Az akadémia palotájának megnyitásakor
szerző: Zilahy Imre
Hazám, hazám! Kalászos téred
Fölött sirhalmok domborulnak,
A vándor, a ki arra téved
Visszaálmodja dicső multad!
A romboló csaták zenéje
Megdördül, messzeharsog ujra:
A tábortűz felgyúl az éjbe,
A harczos trombitáját fuvja…
Minden bérczed a hír emléke,
Minden völgyed dicsők sirhalma;
Nem pihent itt az alvó béke,
Szét lön szórva lelked nyugalma.
De a Duna véres hulláma
Babért táplált örök könyével,
S történeted lombjának árnya
Jövő századok fölé ér el.
S lelkünk ködéből föl-föllebben
A Hunyadiak szent alakja;
És a gyémántnál fényesebben
Nagy Zrinyi Miklóst fölmutatja.
— Halld a messze tenger moraját:
Hogy panaszolja Ázsiának
Hős Rákóczy megtört siralmát…
Hogy háborog, hogy zúg a bánat!
De lezajlott a harcz robaja,
A szent völgyek csöndben pihennek
S bár a mult hangját egyre hallja:
Más vágya van most a jelennek.
S mig küzdelemben kifáradtan
Hosszu álmot aludt a nemzet,
Szólott egy hang, a lángajkakban...
Az oroszlán oroszlánt nemzett!
És a milliárd nemes eszme
Áthatott mennyet, földet, léget;
A butaság álma kiveszve,
A lélekben örök szomj éget!
És az új Isten nagy nevére
Fényes templomot épitenek.
— Áldás szálljon a nép fejére,
Szóljon zsolozsma, zengjen ének!
Hadd füstölögjön szent oltára
A mindenható tudománynak!
Jövőnk kapuja ki van tárva,
A sziv nagyobbat nem kivánhat.
Bizony boldog, nagy lesz ez ország!
Múltjában a harcz dicsősége —
Jövőjét fényes eszmék hozzák…
— Oh nem lesz soha — soha vége!