Az alvás módozatai
| Az alvás módozatai szerző: Krúdy Gyula |
Ulrik, akitől leckét vehetett volna az egész vármegye, miképp kell egy beteg embernek viselkednie, hogy senkinek se legyen terhére, senkit se untasson a betegségei történetével, és mégis mindenki bizonyos tiszteletteljes érdeklődéssel viseltessen (Ulrik) betegségei iránt, mint az özvegyemberek iránt szokás, akikről köztudomású, hogy nagyon szerették az elhunyt feleségüket, és sohase kívántak neki rosszat - mondom, Ulrik a többi betegsége mellé tenyésztett egy új betegséget is: a gyomorbetegséget.
- Úri betegség. Parasztnak nem szokott lenni - mond Ulrik, amikor töviről hegyire kitanul¬mányozta betegségét, utánanézett könyvtárnyira szaporodott orvosi könyveiben, jegyzeteket kezdett írni gyomra hangulatairól, rosszalkodásairól, elvetemültségeiről és megtéréseiről, kipróbálta a szolyvai vizet, amelyet félpohárnyi borral kevert, megtartotta a böjtöket, mindenféle eledeleket készített az ágya mellé, hogy nyomban ehessen, ha álmában kínzó betegséget érezne (még borjúszelet is volt az ágya mellett, “natursnicli”, amelyet pedig gyermekkora óta nem szeretett), megkerestette azt az embert a környéken, aki a leghíresebb diópálinkát főzte, de bizonyos protekcióval szert tett egy üveg szilvóriumra is, amelyet a Felső-Tisza menti, úgynevezett “szentzsidók” szoktak inni húsvétkor, és az üveget valamely híres rabbi pecsételte le, és látta el kézjegyével, elővette a régebbi kalendáriumokat, amelyek telve vannak a vidéki gyógyszerészek hirdetéseivel, szedett Jósa-pirulát, fürdött gabonában és trágyában, hozatott abból a forrásvízből, amely a Gellérthegy oldalán fakad, miután a hegyen valamikor boszorkányok tanyáztak, elment (persze, tengelyen), Máriapócsra, térdepelt a Kép előtt, amíg valaki ki nem okosította, hogy az igazi, a könnyező és csodatevő szent képet Mária Terézia idejében Bécsbe vitték, s azóta ott is maradt, beszélt a “százesztendős asszonnyal”, aki évtizedek óta ágyban feküdt, és boros teán élt, s egyszeri pillantásra megmondta, hogy mi baja van a látogatójának, tanácskozott még orvosokkal is, mert abban az időben még élt az öreg Korányi, aki minden tiszántúli magyaron szívesen segített, mert tiszántúli ember volt maga is.
A gyomorbetegség azonban nem javult.
Éjjel csak hagyján, mert alszik; a különböző betegségei ellen már régen kitalálta, hogy az esti harangszó ágyban találja (Szent György napjától a szokottnál későbben), az ágyban valamely speciális tudományossággal tudott elhelyezkedni, a legkülönbözőbb terjedelmű és tartalmú, alakú és keménységű párnákkal véve körül magát, hogy minden fájós testrésze, csontja, idege, izma, csomója, sőt belső része is megkapja a maga támasztékát, hogy ne lógjon egész éjjel a levegőben; tudott úgy feküdni, hogy még a lábujjain lévő körmök se fájjanak, tudott meggörbülni, mint a Stefániakifli, sőt a két térde közé is szorította a halántékát, ha éppen ott kezdtek kalapálni a kovácsok; tudott elszántan, egyenesen, párna nélkül feküdni, mintha már ki volna terítve az ebédlőasztalra, de nem ijedt meg az ülő helyzetben való alvástól sem, mert remek párnái voltak arra nézve, hogy a derekától a feje búbjáig felpócolja magát; tudott feküdni bal oldalon, ami szívbajos embernél ritkaság (persze a karját ilyenkor a levegőbe kellett tartani), tudott feküdni jobb oldalon, ami tapasztalat szerint nem használ a vesének és a hozzátartozó részeknek. Ha nagyobb fájdalmai voltak: a gyomrán is tudott feküdni, mégpedig oly művészettel, hogy a gyomorszáj éppen az ágy közepére esett, a rosszalkodó belek a különös helyzetben megfeledkeztek a fájdalom forszírozásáról, mert maguknak is igyekezni kellett új helyzetet teremteni az újmódi fekvés által. S tudott a hátán is feküdni, mégpedig oly hosszadalmassággal, hogy más ember okvetlenül tüdőbetegséget kapott volna, de Ulrik dombokat és völgyeket épített pokróckáiból, és így megvédte magát a tüdőgyulladástól. Még a vállát is a falhoz szorította, ha oda költözött bizonyos fájdalom. A csuklójára feszes harisnyát húzott, hogy valamiképpen szabályozza az érverését; a fejére saját találmányú hálósüveget kötött, melyre zsinórokat alkalmazott, amely zsinórok mindig keze ügyében voltak, és így bármely percben kiemelhette fejét a szédülésekből, a gonosz álmok örvényeiből, de az egyéb rosszullétekből is, amelyeket az éjszaka járó gondolatok okoznak.
