Az üdvözült leány
Az ég arany erkélyén kihajolt
Az üdvözült leány;
Tekintete mélyebb, mint a mély
Szendergő óczeán,
Kezében három líliom,
Hét csillag rezg a haján.
Öv nélkül omlik a földre alá
S csak egy díszt hord a ruhája:
Egy rózsát, hű szolgálatiért
Mit Mária tűz vala rája.
Haja hosszan leng, mint sárga kalász,
A sarlót hogyha várja.
Neki úgy rémlett, egy napja csak,
Hogy a mennyei karba' kereng,
Nyugodt szemében mostan is
Csupa ámulat dereng –
Bár napja tiz évnek tűnt sok előtt,
Kitül elszakadt idelent.
(Oh egynek több: tízszer tiz év!
De mostan, a mint üt az óra,
Úgy rémlik, hogy fölibém hajol,
S haját arczomba szórja…
Agyrém… Csak a lomb hulldogál –
Megy az esztendő nyugovóra.)
Ő állott isten háza előtt,
A melynek bástyafalát
Ott rakták a mélység fölött,
Hol a menny a Térbe foly át,
Magasan, hogy onnan földi szem
A napig már el se lát.
E csarnok az éther habja fölött
Mint híd épült az égben;
Lent nap meg éj fényt és homályt
Cserélget a messzeségben,
A hol sürögve jár a föld,
Piczi szúnyog testeképpen.
S a lány körűl egymásnak örűl
S csodaszép neveket kitalál
Sok hű szerető, ki e helyre jő
Hol nincs szerelemre halál,
És jön sok lélek, mint piczi láng,
Mely az Úr elébe száll.
De ő a varázs e körébül is
Kihajol, se látva, se hallva;
Melynek neki dűlt, már átmelegűlt
Keblétül az égi karfa,
S könyökéhez a sápadt líliomok
Fonnyadva simultak, alva…
Elnézte ő, hogy' ront az Idő,
Vadúl lüktetve, alant,
A világon át; kísérte nyomát,
A merre tovább rohant;
Majd szól vala, s mint szférák dala
Zsongott a légben e hang.
Már este volt. Az égen a hold
Járt imbolyogva, lengve,
Mint könnyü pehely. S ő szót emel
A végnélkűli csendbe'
S ezüst szava úgy szállt tova,
Mint csillag-kar ha csengne.
(Óh édes! imént nem hangodat
Hallottam-e meg én
E madár dalába'? S hogy a harang
Átrezge az ősz egén:
A visszhangos garádicson
Nem lépted osont-e mögém?)
«Szeretném – így szólt – jönne föl!
Tudom, hogy végre följön.
Nem ezért eseng imám idefent
S az övé ott lenn a földön?
Két ily ima czélt mikor nem ért?
Van okom, hogy e bánat öljön?
S ha jő majd, dicskör a feje fölött,
Fehérbe', mint magam:
Kéz kézbe leszen s majd elviszem,
Hol a nagy Fény kútja van –
Lekisérem őt, az Isten előtt
Lemerülni habjaiban.
Majd állunk a szentély előtt,
Mely rejtve, zárva, védve,
Hol a lámpasor mindannyiszor
Rezdűl, ha fohász jön az égbe,
S a könyörgés, mely már teljesült,
Mint pára foszlik a légbe.
S mi ketten együtt megpihenünk
A mystikus fa alatt,
Hol titkos lombok közt a galamb
Ha olykor áthalad:
Minden levél, mit a szárnya ér,
Dicséri az Urat.
És megtanítom őt magam
A mennyei szent dalolásra;
Ő majd szünetel, majd énekel,
Halk hangon dudorászva,
S lelkébe' gyönyört gyönyörre költ
A sok új dolog varázsa.»
(Mi ketten, szólsz. Ah hajdanán
Igaz, egy voltam veled.
De örökre vajon az oldaladon
Ad-é az Úr helyet,
Noha méltó rád nincs bennem egyéb,
Csak hogy szivem szeret!)
«Mi ketten, szólt, a berekbe megyünk
Hol Mária vár szavainkra,
Meg öt ifju szent, a kik neve zeng,
Mint lágy zeneszó ha ringna:
Magdolna, Czeczília, Margarét,
Gertrud meg Rozalinda.
Ott ülnek körbe', hajukba' szalag,
Fejükön koszorú virit.
Aranynyal hímzik a hószinü lent:
Azoknak a köntöseit,
A kik meghaltak odalent,
S most újra születnek itt.
S ha társam fél és nem beszél:
Én mondom el, ő ki légyen,
És hogy szerelmünk tiszta maradt
És nem volt benne szégyen.
És Szűz Anyánk mosolyog reánk
S tetszik neki büszkeségem.
Megfogja kezünk, s vele érkezünk
Ahhoz, ki előtt leborúl
A dicskörü lelkek hosszu sora
Megszámlálhatlanúl,
Hol hárfa zöng és dal köszönt
Az angyalok ajkairúl.
És Krisztus urunkhoz fordul imám,
Könyörögve érte meg értem:
Hogy oly szerelembe', mint odalenn
Egy kis darabon kisértem,
Éljem le itt, e szent helyütt,
Mellette, örökkön is éltem'!»
Ezt mondta hivem; s most bús-szeliden
Susogta: «Ha majd idejő!»
S ím gyors szeráfok szárnyaitól
Lett fényes a levegő –
Szemében imával, ajkain
Mosolylyal nézte ő.
(Láttam mosolyát.) S hogy a raj tovaszállt
Elvíve sugár-özönjét:
Az arany-korlátra ráborult,
S megtörve az éjszaka csöndjét,
Arczát a kezébe temetve, sírt…
(Hallottam hullani könyjét.)