Az „aki” az akadémiában
szerző: Arany János
Ez egy szegény írnoknak a neve Gogol „A köpenyeg" czímű beszélyében,
melyet pár évvel előbb Arany maga fordított a SZÉPIRODALMI FIGYELŐ, számára.
Az aki — Akaki furcsa összehangzásáért, tréfából, írta e nevet a czikk alá.[1]
Az akadémia legközelebbi osztályülésében Joannovics György úr értekezése olvastatott a „mutató a szócskáról”. Mi az a mutató szócska? kérdhetik olvasóink. Hogy tehát megértsük, miről foly a beszéd: először is hármat kell megkülönböztetnünk: a mutató szócskát, a névelőt és a mutató névmást.
Hazánk némely vidékén a ni! szintén rámutató szócska helyett egy a mondat végéhez ragasztott rövid a és e hangzik (az utóbbi úgynevezett közép e-vel). E helyett például: „Ott megy ni! Itt fekszik ni!” ama szójárásban így ejtik: „Ott mén-a! Itt fekszik-e!” Ez a valódi mutató, vagy rámutató a. S noha ez mindig szó után ragad: egynek tarthatjuk vele a hazaszerte kelendő ahol! ehol! kezdő betűit, mert épen annak felelnek meg: ni hol! Például: Ahol fut! ni hol fut!
A főnevek előtt állni szokott a vagy az, például: „a király meghalt,” „az idő nagyon száraz” — névelő (articulus) nevet visel nyelvtanainkban. Különbségét a föntebbitől érzi minden magyar.
Végre ha így szólunk: „az törte el a csészét” — „ez itta meg a bort” vagy akár így: „ne szólj hozzá, bolond a” — „derék egy ló ám e” akkor mutató névmással van ügyünk.
Mint a föntebbi példákból látható, se a névelőt, se a mutató névmást nem lehet összeírni valamely más szóval; ellenben a mutató szócskát, mikor elől van, össze: ahol ehol.
A kérdés egy idő óta a körűl forog: vajon ezekben s a hasonlókban: a ki, a mely, a hol, a hogy, a midőn, a míg, a mint, a mikép, stb. ama külön álló a, melyet sok esetben el is lehet hagyni, névelő-e, vagy mutató szócska, vagy egyszerűen toldalék? Mert ha névelő, akkor nem lehetne összeírni más szóval, minthogy nem írjuk: akirály, azember; ellenben, ha pusztán mutató szócska, még inkább ha csak pótló betű: akkor össze kell írni, mint némelyek már írják is: aki, ami, ahol, ahogy, amidőn. Ez utóbbi írásmód bajnokai is megengedik azonban, hogy a mutató névmást külön kell írni, péld. „a szerint, a mint ők előadják, igazuk van” — „e szerint csakugyan akit kellene írnunk”.
Joannovics úr értekezése a névelő és mutató közti különbséget sok elme-éllel fejtegeti, s mint a felolvasott részből teljesen meggyőződhettünk, hatalmas fegyvert kovácsol azok részére, kik az aki összeírását kezdették és pártolják; az akadémiában is nagy tekintélyek által helyeselve lőn, úgy hogy itt az aki diadala félig-meddig eldöntve látszik.
Mi, ennyi tekintély, s a harapódzó divat daczára, megkísértjük fölemelni gyenge szavunkat a különírás védelmében. Az élő és beszélő magyar népnek legalább két harmada áll mögöttünk, ezenkívül negyedfél század irodalma, beleértve költészetünk aranykorát s magát a 48 előtti akadémiát is. Talán e gyönge hang még sem fog pusztában hangzani el.
A mutató és névelő iránti harczot meddőnek tartjuk. Ha visszamehetnénk a nyelv bölcsőjéig, mikor t. i. a magyar először megszólalt, valószínűleg azon eredményre jutnánk, hogy a mutató a! e! primitív felkiáltásból fejlett ki előbb az az ez mutató névmás, ebből aztán később a névelő: az, a. Sőt okunk van hinni, hogy ama mutató fölkiáltás, valamint a felhangúban közép ė-nek hangzik, úgy az alhangúban eredetileg o volt; így lettek tőle a helyhatározók: ott, oda, ėtt, ėde (az itt és ide régies alakjai), nyelvemlékeink számtalan bizonysága szerint. Így kellett előállni, z képzővel, a mutató névmásnak: oz, ez (a Halotti beszédben ozchuz = azhoz), melyekből aztán az emeltebb hangú az ez névmásaink lettek; de hogy a mutató névmás, a mint névmássá lett, egy ideig megtartotta a maga z-jét s csak későbben veszté el, tanúskodik a régiség a Halotti beszédtől kezdve, tanúskodik a megpattantó kettőztető nyomaték, melylyel a z kihagyását ma is éreztetjük. Végre legújabb a névelő, mely a mutató névmásból akkor vette lételét, midőn ez utóbbinak az formája már ki volt fejlődve, s így a névelői a ugyanazon megpattantó, kettőztető kiejtést öröklötté, mely a névmás a-jában mondhatni országszerte érezhető.