Hogyan aludt el? - kérdezné valaki, aki az álmatlanság ellen már minden patikaszert megpróbált.
Nagyon egyszerűen - bár néha négyféle olyan betegsége is volt, amelynek egyikétől sem lehet aludni.
Estefelé, amikor az udvarházának a fái, kerítései, kapubálványai, lugasai, egyéb udvari felszerelései mindenféle árnyékokat csalogattak magukhoz a környékről, hogy majd azokkal töltik az éjszakát, mert a legöregebb árnyék is nagyobb biztonságot nyújt éjszakára, mint egy közönséges ember: mondom, estefelé a beteg Ulrik mindig kitalált valamit, amiért egyet káromkodhasson. Néha csak éppen annyi oka volt a káromkodásra, hogy az újságban olvasott valamit, amit napközben (mialatt szolyvai vizét nyíri vinkóval kevergette), voltaképpen észre sem vett, de estére visszatért az emlékezetébe, mint valami kísértet. - A ponciusát - majd elfelejtettem mondani... - szólt a körülötte szöszmötölő gazdasszonyához, született Csapó Gizellához. De nagyon szeretett belekötni az időjárásba, amely véleménye szerint esztendőről esztendőre változik, mégpedig olyanformán, hogy mindig rosszabb lesz. “Könnyű volt az apámnak, annak a vén salabakternek, csak belepillantott a kalendáriumba, s nyomban tudta, mikor kell a téli gúnyát levetni, és a kalabrézert felvenni. De most igazodjon el valaki, aki csak gyarló ember, mint jó magam. A ponciusát, hogy nem születtem lidércnek.” De leginkább mégiscsak azon szeretett káromkodni, amikor valamely névnapot vett észre a naptárban, amely névnapról nyilvánvaló volt, hogy a környéken valahol megünneplik. A Györgyök, Mihályok, Andrások már csak azért is kihozták a sodrából, mert őt Ulriknak hívták, és névnapját betegsége miatt sohasem tartotta meg. No hát volt mit hallgatni Csapó Gizellának, amikor a környékbeli Györgyöket, Mihályokat, Andrásokat felsorakoztatta. Előbb elmondta születésük történetét. (Rendszerint cigánylány vagy valamely repedt sarkú nőszemély volt az anyjuk, az apjuknak pedig igazság szerint a börtönben vagy az akasztófán kellett volna elszáradni.) Aztán sorba vette mindazokat a cselekedeteket, amelyeket a Györgyök, Mihályok, Andrások életük folyamán elkövettek. - Már az iskolában palavesszőt lopott - mondta egy bizonyos Györgyről. Aztán felsorolta mindazokat az embereket, akik ezeknél a Györgyöknél, Mihályoknál, Andrásoknál esetleg névnapi vendégek lehetnek ma estére, akik bő torokkal, megeresztett nadrágszíjjal, ölelkező karral, de kaján szívvel kívánnak sok boldog névnapot. Persze ez a felsorolás, az esetleges vendégek felsorolása se történt minden megjegyzés nélkül. Miután egyenként végzett velük Ulrik, végül generálisan, valamennyit egy kalap alá véve, sőt utólag hozzácsapva a névsorhoz azokat, akiket valamely okból kegyelmesen kifelejtett (“az is olyan gazember, mint a többi”), szörnyen átkozta. Felelősségre vonta az ég szentjeit, hogy miért engedik az ilyen embereket élni; továbbment: az Úristenig, Szűz Máriáig, a Megváltóig, hogy mért nincs a szemük itt vagy ott a vármegyében, ahol ez a névnapi társaság most különböző levesek, húsok, pecsenyék, töltött káposzták, kalácsok, kenyerek, hamis kedvek és valódi részegségek mellett, adomázgatva, dalolgatva, táncolgatva, egymást bolondítva, cigánnyal, önfelejtkezéssel, öklendezve, fáradhatatlanul tölti az estét. Szerencsére estefelé mindig a jó Szent Antal a soros az őrködésben. Ulrik egyetemes káromkodásai tehát nem jutottak túl a kapun.
- Felvetettem már az ágyat - mond Csapó Gizella, amikor Ulrik már fél lábán állt az ablaknál, hogy az országúton észrevehessen valakit, akit esetleg kifelejtett volt az esti káromkodásból.
