Az Arimathiai

A Wikiforrásból
Az Arimathiai
szerző: Kaffka Margit

                                  Följegyzések egy kétezer éves húsvétról

       Nisan – virágok hava, tavasz!

       A hold arca kerekre nőtt az égen, az ünnep közbeeső napjai kezdődnek már, kovásztalant eszünk, a Heródesi kapunál ma éjszaka vágták le az első árpa zsengéjét, vértelen áldozatul. A húsvéti juhok és tulkok bőgése elhallgatott a templom csarnokában, a pénzváltók sima érmei nem csengenek, nem búgnak a tisztuló asszonyok gerlicéi, s nem alkusznak fennhangon kismadarakra a kiütésből gyógyult áldozók. Az utóeső is elment, könnyű, nyugoti szél jár esténként a kőváros felett, és a jerikói kertek balzsambokrainak éledő, friss szagát hozza el… Mint más tavaszkor, mint egyéb ünnepek idején, miket megéltem itt gyermekségem óta.

       Hányszor feküdtem íny a házunk tetőjén, honnét apám és nagyapám is nézték tűnődve a csillagos eget, hol a szent mosakodást végezték, és a Pusztaság felé fordított arccal éneket zengedeztek, felemelvén az Úrhoz két karjukat és szívük. Itt tanultam én is az Írás betűjét s a Törvényt ösmerni, mint övezett köntösű fiúgyerek; s idejött görög mesterem is, alexandriabeli szolgánk, az átfúrott fülű, hogy az ékes beszédű nyugotiak e régi nyelvére tanítson – noha csak szürke hajnalkor vagy alkonyat után szabadott, mert apám szigorúan megtartotta az Írás szavát: „Nappal és éjjel a Törvényt tanulja gyermeked!” De később is mint ifjú suhanc, kerek fövegben járó, felszöktem sokszor ide apám műhelyéből, elheveredtem e gyékényeken, tekerccsel a kezemben és írónáddal; mert mindig szerettem így leföstögetni az eleven mondásokat – s a mai, közbeszéd szerinti szókra, karcsúbb arám betűinkre vagy akár a cifrább görögre fordítgatni a szent héber jegyek szögletes és szigorú formáit, vagy csak úgy hevertem itt és néztem és vártam! Zsuzsannát még nem ösmertem akkor. Zsoltárokat énekeltem, és a szívem dagadozott; kezemet néha a torkomra kellett szorítani, hogy ne kiáltsak. Itt, a háztetők, kertek és olajfák felett, arra gondoltam, hogy így vár, ilyen fulladozva sok ezer év óta minden, ami körülöttem van, a föld, melyet a templomi tized szentel meg, a vizek, melyek némelyikéről azt mondják: megállnak szombatnapon; és a nép, ez a szétdarabolt, ezerszer alázott, boldogtalan. Egy nagy Ígéretet hordoz itt magában minden és mindenek; s hol van az a judeai ifjú, kiben valaha valami élt és feszült, és sohasem kérdezte volna önmagától e kérdést: – „Nem én vagyok-é az, aki küldetett?” – Egy eszes pogánynak próbáltam ezt megmagyarázni egykor: a fejét csóválta, nem értett. Hisz vétek, vétek is ez és a szív titka csak, mely mindjárt elhallgat; – alázottan hajtottam meg a fejem az Úr előtt.

       A mély Khidron völgyére látni le innét; fehéres kőtörmelékkel teli, szédítő szakadékra, melynek fenekén a kicsiny vízér a házunk csarnokáig nő, a három oszlopig, mikor a nagy esők jönnek. Bal kézre Móriah látszik; fenn a hármas templomkapu; s a szent Királyi Csarnok faragványos márványoszlopai a sötét cédrusgerendákkal, ahogy felséges koronaképp ülnek a krétás hegyfal lecsiszolt, kopár, fehér falán. Jobb kezem felé ha nézek, ott az ősi Sion, Dávid városa; s Akrá, az alsóváros apró házai lábam alatt. És keletre, túl a völgyön és túl a patakon – a mi telkünk az is még. Ott, a hegyfal barlangjai közt frissen meszelt sírok fehérlenek a holdfényben; kettő a miénk, apám és anyám nyugosznak benn; s én is a közelükbe vágattam nyugvóhelyet magamnak és Zsuzsannának, ha majd elszólíttatunk… És ma elébe hengerült a kerek kő; cseréppel kirakott, szép, új sírkamránkba egy idegen költözött alkonyat után… Az új próféta, akit ösmertem; szóltam vele titkon – és bizonnyal szerettem őt. Bár erről senkinek sem szabad tudnia a tanácsban.

       És meghalt – mégis! Lopva vittük át három galilei emberrel, két síró asszonyszemély finom gyolcsokat hozott – az én Zsuzsannám is küldött le öreg szolgálójával szép darab szagos gyantát, stóraxot illendően, mirrhát és fahéjas szagú kenőcsöket a holtnak sok sebére… Hideg volt már a teste, amikor levettük; éreztem az elnyúlt tagok merevét, aludt vér volt az ajka szélén, és sápadt feje visszahullt a karomról.

       Most némaság van. Elbúcsúztak tőlem a csendes zokogó idegenek – Zsuzsannám két asszonynak, úgy tudom, menedéket adott éjszakára az alsó házban. Tán lepihentek ők is már, s a szolgák s a műhelylegények; ifjú asszonyom most mellet ád a kicsinynek, fáradt; minek zavarnám?… De nem tudna most szememre jönni az álom! Kicsiny, fedett fáklyát gyújtottam itt, és nézem az imbolygó világot; tán elrezgeti fényén lelkem nyugtalanságait. Milyen jó, hogy megtanultam a náddal bánni, s a mai közbeszéd igéit is – cifrább, karcsú jegyekkel formálni tudom. Nehéz a szívem; úgy hiszem, nem lehetnék most meg e nélkül.

 

       Leírom ide. Én, József, tanácsbeli férfiú, a szent szinhedrin tagja és farizeusi iskolát járt ember vagyok; házam műhelye szerint ötvös és éremmíves; és nagyapám származása helyéről neveznek Arimathiainak. A szelíd és nagy türelmű rabbi, Hillel atyánk hagyománya szerinti iskolát hallgattam; de világot járt embernek is mondanak, mert némely mesterségem dolgában megtett, karavánutakon kívül egyszer, ifjú koromban Rómát is látnom engedte az Úr. Egy Jonathán nevű főpapi ember vitt el magával kísérő gyanánt, azzal a küldöttséggel, mely panaszkodni volt Archelaus etnarkára a nagy császár, Augustus trónja előtt. Akkor még így volt: még bízni tudtunk Rómában! Mindenki csak az etnarkát gyűlölte itt s az egész heródejánusi fajt, rokonvérben fürdő hercegeit és parázna hercegnőit – ezt a felkapaszkodott családot, mely kiirtotta a hasmón királyok, a nép véréből való szent dinasztia utolsó sarjait, és örökébe ült utálatos edomita furfanggal, mely mégis a kapzsi, és durva Ézsau – ősapjuk fajára vall. Szabadulni akartunk tőlük mindenáron! Miért ne imádhatnók mi Istenünket – gondolták sokan – a bölcs és igazságos Róma hatalma alatt, a nagy császárok palástja árnyékában? Hisz törvényt ülni, rendet tartani és fegyvert viselni csakugyan ők tudnak legjobban, és ebben Rómát egy nép se múlja felül; sőt mindenek meghajolnak előttük. Mi kell nekünk egyéb, mint hogy tiszteletben tartsák szokásainkat, és nyugodtan élhessünk az Egyetlen Isten választott népeként és az ő törvényei módján. Legalább leveszik rólunk a világi hatalom gondját! Augustus, a nagy császár igazsággal és mérséklettel kormányzott, barátja volt a zsidó népnek, és udvariasságból minden évben elküldte a mi templomunk számára is az idegenek tisztelő áldozatát; éppúgy, mint a többi védelmezett népek ismeretlen bálványisteneinek. Mi pedig nem kerestünk már régen harci hatalmat és gazdaságot; az Úrra bíztuk dolgunkat és vártunk. Még kikötővárosaink sincsenek, nem akarunk csereberélni és pénzt forgatni, mint az ügyeskedő szírek; csak élni a földből, melynek hűbéres ura Adonáj; olajt ütni és gyümölcsmézet sajtolni, kézmívességet folytatni és szelíd barmokat legeltetni a Hermon havasi lejtőin vagy Jezráél lankás halmain. Évente áldozatot mutatunk be a császár egészségéért; katonái elfoglalhatják felőlünk az egész földet. Úgyis csak ideig-óráig való mindez: mert közeleg az idő, s a Napok Öregje meg fog jelenni égi trónusán, hogy régi fényébe visszahelyezze Izraelt, és megdicsőítse hű fiait minden nemzetek fölött. Hogy azontúl gazdagságban és dicsőségben éljenek a földön, míg ezer gyermeket nemzenek!

       Így gondolta ezt Hillel atyánk is, a türelem és szelídség prófétája, kit én még életben ismertem. A rómaiak barátjának nevezte magát, és megengedte, hogy „Boldog új évet” kívánjunk a pogánynak is, ha az ő ünnepeik közeledtek. Nem ellenezte, hogy üzletet, szerződést kössünk velük, hogy pénzünket adásvételre használjuk; meghívhattuk házunkba is anélkül, hogy utána tisztultatni kelljen a szobát és bútorait; s elfogyaszthattuk a pogány szűrte bort és olajat, ha tizedelvén, az Úrnak szenteltünk belőle, mert ettől megtisztult. A jó Hillel! Én még láttam őt, az angyali rabbit – öregen és reszketőn, de a halál utáni feltámadás reményében boldogan mosolygott ránk, ha néha iskolánkba bejött. Görcsös botra támaszkodott s az arkhisinagogos kezére, felénk fordította ősz hajaktól körülfolyt arcát, s azt rebegte: „Fiacskáim ti! Ne tegyétek soha másnak azt, amit magatoknak nem kívántok! Ez a legfőbb törvény – minden egyéb csak haggada – magyarázat!” Valójában ugyanazt mondta, mint a názáreti szent, ki oly rettentő halált halt ma fiatalon. Mégis, ő nyugodtan és szerényen élt, és békén halálozott el tisztes ősz korában. Nem nevezte magát Illésnél és Jónásnál nagyobbnak – bizonnyal ezért! De aztán – hogy Ábrahámhoz költözött, mi maradt meg utána vajon? Egy rabbinusi iskola, amilyen sok van az övén kívül, egy szelíd emlékezés s a tanítás, mely azóta is megmásolt már követői száján.

       Mégis oly kedvesen pihen ma nála emlékezetem. A szelídség atyja volt ő, szíve teli békével és szeretettel. Négyszáz dénárba fogadott egyszer valami csélcsap idegen, hogy ostoba kérdéseivel türelméből kihozza – és elveszítette a fogadást. Ő enyhítette a szombat és a jóbelév szigorát, és több túl kemény cikkelyhez talált új, könnyítőbb magyarázatot. Minden kicsiségre kiterjedt figyelme, minden apró fájdalmat, szégyent és bosszúságot is el akart törölni az emberek útjából. Azt mondotta, a rút ábrázatú menyasszony nászkíséretének is énekelnie kell a lánydicsérő zsoltárt: „Ó, te ragyogó szépségű, kellemetes ifjú ara!” – mivelhogy a kíséret a vőlegény szemével köteles nézni őt. Ilyen volt! Az utolsó igaz farizeus, kinek szíve a népért dobogott.

