A lap feldolgozottságának foka

Az ő szobája

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az ő szobája
szerző: Kosztolányi Dezső
A Hét, 1915. február 7.

       Átadják a kulcsot, hogy nyissam ki a szobát, az ő szobáját. Fél éve nem nyitották ki, nem is járt benne senki. Én leszek majd az első. Előbb át kell mennem a havas kerten. A kert végén áll egy emeletes ház, amely körül a vadszőlő tar venyigéi tekerőznek, felszaladok a szűk lépcsőn az első emeletre, egy folyosóra érek, amelynek sötét jobb sarkában van az ő ajtaja. Keresem a névjegyét. Valaki letépte. Csak három rajzszög jelzi a helyét. Hiába, az élet megy előre. Elszorul a szívem, mikor beteszem a kulcsot a zárba, és feltépem az ajtót. Egy arcképet kell itt megkeresnem, megkért, zárjam rögtön borítékba, és küldjem utána a táborba.

       Kissé zavartan állok a szoba közepén. Nem tudom, kell-e köszönni, egyáltalán nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni. Senki se kínál meg hellyel. Leülök egy székre. Észreveszem az arcképet, és valahogy köszönök neki. A nő egy arcképkeretben ül, az íróasztalon. Kedves kislány, akinek mandulaszemei vannak és nagyon szép kezei. Szegényke, sokáig volt egyedül. Csodálkozva is néz a körülötte levő rendetlenségre. Érthetetlen rendetlenség van. Biztosra veszem, hogy már többször szeretett volna kikelni a képkeretből, és azzal az ösztönnel, amely minden nőben közös, rendet csinálni a szobában, leporolni, kiszellőzni, alaposan kitakarítani. Még talán fel is súrolná a szobát. Ahogy én ismerem, okvetlenül felsúrolná. Feltűzné a szoknyáját, letérdelne a padlóra, aztán meleg szappanos vízzel, lúggal kefélni kezdené a piszkos deszkákat. Szép kezében jól állana a kefe. Mert azt, aki a képet az íróasztalon őrzi, szereti. Csak később ülne le a díványra, hogy már minden ragyog, ölbe tett kézzel, ábrándozni. Eddig úgyis csak nézett maga elé, egyedül, özvegyi remeteségben. Egy darabig, huszonnégy óráig, tiktakolt még neki a keltőóra, de hamarosan lejárt az is, és jött a csönd. Azután minden társasága egy dongó volt és négy légy. Legelőbb a dongó halt meg. A legyek egy darabig a borotvaszappanon és a fogporon éltek, de ők is elpusztultak a rossz koszttól meg a hidegtől, kettő a fehér ablakdeszkán hever, az egyik kadávere a hideg kályhán, egy pedig a falra tapad, merev lábakkal és üvegszárnyakkal, mintha élne. Ez a légy is csal. Szimulálja az életet. Nem él itt bizony senki.

       Másként minden úgy van, mint azon a napon. Ha nem tudnám, hogy künn a föld legnagyobb háborúja folyik, akkor azt mondanám, hogy ez a szoba is csatatér. Így ízléstelenség lenne. Aki elment innen, az nagyon sietett. Úgy sietett, mint még senki, mint aki a föld legnagyobb háborújába megy, és utoljára mindenen rajtahagyja az izgalom nyomát. Az asztalon van a borotvatükör. Mielőtt elment, még megborotválkozott. Mindig szerette a tisztaságot. Borotváját ez egyszer elfeledte letörülni, nyitva hagyta a pengéjét, amelyet azóta kikezdett a rozsda, mellette áll a kis celluloid csésze, amelybe belemosta a szappanhabot, s a szappanhab most is a víz színén úszkál, vagy a csésze peremére tapad, megszáradtan. Bizony a szappanhab néha tovább él, mint az ember. Egy piszkos törülköző hever a földön. Indulatosan dobta oda. Mindenütt hideg cigarettaszag. Az üvegpalackban régi, sárga víz, amely többször átmelegedett és lehűlt, az időjárás szeszélye szerint apró gyöngyöktől pezsgett, vagy megmerevedett a hidegtől. Egyik pohárban még kétujjnyi víz. Úgy látszik, mégis ideges volt kicsit, és többször ivott. Még a szája nyomát is megtalálhatnám. Az ágya vetetlen, paplanja lelóg a földre, a párnán pontosan ki van mintázva a feje gödre. Függönyét félig leeresztette. Igaz, azon a rendkívüli reggelen olyan forróság volt, amely elállította lélegzetünket és megfájdította a szemhéjunkat. Itt még mindig nyár van, a tavalyi nyár. Ez a szoba megőrizte az időt, minden szívdobogásával és víziójával, ide menekült a nyár, amely künn már régen hontalanná vált, még az összevisszasága is nyári rendetlenség. Szinte csodálkozom, mikor kitekintek az udvarra, és látom, hogy a földön hó hever, a hőmérő pedig öt fok hideget mutat.

