Az Isten

Az Isten szerző: Zilahy Imre

A mit alkotának láthatatlan kezek,
A minek kezdete a „kezdetbe" veszett:
A lángoló pokol örök birodalma,
Tündér paradicsom boldogságos halma;
És a nagy világnak miliárd világa,
Angyalok, ördögök és emberek vágya;
Véghetetlen testek véghetlen rendszere,
A napoknak napja, az idő tengere,
A tér, — s minden-minden elolvad, mint a hó, —
Oh, uram, csak te vagy az örökkévaló.


Eme csekély pontnak, melyre vagyunk dobva,
Mesés alkotása lelkünket elfogja,
S a mit ezredévek rajt' kigondolának,
A mi a jövőnek esztendein támad,
A miért nemzetek, országok küzködnek,
Az mind csak játéka e maroknyi rögnek.
Cseppnyi gondolatunk egy nagyobba vész el,
Melyet érzeni sem tudunk ember-észszel,
Mely ismét csak csöppje a magas eszmének,
A mely kifejezhet mindenható, téged!


És silány hatalma hánykódó lelkemnek,
Melyben tűzokádó elemek teremnek,
És gondolatomnak mérhetetlen tápja,
A melyben az ég, föld hatalmadat látja: —
Az élet vén fája, a tűz, a levegő,
Tenger, szél, éjszaka és a szikla-tető,
S a mindent teremtő sejtés minden tárgya,
S amaz örök törvény csak intésed várja,
Hogy megsemmisüljön minden-minden vele:
— Örök lételednek akkor is lesz jele.


Oh, mert te nem vagy a látható mindenség.
Oh, mert hozzád mérve csekély minden fenség!
Az érzés, gondolat és minden sejtelem
Nem alkot meg téged, a ki vagy szüntelen.
Ki a mindenséget lelked sugarából
Teremted, — rád vissza egy fény sem világól,
Mint az emberi test: — szétbomlik vagy mozog,
Belőle a lelket soha ki nem hozod;
Téged nem lát meg a lángész merész szeme —
Te nem vagy más: minden világod szelleme!