Az agórán
szerző: Cholnoky Viktor
A Lükabettosz orma egészen fekete volt még, s Attika hegyei belevesztek a haldokló éjszaka sötétjébe, de az Ilisszusz partján veszekedtek már a halaskofák, s az Eridánusz felől felcsattogott a mosóasszonyok ruhacsépelése. A természet még aludt, de Athén asszonynépe már ébren volt. Ez a kellemetlen emberfajta, amely csak márványba vágottan szép, mindig megelőzte lefekvésben a szárnyas állatot, s mindig megsürgette rosszakaratú türelmetlenségével Főbusz égre szálltát.
Mneziklész örök munkája, a Propileum szendergett még. Munükhia, Faléron és Pireosz kikötőiben aludtak a széles mellű, impraktikusan épített hajók, Athén férfiai is pihentek mind, de az asszonyok már ébren voltak. Ez a korán kelő had felverte zsivajával a folyók partjait ─ a fecsegő és ok nélkül siető, sohasem mély, de mindig túláradásra kész kis folyó rokona az asszony lelkének ─, és erőszakolta Eószt, hogy nyissa meg kapuját már Ixion kerekének.
A már hajnalodó, de még nem hajnali levegőbe csupa asszonyi zörej szólt bele. Az Ilisszosz felől a kofaveszekedés, az Eridánoszról meg az öblített ruha csattogása. De még egy harmadik asszonyi nesz is végighasította egyszerre a csöndet: az agóra egyik szűk mellékutcájából, arról a tájról, ahonnan a Héfaisztion lejtője hajlik alá, egyszerre rikácsolás lett hallhatóvá. Fazekhang szidott valakit irgalmatlanul.
És ekkor szólt bele azután Nüx birodalmának foszladozó sötétjébe és csöndjébe az első férfihang. De az is csak reszketően, mélyen, dörmögve és könyörgő hanglejtéssel:
─ Nézd; nem aludni akarok, csak feküdni még.
A rikácsoló asszonyhang érthetetlen pergessél felelt vissza neki valamit, a dörmögő férfiszó pedig megint csak könyörgött:
─ Nem aludni, csak feküdni akartam még... gondolkozni egy kicsit... Hogy abból nem élünk meg?... Hát szükséges élni?... Csak gondolkozni kell...
Dühösen bezuhantott ajtó dörrenése vetette végét ennek a félig való párbeszédnek, s a Héfaisztion lejtőjén megjelent a dörmögő hang tulajdonosa, lassan baktatva le az agóra felé. Öreg, rongyos, ősz szakállú és tömpe orrú ember volt. Csúnya és szegény, mint a koldusok. Lebandukolt a Zeusz Eleutheriosz szobráig, s látszott rajta, hogy nem csupán a hajnal hidegétől fázik, hanem attól is, hogy nem álmodhatta végig az álmait. Feltekintett a Pritáneumra, onnan tekintete feljebb siklott az Akropoliszra, onnan még feljebb, az égre, ahol akkor kezdték behunyni szemüket a csillagok. A természet is hajnalodott már, nemcsak az emberiség tyúkjai sivalkodták a Nap jöttét.
Balról a Poikilé tarka csarnoka nyugodalmas szélességgel terjesztette szét lépcsőölét. Lágy márványfokai aludtak még, és alvásra hívtak. Az öreg feléjük fordult s odaballagott. Ott aztán nem annyira fáradtan, mint inkább az ébredés után való félálmú percek boldog visszasóvárgásától ittasan lefeküdt a károszi márványból rakott lépcső legalsó fokára. Bozontos fejét igazgatta egy darabig, hogy a nyaka jobb fekvést találjon, a ruhát összehúzta magán, aztán elaludt.
Hazudtam. Ez a rongyos, elgyötört ember sohasem aludt, mindig csak álmodott. Agyát soha el nem ülte a semmit gondolás ünnepi, boldog munkaszünete; nem tudta aludni Kleon hivatalos órákra kiszámított üzletszerű álmát, sem pedig Alkibiadésznek a kéj kifáradtságára következő lelki eldermedését. A cserzővargának vagy a gölöncsérnek testi kifáradását és ideiglenes meghalását sem érezhette, mert semmittevő volt. Az apja, a szobrász még gyermekkorában kirúgta a műhelyéből, mert nem vette hasznát, az anyja, aki bábaasszony volt, elverte hazulról, a katonák közé. Verekedni mindenki tud.
Ez a fáradt öreg pedig még fiatalkorában sem tudott semmit ─ még verekedni sem tudott. Potidea mellett elszaladt a csatából, és futásában csak akkor állt meg egy percre, amikor látta, hogy Alkibiadesz a földön fekszik, a lova alá temetve. Felráncigálta a lovat, rákapatta Alkibiadészt, azután szaladt tovább. Mert gyáva volt, hitvány, gyámoltalan és nem becsületes.