       Miért oly szomorú itt minden? Jártam olyan szobákban, amelyek gazdái pár órával azelőtt haltak meg, de azok nem voltak ilyen szomorúak. Ott a tárgyak már lemondtak, megadták magukat a sorsuknak, hogy majd belekerülnek a hagyatéki leltárba, és gazdát cserélnek. A karneol-kösöntyűk, amik öreg nénikék füléről szakadtak le, mint túlérett gyümölcsök, a pecsétgyűrűk, amiket aggastyánok kezéről húztak le, nem tiltakoztak többé, és igyekeztek az örökös testéhez és igényeihez simulni. De ezek a dolgok mozognak, és bár senki sincs itt, a szoba tele van nyugtalansággal és várakozással. Most veszem észre, hogy az íróasztalon egy könyv van nyitva, a 124. lapon, Csehov egyik regénye. Nem olvashatta végig. Ezzel a félig kész olvasmánnyal ment el. A könyv visszavárja, valamint az ő könyve is, amelyben az élete van leírva, s a legérdekesebb fejezetnél kellett abbahagynia, még meg se érett a bonyodalom, a regény még meg se kezdődött, szegény hőse még maga se tudta, mit akar. Olyan aggályos vagyok, hogy mindent fontosnak tartok, és mindent le kell jegyeznem. A rendőrtiszt tehet így, akit egy feldúlt szobába vezetnek, és jegyzőkönyvet vesz fel. Nagyon vigyázok, nehogy bármit is elmozdítsak a helyéről. Akkor valami baj történne. Itt minden feléje nyúl. Igen végzetesnek hiszem például az otthoni holmikat, ezt a faliszőnyeget és ezt a tálcakendőt, amely ezer boggal köti őt körül, és még búsabbá teszi itt a levegőt. Semmi se olyan bús, mint a polgári jóság. Szeretettel horgolják otthon az ilyen faliszőnyegeket, tálcakendőket, s az egyhangú napjaikat, a másokért feláldozott életük minden motívumát is beléjük horgolják. Akinek adták, az már más iskolán nevelkedett. Sokáig vergődött, amíg végre odaakasztotta a falra, és a vizespohár meg a palack alá terítette, a fatálcára. Ha azonban vendége jött, aki észrevette, akkor kinézett az ablakon. Úgy látszik, ezeknek a régi jó lelkeknek a szeretete nemcsak puha, de kemény is. Azt akarja, hogy mi is állandóan érezzük és megosszuk velük az életüket, amely éppoly fájó és jóságos, mint a faliszőnyeg vagy a tálcakendő. Mindegy, ezek most talizmánok, és mindennél jobban várnak rá. Arra gondolok, hogy az idén sok ilyen szoba van. Nemcsak nálunk, de másutt is, az egész világon. Bécsben vagy Berlinben vagy Moszkvában vagy Párizsban vagy Londonban sok ilyen becsukott szobát találnánk, amelyre az utolsó perc van rálehelve, véletlen ággyal, kihúzott fiókokkal, bitang szekrényekkel, a világháború minden izgalmával, amely négy fal közé szorult, pár négyzetméteren központosul. A váróteremhez hasonlít az ilyen szoba. Van benne valami nyilvános. Köze van az egész világgal. Európa, a mai zaklatott világ van itt, kicsinyben, egy pillanatfényképben. Másrészt a polgári életünk emlékeit is konzerválja. Fogalmat ad, hogy éltek azelőtt, mint Pompeji megkövült tárgyai. Ezt a szobát is leöntötte a láva. Mindene jelentős, mert mindene jelkép. Érdekes, hogy a naptár is érintetlen. Falinaptárja még mindig azt mondja, hogy július 27-e, hétfő van.

       Azóta áll az idő: őt várja.