Az Aranykéz

Az Aranykéz szerző: Lovik Károly

Rápolty már tizenkét éves korában szerelmes volt Zsuzskába, a későbbi feleségébe, azzal a makacs, titokzatos és mélységes gyerekszerelemmel, amely mint egy elsüllyedt város harangszava egész életünkön titokzatosan rezeg végig. Rápolty tizenkét esztendős korában ugyanaz a komoly, szorgalmas és megbízható ifjú volt, aki később e három képességből mindazt kibányászta, amit belőlük ki lehet bányászni; szerette a könyveket, a magányos órákat, az elmélkedéseket, hitt a vallásban, a hivatásban és az igazság diadalában. Zsuzska lelke mindennek az ellenkezője volt: hiú, fölületes, gyorsan lelkesedő, gyorsan kétségbeeső, kényelmes és megbízhatatlan; a könyvek közül csak a verseket kedvelte, szívesen hallgatta a bókokat, rajongott a zenéért, és órákig tudta egy nyári éjszaka nagy csillagjait elnézni.

Egy este hármasban tértek vissza a majálisról: Zsuzska, Rápolty és egy Titusz nevű diák, aki egy iskolába járt Rápoltyval. Titusz nem tisztelte a szerzett jogokat, és kihívóan udvarolt a tízesztendős Zsuzskának, aki, jóllehet az idő hűvös volt, folyton legyezte magát, és lassan emelte föl és csukta le nagy szempilláit. Mindez a tizenkét éves Titusznak szólt, aki nagy lépésekkel haladt az út szélén, és titokzatos rablótörténeteket mesélt.

- Ha pedig elkészülök a vizsgáimmal - szólt ünnepélyesen -, leutazom Fiuméba, és jelentkezem az Aranykéznél megbeszélés szerint pont éjfélkor, a világítótoronynál.

- Ki az az Aranykéz? - kérdezte Zsuzska negédesen.

- Az Aranykéz a nagy, fekete kalózkirály, akit már huszonnégy esztendő óta hasztalanul üldöznek az összes sónerek. Hajójának csomósebessége oly nagy, hogy még az angolok sem tudják utolérni, ezenkívül a hajót tizenkét alumínium ágyú védi, és van egy titokzatos csavarja, amely akkora örvényeket tud csinálni, hogy körülötte a víz kilométeres távolságban járhatatlan.

Zsuzska szeme csillogott.

- És hogy kerültél össze Aranykézzel? - kérdezte félénken, és közelebb húzódott Tituszhoz.

- A titkos ügynöke révén.

- És ki az?

- A púpos sírásó fia - felelte Titusz, és a sötétségben gyorsan és ügyesen megcsókolta Zsuzska kezét.

Rápolty mindezt csöndes megvetéssel hallgatta. Tudta, hogy Titusz hazug természetű, ezt az iskolában évek óta megszokta, de amikor most vetélytársa odáig merészkedett, hogy megcsókolja Zsuzska kezét, nem állta tovább, és fölemelte szavát.

- De Titusz - szólt, és haragjában majdnem sírni kezdett - hiszed-e mindazt, amit itt elmondasz? Hiszed-e?

Titusz fölháborodva állt meg. Fél fejjel volt nagyobb Rápoltynál, ez följogosította arra, hogy gúnyosan és fölényesen mérje végig ellenfelét, és az ökölre bízza a vita eldöntését. Mindjárt neki is készült, ledobta a földre a kabátját, és föltűrte a piros Garibaldi-inge ujját. Rápolty, akinek erejét az igazságérzése megkettőzte, követte a példát, és vívóállásba helyezkedett.

Már-már megindult a harc, mikor Zsuzska fölsikoltott, és Titusz vállára borult.

- Nem, nem engedlek bántani! - szólt, jobb karját magasra emelve, ahogy egyszer a nyári színházban látta. - Csak az én testemen át!

A harc sorsa ezzel eldőlt. Rápolty behúzta a fejét a nyakába, és az első fordulónál eltűnt, Titusz pedig továbbfolytatta a borzalmas történetet Aranykézről meg a fekete kalózhajóról, amely huszonnégy év óta bolyong az óceánon, és napéjegyenkor megholt emberek lelkét szállítja át a Fehér-szigetre.


