Az ősember

Az ősember szerző: Karinthy Frigyes

A) TALÁLKOZÁS AZ ŐSEMBERREL

Este nagyon álmos voltam, és olvasás közben nyitva felejtettem a „Nagy Képes Fejlődéstörténet” című munkát, azon az oldalon, ahol az Ősember című ábra magyarázza a szöveget. Így történhetett a dolog. Egy kicsit meg is lökhettem a könyvet, szóval az ősember lecsúszott, és kimászott a könyvből: mikor hirtelen felriadtam, ott ült szemben velem, az asztal másik végén, rögtön ráismertem szőrös arcáról, kiálló pofacsontjairól, vad, bozontos szemeiről és rettenetes fogairól. Ott volt a kezében a nagy dorong is, amivel, mint Darwin megjegyzi, agyon szokta vágni az ellenségeit.

Rettenetes rémület fogott el természetesen, hogy most hogyan védjem meg magam. Eszembe jutott a dzsiu-dzsicu, amit mint az Atlétikai Klub tagja tanultam, és bal kezemmel vacogva és dideregve előrekaptam (védekező állás, első tempó), miáltal pofon vágtam az ősembert, majd ököllel jobbra, lefelé (védekező állás, második tempó), amivel úgy hasba találtam, hogy lefordult a székről - egyelőre elég volt a védekezésből.

– Ne bántson, az istenért! – mondtam aztán reszketve, és ráfogtam browningomat. – Ne üssön agyon azzal a doronggal.

– Jajjaj – mondta az ősember –, dehogy bántom. Egy olyan frászt kaptam uraságodtól, hogy majd beszakadt a hasam. Minek tetszik verni engem? Én csak nézegetni akartam. Kihez van szerencsém?

– Én a kultúrember vagyok – mondtam neki –, és a maga szőrös fenevadi mivolta rettenetesen hat az idegeimre. Maga egy vérengző fenevad, mely teljesen hasonlít a vadállatokhoz.

– Hát… ahogy vesszük…

Láttam rajta, hogy nem érti, amit mondok, de szégyelli bevallani.

– Én a maga kései ivadéka vagyok – folytattam –, akiből kivesztek az állati ösztönök, és azok helyét a szépség és gondolat tudatos mívelése töltötte be.

– Na igen, de akkor… – bólogatott az ősember.

– Fogja be a száját, ha én beszélek – mondtam neki azon a hangon, amit még szegény Kozmás kápláromtól tanultam, aki mindig mondta, hogy ezekkel a bugris regruta bundásokkal csak így lehet beszélni, ezt megértik.

Az ősember elhallgatott.

– Mi már túl vagyunk azon a piszok időn – mondtam neki –, amikor az emberek megették egymást, mint a farkasok. Mi már túl vagyunk a nyers erők hatalmának korszakán, amikor dorongokkal fejbe verték egymást maguk… Mi nem járunk szőrösen, mint maga – nem szégyelli magát? Ilyen arccal kijönni az utcára. És a fogai! Milyen fogai vannak! Rettenetes!

– Hát, kérem… így nőttek…

– Ne feleseljen. Maguk egy utolsó, neveletlen, tanulatlan, műveletlen, szemtelen, csirkefogó banda. Üljön le. Szégyellje magát.

– De kérem, tanár úr…

– Ne kérjen semmit. Így nem lehet élni, ahogy maga csinálja. Arra a fokra, ahol mi vagyunk, csak kitartó munkával, tanulással, intelligenciával és fegyelemmel lehet elérni. De magának ezt már gyermekkorában el kellett volna kezdeni. Mi folytonosan műveljük magunkat, kutatjuk a természet törvényeit, tanulunk és tanítunk… Nézzen körül a városban. Minden utcában vannak iskolák, tudományos intézetek, melyek az ismeretek terjesztésére és kutatására alakultak… Nézze meg egyetemeinket, akadémiánkat… nézze meg tanintézeteinket, melyekben ifjainkat megismertetik húszéves korukig a kultúra és tudomány minden vívmányával.

– És húszéves korukban?… – kérdezte tisztelettel az ősember.

– Na ja, akkor a katonasághoz kerülnek. Az is intézet. Ott is szorgalmasan tanítják az ifjakat.

– Mire tanítják, kérem szépen? – kérdezte tisztelettel az ősember.

– Maga marha! Hát mire tanítanák? Még azt se tudja, hogy mi az a katonaság? Hát arra tanítják, hogy hogyan kell megölni az ellenséget.

Az ősember gondolkodott.

– És ha kérdenem szabad – mondta végre tisztelettel –, meddig tart ez a tanítás?

– Három évig, maga szerencsétlen.

Az ősember megint gondolkodott.

– Az sok – mondta végre. – Akkor mi mégis intelligensebbek voltunk önöknél. Mi sokkal hamarább megtanultuk.

És ezzel fejbe vert a doronggal.

