Az a pogány Filcsik

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az a pogány Filcsik
szerző: Mikszáth Kálmán

Olyan bolond gyanú van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája, s talán nem is volt soha.

Márpedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk) nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek.

Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüstcsat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolc városa számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon.

Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szűcs.

De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs egész Miskolc városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilencedik csodája. Egyszóval ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás lajbi.

De bármilyen nevezetes ruhadarab is, s akármit büszkélkedett vele Filcsik István, azért az idő vasfoga előtt mégsem volt respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt.

De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége arcán a rózsák hogy fogynak, pedig ő maga tépdeli... nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; ő mindig a régi bundát látta az ócskában, s rendes szójárása: "Fölteszem a bundámat", sohasem veszített kevély jellegéből körömnyit sem.

Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa.

No, az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért csúfolták az "Isten csizmadiájának", mert tulajdonképpen nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen.

Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát, szinte kegyelemképpen tette azt is. Nemigen háborgatták hát a megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel: "Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!"

Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül.

Hát 'iszen nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a saját egyetlen gyermekével tett: a Terkával.

Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta erőltetni. Egy cserépbe ültetni a rezedavirágot a csalánnal.

Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsarodott a szíve, elszédült a feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval.

Nagy hiba volt, de hát fiatalság, bolondság. Az egész világ követ dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem.

Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg, s mikor egy idő múlva, bűnbánó arccal hazajött a Terka látogatóba, hogy szüleit kiengesztelje, az öreg Filcsik elfordult: "nem ismeri a kisasszonyt", leakasztotta a bundáját a szögről, s úgy elment hazulról, hogy vissza sem jött addig, míg el nem ment a lánya.

Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. Mindössze egyszer látta még az apját, mikor a falun keresztülkocsizott a szolgabíróval. Filcsik éppen a Patyolat-inghez ballagott, ahogy a kocsiról utána kiáltott: "Apám, édesapám!"

Az öreg fölnézett, lekapta nagy alázattal a süvegét, aztán odább ment szó nélkül. Bizony kő van az öregembernek a szíve helyén.

Ahány majornoki ember a szolgabírónál megfordult, az mind nem győzte elbeszélni, hogy milyen jó dolga van Filcsik Terkának: akár ő lenne a nagyságos asszony. Biz' az a lelkem egészen eltanulta az úri módot. Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg azután azt is elmondták az öregnek, hogy mit izent súgva: látogassa őt meg az ő édesapja, kocsit küldenek érte, selyemvánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, maga az úr is szívesen cserél vele parolát, csak jöjjön el minél előbb, mert már a Terka nem mer elmenni többé.

De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni.

Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sorsán segíthet, de a nemes helység szerencséjét is megalapíthatta volna örökre.

Mert... de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az egész környéken. Egyrészt, hogy legszegényebb a népe, de kivált mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza sincs.

Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még sohasem volt szeretőjük Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak.

Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágy-mellék, míg a Karancsalja a deli Vér Jánosné tejszín arcát áldhatja.

Mert hiába, olyan a világ, egy szépasszony arca szebb formát adhat az egész határnak.

No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott.

A megyei vicemérnök, ki mappát csinált a vármegye ábrázatáról, úgy beszélik a környéken, kihagyta belőle. Sőt a tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan váltóforintot ígértek volna a szomszéd Hont vármegyének, ha elvállalja a magáénak; de annak bizony még ráfizetéssel sem kellett. Majd bizony, őt érje mindaz a csúfság és szidalom, ami Majornok után háramlik a nemes vármegyére!

Hanem ha Filcsik akarta volna... lett volna Majornokon út, még tán vörös márványból is... Mindnyájan boldogok lehetnének most. De visszautasította a szolgabíró úr nemes indulatját. Pedig ugyancsak ráfért volna egy kis jólét. Az Isten csizmadiája nagyon vékonyan állt a földi javak dolgában. A múlt hetekben már az ezüstcsat is lekívánkozott a bundáról a Patyolat-inghez. Ott is van azóta a Száli szekrényében.