Rápolty ezen az éjszakán nem aludt, hanem a holdvilágba bámult, és a Zsuzska lelkét bontotta részeire. Tisztán, biztosan látta maga előtt a leány lelkét, olyan tisztán és biztosan, ahogy csak gyerekkorunkban tudunk a más ember bensőjébe belepillantani. Mint a kert öreg szobrai az erős holdvilágban, oly világosan rajzolódott le előtte a szerelmese jelleme, hiúsága, megbízhatatlansága, gyöngédsége, de egyben, mert nemes gondolkodású volt, meg is bocsátott neki. Valószínű, elmélkedett magában, hogy minden nő ilyen; nagybátyja, aki, ifjúkorában tiszt volt a Mincio partján, mindig megvonta a vállát, ha asszonyokra fordult a szó, és Rápoltynak eszébe jutott a dal a Rigoletto-ból, amelyet a nagyanyja papagája reggeltől estig énekelt. Az a pár színdarab és regény, amelyet ösmert, megerősítette hitét: az asszony törékeny portéka, finom játékszer, arany nádszál, amely cél nélkül hajlik jobbra, balra az élet viharában. Titusz bizonyára ösmerte a nőket, azért hazudott Zsuzskának Aranykézről, ezzel hódította el a szerelmesét. Mit tegyen hát? Vívjon éjféli párbajt Titusszal? Vagy bocsásson meg neki, és vonuljon el a világ elől egy barlangba, mint a régi egyházatyák? Rápolty hajnalig töprengett, és végre az ablakpárnára hajtva könnyáztatta arcát, aludt el.


Ettől az éjszakától kezdve Rápolty kettős életet élt, az egyiket a maga számára: okosan, higgadtan, becsületesen, férfiasan, a másikat Zsuzskának, az ő könnyű és fölületes lelkéhez alkalmazkodva, az ő ábrándjaihoz, törékeny világfölfogásához simulva. A maga világában minden egyszerű és könyörtelen volt, Rápolty már gyerekkorában tudta, hogy az élet kötelességekből áll, hogy minden lépésért meg kell küzdeni, hogy az igazságnak végre győznie kell; a Zsuzska benső életéből azonban e vasgyökerek hiányoztak, és tarka lepkéknek, könnyűvérű színeknek, a mosoly és a hiúság apró játékainak adtak helyet. Ezzel a furcsa kis lélekkel csínján kellett bánni, ez nem érett meg az élet nagy küzdelmeire, nem látta a zord különbségeket a jó és rossz, az igazság és a hamisság között, nem érezte a felelősség nagy súlyát, nem volt kedve a földi árnyakkal megbirkózni. Zsuzska csak mosolyogni, dalolni és táncolni tudott, a látszatot többre becsülte a valóságnál, és bizonyára össze is roppant volna az első nagy csatában. Gyermek volt tízéves korában, és talán gyermek marad az egész életen át, akit a sors végesnek és mosolygónak teremtett, és aki az életből nem volt egyébre kíváncsi, mint annak ragyogó fölszínére. Meg lehetett-e ezért ítélni?

- Istenem, ő csak nő - szólt az ifjú Rápolty, és jól megjegyezte magának Aranykéz tanulságát.

A Titusz esete rövidesen és zordul intéződött el. Titusz megbukott a vizsgán, és ekkor az apja beadta inasnak a fűszerkereskedőhöz. A fiumei kirándulás így elmaradt, és Titusz reggelente szigorú arccal söpörte föl a fűszerkereskedés padlóját. Zsuzska első nap rémülten nézett rá, amikor kék babos kötényében cukrot és kocsikenőcsöt hozott nekik, de aztán mosolyogva vont vállat, és visszatért Rápoltyhoz, akinek nem kellett vizesnyolcasokat rajzolnia, és aki meg is változott utolsó találkozásuk óta. Míg azelőtt a szerelmes Rápolty történelemről és földrajzról beszélt neki, és mint az élet legfőbb céljáért, a hitoktató ásványgyűjteményéért rajongott, most virágokat lopott Zsuzskának a líceumi kertből, és verset írt hozzá Daphnisz kővé változásáról. Zsuzskának ez a vers igen tetszett, és sohase tudta meg, hogy e költeményt Rápolty a tisztes Faludi Ferenc jezsuita atya műveiből lopta ki.

Így telt el az ifjúságuk, és a gyermekkor szerelme nem szűnt meg akkor se, amikor Rápolty az egyetemre került. Most is szerette Zsuzskát, mint tizenkét éves korában, de nem feledte el, hogyan kell Zsuzskával bánni; és féltékenyen őrizte a titkos kulcsot a szíve mélyén. Megmaradt szorgalmas, megbízható diáknak, hidegen, pontosan teljesítette a kötelességét, makacsul küzdött az élet nagy céljaiért, de ha Zsuzskával beszélt, mindig eszébe jutott Aranykéz, és nem bocsátotta be a leányt a maga hűvös, könyörtelen világába. Zsuzska számára neki, az igazság barátjának, mindig volt valami színes hazugsága, hol egy bók, hol egy figyelmesség, hol egy regényes helyzet, egy rajongó vallomás, egy titkos csók, és Zsuzska boldogan tűzte a keblére ezeket a virágokat, amelyek üdévé és illatossá tették az ifjúságát. Rápolty néha napokig éhezett, hogy Zsuzskának Budapestről ibolyákat rendelhessen, és egyszer egy egész évig tanította a pékmester fiát ábécére, hogy a Zsuzska névnapjára cigányokat hozathasson a szomszéd városból.


