Az őrült szolgabíró
szerző: Mikszáth Kálmán
Egy úriasan, de hanyagul öltözött ember kuncsorog egy idő óta a pártkörök kapuiban. Hol a koporsós függetlenégi körben, hol a Lloydnál, hol a Kálvin téri kietlen magányban.
Kietlen magánynak mondom azért, mert noha kevesen kártyáznak itt is, ott is most, de egy-két asztal egyebütt mégis csak teng. Gibic most természetesen nincs. Ilyen luxusra most nem telik. Hiszen akik el nem mentek, azokat egyenesen a partnerség tiszte tartotta itt, mivelhogy az olyan örökös kötelezettség, melyet felbontani nem szabad; ha négy emberből áll az asztal, egy még elmehet, mert marad három, de a harmadik nem mehet el, ha a kettő maradni akar. Nobile officium. S egy képviselőnek nem szabad inkorrektséget elkövetni. Itt van rá az elrettentő példa: Füzesséry és Dobránszky.
Hanem a Kálvin téri körben egy asztal sincs. Ott még a végrehajtó bizottság is elszéledt korteskedni. Hát nekik nem is kell itt székelni, mint Podmaniczky- vagy Mocsáriéknak, kik reggeltől estig izzadnak véres verejtékkel, hogyan találjanak embert a felajánlt »biztos« kerületekbe. Nem akar már itt képviselő lenni senki.
A habaréki végrehajtó bizottságnak mi dolga lenne itt? Azokból ugyan nem kér saját jószántából senki. Pedig a habaréki jelölt ér legtöbbet - választói szempontból.
Hanem a hanyagul öltözött, dúlt tekintetű, kuszált hajú ember megfordult a Kálvin téren is, s ott a lépcsőzetnél leste a felmenő vagy lemenő volt és leendő képviselőket.
Néhány napja gyakoribb érintkezésem lévén reporteri minőségemnél fogva a klubokkal, feltűnt nekem a különös ember, kit egyszer itt, másszor ott pillantottam meg a szolgával beszélgetve.
- Kicsoda ez az úr? - kérdezem tegnap a szolgától.
- Egy szerencsétlen tébolyodott - mondá részvéttel.
- Furcsa mánia tőle, hogy mindig éppen képviselői klubokban látom.
- Hm - szólt a szolga nevetve -, mert éppen képviselőséget árul.
- Jó kelendő portéka! Mennyiért adja, így »házhoz hozva«?
- Ezer forintért kínálja.
- Annyit megér!
- Azt állítja, hogy a hóna alatt van a kerület...
- Kezd érdekes lenni a rögeszméje.
Tréfából szóba álltam vele, amint odatámaszkodott a kapuoszlopzatnak.
- Kit vár, uram?
- Az emberemre várok - mondá halkan és végignézett.
- Miféle emberére?
- Akit a gondviselés nekem rendelt.
- Azt hallom a körszolgától, hogy ön kerületet árul.
Ónszínű arca kiderül, s élénken vágta fel fejét.
- Igen, uram. Talán tudna rá vevőt? - kérdé egész értelmesen és természetes hangon.
- Minden bizonnyal - szóltam pajkos mosollyal. - Attól függ, komoly-e a portéka?
- A legkomolyabb, uram. Biztos kerület. Itt van a hónom alatt mindenestül.
Aha. Jön már a fixa idea.
- Hogyan, a hóna alatt?
- Itt, ebben a csomagban.
Odanéztem, s valóban egy viaszkosvászonba takart csomag volt a hóna alatt, olyanforma, aminőt a képviselőségben megboldogult Steinacker Ödön szokott hordani. Talán éppen ugyanaz?
- A dolog úgy áll, uram - szólt most egyszerre -, hogy én szolgabíró voltam két év előtt, de kicsaptak, ez egészen megrendített, mert családom van, két kis gyermekem, ártatlan, kedves feleségem...
A szemeiből könnyek kezdtek peregni s hangja fuldoklóvá vált.
- Gyerünk innen beljebb, a bolthajtás alá, ott a kövön majd megmutatom önnek...
- Mit?
- A kerületet. Igen, igen, uram, az emberek azt hiszik, hogy őrült vagyok, pedig csak egy szerencsétlen elzüllöttel van dolguk. Igaz, hogy az eszem sincs a helyén... Szegény családom, szegény gyermekeim... Na íme, itt van!
Felbontotta a köteget, melyben mintegy húsz-harminc aktacsomó volt.
- Nézze ezeket...
- Látom, pörös akták!
- De milyen akták - mondá súgva, száját egészen fülembe hozva -, ezek mind sikkasztási akták a kerületünkben lakóközségi jegyzők és bírák ellen. Hatalomban voltak ezek az emberek mind, összegyűjtöttem ellenök a bizonyítékokat, de nem bántottam őket. Akinek ezek az akták a kezében vannak, az úr. A jegyzők, bírák mind ludasok, s viszik a népet annak, akié az akta. Ezekkel vezettem őket. Kincs ez, kincs. Én odaadom ezer forintért. A kisebbik gyermekemnek torokgyíkja van. Odaadom igenis. Mert tetszik tudni, ha én ezeket az aktákat felhasználom, ma nem érnének semmit, de így sokat megérnek. Tizenkét jegyző, kilenc bíró... mind bűnös... Egy kis vagyonkát gyűjtöttem bennük a családomnak. Csak adna az isten egy jó vevőt.
Bizonyos álmélkodással hagytam ott az állítólagos volt szolgabírót a kövön szétrakott irataival, s még maig is azon gondolkozom, hogy hátha mégsem őrült ember az.
Ma megint szétnéztem mind a három klubban. Sehol sem találtam elzüllött emberemet.
Úgy látszik, vásárt csinált, hát tán mégse bolond. Ámbátor, ha bolond is, lehetetlen, hogy egy másik bolondra akkor is ne akadjon - ezekben a veszett időkben.
A portékán alkalmasint túladott.
Csak azt szeretném tudni, hogy ugyan ki vette meg?