbeszédűen és vígan tudott elcsevegni Bauernebellel, Fabricziussal, sőt Quastl úrral is, ő, aki Tildát észrevétlenül, csupán beszélgetések útján, ellenkező véleményekre tudta bírni, Jozefinnal szemben elfogult és hallgatag volt, mint egy harmadik gimnazista. Jóllehet már egy negyed óráig sétáltak az úgynevezett Bimbó vendéglő és a zöld hínáros tó körül, sehogyan se találta meg a társalgás fonalát, és összevissza kalandozott a leghétköznapibb tárgyak, sőt még az időjárás és a húsdrágaság között is. Be kell látnunk, hogy ez az ifjút kissé bosszantotta, mert ostoba embernek nem kívánt látszani.
Ám, ha Petőt gondolatszegénysége bántotta is, a szép asszony látszólag jól mulatott a jogász zavarán, és mivel se járult hozzá, hogy a csevegést talpra segítse. Az ifjú egy ideig ötölt-hatolt, aztán úgy vélte, hogy az egyenes út mégiscsak a legjobb, s azért így szólt:
- Meg kell vallanom, nagysád, bár ezt ön furcsának nevezheti, hogy a társaságában ostobának érzem magamat. Ne tessék félreérteni, kegyed szellemes asszony, akivel mások bizonyára kellemesen tudnak elcsevegni. Csak én vagyok elfogult, ha önt látom, pedig máskülönben elég jó beszélőszervekkel áldott meg a sors. Miután szeretek természettudományi alapon állani, kutatom az okokat, amik arra vezetnek, hogy a kegyed közelében állandó zavarban vagyok. De érdekli ez?
- Ó, hogyne - mosolygott Jozefin jóindulatúlag. - Egészen bátran beszélhet.
- Akkor hát bátor leszek. Meg fogom állapítani elfogódottságom okát, de kérem, ne ijedjen meg tőle. Én ugyanis azt hiszem, hogy szerelmes vagyok önbe.
A szép asszony nevetett.
- Be kell ösmernem - mondotta aztán -, hogy ön eredeti ember.
- Nem haragszik? - tudakolta a jogász, kissé megijedve a vitézségén.
Jozefin nem felelt, az arca azonban nem mutatott haragot, azért Pető, aki, ha benne volt valamiben, az ördögtől se ijedt meg, tovább folytatta:
- Igenis, én szeretem önt, minden jel arra vall. Éjjel önről álmodom, reggel versíráshoz van kedvem. Gyakran szórakozott vagyok, és tegnapelőtt is az omnibusz helyett egy zöldségeskocsira szállottam föl. Továbbá: gyakran minden ok nélkül magyar népdalokat énekelek, és félrevágom a kalapomat.
- Ez tényleg a szerelem - vélte Jozefin jóindulatúan.
- Tessék elhinni, hogy az. Én ösmerem magamat. Még sohase történt meg velem, hogy omnibusz helyett zöldségeskocsira szállottam volna fel. Sőt még egy élményemet közölhetem. A minap egy trafikba mentem, szivart vásároltam, és aztán szivar helyett az esernyőmre gyújtottam rá, az esernyőmet pedig a zsebembe akartam tenni.
- Szegény barátom!
- Bizony, szegény. Mert úgy érzem, hogy ez az én szerelmem dőre álom, utolérhetetlen álomkép. Mindegy, örülök, hogy ezt önnek elmondtam, és ezennel sorsomat kezébe tettem le.
Egy ideig hallgattak, aztán újra a lendületbe jött jogász vette fel a szót.
- Kétségtelen, hogy első perctől fogva igaz érzéssel vonzódtam önhöz. Emlékszik arra a - nekem oly szép! - napra, amikor ön lovagolni volt, és a csirkefogók Edwardsot rothadt almákkal dobálták meg? Még ma is előttem áll a találkozás minden mozzanata. Megfogtam egy suszterinast, az kegyelemért esdeklett kegyedhez, majd mikor szabadjára bocsátottuk, a kapuból ezzel a megszólítással tisztelt meg: "Duna-vadász."
- Tényleg, azt mondta: Duna-vadász - hagyta helyben Jozefin kissé elgondolkodva.
- Azóta mindazt, ami önnel összefügg, tisztelni és szeretni tanultam meg. Nemcsak a karcsú alakját, a nemes homlokát, bájos vonásait becsülöm nagyra: ragaszkodással nézem el a lakás ablakait, a paripáit, sőt még a veterán zenekarát is. Gondolja, hogy ez nem szerelem?
- Meglehet - felelte Jozefin, aki végre maga is még ifjú volt.
- Mennyire örvendek, hogy ezt hallom! - lelkesedett Pető. - Mert meg kell vallanom, amikor vallomásomba kezdtem, úgy hittem, hogy pofon lesz a vége, s éppen ezért választottam ki mondókámra ezt a helyet, ahol egy kutya se jár.
Tényleg: a liget néptelen részébe kerültek. Vékony nyírfák közül feléjük villant a kopott Fuit sírkő.
- Jó lesz visszafordulni - indítványozta az asszony.
Hazafelé mentek, mialatt Petőből hatalmas sugárban ömlöttek a szavak.
- Micsoda gyönyörű érzés a szerelem! Milyen másként látja az ember a világot! Mennyivel különb szemében az utolsó hangya is! Lehet akármilyen borús az ég, rám azért nap süt, romba dőlhet az egész város, azért én a tavaszt érzem magam körül! Nem hittem soha, hogy ilyen hangulatok foglalhassanak helyet bensőmben, meg voltam róla győződve, hogy cinikus, hideg ember vagyok, és most, íme, azt látom, hogy a szívem tele van melegséggel, ragaszkodással és jó gondolatokkal.
Mindezt már elmondták százezerszer Pető előtt, de azért e szavaknak még mindig van hatása. Jozefin is szívesen vette tudomásul, hogy a jogász szívében tulipánok virulnak, és hogy lelke az erények központi gyűjtőpénztára lett. A szép asszony elgondolkodva nézett maga elé, és nem mondott ellen a fiatalúrnak, aki végre is elég csinos és kellemes embernek látszott.
Sajnos, semmi sem tart örökké, és végre ők is a kapuhoz értek.
- Szabad-e remélnem - kérdezte Pető régi lovagok módjára -, hogy viszontláthatom e nemes virágszálat?
Jozefin mosolygott.
- Majd meglátjuk - felelte óvatosan, és csókra nyújtotta kezét.
A diák boldogan illesztette ajkát a puha kesztyűkre, aztán emelkedett hangulatban tért haza. Gondolatai még visszakalandoztak a Városligetbe és az elhangzott körmondatokra, amikor a költészetből egyszerre a kötött nyelv birodalmába hullott. A kötött nyelv országát Bulcsu képviselte, aki zordonan állt meg előtte.
16
A zenész szokása szerint el volt szontyolodva.
- No, te ugyan szépen képviseled érdekeimet - mondotta kesernyésen. - Egész délután Jozefinnal beszélgetsz, szavalsz, és az én ügyem kátyúban reked.
Petőnek jókedve volt.
- Hadd el - szólt pajtása vállára csapva. - Biztos remény van, hogy lesz még szőlő, sőt lágy kenyér is. Érdekeidet szívemen viselem, és ha Isten megsegít, diadalra is viszem.
Bulcsu orra nem lett rövidebb e vigasztól.
- De vajon hogy és mikor? - kérdezte zordonan.
A jogász eddig nem közölte volt a barátjával beszélgetését az omnibuszon. Még várni akart, hogy a dolgok jobban kifejlődjenek. Most azonban, hogy örömében osztályosa legyen, úgy vélte, illik Bulcsut is kissé felvillanyozni, s ezért nagylelkűen beavatta őt titkába.
- Ám hallgass rám - kezdte el titokzatosan -, és aztán ítéld meg, helyes nyomon járok-e? De ne szólj ellent, míg be nem fejeztem.
- Úgy lesz, ahogyan parancsolod.
- Tehát, tervem kiindulópontja az, hogy a Bauernebelek mind önfejű, a saját utaikon haladó emberek, akiket valamire rábeszélni nem lehet. Nekik mindenről megvan a maguk nézete, s ez a véleményük rendszerint ellentétben van az általános fölfogásokkal. Ilyen az öreg Bauernebel koponyája, ilyen a Jozefiné, ilyen Tildáé is. Reájuk hatni egy aranyszájú János sem tudna, Démoszthenészről nem is beszélve. Hogyan tudnám hát én Tildát valamire persvadeálni?
- Nos, ez csinos vigasz - vetette közbe a Nero szerzője.
- Csak lassan, barátom. Arra, hogy az ilyen embereket valami véleményre bírjuk, van más fegyver is. És ez a ravaszság. És a ravaszságon kívül: az ellentmondás. Ha én valamiről egy Bauernebelnek azt jelentem ki, miszerint az fehér, az igazi Bauernebel lelki tulajdonságainál fogva azt fogja felelni: "Nem igaz. Ez fekete." Érted?