       Mit szólna, ha most feltámadna, s megjelenne köztünk. – Róma nem barátunk már, de zsarnokunk. – Elértük, amit akartunk; a császár elűzte az etnarkát, kinek rossz, herodiánus vérében úgysem volt már igazi zsidó csepp, hisz Malthaké volt anyja, a szamaritán nő; – ravasz ágyasa a trónzsaroló királynak, a gyilkos idumeainak, ki ádáz szerelemből megölte a mi utolsó, hasmóni hercegnőnket, a nemes Mariamnét. – Száműzetésbe ment hát Archelaus, de azóta… még rosszabb a dolgunk. Római himpellérek ülnek a nyakunkon, eladósodott lovagok fiai, kik bérbe adják az adót s a vámokat; s gonoszabbak a vérszívó piócánál. A derült augusztusi napok letűntek ott kinn is a birodalomban; a fővároson vérszag ül, egy keserű kedvű agg ember gyanakvó gyűlölete. Az uzsora ellen adott vaskezű törvényt… nyomában felmondások, bukás, szegénység! Az adósok toronybörtönei telve vannak; a pénzes ember siet birtokot venni, mert biztosabbnak véli; az ingó vagyon elértéktelenül. Minap hallottam, hogy egy királyi sarj, a boldogtalan Mariamnétól született hercegfi is adósságok elől szalad Rómából; hitelt keresve jár szír bankárok és pénzváltók boltjaiban. Milyen nehéz volt nekem is megtartani magzataimnak e házat és birtokom!… Soha még nem volt az élet ily bizonytalan; Jerikótól Jeruzsálemig sem tiszta az út a rablóktól. A nép gyűlöli a rómait, lelke lázongással teli, és vámos – vagy pogány; vámos – vagy szajha egyenlően utálatos szemében. Mi lesz velünk?… Én uram, Istenem! Elborítottál minket a halálnak árnyékával, és sárkányok közé vetettél. – Naponta öletünk, és úgy tartatunk, mint a megmetszendő juhok!

       Miképp állhatnék meg ma Isten bírói széke előtt, nem tudom! De mindig élt bennem nyugtalanság – lelkemért, a népért – és az igazságért.

       Mi mindent megértem én már, noha még férfikorom java esztendeit élem! Még láttam mint kisgyermek, Róma aranyból öntött sasmadarát kiterjesztett szárnnyal ülni a templom Ékeskapuja fölött; lerontásáért két prófétának és sok ezer jó zsidónak kellett vérével lakolni. – S láttam ugyanúgy Tiberius ezüst mellképét is a szentély belső, oszlopos udvarán; ezt is csak kitartó és folytonos, mindenre elszánt kiáltozásainkra vitette el onnét a gyáva prokurátor. – De micsoda mindez a gyalázathoz – hogy elvették tőlünk, és maguknál őrzik a templom arany edényeit, a főpap ruháját, az áldozati asztalt s a karos gyertyatartót; mind a kincseket, mik az Úréi s drágábbak nekünk, mint maga a templom. Ők – a tisztátalanok! Kik gyalázatos fiúszerelemben élnek, és egy házasságtörő főistenre esküsznek! Nem tanultam a hilleli zsinagógában gyűlöletet, de ha erre gondolok, nekem is forr a vérem!…

       Azt mondják, a szent eszközök lázadásra izgatnák a népet, ezzel tartanak hát pórázon! Mikor az ünnep közeleg, feljön Szíriából a prokonzul egy cohors vértessel és íjászokkal, megszáll a képekkel írt heródesi palotában; s akkor levita küldöttség megy fel az Antónia-várba, e pogány erődbe, mely szemtelenül, mint egy vén rima, pöffeszkedik a templom sarkában. Itt adják át szent dolgainkat, markos centuriók vezényszavára – kéztől, számozva, jegyzék szerint: és az ünnepet tisztulással kell kezdenünk és külön szertartásokkal, míg lehánthatjuk róluk a pogányok keze nyomát, s bevihetjük Urunk színe elé. Miért is engedi ezt az Isten? – Akármennyi vétke is van ennek a boldogtalan népnek, ha parázna is, szombattörő és tisztátalan, de mégis az övé. Hogy engedheti, miért nem sújtja le villámát?… Ó, szabadíts meg a káromlástól!

 

       Az első prokonzul avval kezdte mindjárt: népszámlálást hirdetett. Azt mondják, ezt cselekszik valamennyi provincián s a legtávolibb, félvad népek sem ellenkeznek, sőt áldva áldják utóbb kezüket, és amit adtak nékik: a rendet. De hát nem értik, hogy a mi dolgunk egészen más? A mi törvényünkben írva van: „Számlálatlan legyen Izrael, mint a tenger fövenye!” – s mikor megharagudott ránk az Úr, így szólt Dávidnak: „Fel, számláld meg Izraélt!” – és miután megtette, meghaltak hetvenezren. Mi nem engedhettük ezt; az életünk árán sem! A nép otthagyta a mezei munkát, tömegesen vonultak Cesareába, körülvették a konzuli palotát, arcra borultak és sírtak. „Menjetek dolgotokra békével!” – Port szórtak fejükre, jajgattak és sírtak. „Mit akartok? Háborút a császárral?” – „Nem! De ölj meg inkább mindnyájunkat!” Ott tanyáztak hetvenezren, tizenhat napja már – ifjak, férfiak, asszonyok és szüzek. El hagyták múlni az aratást, s a rákövetkező szombatév volt, mikor szántani-vetni nem szabad. „Éhen haltok!” – Nem bánták. Ott maradtak és sírtak. Ám Róma, a kitartott, a városok cifra rimája bánja meg, ha elmaradoznak a nápolyi kikötőben a tavaszi gabonahajók: az elkapatott, lusta nép morog ilyenkor, s éjszakánként ösmeretlen kezek verseket írnak a fórum oszlopaira, melyek csúfolják és latornak szidják a császárt. Megijedtek ezért és engedtek; azt mondták: számlálkodjunk hát meg találomra a húsvéti bárányok veséje szerint: ahány pászkabárány, annyiszor tizenkét ember, s adjunk még hozzá négyet a házőrzők, poklosok, bűnösök és egyéb tisztátalanok számaként. De azóta gyűlölnek és megvetnek minket. Nem értenek; rosszabbnak tartanak a legvadabb barbárnál; azt hiszik: törvényünk csak az ő bosszantásukra való. Azt mondják, felfuvalkodott és dacos fajta vagyunk, mert nem ehetünk velük egy tálból, hanem széttörjük és elhajítjuk az edényt, ha belőle ettek; mert nem hálunk asszonyaikkal, és félnénk tűzrevaló gallyat törni valamely istenüknek szentelt ligetből. Pedig mi mindezt nem irántuk való gyűlöletből tesszük, vagy mintha a testük szagától undorodnánk – hanem csupán, hogy Urunk törvényét megtartsuk úgy, amint tudósaink magyarázzák. De ők most már bosszúból és haragból csúfolnak minket, és a légionárius katonák azon mulatnak, hogy befogják orrukat, ha egyet is meglátnak közülünk. Ezeket kell tűrnünk a magunk földjén!

       S ez a mostani helytartó, Pilátus! – Gyáva és vérengző, mint a sakál; kapzsi, ragadozó, de a császár nevével mindig rá lehet ijeszteni, s egy Rómába menendő küldöttségtől jobban fél, mint a tűztől, mert akkor egyéb latorságai is kifőnek. Tiberius is tudván tudja, mégse űzi el: „Friss bögöly még éhesebb; ez már megszítta magát!” – úgymond. – A képmutató! Tegnap egyetlen ember ártatlan vérétől is ijedezni látszott. Nem ő volt-e talán, ki ezreket öletett le zsidó ruhába bújtatott katonáival a kiáltozó, panaszos tömegből, mikor fellázadtak, mert a templom szent kincsét, a korbánt el akarta rabolni. Hogy majd aquaductot épít belőle, négyszáz stádium hosszúat; mintha az ősi Siloah-forrás, mely atyáinkat ellátta vízzel, nem volna minékünk is elég?… De az Úr megmutatta kezét; Siloahnál megindult a föld, bedűlt egy torony, s meghaltak tizenhatan.

       Ha szívem nem lett volna oly szorongó, aggodalmas és szomorú, tán mosolyogni tudtam volna tegnapi törvénykezésén. Hogy félt a „próféta vértől”, a nép indulatától, valami új lázongástól az ünnepen; mintha nem ő ölette volna meg ama galileiakat is tavaly a templom és az oltár között, hogy vérük áldozati barmaik vérével egybefolyt… Megmosta kezét. Antipáshoz küldött, kivel titkos viszályban van évek óta; feleljen az a kiontott vérért. Vallásügy – mondta. – Rá nem tartozik! De a tiberiási rókának is elég volt már az átokból – tán kísérti még Johanán véres feje vagy a galileai izgága nép szidalmai. Még egy próféta vére?… Nem volt kedve így kisegíteni ellenfelét; de megmenteni e hazájabeli népprófétát – ezt se akarta, ó, dehogy! Új vádat eszelt ki hát, római ízű vádat; csúfosan zsidó királyruhában küldte vissza a megkínzott embert, hogy Pilátusnak más választása ne legyen. Soha még a tetrárka s a szír prokonzul így nem udvariaskodtak egymással!

       Énnekem mindezeket úgy hozták hírül. Nem mentem aznap a tanácsba, ámbár csúfolnak így is, hogy főbenjáró dologban ítélni nincs szívem. De én ősmertem ezt a rabbit, és tudom: tiszta volt és igaz; én Kapernaumban szóltam vele, és fogtam a kezét. Akkor meg tudta nyugtatni a lelkemet… De miért is mondotta oly keményen tegnap, oly kurtán és dacosan azt a szót, amelyért elítélhette Annás kígyóhada. Ha megmagyarázta volna, mint énnekem akkor, Genezareth gyönyörű taván; hisz nem volt abban semmi káromlás! De nem beszélt; csak ennyit. Verték és gyalázták, ó – fejébe szögeket ütöttek, sarkáig folyt a vére; s ő ismételte – így mondták nekem – ugyanazt mindig: hogy az álnokok megbotránkozzanak. A kedves próféta, kit szeretnie kellett annak, akin egyszer rajta feledte szép tekintetét! A szívek megindultak, és könnyűvé váltak a tiszta örömtől… nem így ösmertem-é én is? Most úgy fáj… Ez az ember meg akart halni tegnap! – Mennyi dac lehetett szívében, vagy mennyi fájdalom! És nem voltam ott...