B) TOVÁBB OKTATOM AZ ŐSEMBERT

Mit tegyek, ha már itt van a nyakamon az a fiú, kiálló pofacsontokkal, szőrös arccal, doronggal, úgy, ahogy a „Fejlődéstörténet”-emből kiszabadult, csináljunk vele valamit. Őszintén szólva, kicsit izgatott is a gondolat, hogy a szegény pasast én ismertessem meg a kultúrával: apák érezhetnek ilyet, akik direkt gyereket hoznak a világra, csak azért, hogy legyen valaki, aki náluk is kevesebbet tud, és akinek imponálhatnak.

– Na – mondtam reggel az ősembernek –, kelj fel, ma kimegyünk az utcára, hadd tanulj valamit.

– Igenis, nagyságos úr – mondta alázatosan (erre nagy nehezen rászoktattam már, hogy nagyságos úrnak nevezzen).

Először a házakat mutogattam meg neki. Elég magosaknak találta, de nem nagyon csodálkozott. Azt kérdezte, mennyi idő kell hozzá, míg egy ilyen kinő a földből.

– Te a kőkorszakból való vagy? – kérdeztem.

– Nem. Az obszidián-korszak tercier szaka, harmadik fejezet, felülről tizenhetedik sor.

– Jól van. Hát jegyezd meg magadnak, hogy ezeket csinálják, nem nőnek. De ezt még nem foghatod fel, mert értelmiséged Darwin szerint oly alacsonyan áll, hogy összefüggő szavakat nem tudsz még mondani, csupán makogásszerű hangokban adsz kifejezést indulataidnak. Értetted?

– Igenis, nagyságos úr.

– Jól van. Éhes vagy?

– Bizony – vigyorgott.

– Hát majd elmegyünk ebédelni a Drechslerbe. Az az Andrássy úton van.

– Hát menjünk – mondta és megindult.

– Várj csak. Az Andrássy út messze van. A kultúra a te időd óta odáig fejlődött, hogy ma már nem kénytelen az ember gyalog odamenni, ahol sürgős dolga van, hanem igénybe veszi az úgynevezett közlekedési eszközöket, melyek ötször, tízszer vagy akár százszor gyorsabban viszik el a megfelelő helyre, mint ahogy gyalog odajutna. Látod ezeket a síneket?

– Látom.

– Ezen jön a villamos. Most ideállunk, mikor idejön, beleülünk, és a villamos magától, nagy gyorsasággal elvisz minket a hátán.

Az ősember türelmesen várt, de nem csodálkozott valami nagyon. Végre jött a villamos.

– Na, üljünk fel – ugrált az ős.

– Várj csak. Ez nem jó kocsi. Ez befordul a Király utcába.

Ős barátom türelmesen várt. Jött egy másik kocsi, de az meg volt telve. A további kocsikkal is így volt, mintegy háromnegyed óráig. Akkor végre már nem jött kocsi, mert mindegyik megállt; a Körúton elromlott valami, és most szép sorba elcsendesedett a közlekedés.

– Ez olyan, mint az ichtyosaurus-gyík volt az én időmben – mondta az ősember szellemeskedve a hosszú villamossorra.

Kicsit bosszankodtam, nem feleltem.

– Nagyságos úr – kezdte megint csendesen.

– Na! – ripakodtam rá.

– Ne menjünk inkább mégis gyalog? Olyan éhes vagyok.

– Ne fecsegj – mondtam mérgesen. – Hála istennek, nem tartunk ott, hogy egy kis zavar miatt visszaessünk a primitív időbe. Azonnal beszélni fogok az igazgatósággal, hogy mi történt.

– Azonnal? – vigyorgott az ősember. – Hogy lehet az? Hiszen nincs itt.

– Te szamár – mondtam felsőbbséggel –, mire való a telefon?

– Telefon? Mi az?

– A telefon egy olyan készülék, amivel az ember rögtön és azonnal beszélhet akárkivel, akármilyen messze legyen is az illető.

– Jó – mondta az ősember. Ez már egy kicsit mégis imponált neki.

– Na, gyere velem ide, ebbe a kávéházba.

Bementünk, és én leemeltem a kagylót.

– Halló. Halló.

Na, mi van ezzel a központtal megint?

– Halló. Halló.

Na, még mindig nem jelentkezik?

– Halló! Halló!

De kisasszony, az istenért! De kisasszony!

– Halló! Halló!

Kisasszony! Kisasszony!

– Halló! Halló!

Kisasszony! Az élet oly rövid! Kisasszony! Hát zokogjon már! Kisasszony! Már egy órája várok itt! Kisasszony, álljon fel a füléről! Hisz ez rettenetes!

– Halló! Halló! Na végre!!! 85 -93... Mi?... Mással beszél?!...

Már egy félórája lehetett, hogy az ősember eltűnt mellőlem. Nem vettem észre. Ebben a pillanatban jelent meg. Kezében egy nagy sonkát tartott, aminek a felét leette már.

– Honnan hoztad ezt, gazember?