- Egy kukkot sem - felelte Bulcsu megrémülve a logikai fejtegetések láncaitól.
- Tehát példákkal fogom a dolgot megvilágítani. Ha én rólad azt fogom mondani egy Bauernebelnek, hogy te a világ legderekabb embere vagy, az aranypolgár azt fogja kijelenteni: "Ez a Bulcsu a mérsékelt földöv leghaszontalanabb frátere." De ha én helyezkedem rá arra az álláspontra, hogy Bulcsu közönséges pernahajder, akkor Bauernebelék azonnal, csakhogy ellentmondhassanak (mert ez a vérükben van), ki fogják jelenteni, hogy soha szeretetre méltóbb halandót nem ösmertek, mint csekélységedet.
Bulcsu arca kezdett földerülni.
- Teringettét! - felelte. - Kezdem érteni. Hisz ez az ellenpont, ahogy mi, zenészek, mondjuk.
- Igen, ez az ellenpont. Avagy a contredanse, ahogy mi, jogászok, mondjuk.
A muzsikus megállt, és a földre koppintott botjával.
- Mégis lángész vagy te, Pető! - jelentette ki erélyesen. - Ilyesmi csak a te agyadban teremhet.
- No mármost - folytatta a diák -, a helyzet a következő. Én állandóan rosszakat fogok rólad beszélni Tildának, viszont Quastl urat égre-földre magasztalom. Aminthogy az részben már meg is történt. Ha helyesen számítottam, a kisasszony ennek következtében rólad jobb véleménnyel lesz, mint eleddig, Quastl úrba vetett bizalma pedig csökken. És így is van. A minap együtt jöttem haza Tildával, és kísérletképp kissé befeketítettelek. Elmondtam, hogy csélcsap vagy, tehetségtelen, pénzért mindenre kapható.
- Nem volt kicsit sok?
- Ó, nem. A hatás bekövetkezett. Tilda, aki eddig rád se nézett, védelmébe vett, és azt mondta. "Ha valaki az életében küzd, és emellett mégis eszményeket hord a szívében, az tiszteletet érdemel." Majd meg: "Ha Bulcsu nem volna a röghöz kötve, szegény fiú bizonyára megírta volna már korszakalkotó zenekari művét, a Nerót."
- A Nerót!?
- Igenis. A Nérót.
- Ő érdeklődik e munka iránt?
- Érdeklődik.
- Tán elmondtál neki róla egyet-mást?
- Igen. Azt, hogy az első taktus megvan, és üstpörgést nyújt, amelyhez a hegedűk halk pizzicatóval csatlakoznak. Kár - tettem hozzá -, hogy csak egy ütem kész.
- De hisz ez nem igaz. Az első ütem: vadászkürtök con affetto. És már az utolsó aktus is megvan.
- Éppen azzal költöttem föl érdeklődését, mert lusta és terméketlen embernek akartalak odaállítani. És így lassan belemélyedtünk a beszélgetésbe, én támadtalak, ő védett, míg az omnibusz végre szerencsésen kikötött a terézvárosi plébániánál. Azért tehát ne csüggedj, és ha a dolog így fejlődik tovább, úgy a szénád rendbe jöhet.
Bulcsuból kitört a rég elfojtott lelkesedés.
- Pető! - kiáltott fel elragadtatással. - Nagyszerű fiú vagy!
Karonfogta barátját, és boldogan hurcolta el sétálni, azt se tudta, merre. Csak mentek, mentek, a zenész összevissza fecsegett mindenféléről, dicsőségről, G-kulcsról, ellenpontról, üdvösségről, míg egyszerre észrevették, hogy a Paskál-malomnál vannak. Szomorú hely ez, egy ócska csárda, tehénólak és káposztáskertek közé ékelve, de Bulcsuban még ez is szép gondolatokat ébresztett, mert így szólt a jogászhoz:
- Pető, tudod-e, mi a szerelem? Az eszményi, a tisztult szerelem?
- Úgy rémlik, tudom - felelte a jogász, akinek most jutott eszébe, hogy éppen eleget sétált már ma.
- Te szerelmes vagy? - kérdezte Bulcsu csodálkozva.
- Hogy az ördögbe ne! - méltatlankodott a diák. - Azt hiszed, kizárólag a te kedvedért találták föl ezt a portékát?
A Nero szerzője egy ideig gondolkodott, aztán hirtelen a homlokára csapott. Eszébe jutott, milyen lelkes szavalások közt kísérte volt haza barátja a szép özvegyet.
- Jozefinbe? - szaladt ki Bulcsu száján a szó.
Pető nem akart érzelegni barátja előtt, aki benne eddig a józan, hidegen cselekvő férfit tanulta meg ösmerni. Azért röviden végzett az üggyel.
- Igenis, Jozefinbe - jelentette ki szárazon. - De most menjünk haza, mert majd leszakad a lábam. A szerelem végre is nem a járkálásban fejeződik ki. Ha ez így volna, akkor Rómeó levélhordó volt, ami pedig köztudomásúlag, nem felel meg a valóságnak.
17
Akik még vissza tudnak emlékezni a régi Pestre, bizonyára nem feledkeztek meg arról a förtelmes telekről, amely annak idején az úgynevezett Úri utcát megcsúfította. A város szívében egy külvárosi zöldségeskert helyezkedett el, karalábészaggal, napraforgókkal, salátával és sárgarépával. Ház az ócska palánkkal övezett területen nem volt, mindössze egy szalmafödeles viskó, amelynek oldalán kezdetleges ólak húzódtak meg. A felügyelő szerepével egy szürke ingű bolgár volt megbízva, aki, ha jókedve volt, kiállt a kapu elé, és onnét eregette bűzös pipafüstjét az égnek. Bentről, az ólak sötétségéből panaszos tehénbőgés hallatszott, reggelente pedig a kakasok olyan kukorékolásba kezdtek, hogy a szomszéd házak lakói mérgesen tömték be gyapottal a fülüket.
Nem kell elárulnom, hogy ez a zöldségestelep a Bauernebel kontra főváros indított pörben az aranypolgár bosszúja volt. Mit törődött ő azzal, hogy ezen a területen, ahol ő borjúkat nevelt, és salátát termelt, háromemeletes, jól jövedelmező palota emelkedhetett volna? Mit hederített ő rá, hogy a derék belvárosi kereskedők és lakók folyton megújuló petíciókkal fordultak a tanácshoz, hogy segítsen az áldatlan állapotokon, és közben a sárga földig legyalázták a terézvárosi háziurat? Ő bosszút akart állani, s ezt a célját el is érte, mert a polgármester majd kibújt a bőréből, valahányszor útja az Úri utcán vezette végig. De nemcsak a polgármester, a tanácsnokok, a városatyák is szégyenkezve ballagtak keresztül az utcán, egyéb fegyver híján behunyván a szemüket, mikor a Bauernebel-féle gazdaság mellett elsétáltak.
A régi Pestnek az Úri utca volt a szeme fénye. Itt láttuk a legjobb üzleteket, itt emelkedtek a legelőkelőbb házak, itt forgolódott vasárnap délelőttönként az úri nép. A vidékieket erre vitte első útjuk; a bennlakók a Párizsi udvarral és a Trattner-Károlyi-házzal voltak legnagyobbra. És mikor várni lehetett, hogy ez az utca még jobban kifejlődik, kiszínesedik, hogy világvárosi színvonalra emelkedik, egyszerre jön Bauernebel, és teheneket, kakasokat, trágyadombokat telepít belé.
Az aranypolgárnak három telke volt az Úri utcában. Az egyiken ócska ház meredezett, azon már a terézvárosi Krőzus nem tudott változtatni. Így legalább annyit megtett célja érdekében, hogy nem tataroztatta az épületet, és azon kopottan, piszkosan, viharverten, ahogy évek óta volt, hagyta a házat szomorkodni. A lakók lassan mind kimenekültek belőle, mert a falak repedeztek, a tető szélben erősen ingadozott, de mit érintette az Bauernebelt? Csak hadd legyen a Nepomukkal ellátott ház még kopottabb, még düledezőbb: annál jobban mérgelődik a polgármester! A másik telken a már említett és részletesen megrajzolt zöldségeskertészet helyezkedett el. A harmadikon Bauernebel annyi szénát és szalmát helyezett el, amennyit össze lehetett vásárolni Pest környékén. Ugyaninnen indultak útjukra a kátrányosszekerek, pokoli bűzt és füstöt okádva maguk körül. De nemcsak az Úri utcában volt ilyen a helyzet. Ahol a városban Bauernebel-terület volt, az mind a tanács bosszantásán fáradozott. Az egyiken éktelen pajta emelkedett; a másikon rozsdás kályhacsöveket és elromlott díványrugókat gyűjtöttek; a harmadikon az aranypolgár juhászkutyákat tenyésztett, amelyek holdtölténél panaszos karban fordultak az égbeli vándor felé.
