Az Eszti néni
szerző: Tolnai Lajos
Az 1850-diki január 6-ika épen olyan havas szeles nap volt, mint akár e mai, a szél akkor is meggörbitette a hó egyenes, méltóságos esését, mint ime most: csakhogy akkor nem pipázgatva bámultam a természet e rendes téli foglalkozását a kandalló mellől, hanem örökké faroló szánomon elmélkedtem nagy gyorsasággal, hogy az ördög mikor ránt bele valami hófuvatagos árokba.
Emberem, ki egy gyürei meleg bundás fuvaros volt, olyan egykedvüen veregette, noszogatta borzas nyaku, vastag lábu macska lovait, mintha tudni sem akart volna arról, hogy én még ma be is akarnék érni V. faluba. Beszédbe nem szándékoztam vele ereszkedni, jól tudtam azt, hogy akkor a magyar ember, szokása szerint, az ostornyél-tartóba akasztja gyeplűjét s szembe fordul velem diskurálni, mintha az utazás főczélja nem is lehetne egyéb. Ballagtunk tehát csöndesen, hallgatva. A v...i hegyek nyugodtan mereszték havas fejüket az esteli hideg ködben, bámulva, ha csakugyan találhattak most valami néznivalót, mert mi még jó távolban lehettünk tőlük; az erdőben helylyel-közzel előbukkanó erdőszházak meleg szobái keveset törődhettek azzal, hogy idekünn, a rókák, farkasok s más efféle szabadlakókon kivül, közelükben még más is didereghet, - mert a keritéstelen udvarokon csak egy lelket sem lehetett látni. Az egész unalmas utazás elmaradhatott volna, de egy levél volt zsebemben s ez Eszti néninek szólt, anyám legkedvesebb fiatalkori barátnéjának. Személyesen kellett átadnom.
Emlékezem, - akkor ugyan a hidegben nem igen jutott eszembe - Eszti néni szép, magas nyulánk termetü leány volt, nagyon szép lehetett, mert tudom, hogy mint gyermek igen szépnek tartottam. Meszesen laktunk, hol apám urasági tiszt volt, nagyon komor ember lehetett, mert máskor sohasem jött hozzánk senki csak Juliánna napján. Édesanyámat Juliánnának hivták. Tudom, hogy e nevet most Juliának mondják, de én megmaradok ama régi áldott név mellett. Ez a nap ünnep vala, nemcsak azért, mert sok huszast kaptam mint legöregebb fiu és pécsi kis diák (ezeket a huszasokat nagy szomoruságomra apám rendesen elszedte) hanem, mert ezen a napon láttam mindig apámat anyámat legjobb kedvben; sokszor, nagyon sokszor megcsókolták egymást, a mit máskor sohasem vettem észre. Eszti nénit ilyenkorra anyám mindig elhozatta. Ő volt a legszebb, mindenki vele beszélt, mindenki neki kedveskedett, a legfiatalabb irnoktól, az öreg számtartóig - apámig. Mig Eszti néni ott volt - apám a nagy báránybőr süveget sohasem tette fel, pedig kopaszsága miatt egyébkor rendesen ezt szokta viselni, habár nagyon furcsán állott is neki: most tisztességes kalapot viselt. Csöndes estéken elővette - nem tudom micsoda zeneszer lehetett, de nem gitár volt, feldrótozta, tollat hegyezett, s olyan szépen kiverte rajta azokat a szép nótákat, melyeket Eszti nénivel anyám együtt dalolt. Oh nagyon szép napok következtek akkor, mikor Eszti néni eljött. Szegény jó anyám szinte elfelejtett ránk pörölni pedig bizony nyolc eleven gyermekkel, a kik között egy rettentő siró-rivó kis leány is volt - elég baja lehetett.
Tudom én, hogy nem illik ilyeneket elmondanom, de hiszen régen meghaltak - emlékök szent előttem!
Igen, - épen 9 óra lehetett már, mikor valahára, nagy ügygyel, bajjal bejutottunk V... falvába. Kocsisomtól kérdém nem ismeri-e Faragó Sándor árendást?
- Hogy ne ismerném, uram - válaszolt meglehetős gorombán, hogy ily csekély ember miatt most oly sok hideg levegőt kell beereszteni száján.
