Az alerion-madár vére

Az alerion-madár vére szerző: Cholnoky Viktor

ELSŐ FEJEZET (Elmondja Joscelyne d'Aufreville, a toulousei gróf egyik udvari mesemondója.)

        Most, hogy megérkeztek a Szentföldről a nagy szerencsétlenségek hírei, el sem hiszitek nekem, ha elmondom, hogy régen, hajdan, de azért talán még nem is száz esztendővel ezelőtt dicsőség és győzelem is koszorúzta a keresztény fegyvereket azon a földön, amelyen a mi Urunk Jézus Krisztus vérével és feltámadásával váltotta meg az öröklő bűntől az emberiséget. Nem hisz a szomorú ember a régi örvendezéseknek, talán nem hiszitek el az én mesémet sem most, hogy megjöttek a szomorú hírek. Barbarossa Frigyes császár belefulladt a Kalükadnosz sebesfolyású patakjába, amelyet a pogány Szálefnek nevez. Ugyanaz a pokolforróságban is jéghidegen fakadó víz ez, amely régi krónikák tanúságtétele szerint kioltotta Alexandrosz M. fiatal életét is, ámbár sokan mondják róla, aki Jupiter Ammon fogadott fia volt, hogy nem annyira a víz, mint inkább a bor ölte meg már harminckét esztendős korában. Az aggastyán Barbarossát is ugyanaz a víz vitte el, mint a fiatal Alexandroszt, ott Szeleuika rosszlelkek-lakta barlangjai mellett, de talán még nagyobb a kereszténység kára, hogy a szilajlelkű Cortelyon Rikárd király sem tudta befejezni a nagy fogadalmat és most, visszatérve a Szentföldről, cudar rabságban sínylik. Ámbár úgy mondják a hírekkel hazatért génuai hajósok, meg a velencések, hogy Cortelyon inkább csak hódításra, mint megtartásra született, mert több az ő lelkében a rakoncátlan indulat és a megférhetetlenség, mint az a komolyság és higgadtság, ami a Bohemundéban, meg a vele ment normann lovagokban volt, akik száz esztendővel ezelőtt nemcsak kiverték a pogányt, a vad szeldsukot, meg a feketenézésű khámitát, a mi Urunk lábanyomaitól megszentelt földről, hanem királyságot is alapítottak ott, mert csak az áhítatos lelkű lotharingiai úr, Bouillon Godofréd volt annyira elragadott lelkű, hogy nem akart aranykoronát viselni ott, ahol a Megváltó töviskoronát viselt. A többiek, a normannok különösen, tudták, hogy a jámborság mellé erő is kell.

Hajh, Godofréd és Bohemund, hajh, te pajzsot keresztülvágó Vermandois Hugó gróf, te Guiscard ivadéka, Tankréd lovag te, de jó visszaemlékezni rátok a szomorúság mai napjaiból.

Azok voltak csak a hősök, azok voltak csak az igazi vitézek. Ha a hóbortos Remete Péter barát, az egygúnyájú Sansavoir lovag, a leiningeni Emikó gróf sok szemetet vitt is magával, az csak jól esett, a mi földünknek, mert kitakarodott tőlük, de a nagyszelídségű Godofréd, meg a te nagy ősöd grófom, a halhatatlan emlékű René gróf, azután Chartresi István, meg a normandiai Róbert, a hódító angol királynak a fia a lovagok legszebb virágszálait vitték magukkal keresztül Magyarországon, át a bolgárok földjén, végig a rosszgondolkozású bizánci Alexiusz birodalmán le egészen Szíriába. Sok nevet tudnék nektek most elmondani, sok olyan nevet, amelyeknek csak a hallatára is kivirágzanék arcotokon a dicsőségre való vágyakozás piros rózsája, de nem is akarom a szíveteket a kihunyt dicsőség szomorúságával megbolygatni.

Meg azután: csak egy lovagról szól most a történetem.

Amikor Dorileumnál a keresztes sereg megnyerte az első döntő diadalt, Godofréd elindult Antiókia felé, de a testvére, Balduin, Edesszának fordult és vele tartott egy nagyon kemény, nagyon szilajlelkű francia lovag is, a Malpertuix uradalom ura, Guidó.

A rekkenő nap hevétől megpihenőre valahol árnyékot keresett az elkalandozó csapat s a vén, ráncos képű, mogorvanézésű kurd, akit felfogadtak, hogy vezesse őket, el is jutott velük olyan helyre, ahol egynéhány csenevész fa, meg egy kis bozót valami árnyékot adott nekik. Itt lepihentek, végigfeküdtek a forró földön, amely mégis csak hűsebb volt, mint a levegő és ki aludt, ki meg álmodozott közülök. Csak az egy Guidó lovagot nem engedte pihenni a földnél, levegőnél forróbb vére, az a gyilkos keresésvágy, az a belső nyughatatlanság, amely benne fészkel némely fajta embernek a vérében.