Kérdésbe sem jöhet, hogy se a mutató névmást, se a névelőt, a formájukban, nem írhatni össze főnévvel. Se így: „a ki részeg, bolonda;” se így: „Pétert megrúgta aló. „De a névmás összeiratik minden oly raggal, mely külön nem állhat; hanem ez esetben valódi kettőztetés jő létre; péld. akként, attól, annál, ahhoz, avval, abban. Oly viszonyszók ellenben, melyek főnévvel sem iratnak össze, az a-tól is különválva maradnak, pl. a felöl, a végett, mert nem írjuk: Pestfelől, tájékozásvégett.
Az egyszerűen mutató felkiáltás sem iratik a szóhoz, ha utána áll. Nem írnók: „ott jön Pétere!” hanem külön, kötjellel vagy a nélkül. Be mikor elől van, Összeírjuk, és semmi kettőztetést, pattanást nem éreztetünk a kimondásban. Péld, „Ahol van egy fekete holló!” Itt az a ép oly röviden ejtetik, mint ebben: csahol.
Most jövünk a kérdésre: ilyen-e az aki? Úgy ejtjük-e ezt aki (vagy mikép néhányan még írjuk a ki, s a mint századig írták a'ki) — úgy ejtjük-e ezt, mint pld. ejtenők ezt: laki (Újlaki)? Ha úgy, országszerte úgy: akkor sem névelő, sem mutató névmás; hanem egyszerűen mutató hang, vagy fölösleges pótlék, melyet, hogy el ne tévedjen, csakugyan jobb hozzákötni a másik szóhoz. Hulladék agyag, csapjuk a többihez.
De a legtöbb élő magyar fül arról tanúskodik, hogy laki és a ki másként ejtetnek. Az összes magyar alföld, más vidékek nagy részévél együtt, az a ki-ben olyforma pattantást hallat, mintha kettős k volna utána. S hogy ez nem új „korcsosodás” a nyelvben, mutatja régi írók példája, kik, a XVI. század eleje óta, mindenkép igyekeztek e pattanó hangot visszaadni. Hogy többet ne említsünk, némelyek h-t ívtak az a-hoz, így. ah ki, mások a k-t formaszerint kettőztették, így: ak ki. Megállapodott versmértanunk, egy Vörösmarty kezei közt, hoszszúnak vette az ily a-t, akadémiánk 48 előtt úgy tanította s a z kimaradtát mutató hiányjelt pontosan felrakta nyomtatványaiban. Csak mióta e hiányjelt, merő leírási kényelemből, elhagyogatjuk, azóta kezd némely fül közönyössé válni az a pattantó ereje iránt és szokni az egészen rövid ejtéshez. Egyszer ide jutva, természetesen mindegy lesz, ha összeírjuk is e kettőt, sőt miután egy fogalmat fejeznek ki, még tanácsosabb.
De nem mindnyájan jutottunk ennyire. Sokan, a túlnyomó többség, a nemzet zöme, még épen úgy ejtjük ki az a-t, legyen bár névmás vagy névelő, mint ejtették azok, kik a XVI-ik században ak ki-t írtak. E példában: „a ki részeg, bolond is a.” — mind az első mind az utolsó a bizonyos pattantással esik, daczára, hogy az utolsót nem követi mássalhangzó. E pattantás elűl sem annyira két hallható, megkülönböztethető k-nak ejtése, mint az a-nak e k előtt erősebb kilehellése, de ez így van minden kettős k} sőt minden testesebb két mássalhangzó előtt. Ez erősb lehelletnyomást akarták a régiek h-val jelölni: ah ki.
Ellenben bizonyos, hogy a mutató a szócskát, se ebben: „ahol van!” se ebben „ott-a!” nem ejti senki oly erős kilehelléssel, mint az a ki-ben. Hangsúlylyal, azaz a hang némi fölemelésével, igen; de itt még nem arról van szó.
Mire mutat ez?
Arra, hogy az a ki, a mely, nem alakúlt egyenesen a mutató a! felkiáltásból; hanem alakúlt vagy a mutató névmásból: az a, vagy a hasonló névelőből. Ha eredete megegyeznék ezével: ahol! akkor országszerte így ejtenők. De, mint föntebb elmondók, a mutató a-ból előbb kellett születni az az névmásnak, ebből szintén az névelőnek, azután mindkettőnek z betűjét, illő kárpótlás mellett, elvesztenie, hogysem az a ki, a mi teremhessen. Sőt nem nagy keresgetés kell rá nyelvünk emlékeiben, hogy ezeket is eredeti formájokban megtalálhassuk: „az kiben, az midőn, az holott.” Miből világos, hogy a kérdésben forgó a vagy névelő, vagy — mutató névmás.
