Az Ember Tragédiája
szerző: Bányai Kornél
Családfáink vérben áznak. Holtak kelnek csókjainkból.
Mégis késünk megszületni s vértől szennyes karmainkban
Síró jégcsap lesz a láng!
Így volt mindig: új világok fénye verte homlokunkat.
Égi váltók zakatoltak, tavasz hullott, föld keringett
s egymást verték emberek.
Mennyi nagyság múl sötétbe! Mennyi gyöngyöt disznók faltak!
Milliók a trágyadombon rothadtak és csontjaikba
markolt minden friss idő.
Jelen fölött ősi harc dúl: jövő és múlt maradóknak.
Égen zászlók fodra fordul, földön fegyver megcsikordul
s új lánc csördül ó helyett.
Ember, porból napba néző, mért simul rád őszi árnyék?
Mért kell mindig sírt taposni minden máglyás gondolatra,
mely új színt ad, éjt feszít?
Mért kell csonton síró kardot, dögszagot és gyászt szeretni?
Mért kell jónak meglakolni, mély sebeket csókolgatni
csipkerózsás ég alatt?
Régi sorsok súlya rajtunk! Mit reméljünk, hogyha egymást
öldököljük, jajt nyöszörgünk, éhség szaggat, láncon zörgünk
s egy rakáson megfagyunk?!