Az új regény
| Az új regény szerző: Krúdy Gyula |
Az utca, a kávéház, a szalon, a budai korzó és az ábrándos őszi liget merengő útja: tele van megelevenedett Jókai regényhősökkel, sebesült katonákkal.
*
Alig egy fertály esztendeje, csodálatos változáson ment át a világ körülöttünk.
Ha egy mai Klausz Péter, vagy a közelebbi időkből divatos Rip van Winkle elaludt volna Pesten júniusban, midőn a trónörökös még nem indult el a szelíd Zsófiával a végzetes szarajevói automobilútra; midőn csak jósnők kártyavetésében vagy fantasztikus kisvárosi politikusok képzeletében élt a világháború; szinte sóhajtva vonta mindenki életét a városban, a vicces emberek megjelölték a napot, mikor az utolsó forint kimegy a divatból, de mégis éltünk, éldegéltünk; midőn a költészet és irodalom kezdett a valóságos élet napsugár járta, hideg, fensőbbséges hegycsúcsairól titokzatos mellékösvényre kanyarodni, hol többnyire a hold világít, a szerelem régi-vésett ezüstpohárból issza az altatóport, Biedermeier-figurák lépkednek szalagos cipőkben, Lakatos László, az író-művész amulettet visel a nyakában és a szabályosan nyírt parkokban halkan kondul az üvegharang; pesti delnők fehér és fekete útikosaraikkal a fürdőhelyekre pályáznak, Hajdúné Vlissingenben énekel, Siófokon Ányos Laci nótáját muzsikálják kék és fekete szemű asszonyoknak, a Léda nevű yacht régi idők ábrándosságával siklik a Balatonon; midőn teljes, tökéletes sivárságában és reménytelenségében nyikorgott az életunalom az öreg gavallérok bokájában, mint a Barokáldi-cirkusz bohócának fagottozó térde, és minden második ember arra gondolt a városban, hogy a legnagyobb ostobaság az élet, a szerelem tűrhetetlenül igénybe veszi időnket, és a nők csalfábbak, mint valaha, Konti régi operettjeiben; míg egy negyedmillió ember ismerte Péchy Andor piros szegfűjét és Bailyt, a francia bukmékert, költő zengett Carlslake whisky-keverékéről, Rothschild Louist gisshübli vizével égő szomjúságtól megmenti Pályi doktor, Kisbéren mesterséges úton kezdik világrahozni a telivér csikókat, a Föld-istálló formába jön: ─ mily régi-régi dolgok mindezek, mintha nem is ebben a században estek volna meg, hanem tán színpadon láttuk a Két pisztoly című színdarabban, vagy tán egy öreg negyvennyolcas honvéd mesélt róla gyermekkorunkban.
Klausz Péter felébredve álmából, csodálkozva dörzsöli a szemét.
Hová lettek az erkély alól a gitárosok, akik minden tehetségükkel és energiájukkal csupán fekete hajú hölgyről daloltak, mámorosan kancsalító szemről és táncosnői bokáról? Hová lettek az öreg börziánerek, akik lityegő, bő nadrágjukban, földre eresztett orral, már életükben csaknem anekdotává változottan mendegéltek a Szabadság téren, és üzleti pangásról oly gyakorlottsággal beszéltek, mint az öreg huszár, aki késő vénségében elmondja hőstetteit; hová lett a léha dologtalanság, a tömérdek naplopó és szerencselovag a kávéházból, a turfról, a Lantos Kaszinójából, Stefánia kocsikorzójáról? Hová lett a nagy fehér automobil a fiatal munkapárti honatyával, amely szinte légtornászi bravúrral száguldott népes útvonalakon?
Klausz, a hétalvó, jó darabig nézdelődhet a városon végig, amíg a régi világból megtalál valamit a régi helyén; még az öreg Kiss Józsefből is fiatal infanterista lett, aki a lövészárokban gyönyörű csatadalokat írogat; az Akadémia öregurai azon tanakodnak, hogyan vegyék ki részüket a világháborúból; a palack francia márkájával senki sem hivalkodik a mulatóhelyen; a cigánypiros-színt a zenekávéházak dámái sem viselik többé, divathölgynek még az alsószoknyája is csukaszürke; tépést csinálnak a drága női kezek, amelyeknek nemrégiben csak annyi teendőjük volt, hogy a férfiak térden állva a kezükben tartsák, és szentség módjára imádják; az ápolónők kackiás, de szeretetre méltó fehér köpenyege Kunosyné mindennapi viselete; Kovács kisasszony háborús verseket szaval, és Fedák Sári kórházat súrol; a „Kékmacska” és a nevezetes „Flóra”-termek útmutatásai nyomán vezetett mulatóhelyek hölgyközönsége hósapkát horgol; a főhercegnő meglátogatja a másvallású asszonyokat a hadikórházban; Freystädler pasa nem adakozik; a Lipót körúti színházban senki sem jön ki a színpadra hasított szoknyában; telve az emberek szíve csendes meghatottsággal, áhítattal, imádsággal, a Kosztolányi-versek mélabújával: ─ csak az őszi liget és a budai korzó vadgesztenyefái folytatják regényes októberi életüket, aranypénzeiket azonban többé nem találkozóra váró leánykák mantlija fogja fel, hanem nagybajuszú, öreg magyar bakák horpadt válla, sántikáló hadnagyok szürke köpenyege, sebesült katonák görbe sétapálcája kotorja a versek lehullt leveleit, mintha Jókai írna egy új regényt.