Huszonhat esztendős korában Rápolty nőül vette a huszonnégy esztendős Zsuzskát. Mikor a mézeshetek, amelyeket a tengerparton töltöttek el, véget értek, Rápolty szükségét látta, hogy levesse álarcát. Egy este elmondta Zsuzskának anyagi helyzetüket, okosan, férfiasan, őszintén. Nem, nem voltak gazdagok, ellenkezőleg: Rápolty tanári jövedelme alig volt elég, hogy egy ember szerényen megélhessen belőle. El kellett tehát kezdeni az élet küzdelmeit, le kellett mondani a cigányokról, a színházról, a virágcsokrokról, a selyemszalagokról, a tánccipőkről, és Zsuzskának, aki néha délig szeretett heverészni az ágyban, korán kellett fölkelnie, mert csak egy cselédet tarthattak. Minden másnak ígérkezett, mint odahaza; a báli ruhát a legjobb lesz eladni, és a szalongarnitúrán okosabb rajtahagyni a vászonborítást: majd ha egyszer jobb sorsban lesznek, akkor újra hívhatnak vendégeket.

- És mikor lesz az? - kérdezte Zsuzska félénken.

- Tíz év múlva! - felelte Rápolty öntudatosan, és összeadta egy elhasznált levélborítékon a várható korpótlékjait. - Tíz év múlva, de ha gyerekeink lesznek, akkor, nos, akkor talán húsz évig kell várni, Zsuzska!

Zsuzska nem felelt.

- Igen! - szólt Rápolty, nagy lépésekkel járva föl és alá, és azt érezte, hogy fiatal, erős, egészséges. - Sok küzdelem vár ránk, de érzem, hogy győztes maradok! Ez az élet: küzdeni, megroppanni, megint fölemelkedni, és sohase csüggedni! Nos, van kedved hozzá?

Zsuzska ijedten bólintott, de arcáról lerítt a félelem; egyszerre a könnyei patakban eredtek meg.

- Ah! - szólt csüggedten. - Nem hittem, hogy ilyen szegények vagyunk!

Rápolty meghökkenve nézett a feleségére. E percben mintha nem a szép, illatos Zsuzska ült volna előtte, hanem egy megtört asszony, akinek az élettől már nincs mit várnia, aki elkészült az erejével, a reménységeivel, a bizodalmával. Szeméből kihúnyt a fény, az ajka elsápadt, és egy hajfürt szomorúan csüngött le a homlokáról a szájáig. Egy perc alatt évekkel öregedett meg, és a válla lassan fölfelé emelkedett.

"Nem hittem, hogy ilyen szegények vagyunk" - Rápoltynak eltűnt a homlokáról a büszke vonás; az ajkába harapott, és elhallgatott. "Nem hittem, hogy ilyen szegények vagyunk." A falon az alkonyati fényben hirtelen megjelent az Aranykéz, és titokzatosan emelte föl a mutatóujját. Igen, ez még mindig a régi Zsuzska volt, aki az életet csak a fölszínéről ismerte, és aki irgalmatlanul összetört az első szélviharban, nem: már az első zord szellőben.

Nem beszéltek többet a dologról; az asszony próbált belenyugodni a sorsába. Megadással kelt föl reggel hatkor, egész nap fájt a feje, türelmesen viselte az igát, de házasságuk első évében egy furcsa vékony ránc képződött a homlokán, amely mintha az elmúlt élet határmezsgyéjét jelentette volna.

Esküvőjük első évfordulóján Rápolty egy nagy csokor rózsával lepte meg Zsuzskát.

- Nos, kiálltad a próbát - szólt mosolyogva, de a szíve mélyén éles fájdalmat érzett -, és most már minden megint rendben van: az én Zsuzskám megmutatta, hogy erős, okos és jó tud lenni; a próba ím, véget ért! Lásd az életet újra vidámnak, boldognak, könnyűnek, és maradj az én dalos madaram, aki jókedvűen ugrálsz ágról ágra.

Zsuzska szeme fölragyogott.

- Igen - folytatta Rápolty -, minden megint úgy lesz, ahogy volt, leszedheted a bútorokról a takarókat, ezentúl két cselédet tartunk, és estére vendégek jönnek, és íme, két jó helyet is béreltem a színházban. A próba véget ért! - tette hozzá erőltetve.

Zsuzska az ura nyakába borult, a szíve fölnevetett az örömtől.

- Ó, hogy szeretlek! - szólt könnyezve, és szemében kigyúlt a régi fény, és tekintete a falon lógó tükröt kereste.