- Csak oda tartson.
- Oda? - azt tudtam máshova megyünk - dörmögött magában az előrelátó ember.
Nagyon a faluvégén lehettünk még, mert alig hagytuk el az országuti csárdát, midőn emberem egyszerre befarolt egy kis - a mint tán akkor gondolám nyitott kapuju - kaputlan udvarba. Nem irhatom le, hogy a ház kicsiny vagy nagy, rongyos vagy ékes volta minő hatást gyakorolt rám, mert sötét volt: de hogy a mint benyiték, a szobából kellemetlen büdös melegség ütött meg, azt tudom.
- Papa - szaladt elébem egy boglyas fejü karmolt képü gyerek - a Sanyi megette a túrót.
- A túrót? az baj - válaszolék félig mosolyogva, félig boszankodva a különös fogadtatás miatt. Itthonn van-e, fiam, édes apátok?
- Nincs! - kiáltának egyszerre mindnyájan minden félelem nélkül, a mely bátorság a gyereknél mindig inkább vásottságra mutat.
- Hát hol van?
- Minek? - kiáltott az, ki a túrólopót feladta.
- Kérdem.
- Nem tudom - orditott haragosan, s rögtön, mint egy macska, föntermett a nagy banyakemence peremén.
- Baranyában van - felelt kérdésemre egy nagyobbacska, kinek szemét zöld bőr ellenző védte a pislogó mécs piszkos sugárai ellen.
- Hm, Baranyában, hát a kedves mama?
- A nyanya a körösztmamánál van.
- Mikor jő haza?
- Disznótorban van.
- Nem mennétek át érte, kis fiam, hogy vendég jött.
- Nem - kiáltott a haragos fiu a kályha peremén, talpait vakarva. Jobb bizony elmegy, jöjjön reggel.
- Vendég vagyok, kis öcsém s egy darab pénzt próbáltam markába nyomni.
- Jaj, jaj, Sanyi! mi ez? hatos - s ujjongva csillogtatta a boglyas a füstös mécs előtt, kihuzván annak bélét, hogy egészen láthassa a pénzdarabot.
Szegény áldott édesanyám, mikor az ablak alatti lugosban oly édesen elbeszélgettél a kedves barátnéval - mig mi odabent talán már régen aludtunk is - vajjon gondoltad-e, hogy a szép, karcsú, mosolygó tekintetű, mindenkitől bámult Eszti néni valamikor ilyen család anyja legyen? hitted-e, hogy az, ki fél délig elfésülködött, kit ugy elcicomáztál, piperéztél, mintha eladó leányod lett volna, egykor ide jusson? Jó hogy ama szép napok óta sohasem találkozhattál vele többé, legalább boldogabb ifjukorod ama fényes alakját a maga tündöklő pompájában vihetted magaddal a sirba.
Leráztam magamról a havat, felsőruhámat letettem egy limlommal behányt ládára, s bizonyos keserü csalódással néztem e szegény, rongyos, félmeztelen ördögöket.
A két fiuval csodálatos ellentétet képezett egy 6-7 éves kis leányka, ki annyira fel volt piperézve minden kigondolható cifraságokkal, hogy inkább játékbábnak mint élőnek látszott. Ott ült az ágyon, szép kis kerek fejét a falhoz támasztá; anyja midőn elment hazulról, hihetőleg ilyen módon helyezheté el, mert mikor beléptemre a többiek mind felugráltak, ő akkor is csak azon kényelmes minőségben maradt. Közelebb mentem felé; megcsipkedtem kövérke maszatos arcát, megveregettem szép formáju kis kacsóit, de meg sem mozdult, csak nézett merően. Cukrot adtam neki (ezt rendesen szoktam magamnál tartani, még eddig mindenhol igen nagy hasznát vettem - az anyák nyájas kedves embernek tartanak érte), megengedte, hogy ölembe vegyem, megcirógattam, megcsókolgattam. S készen lett az ismeretség. A szurtos fiatalokat is magamhoz édesgettem. Megsimogatták fényes mellénygombjaimat, kikutatták zsebeimet, szóval, kezdtünk mulatni.
- Ki vette magácskának - hogy is hiják kicsikém -
- Lottika. -
- Hát, kicsi Lottikám, ki vette magácskának ezt a szép köténykét, meg ezt a kis fehér nyakravaló holmit? -
- A smizlit?