Pető megmutatta, hogy képzelőtehetsége a helyén van, és nem múlt el nap, hogy valami újat ki ne talált volna. Hogy pedig a megindított mozgalom el ne aludjon, a jogász buzgó ellenőrző szemléket tartott a különböző telepeken; elég hangosak-e a kakasok, elég jól fejlődik-e a karalábé, elég élénkek-e a komondorok? Ilyen látogatásoknál a jogász gyakran összetalálkozott Tildával, aki szintén érdeklődött az ügyek állapota iránt.
Mikor éppen egy ilyen inspekcióról hazasétáltak a Terézváros ódon házai felé, Pető mindig talált rá módot, hogy szóba hozza zeneszerző barátját. Hol szidta, amiért megint reggel vetődött haza, hol amiért minden pénzét dohányra és borra költi. Tilda természetesen más véleményen volt. Ő, csakhogy ellentmondhasson, meg tudta érteni, ha egy művészlélek kissé letér a józan nyárspolgáriasság útjáról, és a szesz meg a nikotin által élénkíti a fantáziáját.
- De hát meggyőződött-e ön legalább róla - kérdezte egyszer Pető -, hogy ennek a mi barátunknak egyáltalán van tehetsége?
Tilda bólintott fejével.
- Igenis, meggyőződtem róla. Tegnap találkoztam Bulcsuval a folyosón, és megkértem, ha ideje engedi, mutassa be nékem a Nero néhány részletét. Bulcsu ma délelőtt nálam volt, és eljátszotta a nyitányt. Mondhatom, szép részletek vannak benne.
- És fagotton játszotta el? - elméskedett a diák.
- Nem, zongorán. Bulcsu tudniillik igen jól zongorázik.
Pető megállt egy pillanatra.
- Hát nem kár, hogy az ilyen ember elzüllik?
- Semmi ok sincs rá, hogy ezen a nézeten legyen - felelt Tilda kissé sértődötten. - Mindenkinek megvannak az életben a maga küzdelmes esztendői. És Bulcsu eddig sem nem lopott, sem nem sikkasztott, sőt becstelenséget sem követett el.
- Ön tehát azt hiszi, hogy lehet rajta segíteni?
- Igenis, azt hiszem. Sőt föltettem magamban, hogy kissé gondot viselek rá. Szegény fiúnak nincs senkije, nem csoda, hogyha nem tud zöld ágra vergődni.
- Én azt hiszem, hogy van neki valami szerelme. Állítólag az a hölgy, aki a "Kék Macská"-ban idomított kecskéket mutat be.
- Az nekem mindegy - felelt kurtán a leány.
Tilda ilyen módon egyre jobban kezdett érdeklődni Bulcsu iránt. Ő, aki azelőtt hideg gúnnyal nézte a karbonáriköpönyeges zenészt, most másnak, nemesebbnek, csinosabbnak látta alakját, s éppen nem volt ellenére, ha a Nero szerzője az utcán is csatlakozott hozzá. És miért ne? Bulcsu a maga nagy szerénységével és ügyetlenségével rokonszenves benyomást keltett, s miután soha nem mondott ellent senkinek, Tildával se gyűlhetett meg a baja. A muzsikus vakon, szinte kétségbeesve szerette Tildát, kutyánál hívebben követte minden lépését, és boldog volt, ha a leány csak rá is tekintett. Egy ideig a bálványa ugyan nem sokat gondolt dacból készült új barátságával, utóbb aztán egyre melegebben érezte Bulcsu szeretetét, végül pedig maga is vonzódni kezdett ehhez a kócos fiúhoz, aki ha nem is szólt róla, bizonyára szívesen a tűzbe ment volna Tildáért.
Pető mindezt éles szemmel figyelte meg. Esténként, ha Bulcsuval összeültek, a jogász elismeréssel ütött barátja vállára.
- A dolog jól megy, kedves öcsém, a dolog nagyon jól megy!
Bulcsu hízott a boldogságtól, és szerette volna, ha pajtása is meg lenne elégedve.
- Hát a te ügyed rendben van-e? - kérdezte egy nap Petőtől.
A jogász megvonta a vállát.
- No, úgy közepesen - felelte röviden. - Tudod, Jozefin szeszélyes asszony, és az sincs kizárva, hogy kicsit kacér. Nála az ember sohase lehet biztos a dolgában.
- Ez szomorú.
- No, azért még nem ijedek meg. Kitartással az ember sokra megy, azután meg, hiszen arra sincs okom, hogy kétségbeessem. Jozefin szívesen fogadja bókjaimat, rózsacsokraimat, sőt kegyes többször letekinteni az ablakból, ha alatta sétálok. De lehet, hogy csak szórakozásnak tekinti ezt a kis kalandot, amelynek nem lehetnek komolyabb következményei.
- És te? Igazán szereted őt?
- Azt hiszem, igazán. De hát miért ne? Hiszen oly szép, oly fiatal és oly bájos!
Bulcsu gondolkodni kezdett, aztán többet nem szólt az esetről. Mikor azonban hazaérkezett odvába, és az okarinán kínos keservek között elvégezte föladatát, újra töprengeni kezdett a barátja ügyén.
Nem lehetne lódítani a cimbora szekerén? Nem kellene segíteni Petőn, ahogy ő is segített az ő ügyén? Dehogynem, csak az a kérdés, milyen formában. A zenész egész éjjel álmatlanul hánykolódott ágyában, reggel azonban diadalmasan olyat csapott a homlokára, hogy a feje közepén diónagyságú daganat támadt.
18
A kulcs megvolt. Szinte hihetetlen, hogy előbb az eszébe nem jutott, amikor az eset oly egyszerű. Hiszen Jozefin is a Bauernebel család tagja, következésképp Tildához és az apjához hasonlatosan gondolkodik; erre vall egész élete. Ha tehát Tildát az ellentmondásra való ingerléssel más nézetre lehetett bírni, az orvosságnak hatni kell Jozefinnél is! A kétszer kettő nem lehet világosabb - minél fogva Bulcsu azonnal el is határozta, hogy Petőnek kellemes meglepetést csinál, és titokban meghódítja számára a szép özvegyet.
Az életben sok dolog jön kapóra, és így esett, hogy másnap - éppen elseje lévén -, Bulcsu mester átment Jozefinhez, hogy nála az úgynevezett júdáspénzt fölvegye. Az asszony rózsaszínű kuvertában nyújtotta át a Nero szerzőjének a bűnnel szerzett összeget, aztán a lornyonjával játszva, így szólt:
- Apropos, Bulcsu. Ismeri ön azt a fiatalembert, aki odaát lakik ön mellett?
A muzsikus csak erre várt.
- Hogyne ismerném, nagyságos asszony. Az az ifjú: Pető, a jogász.
- Úgy? És miféle ember máskülönben? - tudakozódott közömbös arcot mutatva az özvegy. - Én tudniillik csak futólag ismerkedtem meg vele.
Bulcsu lélegzetet vett.
- Nagyságos asszony, őszinte választ akar?
- Mindenesetre, kedves Bulcsu.
- Akkor méltóztassék kérdezni, én majd felelek.
Jozefin a karosszékre mutatott.
- Üljön le, barátom, és gyújtson rá. Azután pedig kezdjük el a dolgot. De nehogy valami ostobaságra gondoljon; Pető engem csak azért érdekel, mert talán fel tudom használni eszközömül.
Tudom - gondolta magában a zenész.
- Mindenekelőtt tehát: mióta ismeri a jogász urat?
- Ó, nagyon régen - füllentette Bulcsu. - Együtt jártunk iskolába, ketten mindig a szamárpadban foglaltunk helyet.
- Nagyon szép. De hát az régen volt. A kérdés az, milyen ma Pető? Megbízható-e?
A muzsikus a tempo megrázta a fejét.
- Nem! Ezerszer nem! Bár barátja vagyok neki, de meg kell állapítanom a színigazságot. A helyzet a következő. Nem törődik ez a fiú semmivel, pedig szép tehetségek laknak benne! Az apja egyáltalán szóba se áll már vele, az anyja pedig minden héten azt írja kedves fiának, hogy a sírba fogja vinni.
Jozefin egy kicsit elképedt.
- Nekem Pető azt mondta, hogy jó viszonya van a szüleivel.
Bulcsu gúnyosan fölkacagott.
- Hát persze, itt van mindjárt a második hiba. Az én barátomnak átka - mint mondani szokás -, hogy még tréfából se tud igazat mondani. Vele született hazugságban szenved. Ha egy kutyát lát az utcán, azt fogja mondani, hogy macska volt. Ilyen a természete.
- Furcsa.
- Mindenesetre. De hát legyünk elnézők, talán ő maga se tehet róla.
Jozefin elgondolkodott, aztán tovább folytatta a kérdéseket:
- Milyen egyébként az ön barátja életmódja? Tanul-e legalább? Nem korhelykedik?