Rápolty ezóta véres verejtékkel kereste a pénzt. A fizetéséből nem tudott megélni, ezért elvállalta a dohánygyári igazgató két fiának a tanítását, és éjjelenként különböző szakmunkákat végzett a villamos vállalatnak. Az egészsége megroppant ugyan, de azért még győzte; csak néha, hajnalban roskadt össze, és ijedten gondolt rá, hogy szükségünk van valakire az életben, akivel megosszuk a gondjainkat, aki nemcsak mosolyogni, de sírni is tud velünk. De ki legyen az? Zsuzska csöndesen aludt a szomszéd szobában, és az arcképe, amely mint tündérkirálynőt ábrázolta egy jelmezes estélyen, titokzatosan mosolygott le a falról. Szép volt, szebb és virulóbb, mint valaha, ő volt a legszebb asszony az egész megyében, és Rápolty maga elé képzelte, amint kivágott ruhában áll a báli terem közepén, amint a nevetése könnyen, játszva siklik el a virágok, fehér vállak és a falikarok lángocskái között, és a tekintete szelíden jár végig a lovagjain. Ez a mosoly szinte testté alakult át, egy nagy, viruló orgonaággá, amely végighúzódott az utcán, a városon, és most tétova árnyékot vetett a falra.

- Ó, hogy szeretlek! - szólt Rápolty csüggedten, és a homloka ráborult a tervrajzokra.

Rápolty ezután már nem nyitotta meg a felesége előtt a lelkét, és kettős élete, amelyet gyermekkorában kezdett élni, biztosabb és hazugabb volt, mint valaha. Küzdött, kész volt az utolsó leheletéig küzdeni, hogy győztes maradjon a csatatéren, nem volt hatalom, mely legyűrhette volna, de mindebből Zsuzska mit sem sejtett, és Rápolty sohasem árulta el magát. Bár érezte, hogy az idegei egy nap meg fogják tagadni a szolgálatot, mosolygott, az ölébe vette a feleségét, és arról mesélt neki, hogy idővel gazdagok lesznek, házat vesznek maguknak a tengerparton, és akkor csak egymásnak, a boldogságnak, az apró örömeiknek, a két kisleányuknak fognak élni. És Zsuzska nevetett, összeborzolta ura furcsa szakállát, és egy kis pónifogatról beszélt, amilyenre már régen vágyott, és amely mint a gazdagság és az előkelőség titokzatos jelképe lebegett előtte. Rápolty is nevetett, megígérte a fogatot - de valahányszor reggel az iskolába ment, mindig betért a homályban úszó nagytemplomba, leborult a mellékoltár előtt, és ima helyett mélyen, fájdalmasan fölsóhajtott.


Tízévi házasélet után Zsuzska elkezdett betegeskedni, és télen az állapota aggasztóra fordult. Egy este behívta az urát, és így szólt hozzá:

- Én érzem, hogy meghalok, és elbúcsúzom tőled! Áldjon meg az Isten, és ne felejtsd el a te Zsuzskádat.

Rápolty szólni akart, de a felesége fölemelte fehér kezét, mosolygott, és tovább folytatta:

- Egy dolgot ígérj meg - mondta, és hangja hízelgővé vált, mint amikor egy új ruhát, egy új ékszert akar kicsalni a férjétől -, egy dolgot ígérj meg: ne hagyj a földben elporladni! Ah! Úgy félek a férgektől, ugyebár, ígérd meg: sírboltot építtetsz a földi maradványaimnak. Ezt meg kell fogadnod, és minden vasárnap virágokat fogsz hozni, és leteszed a vasajtó elé. Én pedig föntről le fogok nézni, és Zsuzska nem fog aludni tudni, ha megfeledkezel a virágokról.

- És milyen virágok legyenek? - kérdezte Rápolty, és az ágytakaróra hajtotta le fáradt fejét.

- Ibolyák és pipacsok - felelte Zsuzska, és megsimogatta az ura homlokát. - Boldog voltam veled, nem fogom elfelejteni, hogy mindig igaz voltál hozzám.

Elhallgattak.

- És mit fogsz csinálni, ha meghalok? - kérdezte az asszony hirtelen, és tágra nyílt szemmel nézett Rápoltyra. - Mit fogsz csinálni?

- Zsuzska - felelte az ura könnyeivel küszködve -, én bizonyára utánad halok.

Az asszony félénken mosolygott. Tudta, hogy ez csak bók, és Rápolty tovább fog küzdeni a gyermekeiért, de az utolsó figyelmesség, az utolsó hazugság jólesett neki, és ujjai óvatosan cirógatták meg a férfi furcsa szakállát.


Rápolty megtartotta az ígéretét, és sírboltot építtetett Zsuzskának, fehér márványból, amelyet rózsaszínű kőrózsák szegélyeztek. Uzsorásoktól kérte kölcsön a pénzt; és hogy alapja legyen erre a kölcsönre, még egy munkát vállalt, egy szakmunka szerkesztését, amelyért ívenként tizenöt forintot fizettek neki. A síron minden vasárnap ott feküdtek a kacér ibolyák, a mosolygó pipacsok, és Zsuzska a magasban halkan fölkacagott, és Rápoltynak úgy rémlett, hogy kiterjeszti fölötte a kezét: egy finom, karcsú aranykezet, amelynek fénye bevilágított a sírbolt mélyébe. A két kislányuk - két szakasztott szőke, fekete szemű Zsuzska - türelmetlenül állt mellette, és nem értette a dolgot.

