Az a Budapest...

Az a Budapest... szerző: Cholnoky Viktor

       A lövőpetri, drámának is nevezett, de bizony csak pletykának, falusi szórakozásnak bizonyult eset során egy szó, egy feljajduló szó kétségtelenül megütötte a törvényszéki tárgyalás minden figyelmesebb olvasójának a fülét. Nem a megkínzott terheltnek az ajkáról hangzott el ez a jajdulás, még csak nem is a tárgyalás valamely közvetlenül érdekelt szereplőjének a szájából. Nem egy mellékszereplő szívéről fakadt fel. Amikor Minich dr., a Budapestről kiküldött szakértő a véleménymondások során hajba kapott Donáth dr. törvényszéki orvossal a kérdésben forgó karbolnak a tömény vagy nem tömény mivolta miatt, ez az utóbbi végre is fájdalmas-gúnyosan sóhajtott fel: "Hja, Budapesten mindent jobban tudnak!"

       Egyáltalán nincs szándékomban beleavatkozni a két orvos vitájába, és nem a tömény karbolsavnak a tekintetében óhajtok ítéletet mondani jobbra vagy babra. Ehhez semmi közünk, elintézték a doktor urak maguk közt a dolgot ad personam is, tudományosan is úgy, hogy a véleményük támasztékot adhatott az esküdteknek a verdikt megfontolt és igazságos kimondásához. Ehhez semmi közünk, a lövőpetri eset a múlté, és a krónikás számára nem hangzik ki belőle többé más, csak az a sóhajtás, az a gúnyosan is fájdalmas: "Hja, Budapesten mindent jobban tudnak."

       Régi dolog, és szinte egészen természetesnek látszik is, hogy a kisvárosi ember gyűlöli a nagyvárosit. A falusi, pusztai ember még nem érez semmiféle ellenséges indulatot vagy egyáltalán akármiféle megkülönböztetett érzést a nagyvárosi iránt, de amint a faluból kisváros lesz, lakóiban is felébred tüstént a nagyváros gyűlölete. Szinte szeretném ezt a tételt állítani fel: "A faluból akkor lesz kisváros, amikor a lakói elkezdik gyűlölni a nagyvárosiakat."

       Ennek a gyűlölségnek az okai, amint fentebb már mondottam, egészen közelfekvőnek látszanak. Egy kis irigykedés a nagyváros látszólagos nagyobb kényelmére, bosszankodás a világvárosi élet forgatagában kicsiszolódott modor és felsőségesebb fellépés miatt, bizonyos elhagyottságérzés a nagyvárosban, viszont gyanú, amely a lapok rendőrségi rovatán nőtt meg, és az egy kalap alá való vevésnek oly könnyű mesterségével legalábbis sviháknak néz minden olyan embert, akire európai módon van reá szabva a ruha: egyebek mellett körülbelül ezekből az elementumokból alakul ki a kisvárosi ember gyűlölete a nagyvárosi iránt. Vagy legalábbis ezekből látszik kialakultnak. Mert a gyökere, az más, az nagyobb dolog, és abban az immár harmadszor idézett felsóhajtásban rejlik benne, hogy: "Budapesten mindent jobban tudnak."

       A kisvárosi ember ösztönszerű védekezésében a nagyvárosi ellen leggyakoribb fegyveréül az úgynevezett jókedvű dolgokat használja: csúfolódást, lóvátételt, megtréfálást, félvállról vevést, iróniát, szatírát, szóval azokat az eszközöket, amelyek mögé mint a régi görög komédiák nagy nevető álarca mögé rejtheti el a foga csikorgatását. Kock Pál, akit nem kell olyan nagyon félvállról venni, mert egyike a legjobb megfigyelőknek, kitűnő képeket rajzol egyik-másik regényében erről a tréfálkozásba fulladt haragról, Sardou-nak pedig a Grinchu alakjában szinte klasszikus mintát ad a nagyvárosi embert "megtréfáló" vidékiről, úgyhogy bámulni lehetne, hol vette ez az írómesterember a molière-i jellemzőerőt, ha nem tudnánk, hogy Sardounak Párizs közelében valamelyik kisvárosban, ahol villát vett, rengeteg bosszúsága volt a parasztokkal, hogy tehát lírát írt.