       Hiába, nem segíthettem volna! Most legalább pihen már; sok szörnyű sebére írt, szívére békét hozott a halál. Ezt hallván, én is megnyugodtam estére; kimentem a házból, el Pilátushoz és a szinhedrinhez, jelenteni, hogy én takaríttatom el a holtat, adják ki nekem. Hogy néztek rám; ipamék és a többi álnok sadduceus!… Mindegy, én mégis ösmertem őt! Halottnak tisztességgel tartozunk, bárki volt is. – A vállamon emeltem, hideg tetemét, mintha fiam lett volna; egykor oly kedves feje sápadtan csüngött le a karomról… A saját, cseréppel rakott sírkamrám adtam neki, és asszonyom, Zsuzsanna stóraxot küldött és egyéb balzsamokat. Miért nem nyughat meg mégse a lelkem? Mit tehettem volna érte? Miért ülök itt, és évődöm nehéz gondolatokon, mikor a távoli hegyek felett már halványodni kezd az ég, és ágyasházam vánkosai várnak?

       Jó, hogy van hol keresnem enyhülést, Zsuzsanna kedves, okos szavát fogom hallani holnap és kisgyermekeim édes csacsogását.

       És legalább tudni fogom ezentúl, a világ gonoszságai közepett, hogy ki előtt hajoljak meg bensőmben. Ösmerek egy igaz embert; noha már halott.

       Ma van elseje a Massóthnak, ama félünnepek napjainak, melyeket önkéntes békeáldozatokkal kezd meg Izrael minden igaz fia.

       A korai órákban fennjártam a Templomhegyen én is. A város már reggel népes és eleven; délfelé zajlik, mint a méhkas. Töméntelen vidéki ember nyüzsög itt ilyenkor a környékről, Galileából s a diaszpóra távoli városaiból; lelkes proselyták, még kíváncsi pogányok is eljönnek. Minden utcasarkon egy csapat meredt állású római katona vigyázza a rendet; lázadástól félnek az Antónia-várban és nem ok nélkül. Ez a sokfelől összeverődött tömeg olyan itt, ős Templomhegye körül, e megsértett, százszorszent falak árnyékában, mint a kénköves por, melyhez égő kanóccal jönnek. Egy szó, egy kiáltás; és lobbanik! De figyeltem minden hangos beszédű csoportot a szögleteken, kútfőknél és kapuk előtt – nem, egyik sem őt emlegette, a tegnap megölt Galileait. Így elfeledték már?…

       Nyolc nappal ezelőtt hozsannázva kísérték ide honjabeli barátai, s a kis csapat megnőtt, sereggé dagadt végig a jerikói úton. Mirtuszgallyakat törtek és daloltak. Sokan felmásztak a szikomorfák csúcsára, hogy jobban láthassák. Bizonnyal azt hitték megint, hogy a népszabadító jő, akire mindig várnak, aki elűzze a templomrabló idegent, és felmagasztalja Jehova népét… Igen, mindig így! Esztendők óta megvan minden húsvétünnepnek a maga Galilea-beli prófétája, akit ujjongva felhoznak, és megfürösztik forró, reménykedő szeretetükben; aki csodálatos dolgokat ígér tudatlan hittel, némelyik le akarja dönteni kürtszóval a templomfalat, másik megindul a nép előtt, hogy száraz lábbal a Jordánon átvigye – s néhány nap alatt elbuknak itt. Csalódnak magukban, és csalódnak bennük, a nép elfordul és felejt… s a próféta ritkán kerül haza, elvész valami kis csatározásban a katonákkal vagy a centuriók kezére kerül. Így volt-é most is és csak ennyi volt?… De ez az ember másképp akarta!

       „Serkenj fel, Sionnak fogoly leánya!”… így zendült ma is több helyen – hallottam – a vérpezsdítő, szabadító zsoltár; pedig eltiltották ennek éneklését, mert végig Rómára lehetett értelmezni. – Hát annál inkább kiáltják; tudom, vér fog még folyni az utcán e napok alatt, nincs húsvét anélkül; hiába vélték másfelé fordítani a nép indulatát azok, kik ráuszították a názáreti férfiúra, mondván, hogy templomot, Istent káromolt. – Nem, ez a nép már nagyon is régóta vár és nagyon boldogtalan. Ama Gaulaniti Júdás lelke jár velük, ki szintúgy Galileából jött fel évekkel ezelőtt (mert onnan jő minden mégis) – lázadó hadak előtt járt fegyveresen, és azt tanította, hogy karddal és tőrrel kell az Úr ígért országát megszerezni, mert nem más az, mint: – a szabadság. Hogy Jehova népe megint úr legyen a maga földjén, mint a Hasmónok boldog aranykorában, mikor még egy volt népének királya, papja és prófétája – igazságban és bölcsességben kormányzott; dúsan virultak a szőlők, olajban füröszthette lábát szüretkor a nép, és ki-ki békén pihent fügefája alatt… De hová tűnt az aranykor? – Jehova elfordult népétől, és Gaulanitasnak meg kellett halnia sok száz jó vitézzel együtt. Öt fia a hegyekben bujdokol a zelóták kis, züllött maradék hadával; elkeseredett, kivert banditák, kóbor rablók, boldogtalan szegénylegények; fejükön kereszthalál. Hogy éhen ne haljanak, fosztogatják a szír bankárt, utazó római hercegasszonyt, megtámadják a damaszkuszi karavánt is vagy ékköves egyiptomi papok menetét; de a falvak népe pártot fog mellettök, és nem ad ki rajtok; inkább engedik, hogy kunyhóit felgyújtsák a katonák.

       „Hazafiak” – így nevezik őket, kiknek drágább még otthonuk szentelt földje, mint a templom maga. Leginkább Galilea tüzel értük. Ez a nép távol szakadva tőlük s a templomtól, melyet csak nagy ünnepen lát – mindig bőségben élt gazdag földjein, melyek dúsak –, mint Édennek csudálatos kertje vagy ama szőlők, melyekről az Énekes dalolt. Büszke és erős ifjú pásztorok népe lakik itt és gazdag, szabad parasztoké. Tán nem is a szent falak sértett méltósága fáj nekik, hanem a súlyos földadók, a vámosok zsarolása, a toronybörtönök; s a termőföldek, miket a kincstár lefoglalt; – (Uram, bocsásd meg!)… de hisz oly idegen volt nekik mindig a mi kőből épült városunk! Felejti néha ez a nép az írás betűjét s a Magyarázatok értelmezésében hanyag; sokszor tizedel találomra, és néha elhanyagolja évekig; de oly könnyen lehet lázadásra bírni szilaj hősi beszéddel; s a Messiást is fegyveres ifjú vitéznek gondolja, Gaulanitas üldözött fiait várja vissza tán.

       Ilyennek akarták-e a Názáretit is? De hiszen ösmerték… Én láttam őt közöttük szülőföldje nyárias kertjében, pálmák és mirtuszok között és a gyönyörű tavon. Egy csónak orrán állt. Jóna fiának ladikjában; a víz csendesen hullámolt körülte, és ráhullt a nap aranya; nem volt ennél békességesebb kép. Úgy láttam akkor; ez az ember nyugodt, tiszta és mindentől szabad – még hitfelei álmától is, ezt nem füstöli atyafiai lelkének földi tüze. Más lobog benne, fehérebb – a magányos égi tüzekhez hasonló. A nép pedig ott ült szemben a parton, boldog ernyedéssel, derülten a kéklő ég alatt. A gyermekek anyjuk ölében pihentek, ifjú mátkák egymás vállára hajtották fejüket, és mosolyogtak… úgy hallgatták őt. Akkor az ég madarairól beszélt s a liliomokról; a szívek egyszerűségéről, az örömről; s önmagáról, ki nyájának jó pásztora. Nem volt mindig ilyen; tudott mennydörögni és villámokat szórni; de mindig mintegy honja embereinek szívén tartotta kezét. Élték és beitták eleven igéit, mint az édes mustot vagy csurrantott mézet, és ha szólt, egyek voltak vele; – igazi galileai ember volt ez mégis! Hiszen nemcsak a hősi verekedők – de a szárnyas szavúak s a zsoltárosok hazája is ez, honnét az Énekek Éneke szállt. Forrószívűek és boldog csudákat álmodók népe. S ha kérdjük is néha irigyen kicsinyellve: „Mi jó jöhet Galileából?” – de a rabbi, ki szava élével mintegy csapdába fog, ellenünk idézvén (ahol nem is véljük), az Írást – vagy ha valaki édesen csalja szívünk a kettős fuvolán és tamburát ütvén – vagy a táncos leányzó, ki ezüstcsengős bokáját lejtve lengeti és röppen, mint a madár – mindig kitudódik, hogy mindezek Galileából jöttek hozzánk.

       A názáreti rabbi idejött; elhagyva a „kedves” tartományt; cédrusai és virágzó mandulafái közül ide, a vad szikomorfák árnyékába jött, e víztelen helyre. – De ha mégis – itt van szentelt oltára az Úrnak! – Csak itt válthatta volna magához az egész nép, a választott Izrael lelkét.

       Nem sikerült; ez történt helyette! E szörnyűség és szégyen, hogy a felbujtott nép saját vérét, egy fajtájabelit bevádolt és kiadott a római hatalomnak.

 

       Másfajta emberek azok, akikkel itt találkozott. Judea népe – szegényes és szűkszavú pásztoroké a közeli kopár sziklák völgyeiből; együgyűbb és komor, egy birkabőr ing minden köntöse – de sötét bíborszínnel és szívében a templomhoz való, keserű hűség. S a város lakója – a kőfalak közé szorított nép, minden reggel a templomi kürtök szavára ébred, látja gyolcsruhás papjait minden napján az évnek, s hallja a léviták citeráit s az ezüst kürtöket. – A papi város népe elfordult Hillel szavától, napról napra látom én – s készebb a kemény s szigorú Schammai tanához szegődni. Mert ez a híres rabbi megtiltotta a pogány pénzt, képírott kapu alatt átmenést; három nappal a pogány ünnepek előtt városaikba mennünk sem szabad már, sem őket köszönteni; és Schammai hívei azt vallják, hogy tisztátalanság nélkül senki nem adhat és nem vehet tőlük. Mi – más ítéletűek is kénytelen meghajoltunk már ezekben. Tiltják levelet írni a hét harmadik napjától fogva, mert hátha épp szombatra érkezne meg; s egy fazekat sem tolnának félrébb az napon; sőt hirdetik, hogy Schammai gyerekszülő asszonyának is szabad ég alatt ágyazott a sátrak ünnepén, s hogy szopós csecsemőjét is böjtöltette ez engesztelés napján. – Itt, ez a lélek szállja meg hát a galileabelit is, ha két hétre feljő; ők könnyen indítják meg másfajta szellemtől szívök… Most másképp lehetett volna a Názáretivel, ha úgy jön, mint Gaulanitas… talán! De nem úgy jött! Talán kevesellte a zelóták álmát; mást akart, nagyobbat, csudát mívelni az emberekkel; azt, hogy mindenki jó legyen! Tán azt akarta, hogy megösmerjék ezt a föld minden nemzetei? De kőszikla volt hite abban, amire küldetett; s azért kísérte végig, a vesztőhelyig, át minden csúfságon és gyalázaton s tán szíve keservein is büszke erő: a méltósága.