- Azt azt, kicsim.
- A Vince bácsi.
- Nem iga-az, hazudsz Lottika, mert azt a János bácsi vette még pedig azt is tudom mikor.
- Hát ki az a Vince bácsi meg az a János bácsi? - tevém föl a kérdést a kis gyülekezetnek.
- A Vince bácsi - vevé át a feleletet a boglyas - a mester ur, ajh az tud ám csak egyszer nagyokat vágni; a János bácsi a mi legényünk.
- Hát micsoda legény?
- Micsoda legény? székálló legény.
- Úgy; a papa mészáros?
- Mészáros hát, - hogy volna mészáros, árendás. A papa nem vág marhát, mert a papa Baranyába ment földet venni, mi urak vagyunk, olyanok, mint az incsellérék, még különbek.
Nem tudtam, hogy az incsellérék milyen urak lehettek.
- Hát mit árendál a papa? folytatám a társalgást a kis okos vásott fickóval, ki ugy látszik nagyon megbarátkozott fehér gombos végü pálcámmal, mert sehogysem tudtam kilopni kezéből.
- A mészárszéket, meg a csárdát az országuton, meg a szurdoki kocsmát.
- Nem, mert a csárda nem a mienk, csak a szék - szólt a beszédbe félénk alázatossággal, de igazság szeretettel, - mi a kisebbiknek aligha volt tulajdona - a zöldbőr szem-ellenzős fiu.
- Mit tudsz te, he? hallgass, majd rád ütök.
- No no, nem kell haragudni, - s ismét kivettem egy pár pénzdarabot a jóbékesség kedvéért.
Erre mindakettő úgy nekem rohant, hogy észre sem vettem, midőn egy neki vörösödött képü, testes, cafatos asszony állott előttem.
- Jó estét, bocsánatot - hebegém s kerestem a legalkalmasabb megszólítást, mert sehogysem mertem elhinni, hogy e nő az lehet, kihez édes anyám levele szólt. - Én Pozsár Károly vagyok.
- A Pozsár számtartó fia? kiáltá elszántan, s a száját nyitva hagyá, mintha kérdését még nem végezte volna be.
- Igen... Eszti néném!
- Károlykám, kedves Károlykám - hörgé szinte rám rogyva - édes istenem be megnőtt, be megemberkedett! s ölelt, csókolt a hogy csak birt. Roszul esett észrevennem, hogy a bor nagyon megérzik a száján.
- Hát szegény galambom Juliskám hogy van, hát édes atyja? Tudom jobban vannak, mint én, mint mi.
Resteltem megmondani, hogy apám már meghalt. Meglehet, hiba volt tőlem, de most még a levelet sem adtam át, csak reggel.
- Óh óh, be régen is láttam már őket, be roszak, sohasem jönnek felénk - édes Károlykám! S ujra megölelt, mintha valamiben enyhitésére szolgálna az, hogy néha-néha rám támaszkodhatik.
- Hát te nagyfejü silapsi, hol a szolgáló? futsz mindjárt utána, mért nem szaladtál értem?
A silapsi, ki nem volt más, mint a szegény jámbor zöld szemellenzős - miután hátára egy jó nagyot kapott volna, levágva fejét kilódult.
- Óh te, aranyom, szentem, gyémántom, hát téged még sem altattak el, - no várj csak - fordult fenyegetve a boglyas felé - te is kikapod a magadét. Óh, óh, picikém - s édes cupogással csókolta leánykáját.
- Meg ne itéljen ám, édes Károly öcsém, hogy most igy széllyel vagyunk, én magam egész nap mostam (nem, ezt nem hihettem el: igaz is volt gyanum), az apjuk, a férjem, Baranyába ment jószágot venni, minden órán várom; szép csinos jószágot vett (engedelmet, ez sem igy volt) a tavaszra oda költözünk, addig - gondolám - meghuzzuk magunkat a hátulsó szobában, jól van úgy, a mint van. Nem jár erre úgy is egy lélek sem. Az első szoba ott áll tisztán, de akkora, olyan hideg, hogy nincs mód befűteni, (Nem, azt sem hallgathatom el; meg kell jegyeznem, hogy az első szoba kicsiny és bútor nélküli, csak az igaz, hogy nagyon hideg). Majd tavaszszal ez is máskép lesz, Baranyában máskép rendezem be szobáimat; ha ott meglátogatna Károlykám.