*
A vége mégiscsak az lett, hogy megjavultunk.
Akárhogy nem akartunk tudomást venni a nemzeti eszméről, az ideálokról, a szentimentális világfelfogásról, az élet regényességéről: kiderült, hogy az élet sokkal érdekesebb valami, mint valaha hittük. És az összes régi „patronok” most éppen olyan jól működnek, mint akár negyvenkilenc után, pedig akkor több közünk volt a háborúhoz, mint manapság, egyedül voltunk, segítség, reménység nélkül, és a segesvári csatában elhagyott bennünket istennek földre küldött arkangyala.
A háború mindannak az ellenkezője, ami a reális világfelfogással egyezik. Régi, nagyszerű korszakoknak visszatérő romantikája a háború. Ismeretlen erőknek megjelenése a földön és az emberi szívben. Eddig hihetetlen jelenségeknek, hősiességeknek, bátorságoknak, életmegvetéseknek a sorozata. A bankhivatalnok hősi halála, a pesti léha delnő megnemesedése, a lövészárokban éneklő magyar baka vakmerősége, a felvidéki fiatal gyermekkertésznő utazása kicsinyeivel az ellenség megszállta földön (midőn a vasúti teherkocsira krétával felírják a gyermekek: „Isten vezet bennünket!”, a fináncok, csendőrök, postások hőstettei, a pesti fiskális, aki felcsap hadvezérnek, az orosz mezőkön elesett gavallérok, a gyászjelentések, amelyeken a jegyes neve együtt szerepel az öreg szülékével, az árvaszéki ülnök, aki egymaga tíz szerbet megöl, a rőföskereskedő, aki ellenséges határszéli falvakat felgyújtogat, a mészároslegény, aki a pópákat a fára húzza, a fővárosi tisztviselő, aki csatát nyer Lublin alatt és főként a déli harctérről jövő, háború próbálta, viharverte, vész és tűz látta bakák dalos vonulása a Nyugati pályaudvarról, mellékutcákon, éjjel, felriadt házmesterek és késői járókelők barátságos integetései közben, mintha csak mostanában, odalent, a gránicon „stimmelt” volna össze a zászlóalj a boldog dalolásban, és még ez éjjel mennek tovább északra, új borzalmakba, télbe és fagyba, ahol nappal a srapnel sárgásfehér mellénye közeleg a levegőben, estve a varjak és a farkasok: ─ ha ez nem a legnagyobb regényesség a földön, akkor Jókai Mór még annyit sem konyít a regényíráshoz, mint egy szolgabírósági írnok.
És az érzelmek a szívben? Vajon borultak szemek oly hamarosan könnybe, mint manapság, midőn a színpadon a csepűrágó énekel, vagy a magyar baka imádságát olvassuk Przemyslben? Szinte fölöslegessé válott az irodalom és a vallás szentimentalizmusa, midőn sárga leveleken elgondolkozó arcú sebesült katonák tologatják a bakancsaikat, fiatal özvegyasszonyok sápadt arca tűnik fel a gyászfátyol alól, a postást a folyosón várja a szobalány, és gyermekkori imádságot mond az úrnő csipkés ágyában, mert mást nem tud; midőn elment, délceg hadnagyok neve mellé az újságban egypár betű kerül: „43. gy. e. mghlt.”, bénán tér haza a családapa, és nem tudja többé karjára venni tapsoló gyermekét, új férfiak, új hadak indulnak a régiek helyére: ─ minek akkor észrevenni, hogy bánatos október is van a világon, és a fák ködöt füstölnek, mint régen látott gyermekkori tájakon?
*
A régi világ drágalátos szenvedélyeit, szerelmi boldogtalanságait, amelyeket a költők szerettek piros rózsának vagy a garni vöröslő villamoslámpájának nevezni (a lámpa alatt kettős öngyilkosságra felhúzva a fegyver ravasza), a határszéli hegyeken túl égő falvak fekete-piros lángja váltotta fel.