Névelő nem lehet, mondják akistáink, mert a névelő hangsúlytalan, például a király, míg az a ki-ben épen az a-ra esik a hangsúly. Nem tagadom, így van a mutató felkiáltásban is „a!”; valamint ennek valószínű összetételében „ahol!”. De a hangsúlyon kívül van még egy sajátszerű nyomaték is, ama pattantás, melyet az ahol-ban (mikor azt teszi: ott ni) nem találok. Rossz példa ugyan czélomra, a nehezen pattantható h miatt, a következő: de mégis kérdem, tökéletesen egy-é igaz magyar fülnek e két ahol:
Akol kerekedik egy fekete felhő! |
és ez:
Én is odavaló vagyok, |
Remélem, nem csupán én sejtem a két árnyalat közötti különbséget. E hangerősítő pattantásnak semmi nyoma a pusztán rámutató a-ban; míg az a ki, a mely-félékben erősen érezteti magát. Mi következik ebből? Természetesen az, hogy a melyik két a hangsúlyos is, pattantó is: az fog legközelebb állni egymáshoz. És melyik ez tehát? Az „a ki, a mi”-félékben, hangzó a és — a mutató névmás!
Képzelem mint elszörnyednek erre tisztelt akistáink. A mutató névmást még csak azért emlegették eddig, hogy kimutassák a vele rokonítás képtelenségét. S nekem mégis úgy tetszik, nem mondottam igen vadat. Ha például ezt mondanók, (régen gyakran írtak hasonlót): „az ki istent féli, meg nem csalatkozik,” vajon egészen absurdum lenne-e az az-t mutató névmásnak venni? „Az mitől tartottam, megtörtént,” csak egy comma kell, hogy mutató névmás álljon a mi előtt. Oka egyszerű. Miután a ki, mi, kérdő névmások: ha szükség volt belőlük visszahúzót alkotni, mely nem létezett, egyszerűen mutató névmást tettek eléjök. Ez analógiát azután átvitték a többi kérdő szóra is: mikor? mint? miképen? hány? hol? stb. és lőn: az mi koron, az mint, az hány, az hol v. az holott. Később a z elhagyatván, lett helyette az a erőteljesb hangoztatása: a'kiy a'mi, a’hol, a'hány, mely mai napig él.[2]
Aki-pártolóink másik érve, a hangsúlyon kívül idegen nyelvek példája. A franczia is összeírja laquelle stb., az angol is összeírhatná the same, s több efféle. Igaz: de jegyezzük meg, hogy nekünk nem pusztán az összeírás ellen van kifogásunk, hanem az ellen, hogy ez által az a nyomatéka, pattantó ereje (nem a hangsúlyt, vagy hangemelést értjük) tökéletesen elvész. Ha, még régi alakjában, az ki, az mi élne: semmi szónk nem volna összeírásuk ellen: miért? hisz ezeket is kapcsoljuk: mindenki, senki, semmi. De az aki írás által oly kiejtés kap lábra, mely ellen minden igaz magyar nyelvérzék tiltakozik. Mi legalább, ha provincializmussal sújtatunk, sőt lia egyedül maradnánk is, kimondjuk: hogy négy század irodalmától támogatott, és a legszűzibb ajkú magyar nép kiejtésén táplált provinciális lelkiösmeretünk mind halálig borzadni fog aki-nak írni oly szót, melyet így volnánk kénytelenek olvasni: akki.
- Megjegyzés
- ↑ A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.
- ↑ Az itt tehető ellenvetést, hogy t. i. azért sem lehet mutató névmás, mert ez külön ragokat vesz fel {Azt az embert; ettől az embertől), könnyű megczáfolni a régiséggel. A halotti beszédbelí ez napon — mai közönséges szólással „ezen a napon” volna, bár rövidebben ma is írhatjuk: „ez napon.” Ily példa később is elég fordúl elő, s ily analógia szerint maradt: az ki, az kitől, első felében ragozatlan. Hogy pedig a mutató névmásnak csak a alakja, nem egyszersmind az e, vétetett föl a visszahozó névmás alkotására: annak oka az e közelmutató természetében rejlik, melyet a visszahozónak általánossága nem tör meg. Például: „a mely ember istent féli,” lehetetlen volna így mondani: e mely ember istent féli: mert akkor kivetkőznék általános értelméből, egy bizonyos közellevő tárgyra mutatván. A. J. jegyzete.