- Mesélj inkább valamit! - nógatták az apjukat, és tarka kavicsokat kerestek a sírbolt körül.

- Igen, igen... - felelte Rápolty, és megigazította a virágokat, és a kezével elsöpörte a sárga leveleket a lépcsőről. - Mindjárt mesélek, bogaraim.

Az út a hegyoldalon át vitt haza a temetőből. A két gyerek kifáradva a sok járástól, nyűgösködött, az egyik meg is fázott, és köhögni kezdett.

- Mesélj hát valamit! - szólt a nagyobbik, és megrángatta az apja kabátját.

Rápolty megsimogatta a homlokát, amely még most is olyan forró volt, mint a felesége temetésekor. Mit meséljen? A szíve tele volt gonddal, keserűséggel, az ő egészsége is megroppant az évek folyamán, és ha néha fölsóhajtott, a melléből olyan hang tört ki, mint egy megkínzott verébé. Szeme előtt a Zsuzska aranyhaja összekeveredett az uzsorások sárga váltóival, a villamosművek tervrajzaival, a magányos éjszakák árnyékjaival, a hajnali homályban úszó templom barna oltárképeivel.

- Mesélj hát! - szólt a kislány zsarnokoskodva.

- Igen... - bólintott Rápolty szórakozottan, és végighúzta kezét a szakállán. - Tudok egy szép mesét, de nem szabad köhögnöd, csak úgy mondom el, ha megígéred, hogy nem köhögsz. Tehát, hogy is volt csak? Igen: volt egyszer egy kalózkirály, akit huszonnégy év óta hiába kergettek az összes sónerek. A hajóján fekete zászló lobogott, és a hajó olyan gyors volt, hogy senki se tudta utolérni, azonkívül volt egy titokzatos csavarja, amely akkora örvényeket csinált, hogy körülötte a víz járhatatlan volt. A kalózkirály tetőtől talpig fekete volt: a szakálla, a haja, a ruhája, az arca, még a szeme fehérje is koromfekete volt. Aki ránézett, az elkezdett reszketni, és a kalózkirály neve ez volt: Aranykéz!

A két kislány megszeppenve és boldogan húzódott Rápoltyhoz.

- De szép! - szólt a nagyobbik negédesen. - Ezentúl mindig mesélj a kalózkirályról.

- Aranykéz! - bólintott hálásan a kisebbik, és elfojtotta a köhögését, és félénken csókolta meg Rápolty ujjain a fekete kesztyűt.

 

A keresztúton

Az északról és délről jövő postaút közel Bécshez, Sankt-Pöltennél találkozott, s innét együtt ballagott Szent István hamuszürke tornya felé. Téli alkonyaton a két postakocsi egyszerre érkezett az állomás elé. A lovak gőzölögtek, az aranypaszomántos legény minden ok nélkül trombitált bele a ködbe. A postamester hósipkában, karmantyúval a lépcsőn állott.

Az egyik kocsiból hölgy szállott le, piros, prémes bunda volt rajta, s a fején lengyel sapka. Ez az utas Bibiani úrnő volt, az olasz balett csillaga, aki Innsbruckból jött, ahol negyednapja elkártyázta az utolsó krajcárját. Egyelőre a komornája segítette ki a bajból. A táncosnő arca ragyogott, az úton jól kialudta magát, most úgy rémlett előtte, mintha az innsbrucki kalandot álmodta volna. A gavallérja alakja könnyű párának tetszett. Bolondos német lovag! Eljátszotta a pénzét, az aranyóráját, gyémánttűit, szagos vizeit, két komornyikját, hintaját, okuláréját, becsületét. Aztán a signora próbált helyette szerencsét, hátha vissza tudná nyerni a sok tarka holmit, hiszen kár lenne értök, de nem sikerült, ő is otthagyta a fogát. Hova lett a gavallér? Eltűnt? Ej, jobb is, elég volt ebből a portékából - gondolta magában a signora. - Egy tapasztalattal több, a kártyások sem érnek semmit. Sőt, a férfiak általában mind, a szerelem, a csalódás, a fölkiáltójeles levelek, a kétségbeesések, az eskük, a pisztolygolyók nem érnek semmit.

- Lovam csak reggel lesz - szólt a postamester -, szobám azonban van.

A signora mosolygott. A másik utas, aki most cihelődött le a délről érkező, narancssárga kocsiról, nem nyugodott bele ilyen könnyen a helyzetbe.

- Ha nincs kocsislova, én majd belovagolok Bécsbe - szólt, és egy ménkő nagy kardot húzott ki egérszürke kabátja alól.