       Elejtették! Már a templomcsarnokban látszott, hogy hűlnek iránta, és nem bánják nagyon – hisz csak így foghatták meg ravasz csapdákkal ellenségei; a Róma-barát főpapcsaládok s a schammaita rabbik haragvó hada. Mert ma már sokban egyez ez a hajdanat oly ellenséges tábor – az előkelő papi nemesség s a népből származott tanítók, a farizeusok. Valóban megromoltak emezekből is sokan. A nép „vigasztalói” elfordultak tőle utálkozó tisztaságukban, s pásztor nélkül hagyják a nyájat; csak dorgálni tudnak és fenyegetni. Vagy a hatalomra hiúk, szeretnek az utcán, a tereken fényeskedni, hosszan lelógó cicithtel a ruhákon, imaszíjjal és széles táblácskákkal; fogadni a köszöntéseket, hallani, hogy: „Rabbi, rabbi!” – s megharagszanak, ha véletlenül nem kapják az első helyet a zsinagógákban. Ha böjtölnek, meggörbült vállal és hamus fejjel járnak, hogy mindenki lássa, és aggódva tizedelik a pár szem ánizst és kertük köménymagját; minden szavuk aprós tilalom és parancs, és elbírhatatlan terhet raknak a nép lelkére ezzel. – A názáreti szent sokszor támadt ki ellenök és túlontúl… mert mégis vannak igazak is miközöttünk.

       Meg akart halni! – Milyen egyedül volt; kicsiny köre is megriadt, és magára hagyta! Azt mondják, mindent megmondott nekik előre, még azt is, melyikük fogja a katonákat rejtekéhez vinni, hogy csendben, csődület nélkül megfoghassák. Egyetlen zsidó volt övéi közt, ki nem Galileában született; Júdás nevű; egy Kariotból való ember, kivel találkoztam ma itt a sír körül…

       Én nem tehettem volna úgysem érte – semmit…

       Déltájban voltam a sírnál; katonák őrzik. Hát mégis tartanak valamitől? – Mikor elhagytam a kertet, a hegy tövében, az ér keskeny, sziklás útján jött le épp az az ember, a Kariotból való, kit már Kapernaumban láttam bizalmasai közt. Ez volt, ki megmutatta őt a katonáknak, pénzért – gyalázatosan. Megbánta másnap, és visszavitte, amit adtak, de már késő volt – így beszélte Zsuzsannának egy Mária nevű asszony, kit (úgy mondják) paráznaságból váltott meg a halott próféta egy nyájas tekintete.

       Maga elé nézett ama Júdás, görcsös bot volt nála és szakálla zilált, képe halovány; mormolt valamit halkan, és nem vett észre engem; meg se látott. Keménység lepte meg szívemet – nem tudtam szánni. Vártam, míg a fordulóig leér, elébe álltam hirtelen és kiáltva: „Miért tetted, boldogtalan?”… Feleszmélt, remegni kezdett; megragadtam a vállát. „Könyörülj, uram – így zihált –, hiszen én… én is hittem neki!”

       Elbocsátottam, és felsírt bennem a szomorúság. Ez Judea-beli volt; magános és idegen a többi közt, kötött szívű és komor tekintetű; de hitt neki és hatalmának. Reménykedve tűrt, mert biztosra vette, hogy most már vége a nehéz vándorlásnak, hogy ez ünnepen, itt, Jeruzsálemben megüli végre mesterük Juda királyi székét, felöltözik dicsősége ruháiba, és bírókká teendi őket Izrael tizenkét nemzetségén. Csalódott! S most itt bódorog a sírja körül, és nem mer közelebb jönni. Szegény, megháborodott ember! Mire vár még?

       De társai, a többiek is vajon nem akartak-e már előre osztozkodni a székeken, s nem vitáztak-e a jobb oldali helyért?… Most még inkább úgy tűnik nekem, hogy minden tanítványa közt csak én értettem őt igazán. És mégis házamba zárkóztam aznap… Én uram, én Istenem!

       Nem is ő volt az első prófétáló ember, kinek beszéde megindított. Hallottam ama másikat is, ki az aszfalt-tónál prédikált.

       Mert nyugtalanság gyötört és emésztett sokszor ifjúságom óta, és nem szűnt el akkor sem, mikor műhelyem ura lettem, és házamba vezettem Zsuzsannát. Ő tiszta és szép, mint az angyalok, hű, okos és kedves; én szóltam véle már mint leányzóval, és megösmertem szívét. De ellenségeim ebben is megvádoltak a nép előtt, mondván, hogy csak nagyravágyásból tettem asszonyommá ezt a főpapi sarjat, ős sadduceus házból való hajadont. „Lám – mondották –, ihol a Hillel tanítványai is!… Úri rokonságot keresnek, hogy széket ülhessenek a sinhedrinben, és ítéljenek a nép fölött!” – Én magam sem tagadhatom, hogy az én ipam fekete lelkű ember, a kígyó Hannások barátja; kezes és udvarias a prokurátor előtt, de a tizedet ő is fegyveres templomszolgákkal, magának hajtja be kétszeresen, az alsóbb leviták eléhezhetnek miatta; és parázna szeretkezéseivel sírba vitte asszonyát, a jó és törvényben jártas Johannát. – De az én feleségem anyjához hasonló, és én sohasem bocsátanám el őt; más asszonyt se tartok kívüle, ifjú szolgálót sem fogadok a kedvéért; az én bal kezem az ő feje alatt legyen, és jobb karommal öleljem őt! – Mit tehet, szegény, rokonai kőszívűségéről; bátyjai hitetlenségéről, kik tagadják az angyalokat, keveset törődnek a prófétákkal, és nem hisznek a feltámadásban, sem az ígéretben. Nem rabszolgák ők vagy kisgyermekek – úgymondanak –, hogy csak ígéretért vagy jutalom fejében tartsák meg az Úr Törvényét! – Milyen vad felfuvalkodottság szól belőlük!… Csak az Ötkönyvet vallják és semmi mást, akárcsak Samária vegyes vérű és tévelygő, félzsidó népe. S oly irgalom nélkül ítélnek az írott szó szerint, hogy jaj volna e boldogtalan népnek, ha néhányan magamformák is nem ülnénk már benne a tanácsban, hogy irgalmat gyakoroljunk a büntetésnél, szelídséget a vallatásnál. Hisz Jeruzsálem minden köve nem volna elég a kivégzésekre naponta.

       Érett férfikorban hallgattam Johanán szavát is már néhány esztendővel ezelőtt. A kátránytermő Sóstenger partjain élt ez a szent remete böjtben és naponta való tisztálkodásban; teveszőr előkötőt viselt, gyökerekkel élt, és asszonytól tartózkodott. Hirtelen és nagy fennszóval kezdett prófétálni az ígéretről, a Messiásról és az Istenországról. Azt mondta ő is, amit Gaulanitas fegyverkező zelótái, hogy nem elég csak tétlenül várni, elébe kell menni az Istenországnak, siettetni lehet azt. De ő nem a sikát, a kurta tőrt ajánlta s egyéb gyilkot; ő a szívekért nyúlt; kemény szorítással egybe akarta markolni egész Izrael szívét. Azt mondta: meg kell tisztulni a gonoszságtól! Bűnbánatot kell tartani, megtérni, magunkba szállni! A prófétákat olvasta ez, nem a törvényt. Lelkembe villant ez az új beszéd, mihelyt hírül hozták; s az elsők közt járultam oda, hogy megmártson a szent folyó és a bűnbánat vizében. De nemcsak én; – töméntelen sokan gyűltek össze, hogy hallgassák. „Kígyófajzat – így káromolta pedig a sokaságot –, mi haszna, hogy fületekbe veszitek a Pusztában Kiáltónak szavát?…” Mint a mennydörgés járta be a vidéket az új ige. Az emberek siettek alamizsnát osztani, özvegyek jussát kiadták, az igazságtalanul szerzett vagyont visszatérítették, régi haragosok kibékültek. Egy tolongás, elevenség volt akkor egész Judea; félelem és mégis boldog izgatottság. Most… most már nem kell sokáig és hiába várni! Sokan már nem is akartak visszatérni Jeruzsálembe, ott sátoroztak Engadi völgyeiben s Masada sziklás kővárai körül, hogy közelebb maradjanak az Ígérethez… De ha megkérdezték a Messiás felől – a próféta kitért szavával, azt mondta, hogy saruját megoldani sem méltó annak. De hát mikor jő mégis és hogyan, ha Johanán csak előtte járó követ? Nem volt bátorsága egyébnek vallani magát! Vártunk; a nagy sokaság felajzott szívvel; az idő múlott. – Hatezer év óta vár Izrael, de ez a nemzedék mégis azt hitte már, hogy meglátja a Napok Öregjét csillagtrónosán; a Dániel-könyv ennek az időnek édes olvasmánya, hitvallása; hisz tán soha nem volt ily nagy szorongattatás. Johanán későbben elhagyta a vidéket, felment a Jordánon, s a Genezáretnél is prédikált; mondják, hogy a Názáreti is hallgatta őt. Egyre tovább kellett vándorolnia… Mert nem mondhatott egyebet: „Várjatok, legyetek készen!” Végre megölette az etnarka bátyja, az aljas Heródiánus, ki vérfertőző szerelemben dőzsöl atyafiának feleségével mai napig, s tegnap kacagva nézett a megkötözött Názáreti véres arcába. „Igazán te volnál a zsidók új királya? Nekem azt mondták, hogy Johanán vagy, aki feltámadt és visszajött! Noha új fejjel…”

       Johanánt megölték – gondoltam akkortájt bensőmben nagy szomorúsággal, mert lelkem mindig hajolt az ő gondolatához, hogy lélekben és igazságban kellene várni és imádni az Urat. Nem volt-é hát mégsem igaz próféta – hogy így bukni engedte az Isten? Talán tán Illés vala ő – mert írva van, hogy Illésnek kell jönni először. De semmi ilyennek nem mondta magát!

       Lelkem csak nem tudott megnyugodni megint. Láttam magam körül a szigorú schammaita rabbikat, kik titkon örvendtek is tán, hogy a nagy zarándoklás megszűnt, s a pusztai ájtatosságok. Rend volt megint Jeruzsálemben, s az ő zsinagógáik hatalma nőtt. Hallottam újra, mint tanakodnak és vitatkoznak nagy fennszóval, hogy micsoda csomó az, melyet meg szabadjon kötni szombatnapon is, hogy megbogozhatja-e valamely asszony fejkötője zsinegjét is, avagy csak szoknyája korcát? Hogy hány lépésnyire mehet el háza falától ünnepen a jó izraelita – mert bizony Schammai egy lépetet sem távolodott! Sok tüzes és haragos beszédjüket hallám afelől is, mikor kelljen a fertőzött edényt folyóvízben tisztultatni s mikor kúti vízben; s hogy a törött lábú asztal még asztalnak számítódjon-é vagy pedig puszta földnek, mely semmitől sem tisztátlanul? Hallottam azt is, hogy bizonyos igen tiszteletre méltó rabbik szörnyűségesen hangzó eskümintákat tanítnak, melyek mégis kötetlen hagyják a szívet, és alkalmatosak a pogányok megtévesztésére, mivelhogy semmi az, ha az ember a templomra esküszik, ha csak nem a templom aranyára; és semmi az is, ha az oltárra esküszik, ha csak nem az oltáron levő áldozatra… Én pedig bensőmben éreztem mindezeken a hibát, ámbár sohasem volt szavamnak olyan szárnya és ereje, hogy ezt nyilván és valamely gyülekezetben mondani mertem vagy próbáltam is volna. De szégyenkeztem, amikor sadduceus ipam sima kígyónyelvével gúnyolódni kezdett rajtunk: „A te felekezeted, fiamuram, idestova még tisztultatásnak fogja alávetni a napot is az Úr fényes egén!” – És amikor egy ő közölök való, egy papi ember akarta nagy buzgón becsukatni és tisztultatni az egész templomot, mert egy csontot találtak a Csarnokban, és némelyek úgy vélték: emberi csont (lehet, hogy samaritán csínytevők lopták be magukat az ünnepi sokasággal, hogy minket így gazul megcsúfoljanak); – akkor én magam voltam az (noha nem is főbb tekintélyű a tanácsban), aki fel mertem szólalni Hillel mesterem hajdani lelke szerint. – „Hát ugyan vajon a vízözönbeli halottak csontjai hol porladoznak; tudhatjuk-é azt?”… Majdnem bírói székembe került ez a beszéd; ha akkor asszonyom rokonaira nem néznek…