És megöregedett, maga sem tudta, hogyan. Mert befelé fordult minden gondolata, kifelé nem volt sem eszméje, sem akarata. Végigrugdalták az életen, és eltűrt minden rúgást. A feleségének csak könyörögni tudott, a gyermekeiről pedig nem gondoskodott. Nem neki volt igaza a világ ellen, hanem a világnak volt igaza vele szemben.
Látszólag igaza. De az a legfelsőbb igazság, amely emberi kéztől még elérhető, azt mondja, hogy egyáltalán nincs is igazság. És minden tény kifordítva is csak ténnyé válik. Az az öreg ott, a Poikilé márványlépcsőjén, bizonyosság erre. Átálmodta az egész hetvenesztendős életét. És amikor ébren volt, az álmok nyugalmas és biztos levegője vette körül, de amikor aludt, az élet minden izgalma keresztüljárta agyának serkenésre kész velejét. Ébren alvajáró volt és élhetetlen, aknában biztos, agresszív, türelmetlen és jövőbe látó. De mindez kifordult tényként is mutatkozott benne. Tudott hatalmasan vitatkozni, és tudott elaludni a Buleutérionban, az ötszázak tanácsának ülésein.
Cinikus is volt valamelyest, mert az ő élete idején nem volt még feltalálva a próféták számára a patétikus kereszt, de készen állt már akkor is a hányással gyilkoló bürökpohár.
Amint ott feküdt a Poikilé károszi márványán, kezdett lassankint elszenderedni. A kofák civakodva alkudtak a félig rothadt halakon, az Eridánusz felől idegháborítóan csattogott a mosófa. De a kő lágy volt és langyos, a levegő Hümettosz lanka oldalairól lopott balzsamot az aggastyán szemére, a távoli tenger minden kagylója egyszerre kezdett el zúgni, s karban énekelte, daktilusos lejtéssel a jövő zavaros, még nem hangszerelt énekét:
─ Daimónion, daimónion!
Az öreg elaludt.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És úgy ébredt fel, mint ahogyan a kirúgott kutyának fel kell ébredni. Megint megrúgták.
Arisztipposz és Demetriosz haladtak el reggel hét órakor az alvó vénember mellett. Az arkhón bazileusznál volt dolguk ─ fontos állami dolog ─, és hogy útjokat az agórán keresztül megrövidítsék, a Poikilé lépcsőjén át akartak odajutni a csarnokba, amelyek falait Drákon törvénye tette bevésettségével gránitnál szilárdabbá, Szóloné pedig a felírtságával templomnál ékesebbé. A lépcsőn felfelé haladva a becsületről beszéltek, mert a geruzion mai feladata az volt, hogy Euménoszt megfossza a nyilvános becsületétől.
Arisztipposz azt mondta, hogy ő Euménosz becsületfosztására fog szavazni, mert a becsület a legfőbb állami jó, a társadalomnak ─ amelyet akkor még csak államnak hívtak ─ alaptörvénye. Vitatta, hogy becsület nélkül nem lehet társadalom, és hevesen kelt ki azok ellen, akik magukra idézik nemcsak az Eumenidáknak, hanem az államnak a haragját is azzal, hogy barbárul megfosztják magukat, önnönmagukat, a polgártársak becsülésétől.
Demetriosz más véleményen volt, ő fel akarta menteni Euménoszt. Nem ismerte el a puszta becsületet az állam alapjának, és példákra hivatkozott, hogy a becstelenség, a törvények áthágása, sőt eltiprása is nagy hasznokat hozhat az államnak. A dicsőségre példázott, amely csaknem egészen lehetetlen a becsületesség útján.
Lassan lépkedtek fel a Poikilé lépcsőjén, öreg tüdejüket elfogta a fulladás, amely minden hegyes-völgyes városban, Athénben is, mindig rabbá tette az emfizéma láncán az emberi fújtatókat.
─ Üljünk le ─ szóla Arisztipposz, és társával együtt leült pihenni a lépcsőcsarnok egyik fokára.
Kicsit hallgattak, aztán megszólalt Demetriosz, aki előbb fújta ki magát:
─ Valóban nem tudom, elítéljem-e Euménoszt. Nem becsületes dolgot művelt, de becstelensége nem volt kárára az államnak, akit megcsalt... Szeretném csupán kárpótlásra ítélni.
─ Minden becstelenség, ha mégoly magános is, az állam kárára van ─ vetette ellen Arisztipposz. ─ Euménoszt meg kell fosztani becsületétől, mert az egyesek becsülete teszi ki az összesség becsületét. Ki kell vágni az állam testéből minden eves kelést, különben megfertőzi az egész testet. Szigorúnak és könyörtelennek kell lenni.