A zenész újra lélegzetet vett.
- Ami a tanulást illeti, az utolsó alapvizsgáján egyik professzor találóan jegyezte meg Petőnek, hogy csak egy kérdésre tudna felelni. Arra, hogy hány óra van. De még arra se, mert az órája zálogban van.
Jozefint a zenész fölvilágosításai nem valami kellemesen érintették, ő Petőt jóravaló, komoly és tehetséges embernek tartotta, bár kissé könnyen gondolkozik, alapjában tartalmas és érző léleknek látszott. Éppen azért az aranypolgár leánya némileg elkedvetlenedve nézett a magyarázgatásban szinte kipirult Bulcsura.
- Nos és még egyet - vette föl újra a szót az asszony. - Milyen az ön barátja érzelmi világa?
- Hogy méltóztatik ezt gondolni?
Jozefin közömbös arccal fordult a muzsikushoz.
- Nos úgy, hogy van-e szíve? Szereti-e az embereket és talán a szép asszonyokat? Nincs-e valami titkos szerelme?
Csak ez kellett Bulcsunak!
A Nero szerzője metsző gúnnyal mosolygott, aztán úgynevezett műszünet után így szólt:
- Ha van-é, kérdi nagyságos asszony? Hahaha! Látszik, hogy nem ismeri Pető urat! Távolról sem ismeri! Mert ha csak valamelyest érdeklődött volna ez ifjú magánügyei iránt, tudná, hogy az én jogász barátom Pest város legkétségbeejtőbb szoknyavadásza.
Jozefin szeme káprázott, aztán haragos pír futotta el szép arcát.
- Pető szoknyavadász?
- Szakállamra, az - felelte meggyőződéssel Bulcsu, aki amióta joga volt Tildát az utcán elkísérni, mindennap megborotválkozott.
Őnagyságának nem kellett több. Dacos ajka megremegett, a torka pillanatra összeszorult. Hát ennyire vagyunk Petővel? Ez az a nemes érzelem, amelyről neki a diák a városligeti tó örökzöld hínára mellett szavalt? Ez az a melegség, ragaszkodás és kristálytiszta gondolkodás, amelyet belőle a szerelem kiváltott? És ez az ember akarja elhitetni vele, az okos asszonnyal, hogy szórakozottságában az omnibusz helyett a zöldségesszekérre szállott föl?
Nem, nem; elég belőle! Dőreség volt egy pillanatra is ráhallgatni és elhinni, hogy különb a többi ifjú joghallgatónál, akik vadul robognak minden szoknya után, csak szoknya legyen.
Jozefin fölkelt.
- Köszönöm, Bulcsu úr - szólott hidegen. - Nem akarom tovább tartóztatni.
A zenész tiszteletteljesen hajolt meg, titokban azonban a padmalyig szeretett volna ugrani örömében. Hogyisne: amennyi rosszat ő most hirtelen elmondott Petőről, százszor elég volna rá, hogy az asszony - a juszt is elvénél fogva - a diák pártjára álljon! Hadd működjön az ellenpont!
Ez sikerült - mormogta magában megelégedetten a Nero szerzője a lépcsőn, a kapuban, az utcán és végül a szobájában. - Ezt jól megcsináltam volna.
Azalatt pedig Jozefin elkedvetlenedve, megbántva, megalázva ült karosszékében, és megállapította magában, hogy a jogászok a világ leghaszontalanabb, legrosszabb, legszívtelenebb teremtései.
- Gyűlölöm, igen, gyűlölöm! - ismételte magában a szép asszony százszor és százszor.
De ez csak szó volt. A szíve bensejében egy addig ismeretlen hang támadt föl, és - akár hiszik, akár nem - egész komolyan ezt mondta:
- Tévedni tetszik, Jozefin.
19
Quastl úr, a derék fiskális, egy nap arra a felfedezésre jutott, hogy Tilda kisasszony szeszélyes. Ez magában véve nem lett volna nagy baj, sokkal kellemetlenebbül érintette azonban az ügyvédet az a tény, hogy az ifjú hölgy éppen vele szemben éreztette a szeszélyességét. Tilda mindig talált valami kifogásolni valót a vőlegényén, hol a kalapját, hol a jogi fejtegetéseit, hol a világnézeteit kifogásolta. Emellett a lány állandóan annak a gyanújának adott kifejezést, hogy a fiskális csak a világ előtt mutatja a komoly és megfontolt embert, titokban azonban éppen nem veti meg az élet apró örömeit.
Quastl úr egy ideig nyugodtan tűrte mindezt. Tőle Tilda beszélhetett, az ügyvéd úr komolyan - mint a halottaskocsik tollbokrétás lovai - bólingatott hozzá a fejével. Egyszer azonban a lány oly területre tévedt, ahol Quastl úr nem értette a tréfát.
Mint tudjuk, a fiskális arca csupaszra volt borotválva, mindössze az állán fityegett egy furcsa kis kecskeszakáll, amilyet régi szepesi polgárok arcképein lehet látni. A Quastl családban, amely szintén felvidéki volt, családi hagyomány volt ez a furcsa szakáll. Az ügyvédnek az apja, a nagyapja, az ükapja is ilyet hordott, és az unokák bizonyára szintén ilyen díszt fognak viselni.
Egy napon Tilda ránézett vőlegényére, és így szólott:
- Hogy lehet, kérem, ilyen lehetetlen szakállal járni?
A fiskális majd hanyatt esett e sértésre. Hogyne: hiszen a Quastl-szakáll olyan jellegző családi vonás volt, mint a Habsburg-ajak vagy a Hohenzollern-áll.
- Lehetetlen szakáll? - dadogta tehát. - Csak nem gondolja ezt komolyan?
Tildát hidegen hagyta az ifjú megdöbbenése.
- Igenis, lehetetlen szakáll. Ilyet ma csak kucsébereken látni. Miért nem visel mindjárt fülbevalót is?
- De Tilda kisasszony! Dédapám, a sultész, nagyapám, a rektor, és apám, a tanácsnok is ezt a szakállt hordta.
A leány hidegen nézett rá vőlegényére.
- Az nekem mindegy. Nekem ez a szakáll nem tetszik, s ha becsül valamire, holnap leborotváltatja ezt a pamacsot.
Pamacs! Quastllal forgott a világ. De végre a galambnak is van epéje, sőt még az ügyvédnek is. Az ifjú tehát felállt, az égnek fordította tekintetét, és elhatározottan így felelt:
- Azt nem fogom megtenni, kisasszony. Azt semmi esetre se tehetem meg.
A leány gúnyosan bólintott fejével.
- Tehát annyira tisztel, hogy ezt a szerény kívánságomat is visszautasítja?
A vőlegény begombolta a kabátját.
- Sajnálom - válaszolta szilárdan -, de e kérdésben nem engedhetek. Kívánjon akármit, szívesen kapitulálok, de a Quastl-szakáll tradícióit nem tagadhatom meg.
A leány nem szólt többet. Szépen fölszedte kézimunkáját, és átment a szomszéd szobába, magára hagyva az elképedt ügyvédet.
Szegény Quastl, mit tehetett volna? Egy ideig csevegett a kanárival, amelyet többszörös "Mándi! Mándi!" megszólítással tüntetett ki, aztán kinézett az ablakon, és megszámlálta, hány ember megy el alatta, végül azonban látva, hogy Tilda nem tér vissza, fogta magát, és komoly léptekkel ballagott haza. Komoly léptekkel, mondón, de ah! bensejében a fiskális csalódással vegyes keserűséget érzett. Soha nem tételezte volna föl Tildáról, hogy ilyen kegyetlen tudjon lenni, sohase hitte volna, hogy a nőknek áldozatot is kell tudni hozni, végül sohase gondolt arra, hogy a szerelemben más tényezők is legyenek, mint a házassági szerződés, az egyházi összeadás és a férji magánjogok. Hogy valakinek a boldogsága egy szakállon forduljon meg, egészen új és megdöbbentő dolog volt Quastl úr praxisában.
Az ügyvéd tehát kissé elkeseredve érkezett haza, és némileg a Goethe Wertherjéhez hasonlatosnak érezte magát. Igen, a fiskális úr el volt szontyolodva, és többször e szavakat ismételgette magában:
- Ez nem helyes. Ez nagyon nem helyes!
(Végre is: az ő vérmérsékleténél ez a kitörés elég erélyes volt.)
Minekutána körülbelül százszor elmondotta volt e szavakat, Quastl úr elborult ábrázattal hívta be a gazdasszonyát.
- Lizi néni! - szólt zordonan. - Hozzon föl nekem egy kancsó karviniki sört.
A jó öregasszony állkapcája leesett ijedtében.
- Sört? - hebegte. - Azt tetszett mondani, sört?
- Igen - felelte az ügyvéd szigorúan.
