Az üsző föltekintése
szerző: Tömörkény István
A födél nélkül élő gulya neve némely helyen rideg marha. Régi szó ez, s bizonyosan onnan keletkezett, hogy az effajta marha minden szeretetet és kényelmetességet nélkülözvén, rideg életet él. Más részen megint gulyának mondják, ismét más részen pedig csordának. Bár ez utóbbi szó tisztán csak azon állatok gyülekezetére illik, melyek reggel elmennek hazulról, s estére kelve ismét hazatérnek. Ily különféle nevek vannak. Mifelénk pedig úgy neveződik, hogy: barom. Általános vélemény pedig, hogy a tehén egymagában is barom. Itt azonban nem. Itt a tehén egymagában tehén, s csak akkor lesz barom, ha legalább ötszáz van belőle együtt. Nem tudni, melyik elnevezés az igazabb. Kereskedni az ilyennel azonban fölösleges, miután ha hetvenhét könyvet írkálna is erről össze valaki, a kereseti pusztán ama bizonyos Rózsa András és Rózsa Istvánok azután is csak úgy mondanák a gulyának, hogy barom. Véleményük szerint ez a név illeti, s az ő véleményükre nyomdafestékkel hatni nem lehet. Más volna, ha harminc vagy negyven darab fát küldenének nekik különféle rovásokkal, amit ahhoz értő emberek vágtak. Azokból némely dolgokat ki tudnának olvasni. Hogy íme, ezen három vékony a három jegenyés Vízhányó Pált jelenti, eme kövér kerekség pedig Sebők Jánost, a pókhasút. Ama igen nagy hosszúság a hat apró vonással bizonyára Nyárfás Imrét, akiről különben is tudatik, hogy hat tehene van idekint a baromnál.
Szárnyék manapság már imitt-amott van. Ide is, amoda is fákat ültettek az ésszel élő emberek, s e fákból idő múltán erdők keletkeztek. Ez most már a szárnyék helyett van, s valamelyik oldala mindig megvédi esőtől, széltől vagy a nap melegétől az állatot. Csak a gulyások cserénye marad meg, azt látni itt is, ott is a puszta közepén. Akkora kis darab kerítés-sövényből, mint egy szoba. Abban lakik a cserényes, aki nappal főz a többire, éjjel pedig kerüli a gulyát, amely lefeküdt a karó körül. A gulya ugyanis olyan társaság, hogy nappal elpihen a pusztában itt is, ott is, de éjjelre megszokott helyet keres. Hogy ezt megtalálja, egy hosszú akácot kivágnak, ágait lebotolják, s a csupasz magas karót leássák valahol a puszta közepén a földbe. Azt aztán a gulya elismeri, hogy az az ő háza, födele, s nagy nyugalommal telepszik köréje este.
Gulya sok van a nagy darab földön, néha tíz is, mert nyolcszáznál több darabot nemigen tesznek egybe. Az már olyan nagy sereg, hogy három ember nem bírja rendben tartani, bármennyire érti is a dolgát. Mert rendszerint hárman vannak egy csapatnál: két ember meg egy gyerek. Tavasztól őszig csak úgy kint vannak az ég alatt, mint az állataik, krumplipaprikást szoktak enni, továbbá tarhonyát, zsíros kását, arra nagyokat isznak a csordakútból, s módfelett egészségesek. Szeretik az aludttejet is és a tarhót, amiben van részük elég, mert szerződés szerint az a tej az övék, amit a tehenekből kifejnek. Ily módon nem is rossz mesterség az, mert hasznuk van a tejből is, amit az asszonyaik elhordanak, és túrót, vajat, sajtot csinálnak belőle. A várostól is kapnak fizetést, valamint minden gazdától minden darab állat után az őrizésért egy-egy forintot. Ezzel szemben azonban megvan a vagyoni felelősség, hogy akármi történjen tavasztól őszig, bármiféle gyanús ember kódorogjon a határban: nem vesz el a jószágból egy citek sem. Ez oknál fogva meg nehéz mesterség a gulyásság, s csak olyan ember űzheti, aki tökéletesen kiérti magát a világi állapotokban.
A nagy pusztán, ahol a gulyák laknak, vasárnap némi embermozgás látszik. Máskor csend van arra, s nagy néha halad Szabadka felé egy-egy kocsi, vagy pedig gyalogosok haladnak, s megkérdik, merre van a Pálinkás-erdő, ahol a fa tetejében a Mária látszik. A gulyások ezeket útba igazítják s azután csendes megint minden. Vasárnap már más. Többen jönnek ilyenkor a gulyák felé, kocsin vagy gyalogszerrel. Mind olyan ember, aki azért jön, hogy föltekintse a marháját. Hogy nőtt-e a tavasz óta? Gyarapodott-e? A fű térdig ér csaknem, abban az emberek kéjelegve járnak.
