A lap feldolgozottságának foka

Az üdvözült leány

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az üdvözült leány
szerző: Dante Gabriel Rossetti, fordító: Radó Antal

Az ég arany erkélyén kihajolt
       Az üdvözült leány;
Tekintete mélyebb, mint a mély
       Szendergő óczeán,
Kezében három líliom,
       Hét csillag rezg a haján.

Öv nélkül omlik a földre alá
       S csak egy díszt hord a ruhája:
Egy rózsát, hű szolgálatiért
       Mit Mária tűz vala rája.
Haja hosszan leng, mint sárga kalász,
       A sarlót hogyha várja.

Neki úgy rémlett, egy napja csak,
       Hogy a mennyei karba' kereng,
Nyugodt szemében mostan is
       Csupa ámulat dereng –
Bár napja tiz évnek tűnt sok előtt,
       Kitül elszakadt idelent.

(Oh egynek több: tízszer tiz év!
       De mostan, a mint üt az óra,
Úgy rémlik, hogy fölibém hajol,
       S haját arczomba szórja…
Agyrém… Csak a lomb hulldogál –
       Megy az esztendő nyugovóra.)

Ő állott isten háza előtt,
       A melynek bástyafalát
Ott rakták a mélység fölött,
       Hol a menny a Térbe foly át,
Magasan, hogy onnan földi szem
       A napig már el se lát.

E csarnok az éther habja fölött
       Mint híd épült az égben;
Lent nap meg éj fényt és homályt
       Cserélget a messzeségben,
A hol sürögve jár a föld,
       Piczi szúnyog testeképpen.

S a lány körűl egymásnak örűl
       S csodaszép neveket kitalál
Sok hű szerető, ki e helyre jő
       Hol nincs szerelemre halál,
És jön sok lélek, mint piczi láng,
       Mely az Úr elébe száll.

De ő a varázs e körébül is
       Kihajol, se látva, se hallva;
Melynek neki dűlt, már átmelegűlt
       Keblétül az égi karfa,
S könyökéhez a sápadt líliomok
       Fonnyadva simultak, alva…

Elnézte ő, hogy' ront az Idő,
       Vadúl lüktetve, alant,
A világon át; kísérte nyomát,
       A merre tovább rohant;
Majd szól vala, s mint szférák dala
       Zsongott a légben e hang.

Már este volt. Az égen a hold
       Járt imbolyogva, lengve,
Mint könnyü pehely. S ő szót emel
       A végnélkűli csendbe'
S ezüst szava úgy szállt tova,
       Mint csillag-kar ha csengne.

(Óh édes! imént nem hangodat
       Hallottam-e meg én
E madár dalába'? S hogy a harang
       Átrezge az ősz egén:
A visszhangos garádicson
       Nem lépted osont-e mögém?)

«Szeretném – így szólt – jönne föl!
       Tudom, hogy végre följön.
Nem ezért eseng imám idefent
       S az övé ott lenn a földön?
Két ily ima czélt mikor nem ért?
       Van okom, hogy e bánat öljön?

S ha jő majd, dicskör a feje fölött,
       Fehérbe', mint magam:
Kéz kézbe leszen s majd elviszem,
       Hol a nagy Fény kútja van –
Lekisérem őt, az Isten előtt
       Lemerülni habjaiban.

Majd állunk a szentély előtt,
       Mely rejtve, zárva, védve,
Hol a lámpasor mindannyiszor
       Rezdűl, ha fohász jön az égbe,
S a könyörgés, mely már teljesült,
       Mint pára foszlik a légbe.

S mi ketten együtt megpihenünk
       A mystikus fa alatt,
Hol titkos lombok közt a galamb
       Ha olykor áthalad:
Minden levél, mit a szárnya ér,
       Dicséri az Urat.

És megtanítom őt magam
       A mennyei szent dalolásra;
Ő majd szünetel, majd énekel,
       Halk hangon dudorászva,
S lelkébe' gyönyört gyönyörre költ
       A sok új dolog varázsa.»

(Mi ketten, szólsz. Ah hajdanán
       Igaz, egy voltam veled.
De örökre vajon az oldaladon
       Ad-é az Úr helyet,
Noha méltó rád nincs bennem egyéb,
       Csak hogy szivem szeret!)

«Mi ketten, szólt, a berekbe megyünk
       Hol Mária vár szavainkra,
Meg öt ifju szent, a kik neve zeng,
       Mint lágy zeneszó ha ringna:
Magdolna, Czeczília, Margarét,
       Gertrud meg Rozalinda.

Ott ülnek körbe', hajukba' szalag,
       Fejükön koszorú virit.
Aranynyal hímzik a hószinü lent:
       Azoknak a köntöseit,
A kik meghaltak odalent,
       S most újra születnek itt.

S ha társam fél és nem beszél:
       Én mondom el, ő ki légyen,
És hogy szerelmünk tiszta maradt
       És nem volt benne szégyen.
És Szűz Anyánk mosolyog reánk
       S tetszik neki büszkeségem.

Megfogja kezünk, s vele érkezünk
       Ahhoz, ki előtt leborúl
A dicskörü lelkek hosszu sora
       Megszámlálhatlanúl,
Hol hárfa zöng és dal köszönt
       Az angyalok ajkairúl.

És Krisztus urunkhoz fordul imám,
       Könyörögve érte meg értem:
Hogy oly szerelembe', mint odalenn
       Egy kis darabon kisértem,
Éljem le itt, e szent helyütt,
       Mellette, örökkön is éltem'!»

Ezt mondta hivem; s most bús-szeliden
       Susogta: «Ha majd idejő!»
S ím gyors szeráfok szárnyaitól
       Lett fényes a levegő –
Szemében imával, ajkain
       Mosolylyal nézte ő.

(Láttam mosolyát.) S hogy a raj tovaszállt
       Elvíve sugár-özönjét:
Az arany-korlátra ráborult,
S megtörve az éjszaka csöndjét,
Arczát a kezébe temetve, sírt…
        (Hallottam hullani könyjét.)