Az akadály
szerző: Hajnik Miklós
Mentek, nem ettek, nem ittak, nem panaszkodtak, csak mentek előre, amerre parancsolták, mentek előre a római katonák.
Idegen volt nekik ez az ország, forró, kopár, tűrhetetlen. Kinek kell ez a sivatag? Gyér oázisok lakosai szegények, nem lehet elvenni tőlük semmit. Kinek kell hát akkor ez a sivatag?
A katonák nem kérdezték. A vezér pedig nem mondta meg.
Egyébként nem látszott valami különösen veszélyes foglalkozásnak ez az expedíció. Kétezren voltak, római katonák, felszerelve minden szükségessel. Csupa kipróbált harcos, tökéletes fegyelem. Evvel a csapattal nem mérkőzhetik semmiféle sivatagi törzs.
A római parancsnok, Acerbus, igen előkelő férfiú volt. Aedilis, majd consul volt Rómában. Később, mint proconsul Hispániát igazgatta. Mikor megbízatása lejárt, vissza kellett volna térnie Rómába.
Onnan azonban rossz hírek érkeztek. A császárt megölték, az ő barátait szintén, egy kalandort kiáltották ki császárrá a praetoriánusok s így nem lett volna tanácsos a régi rendszer emberének, mint amilyen ő, Rómába visszatérni.
S miután Róma hatalma Hispániában is elérte volna előbb vagy utóbb, jónak látta, hogy még előbb eltávozzon a hatalmi körből. Átkelt tehát a tengerszoroson, az Atlasz-hegy felé. Ott a világ vége. Azon a hegyen nyugszik az égbolt négy sarka közül az egyik. Igen, ott a világ vége. És ő nagyon szeretett volna annak a züllött világnak a legtávolabbi végén lenni.
Úgy értesült, hogy egy nagy sivatagon kell áthaladnia. S azontúl van egy város, éppen az Atlasz tövében. Abban a városban aranyból vannak a házak fedelei, aranytáblákkal borítva az utcák. A lakósok pedig békések, fegyverük sincs. Úgy élnek, mint a régi aranykorban éltek az emberek.
Oda akart eljutni Acerbus proconsul. Kétezer jó legionáriusával megszállja a várost. S ő uralkodik fölötte. Rómában pedig nem sokat fognak törődni vele. Örülnek, hogy eltűnt önszántából.
Ő pedig új nagy birodalmat alapít ebben az ismeretlen világrészben. Olyan birodalmat, amilyent akar. Ott, abban az aranyországban nem kell majd törődnie apró politikai pártok kicsinyes tőrvetéseivel. Nem kell számolnia a római milliófejű csőcselékkel, amely csak követel, nemcsak ingyen kenyeret és ingyen cirkuszt, hanem még azt is, hogy az ő aljas ízlése szerint igazgassák a birodalmat.
Ott nem fog beleszólni senki az ő dolgaiba. Ott nem fog kelleni engedményeket tenni senki hiúságának. Ott lehet egy új, erős birodalmat alapítani, amelyben a katonák katonák lesznek, a parasztok a földet túrják, a kereskedők kereskednek, az orvosok gyógyítanak, a festők festenek és a cipészek cipőt csinálnak. És mindenki megél és megelégedett.
Kopár, sziklás dombok között haladt előre nagy nehezen a légió. A tüzes kövek az ismeretlen földrész égető leheletét lehelték. Csaknem elviselhetetlen volt a forróság ebben a kősivatagban. Sehol egy fa, vagy bokor. De még egy fűszál sem. Csak sárszínű porlepte kórók, melyek elevenen is elszáradtaknak látszottak. S elhullott állatok vagy emberek fehérlő csontjai a kövek között.
Rendületlenül haladt a csapat. A kidőlt, az utolsó erőfeszítésével is elmászott a csapat útjából. S a végén jövő kétkerekű taligák felvették az út szélén heverőket, ha még éltek.
Aki pedig meghalt, az meghalt. Nem mindegy-e az egy vérbeli katonának, hogy csontjai az afrikai sivatagban fehérlenek-e vagy Hispánia árnyékos temetőjében nyugosznak vagy a ciprusok alatt a nápolyi fekete földben?
A jó katona sorsa az, hogy meghaljon s ne kérdezze, hogy miért?
S Acerbus proconsul légiójában csupa jó katona szolgált. Mert, aki nem volt az, azt régen elküldte a vezér. Neki nem kellettek emberek, akik ha nem ettek, panaszkodtak, ha nem kaptak jutalmat zúgolódtak s ha veszély közeledtét érezték, letették a fegyvert. És csak akkor voltak hősök, amikor békés, fegyvertelen embereket sarcoltak.
Ő elzavarta az ilyenfajta csürhét magától. S aki megmaradt mellette, az mind egyfajta ember volt, az ő fajtájabeli. Mind a halál katonája volt, férfiak, akik meghalni szeretnének, bármiért, bárhol és bármikor, szótlanul, jutalmat és elismerést nem várva. S megelégedetten hunyják le szemüket, bárhogyan is érje őket a halálos döfés. Megelégedetten halnak meg, hisz megelégelték az életet.