H allgattam hát, és gyakorta háborogva tűnődtem magamban. Vajon trónuson ülő hasmóni hercegként gondoljam-é Azt, aki eljövend, koronásan, aranyban és bíborban; vagy kurta tőrrel fegyverzett ifjú sikáriusnak, szép és merész hegyi rablónak, ki „úgy láttatik, mint hajnal” – vagy a fogadalmasok áhítatában, a názirság hosszan göndörödő hajfürtjeivel, böjti ruhában, nem érintve bort (még szőlős lepényhez sem nyúlván), és atyja holttestét is messze elkerülvén, nehogy tisztátalan legyen? – De sohase tudtam elgondolni oly fehér ruhás, böjttől savanyú arcú rabbinak, mentől hosszabb cicith-tel és fityegő táblácskákkal a schammaita hadból; s azt még úgy sem véltem, hogy a házasságtörő sadduceus főpapok, a Rómának hajbókolók, a népostorozók közül jövend.

       A Törvényben s a Magyarázatban kerestem békességet, és sokat, nagy buzgón tanultam a tető gyékényein ülve. „Éliásnak kell jönni előbb!” – erre támaszkodtam. Oktattam házam népét is, Zsuzsannám és két szép nagyobb gyermekem; az utolsó kis szolgálóleány is jártas a törvényben házamnál, s kapunyitó idegen rabszolgánk önakaratból metélkedvén, a közösségbe felvétetett, ünnepi asztalunknál velünk együtt ült már a pászkabárány körül. Eszes asszonyom a legfogósabb kérdésekre is megfelel, s fiam maga kérdez néha olyat, hogy verejtékezem, míg felelhetek. – És mégis… mindezekért megállhatnék-é ma nyugodtan Isten bírói széke előtt?

       A tavalyi esztendő nyarán, a templomi szolgálatra való tiszta olajak dolgában kellett elutaznom Kapernaumba. Ott láttam először ezt a prófétát.

 

       Hanyatlóra hajlik újra a nap, és én alig műveltem ma mást; bár nem tudom, kinek írom mindezeket és ki kedvéért! A nádvessző mindig kedves szerszámom volt, és a műhely odalent ma úgyis csendes; ügyes legényeim nem verik zengve a nemesércet keskeny bokaszorítókká, csengős lábperecekké, sem finom aranyfonállá, nem nyújtják a Királyi Szövőszék számára, mely túlélte a királyságot. – De talán belsőm kívánsága ez! Látni akarom írott képekben mindazokat, mik át– meg átjárnak bennem e napokban; hisz elmondhatnám magamra én is a zsoltáros szavát: „Lelkem meggörnyed bennem, Uram! Tajték tajtékot hány a Te vízeséseid zengésében, és minden hab, minden hullám énrajtam megy át.”

       ...Bár fehér színű gyolcsruhát szeretett viselni, mégsem tartozott az esszéni fogadalmas rendhez, mint Jakabról, a bátyjáról mondják. Ó, akkor… ott a gyönyörű tó, a gazdag szépségű vidék pompája közepett nem láttam én benne semmi sötétet vagy titokteljest; semmi aggodalmast vagy testefenyítőt. Inkább szabadnak és derültnek és mintegy születésétől fogva tisztának láttam. Pedig amit aznap mondott, értelme szerint a parancsok szigorúbbra fogása volt. Hogy nemcsak a „hamis” eskü vétek, hanem mindenféle csélcsap esküdözés a földre, az égre vagy a saját fejünkre. „Mert az ég az Ő királyi széke, a föld lábainak zsámolya. S fejeden nem tudhatsz egy fürtöt fejérré tenni.” – Elbámultam. Hogy szereti ez a népbeli ember az eget, a földet, s mily tiszta szívvel gondol egy gyermek hajfürtjeire! A kisfiam szőke haja jutott eszembe. Soha, soha nem mernék az Ő kerek, meleg fejére esküdni, ha százszor igazságban tudnám is magam. Aztán azt mondta, hogy az ember szemével is paráználkodhat, és hogy vétek, ha valaki minden igaz ok nélkül elbocsátólevelet ad feleségének. Zsuzsannára gondoltam, és igaznak találtam minden szavát. De később csúfolni kezdte az én felekezetemből valókat, kik tizedet adnak a kevés mustármagból és pár szemnyi ánizsból, mit kis kertjük megterem, és tizenháromszor szűrik a bort, nehogy eleven muslicát nyeljenek. Mosolygott néha egy pillanatra, és ez kimondhatatlanul kedves volt az ő komoly, szép férfiarcán; Zsuzsánna nézésében van néha valami hozzá hasonló. Nem azért gondolom… de igazán csodálatos ember volt ez.

       Látszott, hogy mindenki szereti és becézi ott, szentnek látja, és bíznak benne; hisz ő volt ott az egyetlen, ki törődött a néppel, az elhanyagolt, pásztortalan nyájjal; ki máshoz szegődtek volna? Ételt és italt csak ád e dús vidék földje még a legszegényebbnek is szinte ingyért; s a bélpoklosra is vetnek egy gyapjúinget; egy barlang is menedék az enyhe télben; de a lelkek szomjúhoznak. Mint a tavaszi kertek jó illatát, úgy szívták be az igét.

       Az asszonyok elébe tartották kisdedeiket, és ahogy ölbe fogta, meleg örömmel a melléhez szorította a kicsiny, aranyfürtös fejöket, abban nem az élet s a szerelem gyűlölete volt, hanem minden megértés és bocsánat… Hiszen Ő, a nőtlen és tiszta rabbi jól tudhatta mégis, hogy ágyékból valók, és asszonyi méhen át teremtődnek. – S az asszonyokkal is mily nyíltan beszélt; kedvesen, szégyen és komorság nélkül, nyugodtan, mint egy jó testvér. Imádták, mert azt tanította, hogy a férj paráználkodása éppúgy házasságtörés, mint az asszonyé – még ha férjetlen nővel cselekedné is. – Mérföldekre utánamentek, vele vándoroltak, hogy mossák lenruháit és a tanítványokét; s szállást és eledelt vetélkedve készítettek neki. S ő evett és ivott, amit elébe adtak, s úgy látszott, mintha nem is ügyelne a mérsékletre; – mintha neki nem is kellene arra ügyelni. Mert mégis, beszéd közben és oda se gondolva, megállt és elhagyta az evést és ivást ott, ahol éppen elég. És még tegnap is, mikor minden gonoszságot rákiáltottak, és sokan tanúskodtak ellene, senki nem is próbálta megvádolni azzal, hogy paráználkodott volna. Ez az ember jónak született; belső természetéből tökéletességre; az ő erejének nem kellett már félni a kísértéstől, sem aggóskodni, nehogy a sátán bírjon vele. Olyan volt, mint aki úr a jó és rossz felett. Ezért nem szerette a sok tilalmat és aprólékos parancsokat; a mi tisztasági szabályainkat, melyek mind gonosz természetünk zabolázására valók. De hát azt gondolta-é, hogy minden ember olyan lehet, mint ő? Nem látta-é maga körül a sok gonoszságot, Antipás parázna udvarát, Filippos elpogányult városát a fürdőkkel, arénákkal s bálványszobrokkal; és nem jár-é Tibériás Pánnak szentelt ligeteiben? De ő mosolygott a faragott képeken. Hiábavaló játékok! Eltéríthetik-é az erős lelket Egyetlen, érzett és értett Istenétől?… De vajon mindnyájan lehetünk-é oly erősek, mint ez a gyolcsruhás, mezei szent? Mindenki oly biztosan érezheti-é élete minden percében az Urat, hogy nemző atyjaként merje szólítani és említeni? – Én is eddigi életemben folyvást tanultam Jehova tudományát, és megforgattam elmémben a legapróbb ágazatig… Vagy hogy éppen a törvény szövevénye homályosítaná el szívünk?…

       Viszont másfelől – nem kisebbednék-e az érdem, ha nem kellene küzdeni az erényért?… Ezt a kérdést egyébiránt egy pogány embertől hallottam hajdan; egy igen éles elméjű római századoskatonától, kivel sokat beszéltünk a jó és rossz tudományáról a Málta felé vivő hajó fedélzetén, mert annak parancsnoka volt. Ez tisztességes és mindenben mértékletes férfiú vala, noha pogány, kiadta mindenkinek, kit mi illetett, és óvakodott a hazug szótól. Elbeszélte, hogy egykor egy kisázsiai helyőrségben felesküdött Mithrasz kultuszára, a „vidám”, szűzi és erényes perzsiai istenségre, ki a fény, ragyogás és a szándékolt jóság, az erős akarat ura. Más néven – álomtalan isten. Böjt, vízpróbák és ostorozások után lett titkos katonája, jelképül kardot, koszorút, kenyeret és szentelt pohárt kapott. Képét is mutatta az érmen; a többi bálvánnyal alighogy törődött s csak színből… Azt mondta, azóta erősen vigyáz minden tettére és szavára, mert tudja, hogy különösen gonosz hajlandóságokkal született; apja részeges és kapzsi volt, anyja egy thrák rabszolgával élt, de mindig véresre verette olyankor. – Ám ez a százados úgy hitte, hogy az ő érdeme emiatt csak annál nagyobb és dicsérendőbb…

 

       Mindegy, ma őrá akarok emlékezni, a prófétára, aki itt porlad el immár az én kertem mélyén.

       Egy követőjének atyjával evett aznap, ama Kleofásnál, kinek vámbérlete van a Via Maria nevű országúton. De én mégis utánamentem. – Meg akartam tudni, vajon az evés előtti kézmosást mint végzi: kezét vízszintesen merítve-é vagy a két tenyerét kifelé fordítva; s hogy csuklóig mártja-é vízbe kezét, mint mi; avagy könyökig, mint a Schammai szerintiek? És akkor elbámulva láttam: ő és az ifjak, kik vele voltak – mosatlan kézzel ültek asztalhoz. „Nem az fertőz meg, ami a szájon bemegy, hanem a gonosz beszéd, mely kijön rajta!” – szólt csendesen, és rám nézett, mintha eltalálta volna gondolatomat. Én pedig lesütöttem a szemem, és szívem fájt, mert már szerettem őt.

