Az üvöltők
A tűznap elmerült a hullámok közé,
A hegy lábánál a falu elszunnyadott;
A sziklát köd gyanánt habtajték öntözé,
S tompán dörögtek a fel-felcsapó habok.
Megsokszorozta még az éj a bús nyögést,
Egy csillag sem fénylett a végtelen borún.
A fellegek között, mint komor síri mécs,
Csupán a sárga hold reszketett szomorún.
A néma égitest, a romba dőlt világ
– Homlokán bélyegűl ártó harag jele –
Fagyos korongjáról a felhő-fátylon át
Bus síri fényt vetett az óceánra le.
Éjszakra vég nélkül, a forró ég alatt,
Sűrű árnyban, ködben terült el Afrika,
Füstölgő homokján éh oroszlán haladt,
És elefánt-csapat hevert mocsáriba…
De a kopár parton, hol fojtó szag lebeg,
Szanaszét a ló- és ökörcsontok között,
Gyászos vonítással, karban, sovány ebek
Csapatja felnyújtott fejjel üvöltözött.
Horpadt hasuk alá behúzva farkukat,
Kitágult szemmel és remegő lábakon,
Vonított az egész mozdulatlan csapat.
Majd borzongás futott végig mindnyájokon.
A csapzott szőr közül, mely hátokhoz tapadt
Kiálltak az éles, ösztövér csigolyák,
S ha egy-egy freccsenő hullám rájok csapott,
Fehér fogaikat összecsattogtaták.
Sötét habok partján a bolygó hold előtt,
Rút alakotokban egy lélek mért zokog?
Minő ismeretlen szorongás gyötri őt?
Miért jajongtok úgy, riadt rémalakok?
Azt nem tudom, de óh ti üvöltő ebek,
Annyi sok év után, mint sűrű ködön át,
Folyvást hallom, multam emléki közepett,
Szilaj fájdalmatok kétségbesett jaját.