Szegény asszony egészen megfáradt, hogy hamarjában ennyi nem igazat kellett elmondania. Kissé lehajtá fejét, elmélázott, szemei megteltek s folytatá:
- Szegény Juliskám, galambom, hogy van? tudom ő nem öregedett meg, úgy mint én ezzel a sok rosz gyerekkel - óh nem, nem neked mondom - szólt édes-mosolyogva karján nyugvó leánykájához - te jó vagy, te az én kis angyalom vagy - s szinte felcsókolta a már alvó gyermeket. Higyje meg Károlykám, ha ez a kis aranyom nem volna, már rég elvesztettem volna a lelkemet ezen a rongyos vidéken. (Nem, a vidék szép volt, a baj más lehetett.) Nem Meszes ám ez! Óh istenem, be más élet volt az! Emlékszik rá, Károlykám, hogy a meszesi búcsukor milyen szépen táncolt velem, kis pécsi diák volt. Tizenöt esztendeje annak! Akkor még 18 éves voltam, szép voltam, csinos voltam, nem ilyen - s rongyos ruhájára mutatott. Ki hitte volna hogy én, hogy én, kinek olyan kérői voltak, ilyen sorsot érdemeljek! No de ő is boldogtalan, őt is megverte az isten, ő sem olyat vett el a kit szeretett.
Egyszerre megállott, mint a kit bűnös tetten kapnak, s zihálva, fuldokolva hajtá valaha szép, most gondoktól s bortól nehéz fejét kicserepesedett tenyerébe. Erős zokogás után, mintha könnyebbedett volna, piruló mosolylyal tekintett reám, s szinte megdöbbenve vevém észre, hogy a hajdani szép vonások, bár megtörve, mikép jelennek meg az elhízott arcon. Összenéztünk, s tétovázva tekintett hol egy, hol más tárgyra, látszott hogy resteli azt az egy pár szót, a mely oly sietve szaladt ki ajkán. Majd igyekezett nyájasságával feledtetni zavarodását.
- Kedves Károlykám, kedves kis öcsém, beh a jó isten hozta erre! - s mintha mámora, mely eleinte annyira kirítt nevetéséből, csókolózási rohamából, - eltünt volna: most már csak vállaimra meré tenni kezeit, de többé nem ölelt, nem csókolt meg.
- De csupa atyja - folytatá édesen mélázó tekintettel - egész az a homlok, az a vastag piros száj, az a bajusz, az a kerek szakál - mintha csak épen magam előtt látnám. Még a hangja is hasonlit hozzá. Óh de szép hangja volt, de szépen tudott dalolni. Mind, mind hogy elmultak azok a szép napok! Vajon emlegettek-e néha? úgy-e nem? én tudom, hogy nem, egy árendásnét, egy korcsmárosnét - kinek is jutnék én eszébe!
Újra lehajtá fejét, sirt, sirt, hogy alig birta szemeit szakadozott kötényével törölgetni. Úgy megsajnáltam.
Tizenkét óra felé járhatott az idő hogy vacsorához ülénk. A szegény asszonynak - a mint vettem észre - sok felé kellett futkosnia, mig a vacsorához való szükségeseket összeszerezhette. Annyi mindent készitett, - de melyen még se látszott a bőség - hogy feledtesse szegénységüket.
A gyermekek már rég elaludtak; ketten ültünk az asztalnál.
Egyre kinálgatott - egyem, igyam. Háromszor-négyszer is elémbe tette a tölt poharat - miből azt merém következtetni, hogy, ha én innám, bizonyosan ő is innék.
Ittam, ő is ivott; töltött ismét, ajkamhoz érintettem a poharat, töltött és sokszor töltött - és egy kicsit mindig ivott.
Szegény asszony! úgy látszik a borhoz sokszor folyamodhatott vigasztalásért.
Természetemnél fogva nem igen vagyok kiváncsi, tán kissé komor mint apám: még sem birtam magamon erőt venni, hogy a beszédet valami gyöngédes fordulattal amaz előttem ismeretlenre ne vigyem, ki által származhatott Eszti néninek egész mostani boldogtalansága.
