Az a nap
szerző: Kosztolányi Dezső
Az a nap, melyen megtudtuk, hogy háború lesz, körülbelül olyan a külsőségekben, mint a többi. Töltött paprikát ebédeltek az emberek a nyári vendéglők vadszőlővel befuttatott tornácán, világos sörrel és nagyon-nagyon fehér kenyérrel. Milyen fehér volt ez a kenyér! Soha még a képzeletünkben sem álmodoztunk ilyen habkönnyűségről és patyolatfehérségről, amilyennek az a kenyér rémlik a kukoricakenyér sárgaságán. Meg kell azonban állapítani, hogy nemigen ettek az emberek. Sokan felugráltak, és megvévén a délutáni lapokat, szaladva olvasták. Az ég viharra készült. Olyan színű volt, mint egy gumiköpeny. Már lógott is az eső lába. Nem tudni miért, a természet példázta a történelmet. Fuldokoltunk levegőért, kísérleti nyulak egy üvegbura alatt. Néha alattomos szellők ráncigálták a körúti fák lombjait. A kávéházi ablakban egy csorba fogú, sárga szájú, kövér pesti polgár kavargatta pohárban gőzölgő feketéjét, és beleásított a világba. Ez még a béke volt.
Nem is sok időn át látjuk ezt az ásatag emléket, de a részletek egyre tisztábbak, és a történelemmel együtt egyre több és több szín, íz kerül felszínre, melyre közvetlen az esemény után való napon sem emlékeztünk. Azt mondják, ez a memória sajátja. Agg emberek nem arra eszmélnek vissza, hogy szemüveget és köhögősport, de hogy ostort és krumplicukrot vettek. A képeknek érni kell az idő aranyfürdőjében. Így csak most érezzük azt a napot, nem akkor, mikor átéltük. Az is bizonyos, hogy aki megéli a vénségét, töviről hegyire, még frissebben tudja majd leírni e várakozó nap minden porszemét és minden hangárnyalatát, minthogy addig képzeletében a fölösleg leválik róla, csak a szerves anyag tapad hozzá. Ma is világosabban látjuk már. Sok volt a sápadt arc, a piros fül, a kócos haj. Két órakor azonban a város ─ minden ok és érv nélkül ─ átadta magát egy általános optimizmusnak, mint holmi kis délutáni szundításnak. A gyomrok emésztettek, az idegek pihenni akartak. Nem lesz háború. Háromkor az ég még jobban elborult. Mindenki pesszimista volt. Mire négy óra lett, kávéztak, teáztak, fagylaltoztak, kissé ásítottak is az emberek, és az az örömük, hogy a bonyodalom elsimult, fanyar csömörrel elegyült, hogy nem lehetnek tanúi annak, amire izgatottan számítottak. Ötkor az idegek újra megfeszültek. Hat órakor, a döntés idején, rátekintettünk a faliórára, melynek vonallá egyesült két mutatója feketén szelte át a fehér óralapot. Veszettül, az orkán sebességével száguldtak a különböző hírek. Olyan ideges volt a levegő, hogy a szavad, amit halkan mondtál ki elzárt szobában, sokszorosan visszhangzott, olyan feltétlen jó hangvezető volt ekkor minden matéria, hogy amit egyik pillanatban a város perifériáin suttogtak, a másik pillanatban a központban ordították. Mit, az egész világ egy hotelgarni volt, melynek vékonyka, papírmasé falán át meg lehetett hallani, mit beszél a belgrádi, a tokiói, a londoni szomszéd. Fél hétkor aztán kezünkbe esett ez a szó: háború.
Kezünkbe esett, és eleinte nem tudtunk vele mit csinálni. Ismeretlen volt a hangzása is. Mert valljuk be, mindnyájunknak csak színpadi emlékei voltak róla, és legfeljebb a könyveikre, a csataképekre, a versekre gondoltak még az okosabbak is, bizonyos tompító bírálattal. Egypár óra alatt áthömpölyögtettük magunkon az összes idegszenzációkat, az öröm és fájdalom minden érzését, azokat a megpróbáltatásokat, melyeket kiálltunk, azokat a diadalokat, melyeket végigujjongtunk eddig. Mindenki sietett élni. Fejünkben és szívünkben már teljesen felvonultak a hadak. A laterna magica olajlámpájában vannak így a képek, kicsinyben, melyek később óriási vetületben jelennek meg a vásznon. Egyelőre csak néhány új szó zamatját élvezték az emberek: démarche, entente, cenzúra. Nem akadt olyan hír, melynek hitelt ne adtak volna. Ha valaki azt mondja, hogy a világháború már eldőlt, egy óriási, fantasztikus csatában, mindenki rázza a fejét, de belül, a lelke mélyén mindenki elhiszi. Mindnyájan kisgyermekek voltunk. Európa a béke selyemágyából riadt föl, boldog, elkényeztetett gyermek, aki reggelenként aranyszélű findzsában kapta a csokoládét, és a jó bizonyítványa ellenére rendkívül tapasztalatlan volt. Mindenki szeretett volna valakihez fordulni, egy okos, nagyon magas állású emberhez, aki mindent tud, egy miniszterhez vagy egy őrmesterhez vagy egy csillaghoz vagy egy riporterhez. Van egy mozdulat az emberben, mellyel sötétben az apja kezét keresi. De ki az emberiség apja? Hiszen mindnyájan kivétel nélkül a béke gyermekei voltunk még, olyan együgyűek és tájékozatlanok, hogy most joggal mondhatjuk, ma a trafikoskisasszony többet tud a háború mivoltát illetően, mint akkor sok tudós. Akadtak jól értesültek, akik rögtön a helyzet magaslatára emelkedtek, gazdasági, társadalomtudományi alapon jósolgattak, olyanok, akik ─ docendo discimus ─ tanítva és magyarázva, ajkukon fölényes mosollyal akarták megtudni, hogy tulajdonképpen hányadán vagyunk. Az emberek vakon bíznak egymásban. Ha a föld összeütközne valamelyik bolygóval, sokan a minisztériumba telefonoznának és megkérdeznék, mi történik majd a következő pillanatban. Csak kevesen értették meg, hogy egyedül maradtunk a földgolyón, a sorsunkkal. Legillőbb lett volna talán megfogni egymás kezét, egyszerűen, jóságosan, keményen, s egy végtelen-végtelen kört formálni, ameddig a szem ellát.
Később aztán láttuk az első igazi háborús képet: ment az egyfogatún egy anya, a nagy-nagy fiával, szorította a kezét, ölelte és majdnem az ölébe vette, végigfektetve a térdein háborúba induló gyermekét, mint régi szentképeken a fájdalmas anya az ő egyszülött fiát.