Az anarkisták
szerző: Thury Zoltán
Olyan ünnep után való nap volt, a mikor szegény kishivatalnok ember zsebében alig csörög egy pár garas; a mi volt, elette, elitta unalmában, hogy két-három napig se kellett délutánonkint a hivatalba járni. A tágas bankszobába fáradt, álmatlan arczczal érkeztek meg egymásután a hivatalnokok. Az egyik mindjárt vizet kért a szolgától, mert azt mondta, hogy kiég a torka, kettő közülök sétált a két sorba rakott nyolcz asztal között s szinte lerítt az arczukról az undor, a miért három átmulatott nap után ujra munkához kell látni. Egy-kettő még késett, pedig elkongatta már az óra a nyolczat s minden perczben ki voltak téve annak a veszedelemnek, hogy megelőzi őket a princzipális, a ki akkor jön be, a mikor akar, de néha korán leül az asztala mellé. A gyakornok már az asztalra hajolva másolt s csak azért nem oltotta el a feje felett a gázlángot, hogy lássa majd, a kit illet, hogy ő már félnyolczkor, a szürkés sötétben kezdte el a munkát. A többi egy-egy komor pillantást vetett feléje, de ezzel aztán meg is elégedtek s olyan nyomott volt a hangulatuk, hogy még arra is restelték fölnyitni a szájukat, hogy kötekedjenek.
Lassan, unalommal megindult a munka, de minduntalan félbe is szakadt. Az egyik sorra hegyezett három-négy czeruzát, csak azért, hogy az idő teljék, a másiknak folyton az orrával volt valami baja, ilyenkor letette a pennát az asztal szegletére, sokat babrált a zsebeiben, bámult maga elé a nélkül, hogy nézett volna valamit s nagyot nyögve irt le újra egy-egy sor betüt vagy számot. A pénztáros minden ok nélkül keresgélni kezdett a másolókönyvben, ugy tett, mintha valami számla után kutatna s még boszankodnék is, a miért nem találja. A szolga szó nélkül bámult hol erre, hol arra s azután lement egy pakli dohányért. Mikor kinyitotta az ajtót, becsapott a téli reggeli hideg s felkavarta a fülledt szobát. A hivatalnokok összeborzongtak s mintha nagyon megfáztak volna, körülvették a kályhát. Csak a gyakornok maradt a helyén. Kelletlenül csavarta le a gázláng csapját, mert érezte, hogy már komikus kezd lenni a lámpája s nekigörnyedve irt tovább egy nagy könyvbe.
Lassan nyilt az ajtó, s megérkezett a segédkönyvvezető, egy öles lécz, roppant gyapjukendővel a nyakán. Volt benne egy kis humor, mert a mint gyorsan körülnézve észrevette, hogy még nincsen itta princzipális, tárva-nyitva hagyta mögötte az ajtót. Máskor megpofozták volna az ilyen tréfáért, most csak nagy komoran összenéztek s a pénztáros a nélkül, hogy egy szót is szólna, berugta az ajtót. A segédkönyvelő is helyet szorított magának a kályha mellett s most már teljes lett volna a társaság, csak még az ellenőr hiányzott. Ez betegnek jelentette magát már jókor reggel, benn a másik szobában van a levél. Bizonyosan szédül még a feje a tegnapi bortól.
A segédkönyvvezető most azt a tréfát találta ki, hogy havas kendőjét néhányszor a kályhához verte. Minden ütésnél fellegben csapott fel a pára a tüzesre pirult vasról. A pénztárnok azonban rászólott:
- Ne szamárkodjék, Rudi!
Most már a többiek se állhatták meg szó nélkül.
- Nincs mindig kedve az embernek arra, hogy a maga rossz tréfáit türje, - mondta az egyik hivatalnok.
- Tán fölemelték a gázsiját? - kérdezte a másik.
Rudi is elkedvetlenedett, de már, mintha mégse lett volna olyan nyomasztó az egész, legalább beszélni kezdtek, beleszólottak a komor hallgatásba, a mi olyan, mint a szinben a fekete felleg. Mig egymásra néztek, mintha mindeniknek a szemébe ugyanaz a vágy lett volna kifejezve: beszélni, beszélni, ne hallgassunk tovább.
A mint ugy egy csoportban meghuzódtak a kályha mellett, a jó kabátjuk daczára meglátszott rajtuk a szegénység. Némelyikről csak ugy párolgott a benzin. Abban pedig, a hogy néztek, a hogyan lestek a külső ajtót, hogy vajjon mikor nyilik, volt valami a sunyi cseléd alázatosságából. No meg aztán egy kis konokság, valami keserü dacz az arczukon, de ebből csak kevés, alig valami. Egyik-másiknak szépen el volt rendezve a haja, szakálla, bajusza, de ez a gondos, pomádés eleganczia idegen volt benne, mintha csak az üzlet számára fésülte volna ki magát. Otthon bizonyosan borzas és a szájába csüng a bajusza.