És lehet-e szebben élni, mint úgy, hogyha az ember semmibe se veszi az életet?
S haladt Acerbus halál-légiója keresztül-kasul a sivatag terméketlen sziklái között, a világ vége felé, ahol a vén Atlas vállán nyugszik az égboltozat. Ott van az aranyváros és benne boldog emberek. S oda eljutnak ők, hisz nem lehet olyan akadály, melyen át ne hatolnának. S nem jöhet oly ellenség, mely megmérkőzhetne velük. Legyőzhetetlenek ők: Acerbus proconsul s a halálra elszánt légió.
Nem jöhet közbe semmi.
A távolból már látszott a hegyóriás bozontos feje, kékesen, csak körvonalakban, mint valamely távoli felleg. Igen, ott érintkezik az égbolt a Földdel. Ott nyugszik az égbolt az óriás vállán.
S lábainál terül el az aranyország. Valahol itt nem messze végződik a sivatag. És megérkeznek ők, végre, végre.
Két sziklás domb között mély szakadék. A szakadékban megindult a csapat. De hirtelen megállt az éle s összetorlódtak a kettős rendek.
- Mi az? - kérdezte szigorúan, felhúzott szemöldökkel Acerbus proconsul.
Irtózat moraja zúgott végig a légión. Akik semmitől sem féltek, reszkettek.
- Mi az? - kérdezte újra a vezér. És szörnyű kétely szállta meg. Mi lehet, amitől a halálra szántak megborzadnak?
Előre lovagolt, hogy lássa.
A katonák utat nyitottak neki. S egy öreg centúrió alázatosan mormolta:
- Uram, ne menj ...
- Miért nem mentek előre? - kiáltott rá a vezér.
- Uram, lásd magad ...
- Azt kérdeztem, miért nem mentek előre? - mordult reá a vezér.
- Egy ismeretlen állat állja el az utat - felelte a centúrió. - Ilyent még nem látott soha senki közülünk.
- Egy állat? - ismételte gúnyosan a vezér. - Egy állat! És századod megállt s bámulja Afrika e bornyúját!
- Uram, hatalmas állat az! - nyögte a vén katona. - Veszedelmes állat az, csak rá kell nézni s látja az ember ...
- Száz nyíl, száz parittyakő, száz dárda és száz kard minden állatnál erősebb! - mondta harsányan a vezér. - Előre! Tisztítsátok el utamból!
S megindult újra a csapat, be a szakadékba. És süvítettek a vasnyílvesszők a levegőben, búgott a húr és forogtak a parittyák. S néhány perc múlva riadt szemekkel özönlött vissza a csapat.
- Uram, nem fogja azt a nyíl! Lepattan róla, mint a kőről! Nem járja a vas! Keményebb annál. Elpusztíthatatlan fenevad az!
Acerbus ment előre. Megállt a szakadék szélén és lenézett.
Eleinte alig tudta megkülönböztetni a sárga földtől. Éppen olyan színe volt. Nagy volt, mint egy nyolcvanevezős hajó, formája, mint a krokodilusé, testét vastag szarupikkelyek fedték, a hátán végig éles taréj s öles tátott szájában méteres fogak, mint éles kardok ágaskodnak. Lehelete dögletes bűzt árasztott s torka alatt a bőr oly gyorsan pihegett, mint a békáé. Ugrásra készen állt, de nem mozdult. Tudta, hogy vele úgy sem bír senki. Nagy ocsmány szemei alattomosan pislogtak.
Valóban irtózatos és undok állat volt!
Acerbus nem látott még soha ilyent, de mégis ismerősnek látszott neki. Valahonnan ismerte ... Talán ilyen szeme volt néhány embernek. Vagy hasonló keménységű bőre. S a nagy száj, ige, az is ismerős volt neki valahogyan Rómából.
Sokáig nézte a szörnyet, most, hogy végre egyszer nyíltan szembenállt vele.
Aztán hátrafordult a katonák felé.
Azok már messze voltak. Mentek visszafelé sápadtan, megtörten. Lándzsájukat botnak használtva, sompolyogtak. Talán kegyelmes lesz hozzájuk a caesar s csak minden tizediket feszítteti keresztre s a többieknek megengedi, hogy hadi gályája padjához láncoltan ostorcsapásoktól bíztatva húzhassák a nehéz evezőket, míg meg nem dögölnek. Hisz az isteni Caesar Caligula kegyelme végtelen ...
Acerbus proconsul gúnyosan elmosolyodott. Aztán lefeküdt egy szikla árnyékában néhány poros bogáncs közé. S várta, hogy éhenhaljon. Minden keserűség nélkül, hisz most már tudta, hogy nem lehet eljutni boldog országokba, az embereknek egyetlen vágyuk, hogy rabszolgák lehessenek. S akik semmitől sem félnek, boldogulások útján megrettennek, s ahol semmi akadály sincs, önmaguk aljasságával torlaszolják el az utat.