─ Enyhének és elnézőnek kell lenni ─ felelt vissza Demetriosz hosszas hallgatás után. ─ Azt hiszem, arra kell törekednünk, hogy minden emberi cselekedetet megértsünk, mert ha mindent megértünk... csakhogy erre képtelenek vagyunk... akkor mindent meg is fogunk bocsátani. Felmentem Euménoszt.
─ A rendbontásnak és a lázadásnak pártjára állsz ezzel, Demetriosz ─ felelte vissza Arisztipposz hevesen. ─ Nézd ezt a rongyos embert ott lent a lépcső alján. Odáig jutnánk mindnyájan, ahol ez van, ha elveidet követnénk. Tudod, ki ez? Lázadó és lázító! Kolompos és félbolond. Ismertem apját, a kőfaragó Szofronikoszt, és ismertem anyját is, Fainaretét, a bábát. Vén ember vagyok, csaknem százesztendős, de ifjúi emlékeimnek egyik legfrissebb megőrzöttsége az a tudat, hogy ennek ─ és itt haragosan rúgott egyet az alvó felé ─ az egész családja mindig bolond volt és becsület nélkül való. Ide jutnánk mind, ha felmentenéd Euménoszt.
A nap felemelkedett Künoszargész ormai fölé, és sugarai, legyőzve az Akropolisz ember emelte ormait, teljes fénnyel árasztották el az agórát. Megnépesedett minden, a férfiak apró csoportokba verődve iparkodtak a tanácsházak felé, a leányok Kübelé temploma felé siettek, Hermész Agóraiosznak, Zeusz Eleutheriosznak szobra meg az Attalosz sztoája előtt csapatok képződtek ki a beszélgetőkből.
Athén felébredt, és megmozdult lenn a lépcső alján a szőrös fejű és piszkos szakállú aggastyán is. Nehéz, nagy lelki küzdelem árán elhatározta, hogy felébred, s hazamegy a feleségéhez, ennivalót koldulni tőle.
─ Lásd ─ mondta Arisztipposz ─, ez az ember most hazamegy, hogy otthon is kolduljon. Ismerem. Bolond és becstelen. Valami új tanítást akar hirdetni, valami új igazságról beszél. Megtagadja Zeusz, Arész, Hermész és Afrodité finoman szétkülönböztetett négyes igazságait, és azt mondja, hogy csak egy igazság van. Megtámadja az államot, Athén hegemóniája ellen izgat, és a világ egységéről beszél. Bolond és becstelen.
Az öreg ezalatt összehúzta szőrös mellén a rongyokat, és feltápászkodott. Hallotta a geruziába menők beszélgetését a becsületről, de csak álmában. És talán akkor is csak álmodott még, amikor felemelkedve helyéről, felment két lépcsőfokot, s odaállt Arisztipposz és Demetriosz elé. Csendesen, nyugodtan, alvajáróan szólalt meg:
─ Hallottam, mit beszéltetek, és hallottam, Arisztipposz, hogy becstelennek mondasz. Az vagyok. Nekem nem kell a becsület, nekem a gondolat szabadsága kell.
Odafordult Zeusz Eleutheriosz szobra felé, s ott, szemben állva a Megszabadító Nagyisten képével, elvilágosodott az arca. Rászállt lelkére a daimónion, az folytatta vele a szót:
─ A becsület, a magánbecsület, Arisztipposz, hitvány nyűg, amely a cselekvésem szabadságában gátol. Szabadságkorlátolás és ostobaság. De igenis van becsület azért, a közélet becsületessége. Otthon lehetek rongy, az agórán, a köznek e terén becsületes vagyok én is. Mint egyes embernek korlát és nyűg nekem a becsület, tehát szabadságcsökkenés. De ha az állam dolgán dolgozva becstelen vagyok: szabadságot veszek el. És nem a becsület fontos, hanem a szabadság.
Zeusz Eleutheriosz szobrát meleg, sárga arannyal öntötte el a napfény, a rongyos öreg nyugat felé fordult arcával úgy tűnt el a kék ég hátterén, mint valami fekete és roskadt sziluett. Lassan fordult meg, és lefelé haladva a lépcsőn, dörmögve szólt:
─ Most hagyjatok tovább gondolkozni.
Aztán eltűnt a Héfaisztion mellett az egyik szűk utcában.
Arisztipposz és Demetriosz is felkeltek, kipihenvén magukat. De a Poikilé oldallépcsőjén lefelé indulva a Buleutérion felé, még tovább vitatkoztak. Demetriosz hangja enyészett bele a távolba:
─ Hidd el, Arisztipposz, tudnék irigykedni, tudnék lopni és zsarnok lenni. A becsület minden törvényének és az állam minden tételének a lábbal tiprására érzek magamban ösztönt. De soha olyan bűnt el nem tudnék követni, amire nincsen intézkedés. Annyira nem vagyok gazember...
A többit elnyelte a felébredett agóra zaja.