- Ilyen terítött asztalnál csak gyarapodhatik - mondják s keresni kezdik a Bimbót a nagy tömeg állat között.
Mi is ilyen irányban értünk ki, hogy megnézzük a Tündér üszőt, amely a tavasszal került ide. Előbb a Vincze János gulyájában volt, s az tartozott érte felelettel, de a kapás tudni vélte, hogy ezúttal a két Rózsáknál van. Hogy Vinczénél igen fölszaporodott a jószág, s átadott belőle emezeknek. Ő tudja, neki megüzenték.
- Kicsoda?
- Nem is vélök már rá - felelte az öreg -, de valaki mondta a múltkor.
Ez a "múltkor" az augusztus közepi búcsút jelenti, amidőn a vén ember is elment a csárdába, s két álló napig felejtgette, hogy öregszik. Ennyi idő alatt kétségkívül lehet néhány üzenetet váltani, s így most már egyenest arrafelé hajtottunk, amerre felé sejteni lehetett, hogy ott őrzik a két Rózsák a gulyát a pusztában. A buckák közt nemsokára elő is tűnt a nagy zöld tábla, végig rajta a sok állat. Mind fejetlen. A fejük lent volt a nagy fűben. A gulya-szélben van már egy-két kocsi, odahajtunk. Nemsokára látszik, hogy jön egy magas ősz ember a térdig érő harmatos fűben, húzva maga után a hosszú botot.
A kapás csöndesen mondja:
- A Rózsa Sándor öccse.
Széles kalap van a fején, haja rövidre nyírt, szakálla ősz, bár még látszik, hogy veres volt azelőtt. Bocskorban van, nem a fűzős tótban, hanem a magyar csuszá-ban, amely csatra jár. Meztelen, izmos lábszárai barnavörösek, a pihéket, amik rajta nőttek, lenfehérre szívta a nap. Ha valamely festő meg tudná ezt a színkeveréket festeni, bizonyosan kidobnák a képét a műtárlatból.
A gulyás nyújtja a kezét, és üdvözli az embereket e szóval:
- Tartson mög az Isten mindnyájunkat.
- Mindnyájunkat... mindnyájunkat...
- Mind magunkat, mind nyájunkat...
- Hát talán hogy a jószágot tekintik föl maguk is?
- Az ám, majd azt néznénk. Ha itt van, ebben a gulyában.
- Hát - mondja elütőleg -, én majd térítöm a marhát, de gyön a gyerök mingyárt.
El is siet a semjék felé, hogy tereljen.
- Tán nincs itthon a számadó? - kérdezi a kapás a többitől.
- Oda van a szabadkai földön - mondják.
- Ez csak éppen testvére a számadónak - int Muladi kocsis az eltávozott után -, amaz az igazi, aki Szabadkát járja.
- Akkor hogy találjuk mög az üszőt?
- Majd mögmondja a gyerök.
Jött is már a gyerek, akinek a fejében van az inventárium. Egy alacsonyra maradt fiú, karikás ostor a nyakában, a kezében nagy bot, háromszor olyan hosszú, mint ő maga. Vékony gyürüceszárban egy makrapipa, azt a fogai között tartja, mikor köszönt.
- No - mondja aztán -, talán maguk is a marhájukat keresnék?
- Az ám - szólt a kapás -, azt. Van itt egy üsző a baromban, azt akarnánk mögnézni.
- Hát - felelt igen komolyan a kis ember -, azt löhet... löhet. Majd mögkeressük. Mert van itt sok. Miféle névön van itt az a maguké?
- Kis Pál névön.
A bojtár lenézett a földre, s a fűszálak töveit durkálta a botvéggel.
- Hm - mondta egyszer, s csóválta a fejét. Azután ismét gondolkozott. A pipát kivette a szájából.
- Üsző? - kérdezte.
- Üsző.
- No - szólt fontosan -, itt aligha van. Ötszázhuszonhét darab van itt a kezem alatt. Nem mondom: van közte négy, akinek a gazdáját nem tudom. Abbúl egy ló, kettő öreg tehén, egy van üsző. Ha ez lösz az, akkor mögvan, ha az se az, akkor itt nincsen ebben a gulyában.
- Hát - mondta a kapás -, itt köll annak lönni.
A bojtár előre haladt.
- Nono - felelt. - Majd mögkeressük.