- Sört... sört - dadogta még mindig Lizi néni, aztán sűrű fejcsóválások között engedelmeskedett a parancsnak.
- Vajon mi üthetett hozzá? - tépelődött a szegény asszony a lépcsőházban. - Életében egyszer kért csak sört, mert egy kliense bepanaszolta a kocsmárost, hogy hamisított sört árul, és bizonyítékra volt szükség.
Quastl úr mohón hajtotta föl az árpalét, aztán a postája elintézéséhez látott. Mindenféle hivatalos iratok, törvényszéki értesítések feküdtek az asztalán, az egyik kék papiros mellett azonban kihívó szemtelenséggel nevetett feléje egy rózsaszínű, apró boríték.
- Hát ez mi? - dörmögte Quastl úr, és feltéve pápaszemét, komolyan vágta föl a piros levelet.
Bizony ez szép meglepetés volt. A borítékból egy tűzvörös, csókolózó galambokkal ékesített lap hullott ki, amelyre kissé férfias vonásokkal ez volt írva.
"Tisztelt uram! Gyakran hallottam már, hogy ön Magyarhon legjelesebb jogásza. Égek a vágytól, hogy e jeles férfiúval - noha szerény és tudatlan nő vagyok - megismerkedhessem. Ma este sárga dominóban ott leszek az álarcosbálban, ismertetőjel: egy oleander virág a bal kézben. A nagy jogász ismeretlen tisztelője: Bellaria. N. B. Biztossan eljöjjön."
Quastl úr mindenekelőtt megállapította, hogy ezt a szót: biztosan, egy s-sel írják, aztán elgondolkodott az eseten. A dolog nem volt mindennapi, őneki legalább még ilyen bókot nem adtak írásban. De ha megtisztelő tény is volt, hogy ismeretlen hölgyek érdeklődnek iránta, a másik oldalról kétségbevonhatatlanul bűnös dolog álarcosbálba menni és ott hölgyekkel csevegni. Az ilyesmit megtehetik könnyelmű ifjak, a Petők, Bulcsuk, de komoly fiskális nem bocsátkozhatik bele ilyesmibe.
Mindez bölcsen volt mondva, ha a dolognak nem lett volna egy bibije. Ez a bibi pedig a hiúság volt, a hiúság, amely még Cicero, sőt Justinianus fejéből sem hiányzott - hogy állhatott volna tehát ellent neki Quastl úr? Ha egy hölgy azt mondta volna neki: "Adonis vagy!", sőt esetleg azt: "Meghalok érted!", a fiskális ellen tudott volna állani. De ha valaki azt mondta neki: "Te vagy a hon legnagyobb jogásza!" - Quastl úr meg volt fogva, annyival inkább, mert közben a sör karviniki szelleme is föléledt benne, és kidüllesztette a mellét.
De hát miért ne beszélhetnék egy tisztelőmmel? - töprengett magában az ügyvéd. - Hátha egy nevezetes törvényszéki esetről van szó? Hátha valami zsíros pört akarnak reám bízni?
Az utolsó érv döntőleg hatott, és Quastl elhatározta, hogy elmegy a rejtelmes "Régi Lövöldé"-be, az álarcosbálba.
20
Egy barátságos téli estén - ahogy a régi regényírók mondanák - különös dolgokat látunk a Bauernebel-házban, éspedig az aranypolgár lakásában történni. Az ebédlőben hárman vannak együtt: Tilda, Bulcsu mester és Pető, aki rejtelmes női ruhában áll a tükör előtt. Ez a titokzatos ruha nem más, mint egy sárga dominó, amilyent annak idején nagy előszeretettel viseltek az álarcosbálokba járó hölgyek. Míg Pető bizonyos megelégedéssel szemlélgette magát a tükörben, Tilda és a zenész egy sarokban ültek és beszélgettek, közben-közben segítségére menve a jogásznak, aki a ruhakapcsokkal nehezen jött tisztába.
- Mondja, Bulcsu - szólt a leány a Nero szerzőjéhez -, mit tenne maga, ha egy hölgy arra kérné, hogy vágassa le a kecskeszakállát?
- Nekem nincs kecskeszakállam.
- De ha volna?
- Természetesen rögtön levágatnám - felelte a zenész habozás nélkül.
Tilda elgondolkodott.
- Persze, ezt könnyű mondani - szólt aztán -, mert önnek nincs kecskeszakálla. Ha volna, esetleg meggondolná a dolgot. Mert a dolgot nemcsak a szakáll, de a hozzáfűződő tradíciók teszik. Vannak családok, ahol a kecskeszakáll-viselet évszázados hagyomány, s így az illetőknek nehéz tőle megválniok.
Bulcsu meg volt sértve.
- Kérem - mondotta határozottan -, a zenészeknél is tradíció a hosszú haj, akár a Sámsonoknál. Ettől megválniok éppoly nehéz, mint a katonáknak az egyenruhától, a papnak a reverendájától. Én azonban, ha felszólítanak rá, szívesen meghozom ezt az áldozatot, sőt megteszem azt akkor is, ha senki se kívánja tőlem.
És ezzel a Nero szerzője gyors mozdulattal vette ki Tilda munkakosarából a pamutvágó ollót, és mielőtt megakadályozhatták volna, két nyisszantással lenyeste lobogó hajdísze nagy részét.
- Tessék! - mondotta olyan vitézül, ahogy Dugonics Titusz dörögte volt a töröknek azt, hogy: "Gyere, öreg!"
Pető visszafordult a tükörből.
- Meg vagy őrülve? - kérdezte nyugodtan, aztán újra a kapcsokhoz tért vissza.
A leány csodálkozva nézett a Nero szerzőjére. Szegény Bulcsu, alaposan el volt csúfítva; félig levágott hajzatával inkább megtépázott kakashoz, mint komoly zeneszerzőhöz hasonlított. De Tilda e pillanatban nem azt nézte, tisztelője mennyit vesztett külsőségekben, hanem azt, hogy mennyit nyert az lelkiekben. Hiszen ha nem is cselekedett rendkívülit, az ifjú mégiscsak áldozatot hozott érte, oly áldozatot, aminőre Quastl úr sohase lett volna képes.
- Maga mégis jó fiú - mondotta Tilda halkan.
A zenész boldogan egyenesedett ki.
- Akarja, hogy levágjam az egyik fülemet? - kérdezte tőle telhető hevességgel. - Feleljen: akarja?
- Az istenért! - sikoltott fel a leány. - Legyen esze! Tegye le azt az ollót!
Bulcsu szerényen mosolygott.
- Mi az, egy fél fül? Semmi! Savonarola annak idején mukkanás nélkül égette el a fél karját.
A zenész láthatólag összetévesztette Savonarolát Mucius Scaevolával, de ez mindegy volt, a hatás nem maradt el, és Tilda megdöbbenve, szinte tisztelettel nézett föl a Nero szerzőjére. Egy percig csönd volt a szobában, az a néma, titokzatos csönd, amelyben hirtelen addig rejtett érzelmek sarjadnak ki a lélekből, aztán Pető fordult Tildához:
- Ezek a kapcsok sehogy sem fogadnak szót - mondta prózai hangon szakítva meg a beszélő némaságot -, kérem, adjon talán egy biztosítótűt.
Tilda fölkelt, s átment a másik szobába tűt keresni. Mikor az ajtóhoz ért, a leány önkéntelenül végigsimogatta homlokát.
- Te Bulcsu - szólt a jogász a zenész mellé telepedve -, meg kell vallanom, hogy egész jól csinálod a dolgodat.
- Kérlek - szerénykedett a fagottművész.
- Nono. Ennyit tulajdonképpen nem is tételeztem volna föl rólad. Nemsokára itt az ideje, hogy a magad szárnyára bocsássalak. Mert ha ez a leány nem szeret téged, akkor egész életemben sárga dominóban járok.
- Pető!
- Én értek az ilyesmihez, és láttam azt a pillantást, amit rád vetett, amikor azt kérdezted, levágjad-e a fél füledet? Tehát csak üsd a vasat, megérdemled, hogy boldog légy, és két füled legyen.
- Te jó barátom, te! - tört ki a zenészből a lelkesedés. - Remélem, hogy te is megérdemled!
- A fülemet illetőleg elég nyugodt vagyok - felelte Pető, aki közben a legyezőjét próbálgatta -, de egyébként nem vagyok tisztában magammal. Tegnap is találkoztam vele, és őnagysága nem a legmelegebben viszonozta üdvözlésemet.
Bulcsu mosolygott magában.
- Ó, ne félj - nyugtatta meg komoly ábrázattal a barátját -, a te ügyed nem kerül kátyúba. Vannak jó szellemek - tette hozzá szerényen -, akik őrködnek lépteink fölött.
Tilda visszatért a biztosítótűvel, és így aztán Pető végre elkészült az öltözködéssel. Az ifjú még egyszer odaállt a tükörhöz, és megelégedetten jelentette ki.