Kiment a bozót szélére, magával vitte a hosszúnyelű, vékonyhegyű dárdáját is és körülnézett. Isten tudja mit keresett, de az első, amire rátalált, a vén kurd vezető volt. Az ott ült, a piszkosfehér burnuszába belegömbölyödve a napon, mert azt mondják, szavukkal nem játszó emberek is, hogy ez a fajta olyan mint a gyík, sohasem elég neki a meleg, meg a napsütés.

Guidó lovag csak egy pillantást vetett rá, azután felnézett a kopott, szikkadó levelű, hőségtől fáradt fáknak a koronájára. És egyik seprőformájú pálmának a széles levelén ott látott ülni egy madarat. Nem volt nagyon szép madár, csak szürke volt a tolla, pecsenyének sem bőségesnek ígérkezett, de Guidó lovag mégis csak megvágyakozott rá valahogyan és felemelte a dárdáját, hogy lehajítja onnan a fáról. Kellett neki, mert olyant még senki nem látott előbb közülünk, azt a madarat addig csak azok a meseországból való emberek ismerték. Felemelte a dárdát és hajításra készült, amikor egyszerre csak megszólalt mellette a kurd:

- Azt a madarat ne bántsd.

Guidó lovag haragos indulattal, de kissé döbbenten is nézett vissza rá s azt kérdezte:

- Mi közöd hozzá? Miért ne bántsam?

- Mert az a madár énekel, - felelte a kurd. - Annak a madárnak alerion a neve. És megátkozott az, aki az alerion-madarat bántja.

Guidó nagyot nevetett a pogány babonára s kieresztette kezéből a dárdát. Az hozzáütött a madárhoz, de úgy látszik, csak megszárnyazta, mert az alerion felröppent a pálmafa széles leveléről és valami vad, szinte emberhangú sikoltást, valami kétségbeesett, tébolyodott éneket hallatva szárnyaszegetten is elszállt és beleveszett valahova a kápráztató napsugárba. Guidó ott állt a pálmafa alatt, nézett az elszálló madár után s ekkor a még mozgó, széles falevélről három meleg csepp hullt alá. A megsebzett alerion-madárnak három csepp vére. Az egyik csepp Guidó lovagnak a jobb kezefejére esett, a másik a balszemébe, a harmadik pedig a homloka közepére.

Másnap a Balduin serege elindult megint Edessza felé, de a nyughatatlan lelkű Guidó lovagnak már velük sem volt maradása, el-visszakalandozott a fősereghez, ott volt Antiókia ostrománál is, de amikor Kerboga, a mosszuli emír nagyon kezdte már szorongatni a kereszténységet, akkor a menekülőkkel együtt ő is visszafordult s átkelve a tengeren, ő is betegen s a velenceiektől kifosztogatottan érkezett meg a többivel együtt Szicília szigetére.

Nagyon beteg volt. A szeme fájt, a két fehér mandulája fölött is, alatt is vörösre, véresre duzzadtan fordult ki a szeme héja. És rázta a láz. Amikorra Szicíliából hazavergődött ide Franciaországba, félig már meg volt vakulva, így vitték haza hordozóágyon a kastélyába, ahol azután valamelyik tisztjének a leánya, a Géneviéve ápolgatta. Azt a rommá vált lovag feleségül vette és az szült neki egy fiúgyermeket. De azt a gyermeket Guidó lovag már nem láthatta, mert egészen kialudt a szeme és csak akkor kezdett el látni megint, amikor már az örök világosság fényeskedett néki...

Mert halljad meg grófom és halljátok meg ti urak, magam is énekes vagyok, tehát tudom, hogy így jár mindaz az ember aki bár szenvedelemtől, bár ösztöntől indítva bántja az énekes madarat, az alerion-madarat.

MÁSODIK FEJEZET (Scarron abbé levele D'Avricourt Diána kisasszonyhoz.)

        Önt feleségül kérik, ma déesse, és ön tőlem kér tanácsot, hogy férjhez menjen-e vajon és odaadja-e a kezét és a szívét Des Maupertuis úrnak, aki kéri. Megvallom, hogy a felelettel éppen olyan zavarban vagyok, mint szoktam lenni, amikor a szakácsom azt kérdezi tőlem, hogy vajjal csinálja-e a spárgát, vagy pedig sósvízben főzve tejfellel. Mind a kétféle módon annyira szeretem, hogy épp úgy nem tudok neki határozott választ adni, mint ahogyan most érzem, hogy csupán csak rossz tanácsot adhatok önnek. Éppen ecert tehát kétféle tanácsot is adok és nagyon kérem, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat fogadja meg, mert mondom mind a kettő rossz, de ingyen csak jó tanácsot adnak s amit ingyen adnak, az sernmit sem ér.