Kérdésemre elpirult, de nyájasan mosolygott - és villájával a különben is szakadozott abroszt szurkálta. Olyan nehezen, olyan lassan, de végre mégis megkisérté a kényes kérdésre feleletet adni.
- Milyen házunk volt, legszebb az öreg utcában a templomhoz közel, nemesi fundus, uraságház. Öreg apámék gazdagok voltak, még az én szegény szüleimre is maradt elég. Házunkon olyan vastáblák voltak, hogy a ki elment előttök - megbámulhatta. Óh valaha de sokszor nyitva hagytam! De tudom, hogy ha apám oly hamar el nem hal! - - milyen fiatal volt még, milyen becsületes jó ember, nem vétett ő senkinek sem; szerette a faluban kicsi, nagy, a szegény, a gazdag. Maga a gazdag Pusztai hányszor megállt előttünk hintajával - s egyszer, egy nyári kaszáláskor, az isten haragja megütötte. Itt kezdődött minden szerencsétlenségünk. Sokan voltunk testvérek, nyolcan; és mind leány, én voltam a hatodik. Testvéreim mind boldogok, mind jól ment férjhez, igaz nem voltak válogatósak, ki kovácshoz, ki bádogoshoz ment, de legalább ahhoz a kit szerettek. Én a legszebb voltam mindnyája közt, otthon maradtam, úgy hogy már a legkisebb is kikerült a háztól. Nem! ne higyje Károlykám, nem voltam kevély, elegen megkértek, jó szerencsét tehettem volna, most uri asszony volnék, de nem mentem, magam sem tudtam mit csinálok. Most itt vagyok - - de hisz ő sem boldog.
E szóra arca ismét egészen elborult, homlokára ráncok verődtek, szép metszetü ajka kipittyedt, nagyokat nézett a falra, hogy legalább valamit lásson, a min tekintete nyugodtan állapodhassék meg.
- Ugy-e emlékszik, hogy ne emlékeznék Károlyka, az öreg puskás Fehér Pál bácsira? kereszt atyám volt; hát a Peti bácsira, Zsuzsink urára - a Pál bácsi fiára?
- Emlékszem, szeretett gitározni.
- Az az; tudja még: a nagy leledü (hegedü formájáról hihetőleg igy neveztem, de nem tudtam, mint kis gyermek, jól kimondani), de nem a Peti bácsié volt, hanem a Sándoré. Az is diák volt, pécsi diák mint kedves öcsém; apja anyja szemefénye. Azt hitték szegények, hogy még vicispán is lehet, s mi lett belőle? halmosi, a kis halmosi nótárius, s boldogtalan.
A legöregebbik testvéremnek szánták; hiszen én kicsiny voltam még hozzá, Lidinknak hordta a nótákat, én nem is voltam otthon.
Kardos nénihez küldtek Sz.-re varrni tanulni. Ott töltöttem be épen augusztusban 15-dik esztendőmet - ekkor anyám haza vitetett. Jól emlékszem rá, nehezen is tudnám elfelejteni, kék pettyes szoknya volt rajtam, kis fekete selyem kötény, a kihajtott szép ingnyak nagyon jól illett ruhámhoz, ezt ő is emlegette azután is. Nem volt rajtam semmi cifraság sem, még is majd letéptek testvéreim, százszor is végig nézegették egyszerü öltözetemet. Azt mindenki megmondhatja, öltözködni nagyon szépen tudtam. Édes anyám, ki már ekkor rég betegen feküdt ágyában, oda-oda hivott magához, nagyon meg volt elégedve, örült hogy szebb vagyok, mint a többi, hogy olyan vagyok, mint ő leánykorában. Megsimogatta hajamat; hajam, az igen szép fényes, tömött volt - most - - s megtapintotta kezével fejét - óh istenem, még ettől is meg kellett válnom, a sok gyerek, a sok gond! - -
Lidi néném nem mondhatnám, hogy irigykedett volna, mert hiszen ő akkor is legokosabbnak hitte magát - hanem testvéreimet mindig jobban szerette, mint engemet; fájt neki, hogy engemet szebbnek tartanak, holott ő a legöregebb. Még nem volt mátka, Fejér Sándor még nem jött haza az iskolákról.
