A lap feldolgozottságának foka

Az öreg szedő

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az öreg szedő
szerző: Mikszáth Kálmán

       Mindenféle szedő van. De legtöbbet ér a betűszedő és a legkevesebbet az adószedő. Ezt akár el is engedjük.

Én egy betűszedőről akarok írni, akit már ezelőtt kilenc évvel ösmertem, mikor legelőször szagoltam bele az ólomországba, ahol ő élt és dolgozott.

A mi nyomdánkban a legöregebb szedőnek tartották Jánost (Grubics János a neve,) igen becsületes öreg fickó volt, kihez nagy nemzeti tradíciók tapadtak.

Osztás közben (mert van ám a világon nemcsak kártyaosztás, de betűosztás is) sokat dicsekedett ő azzal, hogy szedte ő bizony akárhányszor a Kossuth, Széchenyi manuscriptumait is. Cudar egy írás volt kivált a Széchenyié: nem volt abban »kimenet« egy órajárásnyira sem.

Petőfi verseit is sokszor szedte kéziratból, s ahol nem lehetett elolvasni, hát a saját esze szerint rakta ki. Úgy is van mai napig - azt állítja.

Szájtátva és tisztelettel hallgatták a fiatal szedők az öreget. Teringette... szép emlékei vannak. Grubics nagy ember! Akárhányszor állt ott a háta mögött Deák is egy-egy cikkét várva. Ezekről a mostani miniszterekről csak úgy beszélt Grubics, mintha méltóságán alul volnának.

Rajongott a régi világért, a régi emberekért.

Mindent becsmérelt, gyűlölt ami mostani, még az italt is folyton szidta, pedig szerette. Talán nagyon is szerette. Mikor szombaton kikapta a heti bérét, rendesen megitta vasárnap az egészet, aztán koplalt az egész héten.

Nem is óhajtott már ő egyebet a világtól, csak azt, hogy neki egyszer annyi pénze legyen, amennyi három napig eltartson. Ahhoz pedig legalább is hatvan forint kellene egy rakáson. Hatvan forint egy huzomra (erre az »egy huzomra« fektetett ő fősúlyt), hadd mulathatna három napig. De hatvan forint tán nem is egzisztál a világon egy embernél. Ő sose látott magánál többet húsznál, s azt is olyan kevés ideig látta, hogy talán nem is látta.

Addig-addig okoskodott, kötekedett a sorssal erről a témáról, míg az egyszer elunta, ti. a sors unta el:

No, hát jól van Grubics János - gondolá magában a sors -, csinálok veled egy tréfát. Hadd lássuk, mire mégysz vele?

Grubics egy napon pénztárcát talált hajnalban a Hatvani utcán, mikor a nyomdából hazafelé ment.

Megnézte a tárcát, de üres volt, csak éppen egy sorsjegy volt benne.

A sorsjegyet zsebébe tette, a tárcát pedig dühösen vágta a földhöz.

- Gazember volt aki elvesztette... Ritkított betűkkel nyomatott g a z e m b e r volt... Mért nem vigyáz az ilyen koldus jobban a holmijára!

A sorsjegynek nem tulajdonított nagyobb becset, mint egy reskontónak szokás. Az ember mégis elteszi, hátha a kapanyél is elsül, de nem számít rá.

No, az elsült. Grubics 100 ezer forintot nyert a sorsjegyen.

Mikor megtudta, megijedt, elsápadt, majdnem összerogyott: csak nagy sokára kezdett táncolni, s hajigálni a betűket össze-vissza a ládákban, hajrá hadd keveredjék a világ, hadd mulassanak a betűk!...

Grubics most természetesen úr lett, százezer forintnak az ura. A nyomdatulajdonos még aznap pertu lett vele. S mikor Grubics kijelentette abbeli vágyát, hogy Párizsba utazik, ebédet adott a meggazdagodott szedő tiszteletére a Frohnerben, melyre meghítta az összes szedő-személyzetet. Másnap aztán Grubics még nagyobb ebédet adott a nyomdatulajdonos tiszteletére.

Az asztalfőn maga Grubics ült, finom szalonruhában, gyémántos melltűvel, nagy aranylánccal, kimosakodva, megszépülve. Úgy nézett ki éppen, mint egy bankár.

Az első tósztot ő mondta a nyomdatulajdonosra.

A második tósztot a nyomdatulajdonos mondta Grubicsra.

...Azon férfiúra - hangzott -, igenis azon férfiúra emelem poharamat, uraim, aki nyomdámnak dísze volt, akit a gondviselés nagy vagyon urává tett, de aki bármikor jöjjön is vissza az életben, nálam megfogja találni azt a helyet, amit eddig elfoglalt.

És akkor azon nagyon sokat nevettek a habzó pezsgős poharak közt, hogy mindig megtalálja itt azt a helyet, amit eddig elfoglalt. Hahaha, nem rossz idea a gazdától!

Grubics úr másnap elutazott Párizsba. Mindnyájan kikísérték a vasútig. Még a redakcióból is némelyek. Az indóházban összecsókolózott mindenkivel: »Isten veletek kedves bajtársak, meglehet, találkozunk még valaha az életben!«

Többet aztán nem hallottunk róla évekig. Mindössze egyszer mesélte valaki, hogy látta szép fogatban hölgyekkel ülve a boulognei erdőben. Hát persze mulat a derék Grubics János!

A hetvenes évek vége felé két évre távoztam Budapestről, midőn visszajöttem, legelső dolgom volt a régi redakciómba fölnézni.

Hát amint elmegyek a nyomda mellett, s benézek a recés üvegen - kit látok a betűszekrény mellett, piszkos Guttenberg-rokkban? Nini, nini, hisz ez a Grubics János!

Ő volt, ott állt a szekrény mellett. Benyitottam nagy álmélkodva:

- Ön az, Grubics úr?

- Én vagyok, kérem - felelte vígan.

- Mit csinál ön itt, az istenért?

- Szedem kérem a Beksics úr vezércikkét.

- De hát Párizs... hát a nagy vagyon?

Vállat vont közönyösen.

- Ne is emlegesse, kérem. Nagyobb baj az annál, hogy ezeknek az »Ő« betűknek mind le van törve az ékezetje.