       Persze ezeket a sorokat mindenhol és mindenkinek úgy kell olvasni, hogy el ne felejtse a közmondást: "les présents sont toujours excépte", a jelenlevők mindig kivétetnek. Nem szól ez egyenkint senkire, csak olyan általános elmélkedés, amelynek a megállapításai lehetnek általában igazak, de egyenkint a világért sem szólnak ám senkire sem. Íme, hiszen már a nevét is elfelejtem annak a törvényszéki orvosnak, aki a most már negyedszer nem fogom leírni sóhajtást hallatta, valamikor régen, olyan régen, hogy talán nem is igaz az egész história. Ő is a régi fegyverek egyikét használta, az úgynevezett tréfás eszközök egyikét, az iróniát. Ironikusan jelentette ki, hogy azok a fránya pestiek mindent jobban tudnak, a szavából olyasvalami érzett ki, hogy a pestiek elég gőgösek azt hinni, hogy nekik nemcsak a csillag ragyog másképpen, mint a vidékinek, hanem még a karbol is másképpen szaglik. Ironikusan, kifordítottan volt mindez értve, de mit tesz Isten? - már hogy az a külön, speciális pesti Isten - visszafordítja a vidéki panaszhang értelmét, még a kifordítottat is a feje tetejére állítja, és így jön ki belőle azután többé nem is csúfolódó tódítás, hanem mint valóságos, név szerint való igazság: "Budapesten mindent jobban tudnak." Valóban így és egészen így áll a dolog. Nem az a vidéken elképzelt pesti gőg, ami tulajdonképpen nincsen is, mondatja ezt velem - hiszen magam is legszívesebben vidékinek érzem magamat, ha a nagyvároshoz köt is a mesterségem -, hanem maguk a tények, a levitathatatlan valóságok. Hiába minden tudományos önérzete a legjobb vidéki orvosnak is: mégis maga is kénytelen bevallani magának, hogy a nagyváros specialistája, akinek szakadatlanul ugyanabban az irányban gyarapodhatik mindig a tudása, az a maga szakmáját bizonyosan jobban fogja tudni. Hiábavaló ez ellen minden hivatkozás arra, hogy a magyar vidék is művelt, hogy városaink kulturáltak, s benne az emberek tanultak és újabb tudásra törekvők is. Ez mind igaz. Hála légyen érte, ez ma már csakugyan mind igaz. Nem a Tissot Viktor országában élünk többé, kisvárosaink sem Mokány Berciket teremnek ma már, hanem európai gondolkozású, előkelően művelt embereket, akik együtt élnek a ma világával, sem elzárkózva, sem elmaradva nincsenek tőle.

       Ez mind igaz. Hanem azért mégis igaz az is, hogy "Budapesten mindent jobban tudnak". És ezért nem szabad haragudni, ezért nem kell orrolni, ezt nem kell gőgnek venni, s ezt nem kell kicsúfolni. Hanem ezért inkább hálát illik adni annak a rendje és módja szerint, mert megköszönni és megbecsülni való dolog az, ha egy országnak olyan a közepe, hogy nem csupáncsak a helyénél, az iderakott hivataloknál s a nagyságánál fogva metropolis, hanem a szellemi felsőbbségénél fogva is, amellyel mintegy neveli, magához emeli fel és szakadatlan haladásra kényszeríti a vidéket is.

       Budapesten mindent jobban tudnak. Mert a nagyváros szertedifferenciálódott foglalkozásmódjai, a nehezebb megélhetésért való küzdelem sarkallása, az egymással való szakadatlan és mégis örökké változatos érintkezés, a külfölddel való közvetlen kapcsolat, a verseny kietlenül nagy volta és még egy csomó ok feltétlenül azt eredményezik itt, hogy a budapesti ember kénytelen a maga dolgát mindig jobban tudni, mint a vidéki. Nem is volna jó, ha másképpen volna, mert minden természeti és társadalmi szabály ellen való lenne.

       Haragudni meg egyáltalán nem szabad érte, de nem is illik, mert ezt a több tudást - ami pedig közöttünk pestiek között még szakok szerint is megoszlik - keserves munkával, idegsorvasztó folytonos dolgozással szerzi meg magának a szerencsétlen nagyvárosi ember.