- Maga se szereti már az igazságot - mond szemrehányólag Ulrik Csapó Gizellának. - Magának is megrontotta a szívét, a zúzáját, a gondolkodását a világ. Azt hittem, mikor hozzám jött, hogy majd segít a dolgomban, eszembe juttatja azokat az embereket, akiket netán kifelejtettem volna a “dolgokból”, de maga, Csapó Gizella, úgy látszik, már mindenkinek megbocsátott, egy húron pendül még Buzsival is, akit 18**-ik esztendőben felpofoztak a miskolci nőegyleti bálon. Akinek a fia egy bábaasszony leányát vette feleségül, és híres angyalcsinálók voltak a vármegyében.
- Nem ismerem Buzsit.
- Pedig megismerhetné, ha most, Gyuri napján az unokatestvéremhez, Bikszádi Györgyékhez menne. Bizonyosan ott ül pofaszakállával, amelyet azért növesztett meg, hogy kellemetes, mulatságos vendég legyen az ebédlőben, mert mindenki nevet Buzsin, amikor rágás közben a szakállát mozgatja. Mért nem akarja megismerni Buzsit? Fél talán, hogy holnapután már itt rágja a szárazkolbászait a maga kamrájában? Attól pedig ne féljen, a ponciuspilátusát ennek a világnak, mert léhűtő, alattomos, nagy bendőjű vendég ide be nem teszi a lábát, amíg én mozogni tudok. Itt nem nyájaskodnak lopók módjára, itt nem dicsérik a házigazdát, akinek felfalták a spájzát, kiitták a pincéjét, elszívták a pipáját, kölcsönbe vették a slafrokkját, a papucsát, megdögönyözték a szolgálólányát, végül a háta mögött kinevették. Itt nincs helye se pofaszakállasoknak, se másoknak, akik bütykeiket a kalendáriom névnapjain futtatják, és bendőjüket azzal vigasztalják, hogy majd melyik napján teletömik őt tiszai kecsegével, potykával, csukával, túrós rétessel, palacsintával, mandulával. S erről jut eszembe, hogy adjon egy keserves, rücskös, keserű és csípős ugorkát vacsorára, hogy valamiképpen helyrehozzam a gyomromat, amely megémelyedett ezeknek az embereknek az emlegetésétől.
...Ulrik ilyenformán elrendezkedvén mindennapi teendői felől: éjszakára sokszor olvasott regénykönyveket készített ágya mellé az asztalkára. Csak a régi regényeket szerette - azokat a regénykönyveket, amelyek mellett könnyezett vagy könnyezve nevetett valamikor. Nem felejtkezett meg a regényíróról, mint más, “bolond” emberek, akik a régi jót hajlandók felcserélni az ismeretlen, bizonytalan, mindig gyanús újjal, mint a kényelmes, jó ruhát vala¬mely sok beszédű kecske új áncugjával. Jókai, Jósika, Mikszáth voltak az esti olvasmányai, a Borsszem Jankó naptárai a nevettetői, az “Urambátyám” ódon kötetei az andalítói, az összegyűjtött képes újságokból se nézett mást, mint a múlt századbelieket, a Vasárnapi Újság-ból “Egyveleg” hírein épült.
- Napóleont is mérgezett gyertyákkal ölték meg - kiáltott fel éjszaka, mikor a kéznél lévő gazdasszony bedugta az ajtón fejkendős arcát.
- Imádkozott már, tekintetes úr? - kérdezte Csapó Gizella.
- Igaza van, fiam, még nem imádkoztam - felelt Ulrik, és kiküldte gazdasszonyát a szobából.
Leszállott az ágyból, és letérdepelt a szőnyegre. Összetett, összefont két kezére hajtotta bolondos, értelmetlen, gyötrődő homlokát. Egy-két percig kavarogtak még benne a gondolatok, amelyek kínossá tették napját. A kést még egy darabig érezte szívében, gyomrában, veséjében, hátában, mert nyilvánvalóan egy láthatatlan kést nyelt el egykor, ami betegségeit okozta. Valahol, valamerre egy kést, amely minden mozdulatára egyet-egyet szúr a belsőrészekben.
Ilyen helyzetben volt Ulrik negyedóráig, mozdulatlan, meggondolkozott, mintha minden este elkészült volna az éjszaka jövő halálra. Mit imádkozott? Úriember módjára sohase mondhatta el ezt senkinek. De hiszen nincsen két embernek ugyanazon imádsága a földön, mégis eltalálnak ugyanazon helyre.
Imádkozás után Ulrik visszabújt ágyába, és nyomban megtalálta azt a helyzetet, amely e napon szenvedő, betegségektől gyötört testének a legmegfelelőbb volt. A gyomrára tette a tenyerét:
- No, öreg, béküljünk ki - mondta félálomban.