Az alpesi bölcs
| Az alpesi bölcs fordító: Fazekas Mihály |
Rajnának fakadékja körűl, hol az Alpesek a nagy
Sziklák ormóját úgy látszik az égig emelték,
És a föld hátát mintegy gúnyolva lenézik,
Hogy létét igazán érezze s eszét gyarapítsa,
A bölcs Alcidon, ott a szűz természet ölében
Sok gyönyörű napokat töltött; a városi lárma
S udvari pompa fogák azelőtt zabolán; a hiúság
És alacsony nagyság tetszett neki, a tunya vétkek
Csalszavait követé; minden csábítni valókat
Megpróbált, minden rászedte. - Kis erdei lantját
Egy csendes völgyben minap így pengette danolva:
Bejárhatatlan nagy hegyek! a komor
Télnek s szeleknek honjai! rajtatok
Bámulva kíván tébolyogni
Andal eszem tele tisztelettel.
Setét s lecsonkúlt oszlopi a koros
Fatörzsököknek, mellyek az érdemes
Vénségnek álló képi vagytok,
Nektek akar szavam énekelni.
Zendűljetek rá nagy tetemű kövek,
S barlangok öblös gyomrai! Rengeteg
Erdő, rideg s zordon homályok
Szent örökösse! reá figyelmezz.
A várasokban, e sivatag között
Csergő pataktól távol az emberek
Törvények, erkölcsök, szokások
Láncaival lekötözve nyögnek.
Álképbe jár ez, járom alatt amaz,
A balgatagság vétkeinek ki-ki
Óltárt emel, s mint Istenének
Áldozik ostoba áldozattal.
Akik buzognak még ösi jussokért,
Oh, hadd idézzem nagy hegy elődbe! hol
Bátor, szabad, termékeny, éles
És nagy az emberi elme, mint te.
Azt képzelem, hogy csúcsaidon vagyok,
S itélem onnan széltire a világ
Sorsát, gonoszságát, hibáját,
S tetteit ez vagy amaz királynak.
E nagy tetőkön kénye szerint derűl
A nyílt okosság, a nemes értelem,
Útálatos járomba nem jár,
S a szabad elme urat nem esmér.
Itt életoltó félelem és dühös
Bosszankodás a szívbe nem ütközik,
Tisztán tekinthet végig a bölcs
Innen az emberi semmiségen.
Hol vagynak a nagy bajnokok, akik e
Szörnyű gerincen törtenek útakat?
A kor határt vetett azoknak,
Tetteiket mutatod te mégis.
Te a kerengő századok ostromit
Merőn lenézed; mink kik az életet
Érezni tudjuk, büszke gőggel
Férgek alá nevelünk takarmányt.
Bölcs és hatalmas föld ura a nevünk,
S egy percig élünk, míg sok ezer dolog
Mutatja, hogy temérdek élte
Egyidejű az öreg világgal.
El nem fecsérlem hát rövid életem
Csekély mivoltát; légyetek óh napok,
S órák, ti, kikben még lehellek,
A gyönyörű tudomány sajáti.
Hová igyekszel kis patakocska, kit
Láttomra szűl e nagy hegy? Eredj, eredj,
Majd partodon számlálhatatlan
Emberi közbajokat találhatsz.
Majd lásd, miképpen gyötri az átkozott
Düh nemzetünket; vérpatak is locsog
A kard kemény jussán öledbe,
Hogyha haragba van a királyság.
Mondd ezt az önnön tőreiben nyögő
Népnek, hogy itt e serkedező erek
S mohos kövek mellett az ember
Bóldog. - Ihol csupa szerszabással
Ellenkező dalt vernek e húrokon
Széltére bolygó ujjaim, amiként
A rendre nem vigyázva Múzsám
Kénye szerint inokat csikolja.
Én csak magammal dúdolok
Rólad, ki nem tudsz semmi erőltetést,
Természet! és dícséretednek
Csak te vagy itt magad a tanúja
De melly riasztó, melly iszonyú homály
Lopá le nyájas nappalomat? mi vad
Morgás az ég duzzadt határán?
Mint morog és dübög a kietlen!
Hogy bömböl a mély völgyre! hogy ugrik a
Sziklák fokáról széjjel ezerfelé
A fellegek terhébe készűlt
Kéntüzek egyszeri roppanása!
Felséges egy kép! mint aranyozza meg
A cifra villám a vadon éjszakát!
Nagy a te méltóságod óh hang!
Mellyel az ég zivatarja mormol.
Természet! ámbár rettenetes vagy is,
Mégis szeretlek, még haragod szavát
S orcád komor tekintetét is
Tisztelem én, noha borzadozva.
Ő csak dúdolt, és a szélvész durva robajjal
Csapkodván szanaszét tüzeit, hánytatta hatalmát;
És amíg az egek marmolva felette lobogtak,
A bölcs Alcidon is dühöket bámulva csudálta.