Az öregrendü ur

Az öregrendü ur szerző: Thury Zoltán

       A szobalány azzal jött be, hogy egy öregrendü ur akar beszélni a nagyságával. Öregrendü ur? Micsoda öregrendü ur? - Hát egy öregrendü ur. - S a nagyságával akar beszélni? - Igen. - Micsoda öregrendü uraid vannak neked? - Vannak, vannak... - Hát jöjjön az öregrendü ur. - Azzal én bementem a másik szobába, hogy ne legyek terhére az öregrendü urnak s állítólag újságot olvastam, voltaképpen azonban kifigyeltem, hogy mit beszél az öregrendü ur, aki mintha különösebben érdekelt volna, mint valami más ember. Talán azért, mert a cseléd se azt nem mondta, hogy: öreg, se azt, hogy időses vagy vén, hanem egyszerüen megtette egy rend tagjává. Az öregrendüek... Istenem, vájjon leszek-e én öregrendü?...

Az ember beszélni kezdett künn.

- Klatz vagyok, nagyságos asszony.

- Glatz?

- Nem, Klatz, K-val. A Guravecz és Társa czég beltagja, ahol tegnap meg tetszett fordulni. Gyerekholmit tetszett vásárolni, ingecskéket, harisnyát s czipőt is. A czipővel különösen el tetszett véteni az adreszt. Mert mi, kezeit csókolom, csak nagyon mellesleg foglalkozunk czipővel. Czipő és kesztyü, az nálunk éppen csak hogy van, de nem jófajta. Tartjuk, mert a publikum, különösen a hölgyek, szeret egy boltban mindent megvenni. Leülni a pult elé, aztán odaparancsolni az egész listát, amit felirt magának otthon. Hát van nekünk, hanem nem fektetünk sulyt reá. Tetszik tudni, ahhoz egy külön ember kellene. Külön osztály s ember, aki vásárolni tud bele. Nálunk azonban csak a Guravecz ügyetlenkedik, mert ezt ő sem érti.

Künn nevetett az asszony.

- Hát irják ki az ajtóra, hogy czipőt vásárolni menjen másfelé a publikum.

Kicsi szünet után, ami alatt - azt hiszem - nagyot bólintott az öregrendü úr, válaszolt a férfi.

- Hát igen. Az kellene. Az volna a tisztesség. Mert nálunk, kérem, haszontalan kis gyerekczipőt legalább is három hatossal fizet tul a nagysága. Nincs raktár, nincs befektetés, tehát nincs reális alapja az üzletnek. Magunk se a gyárból vásárolunk, tehát mindenki előnyben van felettünk, aki a gyárba megy beszerezni a készletét. Mi előttünk már a gyár is, meg a nagykereskedő is nyert az árun. Tehát ketten. A másik boltost pedig csak a gyár előzi meg a nyereségben. Ért engem a nagysága? Ért? Mert az asszonyoknak ugy általában - tessék megbocsájtani - csak jár a szájuk, hogy ilyen olcsón vásároltak, meg olyan olcsón vásároltak, voltaképen azonban az asszonyokat legkönnyebben csapja be az, akinek az a kenyere. Teszem fel Guravecz...

- Ön talán most különválik tőle és másik boltot nyit?

Csend, aztán egy kicsit sértődötten felel az ember.