       Később betegeket hoztak oda, és láttam, mint gyógyított. Minden külön ruházat nélkül, szemforgatás és ráolvasás, avagy Salamon-füve nélkül – nem mint más ilyen falusi rabbik. Csak nyugodtan a reszketők és tébolyodottak vállára tette kezét, rájuk nézett nyílt szemekkel, és megmondta érthetőn, hogy mit tegyenek; ha pedig nem sikerült, csodálkozott, hogy milyen kevés a betegben a hit. Mintha csak a saját hitüktől gyógyultak volna! De önmagában sohasem kételkedett, erejében, hatalmában, s tán ez volt a titka. Ez az ember hitt magának tegnapig, az utolsó útig, az epébe mártott spongyáig. – És ma, a déli óra tájékán itt volt két híve: ama Jónásnak egyik fia feleségével s a Zebedeusfi, kit „Mennydörgés Fiának” hívott szeretetből; – s azt mondták, hogy még most is hisznek minden szavában, és készek volnának meghalni érette. „Aki már maga is halott...?” – kérdeztem. Ama János akkor a temetőhely felé intett kezével és azt felelte: – Mindhiába őriztetik azt, mert az Igét nem lehet föld alá rejteni… és hogy az Ige testté lőn… Kissé különösen beszélt, nem-é Dánielt forgatja ez is sokat; és nem gondolva rá már maga is, oIyformán szól.

       De bizonnyal – ez emberekben nem hamar fog elmúlni az ő emlékezete! Itt vannak még mind, nem is gondolnak menekülésre; az anyját is felhozták, ápolják, vigasztalják, mint tulajdon gyermekei. Siratják őt, de mintha várnának még tőle valamit. Az ember nem egykönnyen hiszi el, hogy az, kit lelkéből szeretett, kivel még szólt tegnap – halott volna! Nem hiszi, még ha látta is elhidegülten, még ha sebeibe mélyesztette is kezét. Nem úgy vagyok-é néha magam is e férfiú emlékezetével? – Nem tudok egyébre gondolni!

       Hogy engem mely szavával fogott meg, nem is tudom, meg sem próbálnám leírni amaz éjszakát… Alkonyat után titkon szállóhelyére lopóztam, hogy szóljak vele, mert óvni akartam Antipás haragjától. – Neki az udvarnál is voltak barátai; Menachem, a tetrarka tejtestvére és a helytartó felesége is, Johanna nevű – hivének neki. Ezektől hallottam: a herodiánus lator észrevette már a nép új kedvencét; hogy kérdezősködik felőle, és féltében a visszatért Johanánnak hiszi. – Említettem neki mindezeket. – „Az égi madárnak fészke vagyon, de az ember fiának nincs hová lehajtsa fejét…” – csak ennyit szólt halkan, mert szokott mondása volt ez, és ujjával írt a porba. – Nekem már akkor fülembe ütött, hogy „Ember Fiának” nevezte magát. Hiszen ez a Dániel könyvében – ó… a Messiást jelentő név! Már akkor úgy érezte volna?…

       Leültem ellenébe – minden húzódozás nélkül, mert jó volt nekem ott lenni. És akkor, a késő esteli órán Jóna viskója előtt, ahol a hálók száradtak – míg messze a holdfényes úton a hazatérők danája hallatszott –, a nagy csendben és békességben: levette szívemről a sok esztendős terhet, aggodalmat. Hogy volt – nem is tudom! A szavaira próbálok emlékezni. Azt mondta, hogy az ő igája édes, az ő terhe könnyű! – Semmit sem tiltott, és semmivel sem fenyegetett. „A világosságot nem szabad véka alá rejteni!” – mire is mondotta ezt? Arról beszélt, hogy szerte minden téreken és országokon el kell szélednie a „Jó Hír”-nek; s hogy minden ember felebarát – a pogány is. De semmi külső dologra nem adott utasítást; oIy közönyösnek látszott előtte mindaz, amin a mi fejünk fő, amin vitázunk és tüzeskedünk. A szív egyszerűségét és tisztaságát dicsérte minden sorsban, és úgy nézett rám, mintha ebben nem látna nálam kivetőt; noha a felekezetemről mindig szigorral szokott beszélni. – És éreztem, hogy ő nem veti meg azt sem, amiért sokan csúfolnak és megítélnek, hogy Zsuzsannámhoz módfelett ragaszkodom, és kedves, okos szavára sokban hallgatok. Tán tudta is ezt rólam – tán tudott mindent ez az ember… Holott egy ácsműhelyből indult vala ki (mesterség mellől, mint a régi híres rabbik valahányan, mert vétek a törvényből fejőstehenet csinálni) – de ez kis falucskában dolgozott, majd halász lett, ilyenek közé keveredve; – a földhözragadt szegények életét ösmerte csak. Beszédben is sokszor példázott adósságról és hitelezőkről; s tán anyja volt ama szegény asszony, kinek kunyhójában nappal is világot kelle gyújtani, hogy elgurult garaskáját megkeresse. Bizony, nem palotaházban nőtt ez, elefántcsont asztalok és byssustakarók közt; s Rómáról, a világ országairól és termesztvényeiről s a népek neveiről is keveset tudott; csak az Írást ösmerte csodálatosan s tán még álmodva is tudta. – És én, a görögül tudó, ki földeket és tengereket bejártam, ki pretoriánus tisztekkel társalkodtam Rómában – egy karavánnal eljutottam Damaszkuszig és Tyrusból magammal hoztam ama hajdani, hóbortos Ulyssesnek kalandos utazásairól szóló könyvet; – én (idősebb is lévén nála) – úgy hallgattam őt, mint egy bölcsebb és drága testvért. Egyszer – nem is tudom, miért – szerettem volna valamit tenni… megcsókolni a port lába saruja előtt. Ő a lélekbe látott, és a szívek nyelvén tudott; amit mi egész életen át hasztalan tanulunk, arra elég volt neki egy-két szó. Megmutatta nekem a békét és a tökéletes életet s hogy ez – milyen könnyű! Hiszen én magamtól sem kívánok senki másnak rosszat, még a pogánynak sem, vagy a vámosnak… igazat szólva. Miért is kívánnék? Hát csakugyan jó jóember természetétől fogva? – kérdezém magamban. – S Jehova úgy nézhet le rá örömmel, mint gyermekeire a nyájas, szerető atya…

       Ó, ha az akkori bizonyosság, hit, amaz öröm és erő megmaradhatott volna mindvégig bennem!… Nem jobb lett volna a közelében maradnom? Elhívni Zsuzsannát is és követni őt mindenütt és tanúságot tenni mellette? – Odaadnám érette tanácsbéli székemet, ha azzal feltámaszthatnám holtából… és atyám, régi jó hírű műhelyét; …de kis gyermekeimet ki nevelné fel akkor?

 

       Ma azt szerettem volna tudni mégis – és apróra kikérdeztem övéit az imént –, hogy mikor nevezte magát legelőbb nyíltan és szóval így: Messiás? Mert régebben inkább csak úgy mondta: az Ember Fia; s ezt még lehetett máshogy is magyarázni; egy más helyével a prófétának, mely inkább a föld fiát jelenti Istennel szemközt. De a nők rebesgették, mint rendesen, a gyógyult betegek, koldusok és csonkabonkák; és senki sem dorgálta meg őket érte. – Zebedeus fia azt mondja, sejtették ők is már rég; a tanítványok. – Úgy volt ez közöttük, mint egy szent, drága titok.

       Csak most szólt nyíltan mégis! Most amikor lassanként mind megharagította beszédeivel a föld hatalmasait, az erősöket és dölyfösöket; s tudta, a szegény népet könnyű eltéríteni; szétzüllik pásztorától a megkábult nyáj. Megérezte, hogy nincs sokáig maradása e világon; legkedvesebbjei előtt meg kellett még nyílnia, szóval és el nem feledhetőn.

       Az elhalt Philippos tartományába ment velük, a most oly csendes menedékváros volt utolsó pihenője: Cesarea Philippi, a fürdőkkel és szobrokkal, oltárokkal és amfiteátrumokkal ékes, rómaias város. – Megtettem én is egykor ez utat Betsaidából, Libanon és a Hermon havas csúcsai, szakadozott kopár oldalai között; amerre a szent folyó titokzatos forrásait lehet sejteni és barlangi vizek morajlását a hegyüregekben. Azt mondják, egy föld alatti hegyiút tiszta és mély tóhoz vezet ottan, mely valamennyi forrást táplálja titkon; de szombatnapon árja megáll, s elnyugszik csillagkeltéig. Még ifjan, egy karavánnal menet láttam e helyeket, Panaost is a sziklacsúcson, mély szakadékok felett; „a tornyot, mely Damaszkuszra néz”, ahol feldalolt először az ősi ének, félezer éves zsoltára a fogoly prófétának: „Lelkem meggörnyed bennem, uram…minden hab, minden hullám énrajtam megy át.” – Ott, a Pánnak szentelt mezők és ligetek között szólt utolszor bizalmasan híveivel. – „Mondjátok, mit beszél felőlem a nép; kinek tart engem?” És amikor feleltek, hogy némelyek (mint Agrippa is) Johanánnak, mások Illésnek, Jónásnak vagy más egyébnek; hozzájuk fordult: „És ti, akik ösmertek, kinek mondotok engem?” – „Te vagy a Messiás!” – kiáltott fel akkor Simon, Jóna fia, bensejéből – úgymond –, kényszeríttetve e szóra. – „Áldott légy te – így felelt –, mert nem a test mondta ezt neked, hanem atyámtól tudnod adatott. Bizony, királyok és próféták kívánták volna látni azt, mit ti szemetekkel láttok; mert akit láttok, több, mint Éliás és Jónás: az Isten fia!” – A szó elhangzott; amaz egyszerű emberek egy percig döbbenve ülték körül. – De hát nem volt-e rég valamennyiöknek királyuk, Istenük és mindenük? Nem hagyták-e el érette házukat és atyjokat és minden vagyonuk? Nem Istennek fia-é, ki úgy ismeri Őt, hogy fiúként, bizalmasan szólhat hozzá? De hisz akkor… akkor már itt is kellene lenni az Istenországnak, és megszűnt a hosszú várakozás… Hogyan – éppen most? A hegyek pedig helyükön maradtak és a folyóvizek medreikben, a gazdagok sáfárjai tovább ostorozzák a szolgákat, a vámosok rosszabbak a pogánynál – az asszonyok gyümölcsmézet főznek, a rimák lábperecekkel csilingelnek, a szolgálók dalolnak az úton, fejükön olajbogyós kosárral, s a gyermekek a Példák Könyvét tanulják. Hiszen a helytartó az idén is behajtotta hiány nélkül, képes, pogány pénzben az adót… De Ő megmondta nekem akkor éjjel, ne véljem, hogy az Istenország úgy fog jönni, mint egy szemmel látható, mint az állam; és mondani lehet: ímé, itt vagy ott!… Az Istenország a szívekben vagyon, csak jó emberek legyünk! – De hiszen ezt egy gyermek is megérthetné! Ha mindenki jó és tiszta lelkű volna önmagáért: mi hibája lehetne bárminémű államnak és kormányzatnak?… De lehetséges az úgy?

       Az ő ifjai, e tanulatlan emberek nem kérdeztek sokat; kinyílott szívvel imádták őt avítt köntösében, utak porával lepett saruiban; és szeretetük kidalolt ajkukon. De tán mégse jól értették! Mert ujjongó hitükben már osztozkodni kezdtek a Birodalom és Juda bírói székein. –„Megihatjátok-é az én poharamat?” – kérdezte akkor szomorúan, és a halálra gondolt.

