Az anya szelleme
- (Norvég ballada)
Sven Dyring nyargal le a völgybe.
Szép lány lett ott a szive hölgye.
Elvette a lányt, s az idő haladt,
S lett hat gyerekök hat év alatt.
De jött a Halál, s lőn nagy siralom:
Elhervadt a fehér liliom.
Sven Dyring újra lenyargal a völgybe,
És más hajadon lett szíve hölgye.
S meglett az új nász. Csakhogy a nő
Fanyar volt, büszke s cselszövő.
Mikor bejutott először a várba,
Ott állott sirva a hat kis árva.
A hat gyerek ott állt és zokogott,
S ő félrelökte mind a hatot.
Nem adat sört nékik, nem kenyeret,
Éhség jut nékik s gyűlölet.
Szép kék takarójukat elszedik:
«Rossz szalma-zsup jó lesz nekik!
És drága viasz-gyertyára se költök:
Feküdjetek le sötétbe, kölykök! »
S hogy fáznak a kis szobába', sírva,
Meghallja az anyjuk, lenn a sírba'.
Meghallja az anyjuk s fölriad:
«Megnézem, szól, árváimat!»
S az Úr elé megy s esdekel:
«A gyermekimhez eressz Te el!»
És addig-addig rimánkodik,
Mig az elbocsátja tanyájókig.
«De ha hallod szólani a kakast,
A visszatérted ne halogasd !»
Bús csontjait összeszedé szaporán
És átugort a kripta falán.
S hogy a helység házait átszelé,
Vonitott az eb mindenfelé.
S midőn a vár kapuját elérte,
Legidősebb lánya állt előtte.
«Mért vársz, én édes lányom, itt?
S hogy vannak öcséid meg hugaid?»
«Anyám te nem vagy!», felelt a lány,
«Mert szebbnél szebb volt az én anyám.
Az arca tej meg rózsa volt –
De te sápadt vagy, mint aki holt!»
«Hogy volnék szép, te gyönyörűség?
Halovány vagyok, mert halva rég.
Hogy' volna rózsa az arcaimon,
Mikor olyan rég megásva sirom!»
S midőn a gyerekszobába lép be,
Öt árva sirva jő elébe.
Egynek befonja szőke haját,
Egynek lágy kézzel fésüli át,
Emezt karjára emeli,
Amazt álomba énekli.
Az ötödiket keblére vonja,
Minthogyha tejet ott lelne szomja.
S a legidősbnek szól: «Izibe',
Az édes apádat hivd ide!»
S midőn Sven Dyring elébe állt,
Az bús haraggal rákiált:
«Van sör, s kenyér amennyi kell,
S a gyermekimnek senkise szel.
Szép kék takarójuk elszedik,
S a testök zsúpra fektetik.
S van itt viaszkos gyertya sok –
Mért kell sötétbe' lakniok?
Ha újra jövök, vigyázz, vigyázz,
Mert szörnyen meglakolhat e ház!
… Szól egy kakas – a tolla veres
Tanyám most újra a földbe' lesz.
Szól második is – a tolla ében –
Már a kaput nyitják az égben.
Szól harmadik is – a tolla fehér –
Most földön jártom véget ér!»
S azóta, ha eb vonított a várba',
Kapott kenyeret meg sört a hat árva.
Ha eb nyögött, a nép megijedt,
Hogy a gyermekek anyja visszasiet.
Mind reszketett, ha eb csaholt,
Hogy meglepi őket újra a holt…