Mikor én haza mentem: akkor épen otthon volt, délután eljött hozzánk.
Az ablaknál ültem, nem is gondoltam reá - mégis észrevettem mindjárt, hogy belépett udvarunkba; kevély, erős, egyenes járása volt, mindig fekete ruhában szeretett járni, fejét keményen tartotta. Szemei nem voltak szépek, de nyájasak, akkor nagyon szives volt hozzám.
Mellém ült, Lidi néni átment a szomszédba. Ettől fogva sohasem egyeztünk meg, mindig mintha haragudtunk volna, pedig én nem vétettem neki.
Fejér Sándor sokszor meglátogatott, de nem lett irántam oly nyájas többé soha. Alig szóltunk egyet kettőt, tudtam hogy mégis vele csufolnak, vele is csufoltak. Ha talán nem csufoltak volna vele, úgy sohasem gondolkozom annyit felőle. Néném nemsokára férjhez ment, nem lett boldog, pedig igazán mondhatom: Sándor sohasem szerette. Szegény néném azzal vigasztalta magát mikor férjhez ment, hogy Fehér Sándor úgy sem hozzá való természetü. Mi sem illettünk volna össze. Duzzogó rosz természetü, indulatos volt, könnyen neki adta magát a búsulásnak, csak annyiért is megtudott haragudni, ha nem azt a kendőt tettem föl, a melyik neki tetszett; ha megtudta, hogy valakire nézek: akkor se apja, se anyja nem birt vele. Féltett, pedig sohasem mondta, hogy szeret. Ilyenkor megtette, hogy egy hétig sem jött el hozzánk nappal - mert azért éjjel mindig ott sétált a folyosónkon, reggelre tele rakta ablakomat virággal. Jól tudta, hogy egész nap nem tudtam mit csinálni: de ő gyönyörködött benne, ha kinozhatott. Megfogadtam: sohasem szólok hozzá többet, mit tehettem róla, - megint csak megbékéltünk. Egyszer esztendeig nem jött felénk; nagyon roszul lettem, meghütöttem magamat. Sok mindent beszéltek róla, azt is mondták, házasodni jár, ezt veszi, azt veszi. Boldoguljon! Mikor javában aludtam volna egy szép nyári hajnalon, mit hallok: legkedvesebb nótámat:
- Csendes völgy ölében kit fed
- E setét kápolna itt?
- Mért szemed kisírva lyánka,
- Mért oly búban arcaid?
Fölugrottam, egész elfelejtkeztem magamról mit csinálok, kinyitottam az ablakot, észrevett, elment. Most már igazán nagyon megharagudtam, mert ő volt. Akartam, hogy tudja, hogy nem törődöm vele, ha ő igy bánik velem. Másnap egy idegen fiatal ember látogatott meg; az alföldről jött. Gazdagnak mondták - megkért. Azt hittem, meg kell őrülnöm; mit tegyek? anyám szidott, oda igért, a legényt biztatta, hogy jőjjön el egy pár hét mulva: akkorra megváltozom. Meg is változtam, hogy alig ismertek rám. Fejér Sándor még egyszer eljött hozzám, sokáig járt-kelt a folyosón, nem aludtam egész éjjel. Meg-megállt ablakom alatt, láttam a vastábla nyilásán. Szólni akartam, de a sirás miatt nem tudtam. Reggelre elment. Tudom elhitte, hogy hozzá megyek ahhoz a legényhez, mert négy hétre rá elvette a dobogós molnár leányát, a legcsunyábbat azon a vidéken, csak azért, hogy engem megbosszuljon. Megtudtam, hogy az alatt az egy év alatt hivatal után járt, nem akart addig eljönni hozzánk, mig helye nem lesz, megtudta, hogy a hír, mit rólam beszéltek, nem volt igaz; tépte magát, ütötte, verte a feleségét - már mindennek vége volt. Sohasem lettek boldogok, most is roszul élnek. Mindig tudakozza, hát én hogy vagyok? Mondják megöregedett. Egyszer láttam a sz...i vásáron, alig ismertem meg, egész megőszült! - - -
Elhallgatott, megállt, mint a ki kedves sirra lelt és nem tud tovább menni mig szive keservét a szent porokon ki nem önti. - - -
Másnap reggel midőn felébredtem, - a szomszéd ház nádfedelü, hókéreggel boritott teteje már csillogott a téli napsugártól, s értésemre adá, hogy az idő jól előre haladt, s az utas indulhat.
