Az aradi gyűlés
Országgyűlésben voltak Aradon,
Segítni Bélán és a köz bajon;
Pártolta nagy rész a felkent királyt,
Más rész Boricsnak zászlajához állt.
Borics hercegnek fájt a veszteség,
Hogy anyja vétkeért száműzeték;
A vak rokontól kéri trónusát,
S kiszegzi Béla ellen zászlaját.
De a gyűlésben szónak árja foly,
Ár és apály fejlik hullámiból;
Növekvő ár közt áll a vak király,
Boricsnak pártja a fogyó apály.
Ki az, ki e zaj tengerére lép,
Mint a kelő reg fénye ifju, szép ?
Egy ifjú hölgy az, termetben deli.
Mint a madár oly könnyek léptei.
Bogár szemében két csillag ragyog,
Melynek tükrében egy ég mosolyog,
Melynek tüzétől hó olvadna el –
Hogy álljon ellen néki a kebel?
Az ékes asszony nem más, mint maga
A vak királynak nője, Ilona,
A gyászos éjnek fénylend oldalán
Hajnalderűben a legszebb korány.
Ajkán keservben fürdik a mosoly,
Márványnyakára hollófürte foly,
Kontyára tűzött hosszú fátyola
Le földig, mint egy gyászpalást, folya.
Így lép keresztül a gyűlt rendeken,
Előtte, merre lép, ösvény leszen.
Elér végtére, ahol a király, –
S a trón utósó lépcsőjén megáll.
Ott, mint a nap, mely éjét szétszelé
Arcúl tekint a gyűlt karok felé,
Mellette látni három kis fiát,
A legkisebbnek még szebb helyet ád.
Karjára vészi a még csecsemőt,
S igyen mutatja fel magasra őt.
Egy istennőt vélsz látni hab felett,
Lecsöndesítni tengervészeket.
Az égi napnak hő sugárira
Lecsöndesűl a tenger vihara;
De Béla nője nem a bősz vihart
Lecsöndesítni tár a népre kart.
Kinyujtja azt, mint vésznek ostorát,
Felkorbácsolni a vér háborát,
Kisujtja azt, mint tűzszövétneket,
Mely lángra keltsen hűtlent és hivet.
„Örök civódás lesz hát életünk?
Szemtől szemünkbe nézzen ellenünk!
– Kiált fel a hölgy – aki bujdokol,
Nem hű s királya ellen cselt kohol!
Szemtől szemünkbe nézzen a magyar,
Ki, mint a felkent főt, más főt akar,
S ha van Boricsnak, ami nincs, joga:
Mutassa meg, ha van, hát szónoka!
Borics vérére bélyeg süttetett,
Egy nemzet mondott rá itéletet;
Ha Árpád vére kell, im itt vagyon!
Oly tiszta az, mint forrás bércfokon.
Itt van királytok, itt négy fiai.
Árpád vérének tiszta sarjai!
Az ősi törzshez vonz a kegyelet?
Ugy öt védjétek s e négy gyermeket.”
Szólt szenvedéllyel a hölgy s lelkesen,
S mit ajka nem szólt, hűn festé a szem,
S melyek szeméből, mint a gyöngyszemek,
Arcán le, rózsák közt peregtenek.
Mutatta nékik a zöld szemköteg,
Mely a király szemét árnyalta meg,
Hová ragadhat véres trónviszály,
Ha nemzetegység éber őrt nem áll.
És mintha mind egy szájjá válanék,
Csak egy kiáltás, egy szó hallaték:
„Bélán kivűl senkit sem ismerünk!
Ő s nemzedéke a mi törzsökünk!”
S ki nem kiáltja, mit kiáltanak,
Mint árulóra kardot rántanak;
Csatává lesz a gyűlés szent helye.
Nem egynek hull el válláról feje!
A szenvedélynek kél országa föl,
Igazság mellett bosszú öldököl:
S meg nem szün a harc vérengző tere,
Mig él Boricsnak végső embere.
S ha volt, ki vétlen veszte életet,
Boszú ölé meg avagy gyülölet:
A bűnös együtt hullott vélök. el,
Nyugodjanak mindnyájan békivcl!
Ekkép tartottak gyűlést Aradon;
Vak Béla bizton űl a trónuson,
Alatta naggyá nem lett nemzete,
De bút s keserveket sem szenvede.