Az öreg szolga
| Az öreg szolga szerző: Tompa Mihály |
Áll még az úri kastély, hidegen
Tekintenek szét a szürkült falak;
Az őslakók egy vén szolgán kivűl,
Mind, mind régen a földben nyugszanak.
Az öreg cseléd még él, - nyomorog...
Sok vész elzúgott ez agg fő felett; -
Egy zárt, kopott könyv ő, melyben a ház
Sorsából annyi feljegyeztetett.
Beh máskép volt itt minden ezelőtt!
Eltünt az ős szokás, a régi rend...
Hejh, az öregnek nehezen esik,
Hogy minden gyászos pusztulásba ment;
Nehezen esik: hogy szenvedni kell
Hideg mellőzést és bántalmakat...
Ruhája rongyos, meg is éhezik,
S a termekbe lépni nem szabad!
Hajdan, ha a nagyúr, barátival
Bor mellett ült a késő éjszakán:
Feküdni küldé egész udvarát,
De őr megszenvedé, őtet csupán...
És mig megtölté az öblös kupát,
Hallá mint főznek titkos terveket...
Látott, tapasztalt ő nagy dolgokat,
Mikről az ember tudni sem szeret.
Ott látta ülni e faj legjavát;
Hol vannak ők? Elvesztek gonoszúl...
Elmult a harcok szép fényes kora,
S az öreg lelke úgy elkomorúl...!
Ahova visszanézni nem kiván,
Kiket irtózik háborítani:
Előtte áll a régenmult idő,
S a szeretettek halvány árnyai.
Az asszony szelid, szenvedő vala;
Az úr ellenben büszke, szigorú;
A lányka szép, de méla, szótalan...
Tüzlelkü és szilaj volt a fiú.
Az öreg szolga mennyit hurcolá
Izmos karján a két szép magzatot...
Az öreg szolga balsorsuk felett
Mennyi keserű könyet hullatott!
A várba szép ifjú levente jött,
Ki dalt, regéket vert a citerán;
S dús kérőjének az oltár előtt
Nem-et mondott a halovány leány.
Haragjában szörnyű volt a nagyur...
Az asszony némán sirt szavak helyett;
A két vitéz élethalálra vítt...
A lányka a szent fátyol szűze lett.
Aztán jöttek harcos nehéz idők,
Kockára téteték minden, mi szent;
Apjától fegyvert kére a fiú,
Anyjától áldást, és harcolni ment.
Ki bölcsejétől óta őre volt:
A vén cseléd kisérte oda is...
Koplalt, hogy egyék, fenn volt, mig aludt,
S előtte melle volt a védpaizs.
Végsőt rivalgott már a harci kürt,
Végső rohamra lelkesült a had;
Elestek a zászlók, a bajnokok,
S a hős ifjú a holtak közt maradt.
Mit búsan vitt a hű cseléd haza:
Piros vér fedte a hős köntösét;
A zárdából is levél érkezett,
És a levélen fekete pecsét...
De aki vissza kérné a fiút,
És köntösére könyje hullana,
Vagy feltörné a gyászos íratot;
Nincs senki! sírba szállt a jó anya!
És a nagyúr? a szolga kérdezi,
De minden ember levert, hallgatag...
Suttogva, félve mondják: vége van...!
S haláláról borzadva szólanak.
Bódultan jár-kél szobán s termeken...
Fenn-tölti, mint szokás, az éjszakát,
Várván, midőn alunni megy ura...
Feküdj vén szolga! alszik a család...!
Égő világgal futkos majd körül,
Szeretne szólni, de nincsen kinek...
A büszke kastély zajtalan, kiholt,
A lég is benne nyomasztó, hideg.
S az elhunytak gazdag fényes lakát
Sohsem látott nemzetség lepte meg;
Turkált, zsebelt, - s kiszórva lőnek a
Családi képek, ősi címerek...
Mindezt megérte, látta az öreg,
S megtörni nem birt a vén, fás kebel,
Tenger szirtje az, mely lát vészt, halált,
Hanem ő maga nem sűlyedhet el.
Az öreg szolga még él, - nyomorog...
Ha bántják is, ő senkinek se vét;
Mikép a hű eb, holtig őrizi
Az elpusztult lak hideg tűzhelyét;
Hű szivével ő holtig marad,
Nem az élők, - a holtak kedveért,
Kipanaszolja a sirnak magát,
S álomnak tartja, amiket megért.