Valamelyik sóhajtott közülök, ez aztán elragadt a többiekre is. A segédkönyvelő sovány térdeire terítette a kendőt s kétrétbe hajolva gubbasztott. Vigan jött be, de most már neki is elment a kedve mindentől. Eszébe jutott a sok baja, lassan összehuzódott a homlokán a bőr s felbigygyedt az ajka, hiába keresett, nem talált semmit a gondolataiban, a mi vigasztalja. Olyan elkényszeredett volt az arcza, hogy lassankint arról kezdte leolvasni mindenki a maga gondját. Jóformán senki se gondolt mással, de a mikor már sokáig nézték a legényt, a pénztárnok inkább csak azért, hogy a maga helyzetét előre tolja, feléje intett a fejével s megjegyezte:
- Nem is nős és mégis hogy el van szontyolodva.
A hosszu legény meg volt sértve: - ő? Ő nem, egész jó kedve van, de sehogy se tudott azért mosolyogni. Mikor már látta, hogy nem megy a pózolás, hátravágta a fejét s mutatta, hogy nem törődik az egészszel.
- Bánom is én, vigyen el az ördög, ha bánom. - Egy kicsit gondolkozott s aztán nagy merészen hozzátette: - Elmegyek Amerikába...
A pénztáros fanyarul mosolygott.
- Messze van.
- Ott boldogul az ember.
- Ki tudja?
A többi oda se hallgatott, tudták, hogy a sovány gyereknek Amerika az igéret földje. Csak egye magát vele, ha nincs egyéb dolga.
Egy szőke, száraz hivatalnok szórakozottan czigarettát kezdett sodorni. Szép, szálas dohányt csavargatott a papirba s mindenképpen jobbmódunak látszott, mint a többi. Azért komor volt, valami nagyon elkedvetlenítette a kopott emberek között. Idegenkedve nézett rájuk, de a közös baj végre belőle is kihozta a szót:
- Csak szerződést adnának, hogy az ember tudná: igy vagy ugy.
- Az, az!...
Mindenki igazat adott neki s most már egymásra liczitáltak, megoldódott a nyelvük:
- Igen, hogy tudná az ember...
A pénztáros ajkára feltolakodott egy csomó panasz, de csak annyit mondott el: - otthon is ugy van az ember, hogy... elszégyenlette magát, csak intett a kezével, hogy jobb erről nem beszélni. A hosszu fiu köhögni kezdett, szárazon, görcsösen s nem mondta, inkább csak kiköhögte azt, a mit mondani akart.
- Mint a kutya, éppen mint a kutya, ugy élünk. Egy csontért ugatunk itt egész nap, meg körmölünk, ő meg jár az orfeumba, ugy issza a pezsgőt, mint a vizet, kocsija van...
Az egyik hivatalnok meglökte és a gyakornok felé kacsintott, mintha figyelmeztetné, hogy vigyázzon. A sovány gyerek azonban majdnem verekedett már, annyira elöntötte az epe.
- Mit bánom én, hát árulkodjék a majom. Felrugom...
A gyakornok lekapta a fejét a nagy könyvbe s többet oda se nézett. A kályha körüliek abba a mély hallgatásba merültek, a mi több mint a beszéd, mert mindenkinek az arczán meglátszik, hogy töpreng és csak azért nem beszél, mert önmagától vár valami eredményt s nem a szomszédjától. Közben benyitotta egy-két ember a nagyajtót s a pénztárnok odaszaladt a rácsos ablakhoz, hogy kiszolgálja őket. Az egyik orosz aranyakat váltott be, a másik fedezetet hozott egy részvényvásárláshoz, megropogtatva ujjai között néhány ezres bankót olvasott le asztalra, egy szegényes öreg asszony sorsjegyet vásárolt s azután ujra üres lett a bank. A többi hivatalnok el se mozdult a kályha mellől. A princzipális, ugy látszik a börzére ment, vagy még alszik, vagy mulat; ur, teheti. Akár egy hétig se jöjjön be, elvégeznek itt helyette mindent ötven-hatvan forint fizetésért.
Ez és sok minden átszürődött a segédkönyvvezető agyán, mert már ujra nem tudott hallgatni.
- Mi vagyunk a bolondok - mondta s végig nézett magán. - Én a legnagyobb, de nem, mind, magam is. Nincsen bennünk semmi összetartás. Ha egyszer kezet fognánk, összegyülnénk valahova...