– Itt a másik oldalon feküdt egy ablakban. Jó szemem van, rögtön észrevettem. Nagyon éhes voltam.

Kidülledt szemekkel meredtem rá. Nem jutott semmi az eszembe. Végre mégis eszembe jutott.

– Adjál – mondtam neki.

C) MÉG MINDIG OKTATOM AZ ŐSEMBERT

– Ülj le – mondtam neki –, ma nem megyünk ki, ma a kultúra áldásairól fogok beszélni neked, és arról, hogy az állatias ösztönöket hogyan győzte le lassanként s nemesítette meg az eszmékkel való foglalkozás.

Ősember rám meresztette bozontos szemöldökét, és vicsorgó fogai megvillantak a kiálló pofacsontok között.

– Ne csinálj ilyen vad arcot, kérlek szépen – mondtam neki –, nem loptam az idegeimet. Nézz egy kicsit értelmesen.

Behúzta a száját, füleit mozgatta, és hunyorogva figyelni kezdett.

Hanyagul elnyúltam a karszékben, körmeimet nézegetve, vontatottan kezdtem beszélni. Pár perccel utóbb jutott eszembe, hogy egyik tanárom modorában beszélek, akit az egyetemen hallgattam.

– Hát nézd, kérlek, hogy is mondjam csak. A kőkorszak után – odavaló vagy, ugye?

– Igenis, jurakorszak, Krisztus előtt tizennégyezer, jobbra, a harmadik cölöpépítmény – hadarta engedelmesen.

– Jól van. Szóval ezután úgy ezer évvel már megkezdődhetett a… a kultúra. Igen. Hát… hát ez úgy kezdődött, tudod, hogy az emberek elkezdtek gondolkodni… Értetted?

– Igenis, nagyságos úr. Mi az: gondolkodni?

– Gondolkodni… hja, hogy mi az? Nézd, te szamár. Hát például én meglátok egy darab ennivalót valahol. Erre a fejemben benne egyszerre egy olyan izé keletkezik, olyan, hogy is mondjam csak, egy olyan – na! ejnye csak! egy olyan… vagyis jaj, de jó volna megenni ezt az ennivalót… egy olyan izé, hát ez egy gondolat. Értetted?

– Igenis, nagyságos úr. Nálunk is volt ilyen. De nálunk a hasunkban volt, nem a fejünkben.

– Szamár vagy. Nálunk is a hasunkban van aztán, csakhogy előbb a fejünkben van. Például én gondolok valamit, azért pénzt kapok, azért ételt veszek és megeszem.

– Szóval a nagyságos úr megeszi a saját fejét. Hát azelőtt, a mi időnkben még több ennivaló volt, nem szorultunk az ilyesmire.

– Jó, ne feleselj. Én most arról akarok neked magyarázni, hogy a gondolat hogy terjedt el, és hogy tette finomabbá és igazi emberré az embert, és hogy emelte ki a közönséges vadállatok és fenevadak sorából, amilyen te vagy például.

– Igenis, nagyságos úr.

– Hát ez úgy lett, hogy feltalálták az írást, aztán feltalálták az olvasást, hogy el lehessen olvasni, amit írtak. Értetted?

– Igenis, nem értettem, nagyságos úr.

– Majd mindjárt meglátod. Add ide azt a papirost az asztalról.

Ősember átnyújtotta a bulvárlap esti számát.

– Fel fogok neked olvasni ebből a papírból. Eleinte nem fogod érteni, mert végre is tizennégyezer esztendő választ el bennünket egymástól, de majd belejössz. Ahol valamit nem értsz meg, csak kérdezz.

Elkezdtem olvasni ott, ahol kinyitottam. „Rémes gyilkosság Nyakbogárdon.” „Baltával agyoncsapott apa.” „Kiütötte előbb a két szemét.”

– Értetted? – kérdeztem.

– Ojjé! – legyintett a kezével. – Naná, nem értettem! Ez az egész?

– Várj, akkor majd valami egyebet fogok olvasni. – Fordítottam egy lapot.

„Vérengző féltékenység.” „A kettévágott feleség.” „Késsel felvagdalta a gyomrát.”

– Értetted? – kérdeztem.

– Ojjé! – legyintett. – Hisz ez nagyon könnyű.

– Várj – mondtam neki –, majd valami egyebet. – Még egy lapot fordítottam.

„Megnyúzott végrehajtó.” „A pincébe rejtette el.” „Lehántotta a bőrét.”

– Értetted? – kérdeztem elhűlve.

– Ojjé! – mondta.

– Na, ha értetted – mondtam neki –, mondd el nekem, mi az, megnyúzni valakit, mert én nem értem.

– Hát az úgy megy – mondta szolgálatkészen ősember –, hogy az ember egy késsel bevág felül a másik ember bőrébe, mire aztán…

És ősember buzgón magyarázni kezdte nekem, hogyan kell értenem kedvenc bulvárlapomnak ezt az érdekes cikkét.