Az ősz bajnok
szerző: Vörösmarty Mihály
1
Fenn Lajosnak udvarában,
A hadjáték pompájában
Két hős ifju áll;
Országcímer pajzsaikon,
Szíveikben a magas hon;
S kikre karjok száll,
Úgy akarja jó szerencse,
Porba hull sok német és cseh.
Képe szörnyü a csatának;
Mintha nemcsak játszanának,
Délceg harcfiak
Egymást mérő lángszemekkel,
Szívre szögzött fegyverekkel
Összerontanak;
Dárda zúg pajzs, dárda ellen:
A két ifju még veretlen.
"Kérkedők ti címertekkel,
Könnyü győzödelmitekkel,
Büszke magyarok!
Sok nemzettel föltevétek,
Most olasszal víjatok meg:
Én olasz vagyok.
S merre föld és merre nap van,
Nincs olasznak párja hadban."
Szól s bevágtat egy merész hős,
S mint beszéde, oly fellengős
Járta s kelete.
Szélvész fegyverforgatása,
Könnyü ménen ugratása
Villám szellete.
Így bejárja gyorsan a tért,
Agg a nép a két vitézért.
S képe szörnyü a csatának;
Mintha éltet váltanának,
A vetélkedők
Összeütnek nyúlt dsidákkal,
Szívdöbbentő roppanással,
Egymást rengetők.
Hull zörejjel dárda és vért:
A két hős még birja a tért.
Váltva, bátor elszánással,
Négy dsidát tört rohanással
Már a két vitéz.
S bár szivök még csüggedetlen,
S mint a szikla, engedetlen,
Karjok súlya vész.
Még egy verseny, s a fövényen
Diadalmas az idegen.
2
Búsan, elfelejtve,
Sasként egyedűl,
Puszta sátorában
A vén Toldi űl.
Sátorán a szellő
Általlengedez;
Ősz szakálla mellén
Sűrűn rezgedez.
Csak busúl, csak őszűl
Vég- s határtalan;
Mert hajh! kedve nincsen
Élni bajtalan.
Lova rosz szeméten
Teng erőtlenűl;
Súlyos kardja, vérte
Porban feketűl.
"Mért e néma bánat,
Agg magyar vitéz?
Sírj, üvölts, ha harcra
Gyenge már a kéz.
Címerét hazádnak
Bírja hős olasz;
Nézd Budán, ha kétled;
Pajzsán díszlik az."
Így szól átrohanva
Egy serény lovag.
Toldi agg szivében
Gyúl veszett harag.
Vasbuzogányt utána
Sujt halálosan,
S a lovaggal a ló
Többé nem rohan.
"Most beszélj, te rosszat
Hirdető madár;
El, tudom, hireddel
Nem repűlsz te már.
Címerét magyarnak,
Szólj, ki nyerte meg,
Hogy fejét a villám
S Toldi csapja meg?"
Mindent a lesujtott
Bajnok elbeszél,
Mert a zord öreggel
Összetűzni fél.
Messze tér azonban
S visszakurjogat:
"Toldi, hejh vén Toldi;
Kösd fel magadat.
Hordja el a szélvész
Ősz szakálladat,
Tüske csiklandozza
Lógó talpadat.
Az tegyen sirodba,
Aki nem szeret:
Mért ütötted tönkre
Jó pej ménemet."
Így kiált amaz; de
Toldi nem hall már;
Harcok gondolatja
Mert fejében jár;
Mert fölmenni készűl
Országcímerért
Nagy boszúját eskve
S szomjuhozva vért.
S kezd vigan lakozni,
S három hosszu nap
Szolgál éh- s szomjának
Konyha és a csap.
Térdig széna, zab közt
Áll fakó lova.
Fegyverein kovácsnak
Izzadoz koha.
Majd hogy felidül, vesz
Szőrruhát mezűl,
S így beszél magában
Nagy kegyetlenűl:
"Oh hivatlan vendég,
Ősz fehér szakáll,
Rajtad most nagy átok,
Nagy szerencse áll."
"Átok és szerencse!
Úgy viseld magad,
Gyöngybe foglaltatlak,
Ősz szakállamat,
Gyöngybe és aranyba,
Díszt ha hozsz nekem;
Sárba és kitéplek
Szálanként, ha nem."
Szól s felűl. Alatta
Vígan jár a ló;
Kardja cseng, dsidáján
Leng vérlobogó.
Jaj neked! kit ez most
Látogatni megy:
Ádáz arcán nincsen
Irgalomra jegy.
3
Puszta már a vívópálya,
Csak magában szálldogálja
Az olasz vitéz.
Meggyalázott címerére
A magyar, bár lázad vére,
Csak sohajtva néz:
Hol sok bátor porba hullott,
Gyenge s gyáva csak sohajt ott.
S most így szól a diadalmas:
"Itt a címer! ki hatalmas
Visszaváltani?
Fel fiúk! vagy messze honba,
Elviendem hőslakomba
S rajt' fog állani:
Merre föld és merre nap van,
Nincs olasznak párja hadban."
Még alig szólt, hogy zajogva
Rettentően háborogva
A nép felzudúl.
Lelkeikben vészmozgásnak,
Kétes, ingó támadásnak
Vad haragja dúl.
Ím azonban egy barát jön
Nagy robajjal a várkövön.
Szőrcsuhával van befedve;
Dombos mellén terjedezve
Ősz szakálla leng.
Lóg nyakában bús csuklája;
De ijesztő nagy szálfája
Vas kezében reng.
Oldalára felcsatolva
Hosszú kardja lóg ragyogva.
Mint a rézkürt, rivalása,
S megborzasztó felhívása:
"Élet és halál!"
Bámul a nép és nevetne,
Ha dühétől nem remegne.
A nyerő kiáll,
S szól, amint feléje vágtat:
"Hagyd kimélnem ősz szakállad."
"Kíméld, rosz fiú, apádat;
Tőlem várd el nyavalyádat."
Szól az ősz barát.
S a nép rémes hallgatással
Két hőst villámroppanással
Összemenni lát:
A kábító zuhanatban
Egy nyögés és gúnykacaj van.
Három ölre visszavetve,
Ön lovától eltemetve
A levente nyög.
Meg nem ütve lágy nyergében
A barát ül nagy kedvében
S fennen így dörög:
"Most, ha bírsz, menj címereddel;
Eztán érd be kevesebbel."
S Toldit a nép haragjáról
S harca pusztító voltáról
Most megismeri;
S bámulat csodái lesznek,
Melyek oldalán hevernek,
Szörnyü fegyveri.
Ő az ország címerével
Ifju bajnokokhoz tér el:
"Másszor, úgy mond, e szent jelnek
Ha erőtök nem felel meg,
Békét hagyjatok.
Küzdjön, aki mer, címére
S tűrje, kit mily végzet ére;
Rám ne várjatok:
Engem a mély sír partjára
A halál vár végcsatára."