- Zenész legyek, ha Quastl úr nem vall ma nekem szerelmet!
Tényleg: az ifjú oly előkelő és tiszteletre méltó volt sárga dominójában, hogy a hatást még kissé nagy és kissé piros kezei se tudták lerontani.
- Akkor hát menjünk! - indítványozta Bulcsu, és az ifjak útra keltek.
- Nehogy rosszat halljak magáról - szólt Tilda a fagottművészhez, és megszorította a Nero szerzőjének kezét.
Pár perc múlva a két jó barát már a "Régi Lövölde" fenyőgallyakkal díszített termében volt, újabb néhány perc múlva ráakadtak Quastl úrra, aki bizonyos megilletődöttséggel szorongatott bal kezében egy oleander-virágot, és újabb pár perc múlva a magyar Justinianus már ünnepélyes komolysággal magyarázta hölgyének a római perjog alapelveit.
- Tudja-e ön, kisasszony, mi az az actio libera in causa? - kérdezte néhány "séta jobbra" után szellemesen.
- Ó, igen - felelte vékony hangon a jogász, aki konyított egy kissé ehhez a tárgyhoz -, ez azt jelenti, hogy a tettes beszámíthatatlan állapotban jogsértő eredményt idéz elő, de ez a magatartása beszámítható állapotban történt elhatározásra vezethető vissza.
- Nagyszerű! Fulmináns! Önnek ily nagy jogismeretei vannak? - csodálkozott Quastl úr.
- Szeretek joggal foglalkozni - szerénykedett a sárga dominó. - És épp ezért kívántam önnel, a híres tudóssal is megismerkedni. De, nem adná nekem az oleandervirágját?
- Ó, szívesen. Valóban, meg kell mondanom, hogy ily művelt hölggyel még nem hozott össze utam. Talán azt is tudja, mi az actio quanti minoris?
- Hogyne - darált Pető -, ez egy olyan kereset, amelyet a vevő indít az eladó ellen, s amelyben az áru hiányos voltára hivatkozva, a vételár aránylagos leszállítására törekszik.
- Fenomenális! Ön a női Werbőczi - szólt a fiskális.
- Ön lekötelez, uram. Azonban, nem mennénk vacsorázni?
Quastl urat ez a közbevető mondat kissé lehűtötte, de miután gavallér volt, a karját nyújtotta, és az étterembe vezette hölgyét.
- Mit parancsolnak az uraságok? - kérdezte a sólyomként lecsapó pincér.
- Vaddisznófejet mártással! - indítványozta a jogi dolgokban annyira járatos Bellaria kisasszony, és aztán könnyedén felsóhajtott.
Vaddisznófej mártással? - döbbent meg magában a takarékos fiskális. - Hiszen ez az étlap legdrágább fogása! Mintha egy borjúszelet nem éppúgy tenné meg, s hozzá nem lenne táplálóbb!
De már késő volt. A pincér előkelő kézmozdulattal hozta el a vaddisznót, és letette a sárga dominó elé, aki alapos étvággyal látott neki a ritka csemegének.
21
Az alkotmányos éra helyreállítása után történt, hogy a király hosszas tartózkodásra Pestre igyekezett. A hírt természetesen általános öröm fogadta, s az egész város már hetekkel előbb nekilátott, hogy méltóan fogadja az uralkodót. Diadalívek emelkedtek, az utcák járdáit kijavították, a középületeket rendbe hozták, a király szeme hadd lássa mentől tetszetősebb díszben a magyar fővárost. Ekkor történt, hogy a polgármesternek, amint végigjárta az utcákat, megnézendő, minden rendben van-e, az álla hirtelen leesett. Amint ugyanis a derék férfiú végigment a Koronaherceg utcán, egy teleknél majd fölfordította két bozontos kuvasz, amelyek jobb ügyhöz méltó buzgalommal üldöztek egy acélkék színű kakast. A kakasnak tudniillik kedve volt egyet sétálni, s átröpült a palánkon, amit a komondorok nem hagyhattak szó nélkül, és utánairamodtak a Koronaherceg utcába. Hogy a kép teljes legyen, a telek bensejében egy tehén keservesen bőgni kezdett, míg a kuvaszokat egy ingujjas bolgár követte, aki, kezében vasvillájával, harsányan ezt kiáltozta:
- Burkus! Filax! Vissza! Azt mondom, hogy vissza.
A polgármester elkékülve nézte az ázsiai képet.
- Mi ez, atyámfiai az Úrban, mi ez? - hebegte a szegény városfő, és homlokán verejtékcseppek jelentek meg. - Mi akar ez lenni, az Isten szerelmére? Tatárok törtek be?
Hogy mi volt? A kakas, a két komondor, az ingujjas bolgár természetesen a hírhedt Bauernebel-telek tartozékai voltak. Hogy is kerülhettek volna másképpen a Koronaherceg utcába? A polgármester is csakhamar rájött a dolog nyitjára, és szomorúan felelt önmagának:
- Ez a Bauernebel műve! Ez az ember még a penzióba visz mindnyájunkat! Ha őfelsége meglátja ezt a telket, meghallja a tehén bőgését, a komondorok vonítását... jaj, nem is merek a következményekre gondolni.
És a polgármester szomorúan ballagott tovább. Útja elvitte a másik Bauernebel-ház mellett, amely piszkosan, töredezett vakolatos falakkal bámult reá, káposzta- és szénaszag lengett rajta. A közigazgatási hatóság első tisztségviselője egyszerre elhatározottan kapta föl a fejét.
Nem, nem - mondotta magában -, ez nem maradhat így! Ki kell egyezkednünk ezzel a Bauernebellel, mert soha többet a király nem jön Pestre, ha azt látja, hogy a város első utcájában szénaszag, káposztaraktár van, és bőszült kuvaszok lökik fel a járókelőket! Itt tenni kell - fejezte be elmefuttatását -, mégpedig sürgősen!
Másnapra a tanács már össze is volt híva, és a Bauernebel-ügy szőnyegre került. Mindnyájan igazat adtak a polgármesternek, hogy ez ázsiai állapotokon segíteni kell, s hogy erre csak a barátságos út alkalmas, mert az aranypolgár tovább viszi pénzzel, ravaszsággal, mint a tisztelt törvényhatóság. Mit érnek vele, ha el is tiltják tőle, hogy a Koronaherceg utcában káposztát és kuvaszokat tartson, másnap kieszel valami újat, és talán még jobban bemártja őket az uralkodó előtt! Azért tehát határozatba ment, hogy Bauernebellel meg kell békülni, s e célra rögtön bizottságot is alakítottak.
Az aranypolgár egy délután éppen szobájában üldögélt, és a pénzét számolgatta, mikor nyílik az ajtó, és belép három fekete kabátos, köcsögkalapos úr: Sartoris Vince, Gutfreund Erazmus és Gámauf Péter, a város küldöttei, akik némi köhögés után rátérnek jövetelök céljára, a Koronaherceg utcai telkekre.
Végre tehát!
Ez a perc Bauernebel életének legszebb pillanata volt. Íme, előtte állanak hát ellenségei, és a béke olajágát lebbentik meg előtte. Íme, a büszke város megalázkodik az egyszerű polgár előtt. Íme, a dacos polgármester belátni kénytelen, hogy Pest legfontosabb faktora nem ő, hanem Bauernebel Jeromos. Diadal ez, oly fényes diadal, amilyet álmodni se mert volna, s amely egyszerre elfeledtette a viselt hadjárat minden kellemetlenségét, nehézségét, borsát, sőt költségeit is!
Az aranypolgár egy ideig szótlanul élvezte a győzelem édes mámorát, aztán kegyesen intett kezével.
- Üdvözletem a nemes uraknak!
A deputáció tagjai szaporán hajbókoltak.
Bauernebel újabb szünetet tartott, majd így szólt:
- A Bauernebelek egész földi pályafutásukban józan belátásúak és méltányosak voltak. Küzdelmeikben sohase vezette őket a bosszú, csak az igazság kutatása, soha rosszindulat, csak az őket megillető jogok törvény adta tiszteletének keresése. Ez volt célom (majdnem azt mondotta: célunk) a galambpörnél is. Tudtam, hogy igazam van, és bántott, hogy a hatóság ezt nem ismeri el. Ezért harcoltam, ezért lettem volna kész utolsó forintomat is csatába vinni. Ha azonban azt látom, hogy jogaim elösmertetnek, hogy az igazság győz, akkor leteszem a fegyvert, és szívesen nyújtok jobb kezet. Tehát, mindenekelőtt: mi lesz a galambokkal?
Sartoris Vince szaporán kapta el a szót.
- E tekintetben nyugodt lehet, Bauernebel úr. A galambokat a város megveszi, kisajátítja, agyonlövi, ahogyan ön kívánja, s amikor ön kívánja.
Bauernebel komolyan intett fejével.
- Lőjék agyon őket.
- Úgy, úgy - bólintotta vissza Gámauf Péter.