Ez az utas tehát tiszt volt. Volt, csakugyan volt, éppen hétfőn küldték nyugdíjba. Miért? Asszonyhistória miatt. Ez már a tizedik kalandja volt, amely bajba vitte. Az első a kadétiskola lapjára tartozott (az ismert profósz-kisasszony), az utolsó a halszagú olasz stációéra, ahol az ezredes felesége tetszett meg neki a vidám markotányosné helyett. Hol bezárták, hol pretereálták, hol megvágták, hol kifosztották, most aztán betelt a mérték, mehetett haza mocsaras, nyírfás, magyar szülővároskájába. Mit fog ott csinálni? Gazdálkodni és verseket írni; a katonák akkoriban sok verset írtak.

- Hátaslovam - szólt a postamester -, az sincsen. Az utolsót tegnap ették ki a farkasok a rendőrfőnök alól.

- Akkor az ön hátára teszem a nyerget - mondta a katona szigorúan.

- Ej, chevalier - méltatlankodott halkan a táncosnő, majd bement a házba, amelynek teteje tele volt zúzmarával és jégcsapokkal, akárcsak karácsony éjszakája lett volna.

- Excusez! - dörmögte a katona, és ő is bement a házacskába.

A szálában szaporán égett a tűz, a cselédek cinkkandelábereket raktak az asztalra. Egy roppant sárgaréz vízforraló üzletszerűen pöfögött. A signora letette a bundáját, a tiszt is. Leültek, és egymásra néztek. A katona végigsimította fehér frakkját.

- Signora Bécsbe megy? - kérdezte olaszul, mert tudott ezen a nyelven, eleget szolgált Milánóban, a Fekete Borzhoz címzett laktanyában.

- Igen, Bécsbe, hála az Istennek, Bécsbe.

Csönd.

- Én is Bécsbe megyek - folytatta a katona - onnét pedig tovább, a penzióba. Ezt az asszonyoknak köszönhetem! Az asszonyoknak! Különben, nem vagyok jó társalgó, bocsánat!

- Akkor hát inkább én kérdezek, és ön felel - indítványozta a táncosnő.

- Igenis!

- Mért haragszik az asszonyokra? Oka van rá?

A katona kelletlenül nevetett.

- Mert mind megcsalnak. Ez furcsa dolog, három hétig bolondulnak értem, aztán egyszerre, minden ok nélkül cserbenhagynak. Miért? Nem tudom az okát kifürkészni, azt hiszem, nem tudok velük bánni. Vagy gyöngének, vagy ostobának tartanak. Lehet az is, hogy túlságosan dohányszagú vagyok. Szóval valami hibámnak kell lenni. De most vége, hála a papnak, vége, hazamegyek a falumba, és gazdálkodni fogok, meg verseket írok. A szerelmet, bizony mondom, nem ilyennek képzeltem!

Bajuszáról leolvadt a zúzmara, arcáról eltűnt a dér okozta zsíros pirosság. A vastag szemöldök alól - micsoda meglepetés! - két nefelejcskék szem bújt ki egyre jobban és jobban.

A signora nevetett.

- Ha szabad kérdeznem, tulajdonképpen milyennek képzelte ön a szerelmet?

- Milyennek? Istenem! Valami szelíd dolognak. Mondjuk, az ember valahol, az isten háta mögött van állomásban, aztán egy este levelet kap messziről, és azt a levelet a frakkja alá teszi, aztán a csatába megy, és a levél a szívén fekszik. Avagy megsebesül, lázban forog, hideg ispotályban, aztán egy reggel arra ébred, hogy finom női kéz simogatja a véres haját. Vagy az ember a karosszékben ül, és az ölébe borítja a sublót tartalmát, hervadt virág, tarka szalag, kotillonordó, táncrend, egy ócska selyemcipő s hasonló dőreségek akadnak a keze ügyébe. Ilyen az igazi szerelem, gyermeteg és barátságos.

A signora még nem találkozott ilyen furcsa katonával. Sőt talán ilyen furcsa emberrel sem. Száztizennégy kalandja között akadt mindenféle: iszákos, verekedő, ábrándozó, fukar, pazarló, hóbortos, irgalmatlan, ostoba, fecsegő, római karakter, adóbérlő, hitoktató, hamispénzgyártó, de ilyen katona, aki hazautazik verseket faragni, aki a kályha mellett a kotillonordókat nézegeti, még nem. A szerelem mint egy zenélőóra dallama csendült meg fülében. Egy kis millefleurs-illat, a falon néhány papírrózsa, az égbolton rózsaszínű bárányfelhők, ez nem is csúnya dolog. Semmi eskü, semmi zokogás, kétségbeesés, a poklok kapujának döngetése, pisztolyok durrogása, semmi becsmérlő búcsúlevelek, átkozódó, elhagyott menyasszonyok; ez a katona nem is olyan ostoba, amilyennek ismeretségük első pillanatában hitte, amikor a postamestert föl akarta nyergelni.

- És milyenek voltak valójában a szerelmei? - kérdezte a hölgy, és a karosszék szögletébe húzódott.