- Tanácskozni?
- Nem, határozni. Ha egyszer, tudja az Isten, az köztünk nem is lehet...
Még közelebb jöttek mind s nagy várakozással néztek reá, hogy mit mond. A szegény beteg fiu azonban, mintha máris kifáradt volna, leejtette a fejét a lapos mellére s csak néha nézett körül, várva, hogy most már beszéljen más. Mikor észrevette, hogy figyelik, ujra kedve jött ahhoz, hogy tovább beszéljen, hiszen hallgatják. Készen volt már az agyában egy egész terv, csakhogy zavarosan, rendszer nélkül megkomponálva, ugy a hogy megtermett.
- Egy nagy gyülés kellene valahol, a hol megmutassuk, hogy mit tudunk. Ha én beszélek, az semmi, ha nem tetszik a mosolygásom, elcsapnak, ez semmi, nem is virtus, de tessék elcsapni ezeret.
A többiek összenéztek s intettek a fejükkel, hogy igaza van.
- Ez a beszéd - mondta a pénztáros.
A hosszu fiu ránézett s még jobban fellelkesítette az ideája.
- No, ugy-e?
- Jól beszél.
- Mondjuk ki, hogy mig meg nem becsülnek, nem dolgozunk. Becsukhatják a boltot.
- Sztrájk?
- Az, miért ne? Hát becsületesebb emberek ezek, mint a pékek vagy a vargák? - Már kiabált s a többinek eszébe se jutott, hogy csitítsa, - akaszszák fel magukat, bánom is én! Adják meg nekem, a mi az enyém. Nem is vagyok ember ezzel a pénzzel, a mit ez a piócza fizet a munkámért. Hát maguk valamik? Semmik.
A többi rámondta, hogy igaz s az elegáns hivatalnoknak mindjárt eszébe jutott egy eset annak a bizonyságára, hogy milyen semmik valamennyien. Mig a hosszú fiu beszélt, valósággal összeolvadt ezekkel az emberekkel s arra gondolt, hogy beszélni fog a gyülésen, a mi lesz majd s elmondja, hogy hitványság, a hogy velük bánnak ezek a pénzkupeczek. Az orfeumra és a pezsgőre gondolt, ezt irigyelte tőlük leginkább, majd megtikkadt a szomjuságtól, hogyha erre gondolt. Sohase hitte volna, hogy enynyire megfeledkezzék magáról, de most beszélnie kellett, mert dühöngött benne minden csepp vér.
- Bemegyek hozzá huszadikán előlegért, harmincz forintot kértem, elvből nem ad. Elv? Még elvei is vannak az ilyen betyárnak?
Megint a hosszu fiu vágott bele a beszédbe.
- Majd a gyűlésen kimondom...
Erre már a pénztáros türelmetlen dühvel kiabált közbe:
- Mit gyülésezik? Mit akar a gyüléssel? Fel kell gyujtani a boltjaikat, ki kell dobni az utczára őket, a rongyosokat...
A többiek csak ezt a hangot várták, felszabadult az ő torkuk is, elkezdtek beszélni össze-vissza, mindenki mást, de voltaképpen egyet. Hadonáztak dühös gesztussal, némelyik majdnem sírva s a hosszu fiu a kályhát rugdosta dühében, a miért nem tudta tulkiabálni a többit. A zavaros lármából alig hallszott ki egy-két ép szó.
- Gyalázat, majd megmutatjuk, hitványság...
Mikor a legnagyobb volt a lárma, akkor nyitotta be az ajtót a princzipális. Szurós szemü, kis szőke, kopasz ember volt a bankár. A szája két széléről mély ránczok szaladtak végig az ajkain s homlokáról majdnem örökké vizsgálódó szeméig csüngött le a megereszkedett dagadt bőr. Ez alól nézett ki s mig pillantását körüljártatta a szobában, mintha jégcsapok támadtak volna tekintete nyomán.
Nyers, inkább gunyolódó, mint haragos hangon szólott rá a kályha körül ülő társaságra.
- Kaszinóznak?
A kályha körül egyszerre csend lett. A hosszu fiu igyekezett ugy összegörbülni, hogy meg ne lássák s kendőjét a szája elé tartva, fájdalmasan köhögött, belekékült az arcza. A pénztárosnak egyszerre dolga akadt a rácsos ablakban, pedig kivül senki se várakozott reá, egy másik hivatalnok hebegett valamit, hogy hideg van és rosszul fütenek, a kályhához kell jönni, ha az ember kis meleget akar. Az elegáns ember felugrott s zavartan kapkodva válaszolt.
- Egy kicsit elbeszélgettünk ... egyről-másról, éppen nagyon kevés volt a munka, kérem szépen.