A mint széttekinték magam körül, lehetetlen volt meg nem ütődnöm azon feltünő változáson, melyen a szoba az estve óta keresztül ment. Tegnap még egy ronda barlang, egy dult, meghasonlott lélek tanyája: ma egy csöndes, szegényes bár, de tiszta családi tűzhely. Oly kellemes egyszerü tisztaságba volt hozva az egész szoba, hogy a tegnap estvelit merőben más alakban képzeltem magam előtt. Egy kis ideig még gondolatokba merülve ültem, a lefolyt eseményeken kalandozva, majd az üditő melegség, ellentétben a csikorgó verőfényes nappal, talpra késztetett és sebesen öltözködéshez fogtam. A kis neszre, mit öltözködésem okozott, észrevétlen megnyilott az ajtó, s nyájasan köszöntött be a konyhából Eszti néném, kedves kis leánykáját vezetve. Mindketten szives jó reggelt kivántak. Néném oly csinosan, izletesen volt öltözve, a fehér reggeli öltöny magas, egy kissé elhízott, de most kifejezésteli arcához oly jól illett, hogy ama régi alakot, melyet anyám kedves visszaemlékezése közt mindig oly szeretettel ékesitett föl, egészen magam előtt láttam.
Viszonti üdvözlésemre s kérdésemre, hogy mint aludt, elpirult. Az okot könnyen megtaláltam a tegnapi beszélgetésben. A beszédet csakhamar más tárgyra vivém át. Mire fölöltöztem, az asztal meg lőn teritve, s mialatt kocsisom elkészülődött, a reggeli mellett csöndesen elbeszélgettünk.
Ezen mostani méla bús tartása, szives de kissé zárkozott beszélgetése, a kedvemérti rend és tisztaság: a vonzalomnak és szánalomnak mindig sajátságos vegyületét keltik föl bennem, valahányszor e jelenet lelkemben megujul. Egy oly nőt látok magam előtt benne, ki, mint annyi más, szeretett és viszont szerettetett, és boldogtalan: ki egész életében a megnemértés és keserü szemrehányás kinjait érezi, kinek boldogsága - ha jut neki - egyedül a multakra való édes-titkos visszaemlékezésben áll.
A legszivélyesebben váltunk el egymástól. A levelet csak akkor adtam át, mikor már szánomon ültem, jól esett neki hogy e meglepetést utoljára hagytam, mikor egyedül lehet.
A szánat a kipihent lovak vigan röpíték tova a csikorgó havon; alig félóra mulva már a b...i hegyláncolathoz értünk. A hosszú s meredek kapaszkodón a mint nagy lassan haladtunk volna fölfelé: zörgő csörömpöléssel egy kocsi robogott velünk szemközt, a sikos meredeken. Az ember, ki a lovat eresztette, úgy nem különben öltözete is, sajátságos volt. Szénfekete haja, egyenes meredten álló bajusza, szalmás szakálla, nagy, sárga benülő szemei s vidám tekintete inkább vonzó mint taszitó hatást gyakoroltak rám. Ruházata legfontosabb részét egy nagy, dohányszinü, igen kopott kabát tevé, melyen, a mint egy pár futó tekintetre kivehetém, minden gomb különféle szinü, alkotásu és nagyságu vala. Báránybőr süvege egész a feje bubján fityegett, minélfogva a derült nevető tekintet még furcsább kifejezést adott arcának; kezein pedig olyan olcsó fajta, nagy, két ujju kesztyük voltak, melyeket tactusra vert vállaihoz, hogy a merevséget kiszoritsa belőlök - s nagy éles hangon egy vidám dalt kiabált. Nem állhattam meg, hogy el ne mosolyodjam e cinicus alakon. A mint mellettünk elhajtatott: köszönt kocsisomnak, ki bizonyosan ismerőse volt, kiáltoztak egymásra vidáman, mit azonban a zörgés, robogás közt egyik sem érthetett. Kocsisom hátra fordult, s nevetve mondá:
- Ez lett volna a házi gazda, ha otthon lett volna.
Szegény Eszti néném!