- Párbajok, mellőzések, gorombaságok, áthelyezések, felbőszült férjek, zokogó apák, bősz hitelezők: ezek a végeredmények. Csatazaj, mintha a világ sorsa függne tőle, hogy egy szegény bakahadnagy kinél hogy boldogul. Rettenetes nekikészülődések, riadó, a cakompakk megmozdulása, a katona nekiindul, jön a roham, a rajta-rajta, aztán egyszerre az ember mégiscsak kint van az utcán, és sajnálja a pipáját, amelyet útközben összetört.

A postamester a szobába lépett.

- Ha az uraságok netán szórakozni akarnának - szólt egy márki szeretetreméltóságával -, jelenthetem, hogy a városban színház van. Az idegenek páholya rendelkezésre áll. A társulatunk nem rossz, különösen a drámai.

- Kitűnő - bólintott a signora. - És mit adnak?

- Troilus és Cressidá-t.

- Ah!

A táncosnő intett a komornának, aki könnyen sóhajtva kereste elő bugyellárisát. A postamester ájtatos mosollyal távozott.

- Mi az ön neve? - kérdezte a signora a tiszttől.

- Ábel.

- Nem csúnya név. Engem Viktóriának hívnak.

- Így hítták a nagyanyámat is - bólintott a katona. - De ő már nem él.

- Messze van az ön hazája?

- Nyolcnapi utazás gyorskocsin, föltéve, hogy a Tisza nem árad ki. De mindig kiárad.

- És csakugyan próbált már verset írni?

- Eddig még nem. De ha otthon leszek, és kialudtam, kipihentem magamat, megkísérlem.

- És soha többé nem jön el a hazájából?

- Soha. Elég volt.

A signora az asztalra könyökölt.

- Tudja - szólt fontoskodva -, én majd írok egyszer magának. De felelnie nem kell, nem is szabad, csak ha valami igen nagy baja van, akkor ír. Ez bolondság, Ábel, ugyebár, avagy ártatlan játék, igen, nevezzük játéknak.

- Sok értelme nincs - felelte a katona.

Óvatosan néztek egymásra.

Ez a katona talán csak a bolondját járatja velem - elmélkedett a táncosnő -, és amint fölmelegszik, egyszerre ő is elkezd kártyázni, százrőfös leveleket írni, esküdözni, talán neki is van menyasszonya, aki átkozódni fog, s a végén megint csak előkerül a tokból a mordály, és Ábel véres fejjel esik az asztal alá.

Ez a nő talán meg akar fogni - gondolkodott a lovag -, talán a nyakamra küld valami zsoldos tisztet, akivel zsebkendővégről kell megverekednem, vagy egy chevaliert, aki fáraón elnyeri a pénzemet, maradék becsületemet, esetleg nyugdíjamat is, avagy a signora magával hurcol a fél világon át, eláraszt a könnyeivel, megfojt a csókjaival, véresre karmol a körmeivel, féltékeny lesz, aztán kacér és megint féltékeny, térden fog csúszni, kacagógörcsöt fog kapni, és a végén kilök az utcára, mint Anita, Marianka, Valeszka, Susanne és Borbála és valamennyien. Vigyázzunk, lovag!

A hintó, amely a színházba vitte őket, nagy dörömbözéssel fordult a lépcső elé.

Pandarus a színpadon mélyen meghajolt, mikor a signora és a katona beléptek a skarlátvörös, csillagokkal díszített páholyba. A nézőtér meglehetősen üres volt, ha csak a fülkékben álló fehér szobrokat nem számítjuk látogatóknak. A padmalyról faragott aranycsillár lógott le, és lassan forgott vastag, zöld zsinórján. A teremben narancsszag és rosszul takarított lámpák illata.

Most Cressida lépett a színre. Amint meglátta a páholyban Ábelt, összecsapta a kezét, és udvariasan mosolygott. A katona megfontoltan simogatta fehér frakkját.

- Hervadt nő - szólt a signora -, és ugyebár, egy kicsit kancsal? Maga ismeri?

- Nem kancsal - felelte a tiszt. - Ismerem.

Az előadás barátságos lassúságban folyt tovább. Az első felvonás után egy piros kabátos, harisnyás szolga, aki kopott és szomorú volt, mint egy megázott lampion, a páholyba lépett, és - kellő tisztelettel - egy összehajtogatott cédulát nyújtott át a tisztnek.

- Megengedi, signora? - kérdezte a katona.

A hölgy biccentett. Ábel kibontotta az írást - cukorkapapiros volt -, elolvasta a tartalmát, aztán intett a lakájnak.

- Válasz? - kérdezte a piroskabátos kenetes hangon.

- Ah, igen. Pardon!

A katona előkotorta aranyceruzáját, amelyet annak idején Velencében, kártyán nyert egy bolondos városi tanácsnoktól, és a piros irónnal lassan írni kezdett. A signora egy pillantást vetett a kezére. A levél - franciául - így kezdődött:

"Vigasztalhatatlan vagyok, asszonyom..."