- És a kártérítés? Ki fizeti meg azt, hogy a galambokat évszámra tartottam, hogy azok részben elriasztották lakóimat, részben tönkretették szépen vakolt falaimat?
- A költségeket is a város viseli - mondta Gutfreund Erazmus, hogy ő is szóljon valamit.
- Akkor kitűzhetjük a fehér lobogót! - jelentette ki az aranypolgár méltóságteljesen. - A béke meg van kötve!
Így fejeződött be a híres galambpör, amelynek aktái mai napig megtalálhatók a főváros levéltárában, és így esett, hogy a Koronaherceg utca sétálóit ma már nem veszik űzőbe haragos alföldi komondorok.
22
Az oleandervirág és az álarcosbáli jelenet végleg betette az ajtót Quastl úrnak. Mikor a derék fiskális másnap látogatást akart tenni Tildánál, az aranypolgár lánya nem fogadta el látogatóját, hanem a szobaleánnyal egy levelet kézbesíttetett neki, amelyben ez állt:
"Vaddisznófej mártással!"
Quastl úr elsápadt, s megsemmisülve tántorgott haza. Többé nem merte a lábát Bauernebelékhez betenni, ha pedig disznót látott, hátán végigfutott a hideg. Tényleg: a vaddisznófej mártással a világ legdrágább eledele - tőle elvitte Pest városa leggazdagabb eladó leányát.
Pár nap múlva a nevezetes esemény után Pető lélegzetvesztve rohant be Tildához.
- Tudja-e, mit beszélnek a városban? - kérdezte rémülten. - Van sejtelme róla, hogy mit beszélnek?!
- Hogy túladtam Quastl úron?
- Nem! Ezerszer nem! - kiáltotta a jogász, aki még mindig levegő után kapkodott. - Azt beszélik, hogy Bulcsu megkérte az ön kezét, és ön nem dobta ki a zenészt!
Tilda ránézett a jogászra.
- És mi köze önnek mindehhez? - kérdezte hidegen.
- Hogy mi közöm? - csodálkozott Pető. - Hogy mi közöm? Az a közöm, hogy én önt nagyra becsülöm, tisztelem, és meg akarom óvni az ilyen könnyelműségtől! Ön és Bulcsu! Inkább tűz és víz, nap és éjszaka, mint kegyed és ez a korhely zenész! Nem, nem - tette hozzá fejét rázva -, ez nem valóság, ez tréfa, ez lehetetlenség!
Az aranypolgár leánya a sarkára állt.
- Kedves Pető úr - mondta erélyesen -, nincsen semmi szükségem az ön tanácsaira. Hogy mit cselekszem, az kizárólag az én dolgom, akár tréfának, akár lehetetlenségnek tetszik azt fölfogni.
- Tehát igaz? - dadogta művésziesen Pető.
- Az nem kell, hogy önt érdekelje - válaszolta Tilda, és visszavonult a szobájába.
A jogász láthatólag lehangolva távozott, amint azonban a folyosóra ért, egyszerre vígan kezdett el fütyürészni, és hatalmas ugrásokban tartott a fagottista lakására.
- Bulcsu! - kiáltotta az ajtóból. - Bulcsu! Hamar, kapd magad, szaladj át Bauernebelékhez, és kérd meg Tilda kezét. Egy pillanatig se késlekedj, mert még meggondolhatja magát!
- Mit beszélsz? - ijedt meg a Nero szerzője. - Megkérjem a kezét, hogy kidobasson Lámpl úrral?
- Nem fog kidobni! - emelte föl két ujját a diák. - Esküszöm, nem fog kidobni!
Bulcsu tétovázott.
- Az lehetetlen - jelentette ki igen szerényen. - Én ösmerem magamat. Egyszer vallottam csak szerelmet egy leánynak, és az is hozzám vágta a pamutoskosarát.
- Ezúttal nem fogják a pamutoskosarat a fejedhez vágni, én mondom, Pető, aki a vesékbe lát. Vedd a kalapodat, a botodat, és menj át, vagy viszlek!
És nem is várva meg a zenész válaszát, a jogász fejébe vágta barátjának a kalapját, kezébe nyomta a botját, és azzal végighurcolta a folyosón, becsöngetett Bauernebelékhez, és belökte az ajtón a Nero mélyen megdöbbent szerzőjét.
- Végre! - kiáltott fel a jogász, és azzal a tekintettel nézett az ajtón lógó Karpfenbiller-táblára, mint Napóleon Saint-Cloud-ra.
23
Önök, kedves olvasóim, akik jártasak a világtörténetben, bizonyára tudják, hogy Saint-Cloud nem volt az utolsó stáció Napóleon diadalmenetében. Következett még Marengo és Ulm bevétele. Marengo az adott esetben azt jelentette, Bauernebel Jeromost megnyerni Bulcsu részére, Ulmnak pedig tegyük meg Jozefint, akihez való vonzódását Pető napról napra erősebben érezte.
Marengo aránylag könnyen adta meg magát. Az aranypolgár ugyan első pillanatban majdnem leesett a székről, amikor Pető elárulta Bauernebelnek, hogy Tilda és Bulcsu az apai áldását kívánják. Pető azonban mihamar lábra segítette Bauernebelt, megmagyarázva neki, hogy Bulcsunál jobb férjet keresve se találhat a leányának, mert a zenész úgy beleszokott a nyomorba, hogy a hatost is tüneménynek nézi, s ehhez képest becsüli is meg, továbbá, mert: a Nero szerzőjének sejtelme sincs róla, mi a fiáker, a pezsgő, az úri kényelem, következésképpen nem is vágyik rája, végre, mert Bulcsu a legjobb üzletember, aki még a fogsorát is el tudta adni kettőszáz forinton, amire nem volt eset a földön. Azonkívül, ha a zenésszel békét köt, a förtelmes fagotthangversenyek is elmaradnak, s Jozefin egyik leghathatósabb támaszát veszti el. Mindezeknek tetejébe Pető még szerényen megemlítette a galambpört, amelyben ő (mármint a jogász) némi kárpótlásra tart igényt, s ezt olyan módon állapítja meg, hogy az aranypolgár adja áldását az ifjú párra. Ha ez nem következik be, jelentette ki Pető, úgy csekélysége át fog pártolni a város oldalára, és akkor a polgármester talál rá módot, hogy a pört újra fölvegye, és Bauernebelt megtáncoltassa.
Az aranypolgár egy ideig ötölt-hatolt, azután megadta magát. Hiszen tény, hogy a legjobb az olyan vő, aki nem ismeri az élet édes bűneit, fényűzéseit, a szegény ifjú még a garast is megbecsüli, míg a gazdag kérőnek még az igényei is gazdagok.
- Áldásom reájuk - dörmögte tehát Bauernebel. - De egyet kikötök. A fagott első napon a kályhába kerül!
Petőt az újabb győzelem arra ösztönözte, hogy most már Ulm ellen induljon. Ami sikerült a Nero szerzőjének, az neki sem lehetetlen. Fölhúzta tehát gérokkját, és beállított Jozefinhez. A jogász nem volt bátortalan gyermek, s azért rögtön gazdag érzelemvilágára hivatkozott, és fokozott szerelméről biztosította a szép özvegyet.
A szavak, amelyeket Pető ez alkalommal használt, oly szépen voltak összefonva, hogy nem tudom őket szerény tollammal hűen visszaadni. Ennek dacára azonban a hatás elmaradt, mert Jozefin végig hagyta ugyan beszélni az ifjút, egy szót nem beszélt közbe, denique azonban nyugodtan ezt jegyezte meg:
- És mindezt elhiggyem önnek, kedves Pető úr?
A jogász meghőkölt.
- Természetesen - felelte önérzetét összeszedve. - E földön ön az egyetlen lény, akit imádok.
Jozefin gúnyosan mosolygott.
- Az egyetlen? Nem rossz, ön tehát nem szoknyavadász?
- Én és szoknyavadász? - méltatlankodott Pető. - Hogy tételezheti ezt föl rólam?
A szép asszony nyugodtan nézett tisztelőjére.
- Bizonyítékok alapján - jelentette ki aztán hűvösen. - Kétségtelen adataim vannak rá, hogy ön a főváros legrettenetesebb szoknyavadásza, s hogy emellett a legzajosabb korhelyéletet éli, hogy nem törődik a földön senkivel, semmivel, és hogy tréfából se tud igazat mondani. Azt hiszem, ennyi bizonyíték elég rá, hogy ne higgyek önnek, s hogy az ön barátságát kételkedő mosollyal kísérjem.
Pető leesett az égből. Saint Cloud és Marengo után, íme, nem Ulm, hanem Fontainebleau következne! Teringettét, ki számított erre?!
- Asszonyom! - kiáltotta fölháborodva a jogász. - Esküszöm önnek, hogy mindez csúnya rágalom, amelyet ellenségeim találtak ki. Ha ifjú is vagyok, azért nemesen gondolkozom, hűen teljesítem kötelességeimet, nem futok szoknyák után, s ön az egyetlen eszményem. Méltatlan dolog az, ami velem megesett!