       Mert most már nem várhatott és nem késhetett, ki kellett állnia a nép elé ezzel; mert aki egy lépést teszen, nem vonhatja vissza lábát a másodiktól, nem állhat meg a – keresztig. Ő tudta ezt, és emlegette is néha; bár nem a gyalázatos római keresztre – inkább a felbujtott nép köveire gondolt, melyek megölték Zakariást és annyi prófétát. Ímé, a nép tanítóitól gyűlölt, Antipástól félt, magárahagyott ember, kit saját családja is őrültnek mondott – a Nyilatkoztatással ajkán jő fel Jeruzsálembe! Tudnia kellett sorsát – és mégis jött; már nem volt visszatérés! Előrement az országúton, komoran és magánosan – míg a többiek messzebb mögötte örvendve beszélték a Boldog Birodalmat és minden gyönyörűségét; galileai volt mind, egy híján; színes képeket álmodók; az elragadtatások, próféciák és babonák népe, mely a galibákat csinálja az ünnepeken. Estére kelve, megkérdezte tőlük, miről beszéltek? Mikor hallgatva lehajtották a fejük, fáradtan és szelíden kezdte dorgálni őket, és emlegette a halált, míg sírva fakadtak; így beszélte ma Zebedeus fia nekem.

       Betsaida, Chorasin, Kapernaum megtagadták; mit várhatott a fővárostól, melyet a „próféták sírjának” nevezett? Úgy jött már, mint Isten szelíd báránya, kit virágosan visznek, hogy feláldoztassék a sokaság bűneiért. Igen, ez kellett neki, e dánieli kép; ebből vette az erőt. Miért is kelljen meghalnia? Mert a nép elámítható, mert a helytartó gyáva és Antipás kegyetlen? Ezek nem méltó okok! De meghalni így, ily nagy és isteni okból; méltónak érezte és akarta; s annak, kit atyjaként tisztelt, bensejében úgy ajánlta fel vérét, mint amely „sokakért kiontatik”. Ezért tudott emelt homlokkal megállni egyedül.

       Még egyszer, a város falai alatt úgy látszott: nyert ügye lehetne itt. Ha meg tudta volna fogni egyetlen mozdulattal az egész nép szívét. De ő azelőtt külön nyújtatta ki kezét minden egyes szívért, tenyerére véve melengette; ám itt túl sokan voltak – az egész nép és tömérdek idegen. Nem beszéddel, tanítással, erre most már nem volt idő; mutatnia kellett valamit. Dicsőségben jönni és hozsannában s hogy beteljék a próféta szava; egy szamárnak fiatal vemhén. – Meglepni a hatalmasakat a nép határtalan ragaszkodásával; nem lett volna első eset a mi földünkön. E nép maga választotta ki és kente föl magának hajdan – alacsony sorsból –, kiket Isten küldött neki nehéz időkben; s az első Makkabeus is úgy jött, ösmeretlen falusi papként a városba. – De most már – nagyon régen szolga ez a nép!

 

       Mi lett volna, ha mégis úgy történik; ha diadallal ültetik Judea trónjára, és elűzik vele a zsarnok idegent? – Megváltozott volna-é teljesen a világ képe? Nem ölték-e egymást utóbb a Hasmónok hercegei is a hatalomért? – A hegyek mégis helyükön maradtak volna s a folyóvizek medreikben, a gazdagok sáfárjai ostorozzák vala a szolgákat, az asszonyok gyümölcsmézet sajtolnak, a rimák bokacsengőkkel csábítgatnak, a gyermekek a Könyvet tanulják… Meg kellett halnia! Hogy vére tapaszték legyen, mely megfogja a házat, a Jóság építményét mindenkorig; hogy kötőanyag legyen, mely összefogja és együtt tartsa híveit; mert a halottnak való adósság örökre megmarad. És nem mondhatott magáról kisebbet vagy kevesebbet, mert úgy lenne akkor, mint Hillel atyánk s az ő nyája lettünk! – De vajon így is még sikerül-e; meg lehet-é váltani az embert?

       Atyjafiai is itt vannak most; ama Jakab is, ki mindig elítélte kóborló öccsét, mert szombatnap is vásárolt az országutakon. A Sóstenger partján nevelkedett ez, az esszéni fogadalmas rendben, megtanulta az angyalok titkos neveit, és naponta háromszor tisztálkodott. Most pedig együtt van, és elvegyülve a hívekkel, áhítatuk megszállta őt is. Bátran és hittel vallja Messiásnak öccsét, s arra vár, hogy feltámad és visszajön. Mert – azt mondják most – ezt jövendölte nekik. Némelyek úgy emlékeznek, három nap múlva lesz az, mások: hogy sokkal később. Akkor megjelenik királyi fényben, és bételik minden. – Egy új ígéret tehát?… Egy régi, immár súlyosodó ígéretet frissebbel cserélt… hát ennyi az egész?… Mert a reménység kell és örök várakozás e népnek, mint a gyermeknek? De tán minden népek szíve egyféle… az ember szíve!

       Feljönnek a csillagok! Miért üljek itt még tovább… mit gondolhatok? A sírkő némán fehérlik ott a patakon túl, a hegy falában; körülte néhány katona álmosan ácsorog.

       Miért vélem mindig, hogy az én gondom az egész világ, Izrael dolga, a jó és gonosz tudása és az emberek nemzetségei? Egyszerű férfiú vagyok, és rég nem is akarok már egyéb lenni. Elfáradtam!… Odalenn asszonyom vár estebéddel, gyermekeim kacagása és műhelyem dolga. Kicsiny körömben, valamit tán így is használhatok.

 

       Ma fel kell írnom egy különös dolgot! – A prófétának testét, ki emitt volt eltakarítva a kertem végében, elvitték a sírboltból. Simon, Jóna fia jelenté meg ma nekem, igen korai, reggeli órán. – Három asszonyszemély napkölte előtt járt volna ma itt, és már ők sem találták… A katonák nagy félelemmel siettek Hannáshoz; azt mondják, valaki álmot bocsátott rájuk, egynémely füstölőket szemökbe fújván. – Simon bizonnyal semmit nem tud róla; magából kikelve jár; egy másikuk engem zaklatott, hogy ha netalán elrejtettem volna tiszteletből amazok elől – szóljak titkon nekik, és együtt nyugovóra tegyük illendő helyen. – De én semmit nem tudok… felfoghatatlan dolog! Simeonnak és Jakabnak tudni kellene…

       Úgy tetszik nekem, ma megint csak vele kell foglalkoznom, és mindig rá gondolni; nem szabadulhatok már ettől. Mit cselekedtem én, hogy így elővesznek? Nyugvóhelyet adtam neki tisztesen, mert ismerősöm vala, és mert minden halottnak tisztességgel tartozunk. De azt mégsem szeretném, ha azt gondolnák a tanácsban, hogy elvitettem lopva, az ő ellenükre. Ipamban már úgyis forr a méreg, és majd rám jönnek sógoraim; mégiscsak vérei szegény Zsuzsannának!

       Ő azt mondja, ma éjszaka a halott prófétáról álmodott; mennyei fényességben látta. – Különös!…

       Mi is a lélek voltaképpen? Bizonnyal simább és könnyebb a testnél; láthatatlan, mint a levegő és elillanik a kéz alól, ha meg akarnám fogni. Sőt még a levegőnél is könnyebb és simább, mert a levegőt némelykor érezni lehet, szél idején; de a lelket semmikor sem lehet kézzel érezni; hacsak nem az Isten különös akaratából. Így nyithatta meg az Úr Jákobnak, Ábrahámnak és feleségének vagy Dánielnek szemeit, hogy angyalt lássanak; némelyek csupán álomban, mikor a testi szemek le vannak hunyva. – El lehet gondolni, hogy a lelket nem járja nyílvessző, se tőr vagy más gyilok, a lélekbe nem lehet szögeket ütni – elsiklik minden alól, mint a víz vagy a levegő, noha egyhelyt van a test részeivel, mintegy átjárván azokat, mint a nedvesség a spongyát. – De a nedvességet ki lehet facsarni; valamely hólyagból a levegőt kiereszteni; és akkor akár tűzben elpusztulhat az; – de ami betöltötte, megmarad, és emberi erő nem teheti semmivé.

       Egyébiránt – nem írtak-e a próféták is valamennyien a lélekről, s nem ígérték-e a jóknak feltámadását?…

       Jakab ben Zebedeus azt mondta ma, fennszóval és bátran, hogy a Messiás testét nem lophatta el senki. Hanem hogy feltámadott, amint ígérte, a harmadik napon, és bément atyjának országába. Onnét fog visszatérni hozzájuk királyi fényességben.

       Tán Zsuzsannám is ilyesmit hallott felőle már tegnap… azért álmodott…

       Való igaz. Ma van éppen harmadik napja...

 

       Egy szír kereskedő, ki Rómából jött, beszélte nékem az elmúlt esztendőben, Ádár hónapban, még Eszter-ünnepe előtt – hogy Egyiptombon megint látták volna a Phönix-madarat. Noha még kétszázötven év sem múlt el Ptolemais óta, mikor utoljára mutatkozott; azelőtt Amasis, még azelőtt Sesostris idején látták. – Ezernégyszázhatvanegy, majd meg ötszáz év volt akkor a megjelenései között. Miért jöhetett most ily hamar? – Tudnivaló, hogy pogány babonaság ez ama madárral, de csak az Egyetlen Isten mívelheti ezt is, mert akarata nélkül semmi sem történhet. Vajon nem így adja-é tudtul a világnak valaminő szándékát vagy a jövendőt; s a tudatlan pogányok mit sem értenek alatta? – Ez a tyrusi ember úgy hallotta, hogy a papok ezen mostani időszak végét jósolják ebből; hogy a hamvaiból megújuló időt, az új Aeont jött jelenteni ez a jelkép-madár, kit úgy értelmeznek, mint a visszajáró napot, vagyis a dolgok körforgását.

       Azt már előbb is hallottam, hogy Rómában a papkollégiumok szerint ez a Világév a vége felé közeledik. Az augurok azt mondják, hagy Cézár halálával letelt a kilencedik világhónap, s vele Diána ideje. Most utolsó hónap van, az Apollóé; de mivel a hónapok egyenlőtlen hosszúak, sokan minden dolgok végét várják vagy pedig a saturnusi idők visszatérését. – Egy görögbetűs tekercsen meg is van írva ez; félsekel aranyfonálért zálogban hagyta nálam egy rhodosi görög, mikor odajártam a tengerparton… Mi minden eszembe nem jut ma; bizony kevésszer forgattam pedig e hitvány babonákról szóló tanítást; de József vajon nem a pogányok álmát fejtette-é meg az Úr segedelmével?

       Visszaemlékezem egy más regére. Tiberius éveiben történt már, mondják, hagy Korfu partjai közelében egy hajó csudálatos és szokatlan szélcsendtől kényszerítve megállt. Az egyiptomi kapitány hangot hallott az Echinadi-szigetek tájékáról, mely nevén szólítá: Thammuz. És mikor a fedélzetre ment, a hang megparancsolta neki, hogy ha odább Polodesnél elmegyen, hirdesse meg fennhangon az öböl felé: a nagy Pán meghalt! – A hajós szót fogadott. És mikor a mondott partok felé kiáltott volna, erős, csudálkozással vegyes szomorúságú hangokat hallott, mintegy sóhajtást, mintha a fák, a bokrok s a part szemközti kősziklái egymásnak panaszolkodtak volna, s a szél is felfelelt fájdalmas zúgással.