No de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a "kuncsaft"-ja legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami régi ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását, nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégiscsak sok becsületes ember van a világon.

Egy ideig hitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is ővele, de az apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adta kölcsön apja azt a sok pénzt.

S amint gyanúja fölébredt, mindjárt kitalálta a dolog nyitját is. Egyenként visszaküldte az érkező pénzesleveleket a szolgabírónak. Hogy mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Tudja-e, hogy az ő nagyanyja a híres Becsky famíliából való asszony s a többi.

Nem is jöttek hát pénzeslevelek többé ezután, hanem szomorú híreknek akadt elég hozója.

A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. S amiben kedvét lelte eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága ételeket és a medicinásüveget, hanem az édesapját kívánta látni. Mégse volt hát olyan rossz lány az a szegény Terka!

S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga a szolgabíró volt kénytelen eljönni az öregért.

- No, öreg, most én magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg beteg lányától...

- Nekem nincs leányom!

- Velem jön, punktum.

- Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet!

- Tegye meg az én kedvemért! - szólt a főszolgabíró úr nyájasan.

Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az első sóhajtása, mióta él.

- Nem jön? Ön megtagadja tehát gyermekét?

- Igenis, kérem alássan.

- Ön a társadalom söpredéke!

- Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától kitelik minden.

Most már szép szóra, ígéretre fogta a fiatalúr, de bizony minden visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés is.

- Fogasson el, tekintetes uram, veressen láncra. Akkor aztán megyek, ha visznek, akárhová.

Bizony végre is a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas úrnak, ki az egész környéknek parancsol.

Hanem hát nem azért volt a hajdúja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt volna valami ügyes haditervet útközben.

- Ösmerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne utánunk, mint a malac a kukoricás szakajtó után, ha...

- Beszéljen kend.

- Ha ellopatnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon különös ember az.

- No hát, lopassa el kend, minél előbb!

'Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgált obsitosnak, csakhogy őrá bízzák. A revolúció óta úgyse volt már a kezében ilyen nagy dolog. Bezzeg akkor... de nem mondja el, mert még el sem hinnék.

A beteg nő nyugtalanul hánykolódott ezalatt selyempárnái között, megrezzenve, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyékre emelkedett, hallgatózva, megsoványodott kezeit fekete, hosszú hajába mélyesztve, mely körültakarta a fehér hálóköntösét.

Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a legszegényebb a világon, mert az egészség hiányzik s még valami: a szeretet.

A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít, s ő sohasem fázott még ilyen nagyon.

Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit szeretett, oly kiállhatatlan, inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára; az ágy kemény, hiába van selyemből, lágy pehelyből, hiába igazgatják minduntalan a cselédek.

Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetnék a szegényes atyai kunyhó fedele alatt, a búbos kemencénél, a nyitott ablakon ha hallaná, hogy szólnak vecsernyére a majornoki harangok, s be lenne takarva hidegülő lába az atyai híres bundával. Erről beszélt, erről álmodott az éjjel, s íme - reggelre a sors meghallgatta, amikor fölébredt, a szép piros paplan fölébe oda volt terítve kedves, régi ismerőse, a bunda.

És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé teszik, Terka halovány arcára másokat vetették. Az utolsó öröm éppen olyan édes, mint valaha régen az első lehetett.

Suska Mihály hamar váltotta be szavát, s nagyon jól számított. Mikor Filcsik éjjel hazajött a "Patyolat-ing"-ből, lakását feltörve, s a bundának hűlt helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt, megfosztva minden ékességétől. Pedig október végét mutatta a kalendárium. A tél küszöbön várakozott.

Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen szemére húzott kalappal járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott, és nem beszélt. Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, mert mindenkinek ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: "Hát a kegyelmed híres bundája ugyan hova lett?"

De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág előbb-utóbb megkerül. Nem veszhet el, aki ellopta, nem használhatja, az egész vidék tudja, hogy az övé.

Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan kézre kerültek, s a bunda most ott van az igaz hivatalban. Négy nap alatt átveheti a tulajdonosa, ellenkező esetben elárverezik, mint gazdátlan tárgyat, a kórház javára.

Nyomban útra kelt a kastélyba. Nem habozott egy percig sem. Hiszen csak az igaz jussát megy keresni.

A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beismerte, hogy a bunda itt van, s némán intett Filcsiknek, hogy jöjjön utána. Sok fényes, szőnyeges benyílón keresztül vezette a sáros csizmájú Filcsiket, ki félénken tipegett utána, míg végre egy félig sötét szobába értek.

- Ott van a bundája! - szólt reszkető hangon, egy szögletbe mutatva. - Vigye el!

Az öreg szemek lassanként szokták meg a homályt. De azért önkéntelenül is odatalált, ahonnan a halk nyöszörgés hallatszott.

A szolgabíró odalépett, s széthúzta az ágyfüggönyöket. Filcsik hátratántorodott. Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva.

Szép volt így haldokolva is. Egy a földtől búcsúzó angyal. Vajon hová siethet? Hiszen az égből már lebukott egyszer!

Lehet, hogy fel sem nyitja többé azokat a bűbájos szemeket, melyek olyan hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket olyan gyönyör volt csókolni.

Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy percig, mintha gondolkoznék; azután szilárdan lépett az ágyhoz, és levette a haldoklóról azt a takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgy sem lesz rá szüksége többé. A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek még csak a keze sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem vetett a szegény leányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna neki semmi.

Még arra sem fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal sziszegett utána, hogy "pogány".

Ott künn nyakába kanyarította igaz jussát, annak dacára, hogy esteledett, hazaindult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az.

Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt. Talán még némi megelégedés is van rajta, a bunda megkerülése miatt. Csakugyan kő van ennek az embernek a szíve helyén.

Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben a gyalogúton.

Egy koldustarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jól imádkozhatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérből.

De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos koldusasszony, ölében gyermekével.

Melléjük tette a tarisznyát, és gyufát gyújtott, hogy jobban lássa, nincsenek-e meghalva?

A mély lélegzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és gyermek. Öldöklő fáradtság altathatta el így. Mert a csípős idő, hideg szél és a rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Csak az alhatik így, aki el van csigázva. Arcuk, különösen a gyereké, már most is kék a hidegtől, s parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya.

Filcsik előkereste a pipáját a dolmányzsebéből, megtömte, rágyújtott, és leült a földre - az alvók mellé.

Nézte, sokáig nézte őket. Jól láthatott. Az ég tele volt csillagokkal. A csillagok őt nézték, és talán integettek is neki, biztatták. Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz, homlokárul izzadság csurgott, feje lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott válláról. Jó volt az így; olyan melege van különben is. Aztán sohasem nyomta még így, sohasem volt még ilyen nehéz az a bunda.

Amint lecsúszott, fölemelte, s hirtelen végigterítette az alvókon. Azzal felugrott, s lassan, gondolkodva megindult a gyalogúton. Egyszer megállt, megfordult. Hátha mégiscsak visszamenne érte?

Nem, nem! Mit szólna hozzá az a millió szem az égen?

Most már sietni, majdnem futni kezdett hazafelé.

Az éj csendes volt, de hideg; az öregember pedig bunda nélkül, és mégsem fázott.

Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol szíve szokott lenni más embernek, de ahova neki ahelyett csak egy követ tett - a közvélemény szerint - a gondviselés.

Azóta nincs meg a bundája. De ő azért mindig csak úgy emlegeti, mintha megvolna. Fogad rá, henceg vele.

Az emberek tudják már, s ha nem félnének a nagy szájától, csak nevetnének, de így mindössze nem törődnek vele. Isten, ember elfordult tőle, mert istentelen rossz keresztény. Ha maholnap meghal a lésza alatt [*], holló, varjú lesz megsiratója, a temető árka lesz pihenő ágya.

[*] Meghal a lésza alatt - úgy hal meg, mint egy kivert kutya, a kerítés alján.