Tehát az első tanácsom a következő. Mindenesetre menjen férjhez Des Maupertuis úrhoz, mert nagyon előkelő családból származik, az ősei már a keresztesháborúk idejében jelentékeny szerepet játszottak és a címerükön Palesztinából három rigó-madarat hoztak haza. Képzelje csak el, három madarat, vagyis három aleriont, ahogyan tudós barátom Reveillac lovag, a kitűnő heraldikus mondaná. Az ősi vagyonuk nagyobbik része is megvan még, viszont pedig a D'Avricourt vagyon, ne vegye rossz néven tőlem ezt az újabb gasztronómiai hasonlatot, úgy elolvadt már, mint a spárgára öntött vaj. Azonkivül Maupertuis úr mint férfiszépség is számot tesz. Daliás a termete, csillogó a szeme, elragadó az öltözködése módja. Beszélni pedig csaknem olyan elmésen tud, mint Pocquelin a színész s a beszédhez, a mesemondáshoz épp olyan állandó kedve van, mint Lafontaine úrnak. Legyen a felesége

A másik tanácsom ellenben a következő. A világért se menjen férjhez Des Maupertuis úrhoz, mert ez az ember először is rövidlátó. Sőt, akárhogy csillog is a szeme, félig vak. A rosszul látó embertől pedig félni kell, mert ezek miután nem képesek már meglátni a külső világ valóságait, önnönmagukba néznek bele, ott új, különös világot látnak meg s ezt a világot akarják rákényszeríteni az egészséges szemű környezetükre is. Ez pedig - majd meglátja, hogy valamikor igazam lesz, - nem is a poklot jelenti, hanem annál is nagyobb kínszenvedést: az elveszett paradicsomot.

És most a paradicsomról jut eszembe, hogy önnek már csak azért sem szabad férjhez mennie Des Maupertuis úrhoz, mert ő fiatalabb korában nagyon szerette a sauce aux tomatestal készült fiatal szárnyas pecsenyét. A sauce aux tomatesnak pedig - amint ön bizonyára nem tudja, - ugyanaz a hatása van ránk férfiakra, mint a szarvasgombának, vagy pedig a sapnyollégy zamatjával illatosított fűszeres bornak. Ez lehet az oka bizonyára annak is, hogy Des Maupertuis úrnak e jobb keze állandóan reszket. Valami görcsös rángatódzás van benne, ami - ne nevessen ki ezért a bolond képzelődésért, - rám azt a hatást teszi, mintha láthatatlan toll volna a kezében. Éppen úgy vonaglik a keze, mint azé az emberé, aki már írni akar, de még nem tudja, hogy mit írjon. Már a kezében van valami láthatatlan toll, de még hiányzik belőle a tinta. Az én apámnak is így rángatózott a keze és lássa, én mind a két kezemre szélütött vagyok. Kezdődő betegség lehet az Des Maupertuis úrnál. A világért se legyen a felesége.

Fogadja inkább az én hódolatomat és egye a spárgát böjtös napon tejfellel, vasárnap vajjal, Úrnapján pedig, amikor még nagyon fiatal, egy kis zsemlyemorzsát is reszeltessen rá.

HARMADIK FEJEZET (Egy bohózatíró naplójából.)

        Abban az időben Duchenier igazgatta a Porte St. Michel színházát és talán nem leszek nagyon szerénytelen, ha megvallom, hogy Sardou, azután az én Raoul barátom, meg jómagam voltunk a legnagyobb erősségei. A többi darabja mind sorra bukott, mi azonban minden szezonban megcsináltunk egy-egy olyan valamit, amit az én időm színházi frazeológiájával még kasszadarabnak neveztek.

Bár tisztelem szegény Duchenier barátom emlékét - Montpellierben és gyomortágulásban halt meg szegény, - mégis meg kell vallanom, hogy ami a tantiémeket illeti, e tekintetben nem volt valami nagyon bőkezű, ellenben nagyon sokat adott az asztalára és szívesen látott bennünket is, más tollat vagy ecsetet forgató embereket is az asztalánál. Hogy úgy mondjam: szívesebben fizetett bennünket matelotval meg périgordi szarvasgombával, mint készpénzzel.

De a társaság, amely nála össze szokott gyülekezni, valóban válogatott volt. Az ő házában ismerkedtem meg C.-vel, a kitűnő költővel is. Ez az ember maga volt a megtestesült líra és sajnos éppen ezért nagyon rossz viszonyok között élt. Mert a líra ma már Olaszországban is csak száz centesimit ér és néha úgy tűnik fel előttem a dolog, hogy mégis csak jobbak voltak a régi jó pápai soldok és bajoccok, ámbár nem vagyok klerikális, sőt boulangista sem.