Mentünk utána. Egy bikát, amely gyanúsan nézte ténfergésünket, jól oldalba ütött a nagy bottal. Az idomtalan nagy állat, amelynek a húsából vagy tizenöt ekkora gyerek kitelt volna, félre fordult, de ismét csak levágta a fejét, ami nem kedvező körülmény. A hosszú bot most nagyot sivított a gyerek kezében, s hirtelen a homlokához repült. Ezen a bika elszégyenült, a gyerek felvette a botot, s ment előre szótalan.
- De bolond bikátok van, hé - szólt neki Muladi, ahogy a csatakos fűben haladtunk.
- Ez még csak istenös - mondta rá a bojtár. - Van rátartósabb is.
Egy csomó barom közt megállt, s egy kajla üszőre mutatott.
- Ez-e az? - kérdezte.
A kapás nézni kezdte az üszőt. Ő se látta tavasz óta, hát nem ismerhet rá azonnal. Nézte jobbról, nézte balról.
- Ilyenfajta barnás-szürke volt az is, de mégsem ez az. Más annak a füle állása... Nem ez az, nem ez az, no.
- Hát pedig - állapította meg a bojtár -, itt az egészben nincs más üsző, akinek a gazdáját én ne tudnám.
Egész határozottsággal mondta ezt, s azonnal más munkába kezdett. Jött ugyanis utánunk három surbankó legény, akik szintén vele akartak beszélni. Kötelet hoztak és ostort, ami nyilvánvaló jele, hogy haza akarják hajtani a marhájukat.
- Adjon isten jó napot - köszöntötték.
- Adjon isten - felelte pipázva.
- Hát löhet-e? - kérdezték a legények.
- Löhet - válaszolt, kissé kérkedve állásával, amit a barom körül elfoglal. - Nem nehéz mestörség... Tán hazahajtod?
- Az ám.
- Kiféléjét?
- Sebők Fekete Antalét.
- Azt - mondta nyugodtan. - Annak kettő van itt kint, a tavaszi kajla tehén mög egy üsző.
- Az, az - mondták örömmel a legények, s a bojtár csöndesen felelt:
- Tudom én az ilyesmit. Majd mingyárt kikeressük.
Készülne is hozzá, de az öreg kapás, aki a saját szemének sem igen hisz, tovább kutakodott, s most a tereléshez álló gulya elejéről kiált vissza:
- Itt az üsző.
Mire odaértünk, már körül is nézte.
- Tündér - szólt neki örömmel. - Tündér...
Az üsző rábámult.
- Mögüsmert, mögüsmert - ismétli vígan a kapás. - De möghíztál! Ejnye, de szép vagy! Ha a Pirók látna! (A Pirók ugyanis az anyja neki.)
- No, hogy - vélte Muladi - Ojan kil-, nyóc- nyócvanöt forintot bizonyosan mögadnak érte. De valójában az-e?
- Nézze kend a billogját. Kend ismer írást.
Nézi Muladi, azonban tehénszőrön nehéz az írást megismerni az olyannak, aki régen tanulta. Együttesen állapítjuk meg, hogy csakugyan rajta a billog.
- No, most gyere bojtár - örvend a kapás. - Mondtam én, hogy itt lösz az elejibe, mert mindig olyan elüljáró marha volt ez a Tündér.
Jön is a bojtár, de már messziről kiált, ahogy az üszőre néz.
- Jaj - magyarázza -, nem jól mondták maguk a nevet, azért nem tudtam én. Nem Kis Pál ennek a gazdája, hanem Kis Palcsi.
Hát különben mindegy. Az üszőt megtaláltuk, az a fődolog. Meg is deputáltuk, és meg is dicsérték. Többen csodájára jöttek arrajárók, hogy jaj de szép.
- Hát hiszen, hát hiszen... - szólt kedvtelve a kapás, s végigtekintett némely hitvány tehenen, melyek a közelben legelésztek -, aki bornyút én kötök el az anyjátúl...
Haladtunk visszafelé, miután elkezeltünk az Öreg Rózsától. Muladi nekieresztette a gyepes síknak a lovakat, s tömni kezdte a pipáját. Közben a Sándorról beszélt.
- Lám - szólt hátrafordulva az ülésben -, micsoda élet az? Másoknak vagyont szörzött, maga tömlöcben halt.
- Hát az úgy van - állította a kapás.
Muladi azt mondta:
- Sok urat begombolhatott volna maga mellé a Sándor, ha akarta volna.
- Hát az úgy van - állította a kapás.
A pipa szárával kissé oldalt mutatott, s csöndesen szólt:
- Szép tanya ez a nyárfás nagyon.
Muladi nem szólt semmit, a kapás nem szólt semmit, én se szóltam semmit.