- Teát! - szólt a táncosnő a lakájhoz.

A második felvonást a páholy hátteréből nézték. Hector zordonan, szigorúan pattogott Heléna ellen, de sem ez, sem Cassandra üvöltése nem érdekelte őket. A borvörös bársonyfüggönyök közé csak olykor furakodott be egy haragos kiáltás, egy éles kacagás.

- Honnét ismeri ezt a nőt? - kérdezte a signora.

- Klagenfurtból, alhadnagy koromból. Jó leány, de inni szeret, és akkor kiszámíthatatlan. A tulajdon kardommal döfte át a kezemet. Ezért mégiscsak megharagudtam rá.

Ábel föltűrte a kabátját, és mint már annyi nőnek, megmutatta ütőere fölött a rosszul összefoltozott sebet. A kar fehér és gömbölyű volt, mint egy asszonyé.

- A maga falujában is vannak ilyen nők? - kérdezte a signora.

- Hála istennek, nincsenek. Ott a nők hímeznek, és katonákat adnak a hazának. Bolondság! Fiatal voltam.

- És mikor utazik?

- Holnap - felelte a tiszt.

Összenéztek megint, óvatosan, ravaszul, és ki akarták fürkészni egymás gondolatait. Kölcsönösen ki is találták, min jár az eszük, és ekkor elmosolyodtak. Végre Ábel fölkelt, és megigazította az asszony egyik hajfürtjét, amely a homlokába csúszott. A signora tartózkodó mosollyal biccentett.

A függöny nyikorogva gördült le, aztán nagyot koppanva hallgatott el. Az ajtó kinyílt, és a piros bársonymentés szolga újra megjelent a küszöbön. Meghajolt, és ünnepélyesen nyújtott a katona felé egy aranypecsétes levelet, amelyből kellemes illat áradt.

- Hagyjon minket békében! - méltatlankodott a signora, és elvette az írást, amelyet a páholy peremére tett.

A tiszt bólintott, és nagy, gömbölyű ezüstpénzt adott a lakájnak, aki boszorkányos ügyességgel tüntette el túl hosszú, hímzett mellényébe.

- Ön nem éhes? - kérdezte Ábel a hölgyhöz fordulva.

- Éhes vagyok. Ez után a kép után vacsorázni megyünk.

Előreültek, és figyelemmel hallgatták a harmadik fölvonást, amely a nagy szakálla alatt már verejtékező Pandarus, továbbá Paris és Heléna jelenésével kezdődik. Heléna, akinek nem volt oly éles szeme, mint Cressidának, többször kérdőleg nézett föl a páholyba, láthatólag iparkodott, hogy eszébe jusson, honnét ösmeri ezt a vastag bajuszú katonát; végre tágra nyitotta a szemét, és megrázta parókás fejecskéjét. A tiszt szigorúan nézett reá, ő már az első percben tudta, hogy ez a hölgy öntött annak idején mérget a pezsgőjébe, valahol a meleg Pádovában.

- Ez is mindig ilyen fonnyadt volt? - kérdezte a táncosnő.

- Nem! Kedves leány volt, de féltékeny természetű.

- Menjünk tehát! - indítványozta a hölgy.

Fölkeltek. A lakáj szertartásszerűen adta rájuk a bundákat, és lámpával kezében kísérte ki őket a sötét folyosóra. A signora a tiszt jobbjába kapaszkodott, Ábel pedig az egérszürke prém alatt lassan Viktória kezére tette nehéz kezét.

- Énekelj a szerelemről - szavalta a színpadon, szerepéhez híven Heléna -, az semmisít meg mindnyájunkat, ó, Cupido, Cupido, Cupido!

Ezer ördög! - gondolta magában a katona. - Ennek nem lesz jó vége.

Ennek nem lesz jó vége... - szólt magában a signora, aztán mentegetőzve sóhajtott egyet, és vállat vont.

Halkan lementek a díszhintóhoz. Ábel az ódon falitükörben mintha már látta volna magát, amint újra esküdözik, amint egy kisírt nő kacagógörcsben vonaglik a szobájában, amint éjfélkor, hóviharban, zordan jár föl és alá egy jégcsapos erkély alatt, amint egy pisztoly fekete szeme ránéz, és amint végül egy chevalier fáraón elnyeri a pénzét, becsületét, a nyugdíját, az életét. És íme, a sarok felől komor katonai halottas menet közeledik, a kocsi tetején a borzas vaslovag lassan rázatja magát, és a koporsóban egy kopott tiszt fekszik, és csöndesen elmélkedik róla, milyen ostobaság az élet, és milyen kár volt nem falura menni, verseket írni.

A signora gyorsan lélegzett.

- Dőreség - szólt, aztán megrázta magát, mint a vízből kiemelkedő sirály. - Voilá, ez a sors, Helénának igaza van.

Az aranyozott kocsi türelmesen döcögött velük az "Arany Szarvas" felé.