- Nem, nagysága. Nem arra indultam meg, hogy kuncsaftot hajszoljak, hanem csak ugy, a kedvemből. - S aztán mintha valami kis gőg lett volna a beszédében, bár egyszerűen, csendesen, öregrendüen beszélt. - A kedvemből. Mert hát a nagysága a három pár cipőcskénél egy forinttal károsodott. Tudniillik, ahogy én hallom, hogy Guravecz azt mondja, hogy kettő husz, már minthogy: két forint és husz krajczár, hát előveszem a megrendelési könyvet s konstatálom, hogy ez a gazember lehúzza az embereknek a bőrét. Tessék elhinni, hogy tegnap is kiköptem a boltajtó küszöbén, mielőtt bementem volna levelezni. Mert én végzem a levelezést. Ebben is szép disznóságokat kell hogy leírjak. Guravecz mindig csőddel fenyegeti a gyárakat, hogy aztán futhatnak a pénzük után s cigánykodik s én meg irom a leveleket ebben az irányban, nagysága. Hát mit csináljak? Guravecz tudniillik az üzlet lelke, hanem rossz lelke, kérem. Micsoda hitvány ember!... Ha arról a vevőknek fogalmuk volna, hát nem botlanának be mihozzánk. Annál kevésbbé, mert mindjárt a harmadik házban igen szolid üzlet van. De micsoda tisztességes üzlet!... Lankaszter és Bogyó. Két nagyszerű zsidó, kérem. Finom üzleti emberek. Azok, kérem, számitással dolgoznak s ha nekem kell, mint a hogy most kell például, mert nagyon kifogytam belőle, egy tucat hálóing, hát odamegyek. Azt már csak nem teszem, hogy Guravecz kezeire adjam magam. Nem ismer az se istent, se embert, se kompanistát, Olyan ember az kérem...

Az asszony türelmetlen lett, félbeszakította.

- Tehát ön visszahozta a forintot, a mivel becsaptak.

Az öregrendü ember elképedve bámult reá.

- Dehogy, kérem. Hogy tehessem én azt? Én nem igen szólhatok bele semmibe. Csak emésztem magam, de ugy emésztem magam, hogy némely este betege vagyok a boltnak. Tántorogva megyek haza, mintha részeg volnék. Mert igy nagyon utálatos ám az üzlet. Az igaz, hogy ugy se szép, a hogy én csináltam a magamét, a mig egyedül voltam... Mert hát én lelket adtam bele az üzletbe. A tisztesség alapján állottam s a ki csak egy kicsit ugy nézett ki, hát annak volt hitele nálam. S kiszámítottam, hogy ennyi kell az életre, ennyi kell arra, hogy félretegye az ember - s aztán azonfelül egy krajczárt se vettem el. Aztán tönkrementem. Nem a tisztesség miatt, kérem, hanem inkább a hitelért, mert a tisztesség jó az üzletben. Tessék elhinni, hogy semmi sem fizeti ki jobban magát. Ezt dudálom ennek a szerencsétlennek is... Mert szerencsétlen, kérem. Hiszen ha az ilyen embereket se akasztják fel, hát akkor mire való az akasztófa?... Ez az ember tudniilik arra való szimattal dolgozik, hogy micsoda-forma vevő jön be a boltba. Hogy kitől mit lehet kicsalni. Olyan szimatja van, mint a kutyának. A hogy a vevő bejön, már mint az asszonykuncsaft s a segédek meg az inasok kiabálnak hogy: kezeit csókolom, kezeit csókolom, ő már nézi, hogy mit ér az illető. Megolvassa a pénzt a zsebekben - engedelmet kérek - a szoknyán keresztül. S egy és ugyanazon szövetet nála ötféle áron is meg lehet kapni. Ez pedig gyalázat, kérem mert... Elég az ahhoz kérem, hogy gyalázat s én igen nagyon pirulva végzem a levelezést ebben a boltban, a mi az enyém is és a miben az én nevemben is folyik ez a - engedelmet kérek - rongykereskedés.

Hallottam, hogy fölállott. Recsegett a czipője is, meg a padló is lába alatt.