A diák elkomolyodott, és lelógatta fejét.
- Van egy ember - folytatta szomorúan -, aki tudja, mily végtelenül szeretem önt, mennyit gondolok hónapok óta önre, és hogy önön kívül nincs senki sem a világon. Hallgassa meg ez embert, és ha hisz neki, akkor meg fog róla győződni, mily nagy tévedésben van, és mily alaptalanul kételkedett bennem!
Jozefin fölbiggyesztette ajkát.
- És ki ez az ember? - kérdezte közömbösen.
- Ez az ember Bulcsu! Hallgassa meg őt, s ő el fogja mondani, mint gondolkozom kegyedről, mily tisztelettel, ragaszkodással hordozom képét szívemben!
A szép asszonyból kitört a gyilkos kacagás.
- Bulcsu! És amit ő fog önről mondani, az igaz?
- Az igaz - bólintott fejével a jogász, aki természetesen mit sem tudott róla, mit cselekedett a meglepetést csinálni akaró zenész a háta mögött.
Jozefin Pető vállára tette kezét.
- Jól van, barátom - szólott gúnyosan -, kívánsága szerint lesz. Sőt, többet mondok, én már beszéltem Bulcsuval, és óhajához képest hittem is neki. Sőt még többet közölhetek önnel: a föntebbi adatokat, hogy ön megbízhatatlan, ingatag, csélcsap és szoknyavadász, éppen az ön tisztelt barátjától kaptam.
- Tessék!?
- Igen, tőle. Bulcsutól. Tőle.
"Tőle." Ez volt a szép özvegy utolsó szava. De azt már Pető nem hallotta. A jogász ész nélkül kapott kalapja után, és vad vágtatásban robogott át a zenészhez.
A Nero szerzője otthon volt, és a gérokkját tisztogatta, hogy az ódon ruhadarab méltó legyen az eljegyzéshez.
- Bulcsu! - rontott be ajtóstul a házba a diák. - Mit tettél velem!? Szerencsétlen ember, mit tettél velem!?
A zenész rémülten ejtette ki kezéből a gérokkot.
- Mit tettem?! - dadogta kétségbeesve.
- Hogy mit? - kacagott föl pokolhoz hasonlóan Pető. - Tönkretettél, elpusztítottál, megcsaltál, a kétségbeesésbe löktél! Végem van, igen, végem - tette hozzá, és oly elkeseredéssel ült le egy székbe, hogy az menten összeroppant alatta.
- De beszélj hát! - könyörgött a zeneszerző, lábra segítve barátját. - Én nem tudok semmiről sem! Én nem tettem semmit ellened, hiszen örök hálára vagyok neked lekötelezve!
Pető iparkodott összeszedni magát. Az okos ember még kétségbeesésében sem veszti el a fejét. Azért tehát ő is csillapodásra intette idegeit, azután így szólt:
- Te azt mondottad Jozefinnek, hogy én csélcsap vagyok, hogy tréfából sem mondok igazat, hogy szoknyákra vadászok?
Bulcsu komolyan intett fejével.
- Igen, azt mondtam neki.
Pető a padmalyig ugrott mérgében.
- Azt beszélted neki, hogy hazudom, hogy korhelykedem, hogy minden nőnek utánafutok, és egyben tagadod, hogy tönkretettél, megcsaltál, kétségbeesésbe döntöttél engemet, legjobb barátodat? Miféle erkölcseid vannak, te szerencsétlen! Miféle erkölcseid!?
Bulcsu tágra nyílt szemmel nézett barátjára.
- Miféle erkölcseim? Azt hiszem, a legjobbak. Igaz ugyan, hogy a hazugság magában véve nem szép, de gyakran célravezető, s a cél szentesíti az eszközöket. Ha azt mondottam rólad, hogy haszontalan fráter vagy, az volt a tervem, hogy téged diadalra juttassalak Jozefinnál. Hiszen tőled tanultam, hogy a Bauernebeleket csak ellentmondással lehet a nekünk kívánatos véleményre bírni. Ha valamiről a Bauernebeleknek azt mondjuk, hogy az fehér, ők örök ellentmondásra hajló lelki tulajdonságuknál fogva azt fogják rá kijelenteni: "Nem igaz. Fekete!" Hiszen ez a rendszer fényesen bevált nálam, megkíséreltem tehát nálad is, és éppen ezért feketítettelek be Jozefinnél. Ez az ellenpont, hogy mi zenészek mondjuk - fejezte be szavait a Nero szerzője -, avagy a contredanse, ahogy ti jogászok hívjátok.
Pető alatt egyszerre kitisztult a helyzet. Teringettét, ez más! Szegény Bulcsu, titokban segíteni akart rajta, és amilyen szerencsétlen ember, éppen a jóindulatával döntötte kátyúba a szekeret. A jogásznak akaratlanul is nevetnie kellett a komédián.
- Na, ezt megcsináltad, muzsikus - jelentette ki a Nero álmélkodó szerzőjének. - A helyzet tudniillik az, hogy Jozefin mindent elhitt neked, szóról szóra, ahogy elmondtad.
- Elhitte? - esett le Bulcsu álla. - Ó, én tökfej! Ó, én százszoros tökfej!
A szegény exfagottista kétségbeesve rohant föl és le szobájában, azután hirtelen szökéssel kint termett a folyosón, s ahogy volt, kalap, kabát nélkül, rohant át Jozefinhez. A szolgák nem akarták beereszteni, de a zenész félrelökte őket, és betört a szép asszonyhoz, térdre borult előtte, és sírva mondotta el neki az egész dolgot, úgy, ahogy volt, a tudatos hazugságok indokait, az ellenpontot, amelynek csalhatatlanságában oly szentül hitt, s amely íme, ekkora keveredést idézett föl.
- Soha többé nem teszem, Jozefin! - esküdött meg végül Bulcsu. - Csak az egyszer bocsásson meg! Csak az egyszer, különben a Dunának megyek!
És a kegyes Jozefin megbocsátott a Nero szerzőjének, mi több, hitt is neki, mert hiszen aki szeret, az úgyis szívesen hisz.
Így történt, hogy pár hét múlva a második eljegyzés is megtörtént, abban a reményben, hogy Pető mielőbb leteszi a vizsgáit, és beáll komoly ügyvédnek. A jogász ezt megígérte, meg is tartotta, s két év múlva már cifra címtábla fityegett az irodája előtt. Pöre, az mindjárt akadt. Tudniillik egy borzalmas dolog történt, amire még ki kell terjeszkednem.
Egy napon kiderült, hogy Maurer, a rejtélyes csizmadia annak idején nem halt meg, csak gyorsan elköltözött régi lakásáról, és azért terjesztette halála hírét, hogy a hitelezői ne zaklassák. Évek múlva azonban Maurer jobb módba került, és egy meggondolatlan pillanatában elment a régi Bauernebel házba megnézendő, megvannak-e még a galambjai? A galambok azonban már nem voltak meg, épp egy héttel előbb vette át őket a város, és agyonlövette a pecérrel valamennyit. Maurer persze nem hagyta a dolgot, valaki a fejébe magyarázta, hogy neki nemcsak az egykori galambokra, de azok leszármazóira is joga van, s miután ezek eltűntek, Bauernebel kártérítéssel tartozik neki. A csizmadia kötélnek is állott, és bepörölte az aranypolgárt.
Képzelhetni Pető rémületét, amikor egy nap beállított hozzá az apósa - aki mióta megbékült a várossal és Jozefinnel, senkivel sem veszekedhette ki magát -, és azt a kijelentést tette:
- No, öcsém! Tudod-e, mi újság? Nagy dolog! Holnap tovább folytatjuk a galambpört! Itt van Maurer, és rajtam követeli a gerlicéit!
Az ifjúval forogni kezdett a világ.
Megint a galambok! Ismét előkerülnek hát a métermázsás pöriratok, elleniratok, föllebbezések, megint fölvonulnak a tanúk, a hatósági emberek, az eltűnt örökösök, az eltűnt hagyatéki tárgyak: a csirizestál és az ár! Nem, nem, elég volt belőlük!
- Kedves Jeromos! - indítványozta megilletődve Pető. - Hagyjuk ezt a tengeri kígyót békén nyugodni. Fizessen tíz pengőt Maurernak, és az ügy el van intézve.
- És az igazság!? - kiáltott föl Bauernebel, akiben pokolian égett a vágy pörlekedni. - Odaadjam az igazamat, a jogomat! Soha! Csak tessék perelni! Majd megmutatom én annak a csizmadiának, hogy Bauernebel Jeromossal nem lehet kikezdeni! Fiat justitia, pereat mundus! Tessék csak fölvenni a pört! Ezer ördög! Majd befűtök én annak a csizmadiának!