Másik figyelemreméltó vendége volt Duchenier asztalának Maupertuis, a nagy romancier. Én őt már ismertem régebbről, amikor ő még csak chroniqueur volt a "Cricri" szerkesztőségében, ahova én meg apróbb színházi hírecskéket, tudják, afféle ingyen panamákat hordoztam be. Maupertuis már akkor nagyon exaltált ember volt és sokszor civakodott a kiadóval, aki nagyon reá volt szorulva, tehát gyalázatosan fizette, nehogy Maupertuis ezt észrevegye. Emlékszem, hogy a gázláng helyett mindig gyertyát követelt, mert, ahogyan mondta, az erős fény bántja a fájós, szenvedő szemét. S az a szokása volt, hogy egyenesen az ágyból jött be a szerkesztőségbe s kezdetben órák hosszat nem dolgozott semmit, csak dohányzott és különféle stimulanciákat ivott. Akárhogyan tépte is a hiányzó kézirat miatt a gérant a haját, ő csak azt felelte rá:

- Nem vagyok én katonatiszt, hogy mindjárt felkelés után egészséges legyek. Nekem reggel (ez a reggel rendesen délután öt órakor volt) fáj a szemem, reszket a kezem és kábult a homlokom. Várjanak.

És vártak rá. Azután megírta a nagy regényét, amivel egyszerre gazdag emberré lett, de ekkor már nem angoszturát ivott, hanem étert és egyre-másra szedte az orvosságot. Felkeléskor akkora adag morfiumokat mint Daudet, lefekvés előtt meg hol brómot, hol klorált s azt hiszem, ha az aszpirin meg a veronál akkor már fel lett volna találva, azokat is szedte volna, mert állandóan fejfájásról és álmatlanságról panaszkodott.

Később azután elmaradt a Duchenier souperjairól is, sőt elhagyta Párizst is, mert emberkerülővé, gyűlölködővé vált. Elköltözködött Normandiába, yachtot vásárolt magának és a tengert járta, mert ott nem találkozott emberekkel. Mi, bizony, de körülbelül egész Párizs is csaknem egészen megfeledkeztünk róla.

Egy nap megint Ducheniernél ültünk együtt, a szokott kellemes társaság és Goncourt (az öregebb) valami szabad akadémia fantasztikus terveiről beszélt. Ekkor kinyílt az ajtó és Chayla, a "Cercle Autumnale" kedves arrangeurje lépett be rajta. Ő is szívesen látott vendég volt mindig Duchenier házánál, de ezúttal valósággal megdöbbentünk tőle, olyan dúlt és sötét volt az arca.

- Mi baja van? - kérdeztük tőle mindnyájan csaknem egyszerre.

- Hírt hozok, - felelte Chayla rekedtes hangon.

- Honnan?

- Normandiából.

- Mi történt?

- Maupertuis meghalt. Megölte magát.

Sohasem tudtam még olyan kitűnő felvonásvéget csinálni, mint amilyen erre támadt ott a szobában. Rémült arcok, megszegett lélegzetek, pedig hiszen, ha vesszük a dolgot, szegény Maupertuis már az élete két első felvonásával is kitűnően előkészítette ezt a csattanót. Lassankint visszanyertük a hangunkat és Chayla ekkor töredezett szóval elmondta a történteket:

- A yachtján végzett magával, a sebesszárnyú "Alerion"-on... Kint, már a szabadabb tengeren, de még közel a parthoz... Csak a két hajóslegénye volt vele... Azok hozták vissza, halálra rémülten, a kikötőbe a yachtot és az egyikük először is értem szaladt... Siettem fel a hajóra, Maupertuis ott ült lent a kajüt egyik vörösbársonyos oldalpadján, a jobb könyökére dőlve... Már nem volt benne élet... a balszemébe lőtt, a vére felfecskendezett a homlokára s onnan lassú cseppekben pörgött alá a revolvert még mindig szorító jobb keze fejére... Fent az árboc körül nagy, síróhangú madarak röpködtek és verték szárnyukkal a levegőt...

A társaság e szomorú hír hallatára természetesen rögtön feloszlott, elbúcsúzkodtunk Ducheniertől, amit én meglehetősen sajnáltam, mert úgy volt megbeszélve a dolog, hogy aznap este felolvasom a készülőfélben lévő "Toujours perdrix" című bohózatom második felvonását, de ebből persze nem lett semmi. Két hét múlva azonban a "Toujours perdrix" ragyogó sikert aratott a Porte St. Michelben.