- Sőt, kérem - mondta s a szaván hallottam, hogy mosolyog - én érvényesítem is az elveimet az üzletben, csak hogy hát, kérem, módjával. Mert ugy áll a dolog, hogy tönkrementem s az apósom adta a pénzt, a mivel itt társ lettem. Ujra adta s azt mondta, hogy jó lesz mellém valami üzleti szellemet keresni, mert hogy én nem vagyok arra való ember, hogy megállják a magam lábán. Hát azért állok én most ennek a Guravecznek a lábán, ő az üzleti szellem. Azonban nekem kiabálni mégse szabad, mert tönkrement ember vagyok s most már a második hozomány van befektetve az üzletbe s nekem nézni kell, hogy hogy gyümölcsözik. Mert jól megy nekünk. Hanem a tisztelt férjét becsülöm, mert mindig tisztességesen ir az újságba. Ha nincs odairva a neve, akkor is megismerem. Kérem, ezt ne tessék ugy venni, mintha hizelegni akarnék, hanem igy van, hát igy van s a mikor be tetszett diktálni, hogy hova küldje a pakkot a Guravecz, hát mindjárt megütötte a fülemet a név. Ejnye, hogy a fene egye meg ezt a bitangot, már mint a Guraveczet, gondoltam magamban, hát ilyen becsapás már még sincs rendjén s hát gondoltam, hogy feljövök.

- És aztán mit érek vele?

- Nem sokat, kérem, mert ha Guravecz bevesz valami pénzt, hát abból már vissza nem lehet kapni semmit. Igen hitvány ember. Nála el van temetve a pénz. S ezzel szemben hiábavaló az én minden mesterkedésem. Mert, kérem, megesett az, hogy a belső irodában leveleztem s ő üzletfelekkel jött be s hazudott nekik s én mindig intettem a háta mögött az illetőknek, hogy: nem igaz, nem igaz - és azért mégis ugy csinálta meg az üzletet, a hogy ő akarta. Mert rám nem is néztek. Számba se vettek. Ő ott táncolt, keringett és mindenféléket összehandabandázott s én hiába pusmogtam, hogy: hazudik, hazudik, azért csak neki volt igaza. S én, kérem, kénytelen vagyok ennek a hitvány embernek a svindlijéből élni. S hogy keres, kérem! Gyönyörűen. Soha még olyan bőviben nem voltam a pénznek, mint a mióta ez a gazember forgatja a kis tőkémet. Hanem hát, kérem, mégis utálatos igy élni. Én, kérem, elhatároztam, hogy kinyilatkoztatom, hogy én nem vagyok részes az üzletben. Csak zsebrevágom a pénzt; hanem én egész másképpen csinálnám. Egy ár. Mindenkinek egy ár. Az a bizonyos ár, amiben én tönkrementem. Mert én azt gondolnám, nagyságos asszony...

- No mit?

- Azt gondolnám, hogy talán tetszenék mégis bejönni holnap a boltba s megmondani, hogy a czipőcskékre ráfizettem egy forintot, a három párra s az egyebekre is vagy három forintot. A mire én - kérem - nem vagyok tanu. Azt én nem tehetem, én mint társ. Hanem a nagysága kérje vissza a pénzét. Nekem nagyon kellemetlen az, hogy lefeküdjem azzal a tudattal, hogy a nagyságától is annyit loptunk, meg mástól is, hogy lopunk, csalunk, s ahogy szombatonkint pénzt ad ki nekem Guravecz a pénztárból, hát mindig eszembe jut az egész heti bün. S azt érzem, mintha összevernének, ahogy megyek haza s feleségem azt kérdi: - mi bajod? Pedig hát semmi egyéb bajom nincs, csak ez a pénz. - Hát talán tetszenék mégis holnap benézni hozzánk s esetleg visszaad Guravecz valamit. Tessék mondani, hogy illetékes forrásból tudja, hogy az áru sokkal olcsóbban kapható és hogy be van csapva...

A vendég felállott. Ugy látszott, hogy megy. Az asszony pedig naiv kiváncsisággal kérdezte tőle:

- De hát micsoda boltos ön? Ide jön denunciálni a saját üzletét...

- Én kérem, én...

- Ön hát.

- Én ur vagyok, kérem. Nem boltos. Engem megöl a piszok. Tessék elhinni.