       Gyerekes, balgatag mesék, tudom! De ki tudhatja; mily eszközt használ a Teremtő akarata megjelentésére? Talán valóban nagy változások, az Idők vége s a világ megújulása jő csakhamar. Sokan mondogatnak olyat, hogy csodálatos dolognak lehet még tanúja ez a nemzedék, és hogy így, ahogy most megyen, soká nem folyhat már a világ.

       „Két Idő és egy; – és egy fél idő” – a dánieli három és fél, mely éppen a szent hétnek fele; a tört hét; – ideje minden gonosznak, elnyomásnak és szorongattatásnak. Igazán most volna épp letelendő?…

       De az világosan meg van írva, hogy a Messiásnak Bethlehemben kell születni... Ámbár az sem bizonyos, hogy mindig Názáretben laktak volna ama prófétának szülei… De egy fényes csillagnak kell jelenteni jöttét. – És Illésnek mindenképpen előbb kell jönnie.

 

       Látták őt! – Többen és bizonnyal mondják, hogy látták!

       Azt is beszélik, hogy itt, a sírnál megjelent még napkölte előtt ama három asszonynak. Egy fehér ruhás ifjú képében szólt velük, nagy fényesség ragyogta be arcát; angyalnak gondolták előbb.

       A magdalai lányzó pedig kertésznek vélt valakit itten, mert megkérdezte tőle, hogy hol a test; illatos balzsamokkal akarták megkenni. De azután ráösmert egy pillanatra és szólt is neki: rabbi, rabboni! – Egyre terjed az ilyen beszéd, most már senki, senki se állhatja útját; sem ígérettel, sem fenyegetéssel… Ó – ha igaz lenne! – Ketten a tanítványok közül, férfiemberek, Emmaus felé menének reggel, és az úton hozzájuk szegődött egy idegen, a prófétákat magyarázta nekik, és megmutatta az Írásból, hogy a Messiással mindezeknek történnie kellett. Ám csak jóval később ösmertek rá; szinte már mikor eltűnt mellőlük. „A mester volt!” Azt állítják, hogy megérezték mégis mindjárt szívük repesésén; de szemük látását meghályogosította valami. – Később már úgy is hallottam, hogy látták volna mind a tizenketten, mikor együtt voltak a szállásukon egy felházban. – Itt és amott, most már mindenütt hírlik, hogy megjelent. – Én Istenem, én uram. – Itt pihent a teste – itt az én kertemben harmadnapig...

 

       Ezek az emberek nem is akarnak már visszamenni Galileába. Csak míg eladják ott kis földjeiket és minden birtokuk… Nem is akarnak gyűjteni, gazdálkodni már; a parthus háború úgyis fenyegeti Rómát … minek is – mondják, hisz mihamar eltelik az a rövid idő, mi hátra van még; és akkor újra látják urukat, megdicsőülten, csillagos palástban, a magas mennyek fellegén trónolva.

       Tehát várunk megint!… De a várakozásunk megújult, szép és friss lett, mint az újonnan aranyozott ékességek. Hiszen mi láttuk és ösmertük őt, hallottuk szavát.

 

       A letelepült község összeadta minden vagyonát, testvéri közösségben, egy-egy kenyéren élnek itt tanítványok és atyafiak. Tudtommal és akaratommal vagyon, hogy Zsuzsánnám naponta küldöz élelmet és ruhát. – Egy túl népes, kicsiny, szegényes utcában van lakóhelyük; a legöregebbek szavára hallgatnak; Simont és az idősebb Jakabot elöljáró gyanánt tisztelik. – Az asszonyaik, kik velük jöttek, főznek és tisztálnak rájok; mindannyian közösen dolgoznak, de csak annyit, hogy éhen ne vesszenek. – Zsuzsannám sokat van közöttük, és mindenkor megnyitja e „testvérek” előtt házunkat; részelteti őket mindenünkből. – A szabad időben mindig a Mesterről beszélnek maguk közt, és ma inkább emlékeznek minden legkisebb szavára, mint amikor még köztük lakozott. Bizonyos Lebbeus – ki vámos vala a Via Marison – ösmeri, és írni tudja a görög betűket, mert hivatalában írnia is kelle; ez fel akarja jegyezni emlékezetből valamennyi beszédeit és tanításait, valamint életét és vándorlásaikat. – Némely mások is gondoltak ilyenre. „Mi okért?” – kérdik a többiek viszont. – „Arra a kevés időre, ami még hátra vagyon?” – Ím hát biztosra veszik, hogy még e testi szemünkkel megláthatjuk őt.

       De János, kit leginkább szeretett, azt tanítja, hogy addig még nagy megpróbáltatásokat kell kiáltani az ő nevéért; ebben is őt követvén. Mindenre késznek látszik ez; a Mennydörgés Fia! Ő vagy mások néha elragadtatásba esnek imádság közben és látásokat látnak, prófétálnak; vagy véle – urukkal társalkodnak.

       Bizonyos, hogy a szinhedrinben máris nesszel vannak a dolgok felől, s tán figyeltetnek valamennyiönket. Ipam mostanság alig vált szót velem; ha szól, akkor is csúfolkodva.

       Ámbár közülünk egyik sem mível semmi tilos dolgot. – Mert a zsinagógában szólni bárkinek meg van engedve; s nincs vétek abban sem, hogy közülük némelyek összegyűjtik az Alsóváros vagy a távol Bezetha földhözragadt, szegény népét és tanítják a Törvényre és prófétákra. – Ők maguk minden törvényt megtartanak, tán még inkább, mint amikor Ővele vándoroltak. Jakab, az esszéni, különösképp vigyáz erre. Azt mondja: amaz Isten fia volt, de ők csak bűnös emberek; és hogy amíg vissza nem jő, és világosan más parancsot nem ád, jobb mindent megtartani. – És ebben bizonnyal igaza is van!

 

J ános itt járt ma. Hírül hozta, amit vártunk szinte, én magam legalább bizonyosra vettem már régebb idő óta, Őt és Simont tegnap megfogatta Hannás néhány templomszolgával az alsóvárosi zsinagóga előtt, s tömlöcben tartották ma reggelig. Ma kihallgatták egy bizonyos sántának meggyógyítása felől; nagy szigorúsággal tudakolván, hogy kinek nevében művelik az ilyet? Bátorsággal feleltek. – Végre is elengedték mind a kettőt; a kígyófej habozik még; nincs eléggé összetanakodva, hogy mi módon ártsanak ez igaz emberek kis gyülekezetének, hogy tegyék el útjukból a megfeszített híveit. – Bizonyos, hogy még folytatódni fog ez!

       Mi lesz velünk – mi lesz velem?

       Csak ne jönne rám még most is gyakorta a kételkedés, hogy miért nem jött Éliás előbb, mert írva van, hogy neki előbb kellett volna eljönni! Néha-néha elborulok, és mintha újra kezdődnék a régi töprengés. Hogy engedhette az Úr, a Mennyei Atya, hogy ő ily halállal múljon ki? Hisz írva van világosan: Átkozott, aki keresztre feszíttetik! – Ilyenkor elsötétül belsőm; de a testvérek vigasztalnak és bátorítanak. Arra az éjszakára gondoljak, amikor titkon szólt velem, és kezemet fogta! – mondja Jóna fia és Zsuzsannám is; erre gondolok és: hiszek. – De mit kell tennem akkor?

       Kimenni az utakra és nyíltan kiállni; odaállni a sokaság elé és tanúskodni érette? Ostor elé állni – melyet másra, büntetésül nem volt szívem soha kiróni?… Alkalmatos vagyok-e arra? Érett korú férfiember én; s ha az életemre visszanézek… Farizeus létemre papi fejedelmek rokonságába keveredtem ; hillelita létemre sokszor gyűlöltem mégis a római igát s a pogány tisztátalanságot; noha szívem mélyén nincs harag semmi jóakaratú ember iránt, és néhány eszes rómaival szívesen társalkodtam. Johanán megkeresztelt, a názáreti tanított. Aranymíves vagyok, de ösmerem a görög betűt, és utazásaimból idegen nyelvű könyveket is hoztam. – Ez mind bennem vagyon; lehetek-e én így erős ember, kinek hite kőszikla, reménye örökzöld sudár cédrus? Az erősnek csak egyfélét szabad gondolni, tudni és vélni; olyanná lenni, mint e csudálatos galileai halászok, mint Jóna fia s Zebedeusé. De hogy lehetnék én olyan? Mindig küszködtem, tusakodtam – „minden hab, minden hullám énrajtam megy át”…

 

       Ó, tavasznak minden gyönyörűsége, virágok hava – ős Khidron völgye, s te nagynevű Szentély csudálatos oszlopaiddal s a híres faragott cédrusokkal! – Ó, házam veretes kapuja, műhelyem tekintélye s a kösöntyűk éke, melyek új mustráját értelmes kezem gondolta nemes aranyba!… És gyönyörű Zsuzsannám és fiaim, kik majd felnőnek!… Mennyire szeretem én az életet a földön, melyet a mi Urunk Istenünk ad nekünk!

       Vajon hosszú öregséget várhatok-e? Apám karjaimban halt meg, s anyámat híven ápolta Zsuzsannám; hátha még hetven évet is élni enged az Úr. – Ennyi idő alatt tán még többet lehet az igazságért cselekedni, mintha valaki balgán megöleti magát másnap virradóra, mint az áldozati kos – s harmadjára elfelejtik…

       De azért mégis a gyöngeség beszél belőlem, tudom! Hiszek a feltámadásban, hinni akarok a feltámadásban – de nincs erőm mindent végigcselekedni. Mit tegyek? Én nem ihatom ki az ő poharát.

       De mégiscsak én voltam az, József, az Arimathiai, ki első nyugvóhelyet adtam elkínzott tetemének; s míg áll a világ, míg jár a nap, s fordul a hold, mindig lesznek majd ilyen Józsefek. Segíteni fogom ezentúl is a testvéreket és titkon támogatni; jó ember akarok lenni, és megfogadom, hogy ezentúl a pogánytól sem veszek kölcsönért kamatot. Kivánt-e egyebet Ő is tőlem? Nekem nem mondotta, mint ezeknek, hogy meg kell halnom érette! – Ő ismerte az embert, és szerette gyöngeségében is, és kinek-kinek szívéhez szabta terhét. Mostantól fogva tudom legalább, ki előtt kell titkon leborulni!

       Ámde Zsuzsanna azt mondja: ki tudhatja? Hátha?… Hogy csak egy pillanaton múlhatik, és az emberbe úgy száll az erő, mint az égből hulló láng. – Egy perc, egy elragadtatás hőssé tehet, és akkor mindegy minden, az ember megy, és nem kérdi… fájdalom, öröm, sebek és halál mintegy észrevétlen múlik le róla… Meglehet! Zsuzsánna jobban érti ezt, s tán lehetne úgy is, s nem oly hosszú az út odáig… de kis gyermekeinket szeretném fölnevelni előbb!