Az öreg Prikler néni
| Az öreg Prikler néni szerző: Mikszáth Kálmán |
Az »Entreprise des pompes funèbres« a legtiszteletreméltóbb foglalkozású társulat. - Nem valami szép foglalkozás, de mondom, tiszteletreméltó: az emberek elszállítása a másvilágra egy bizonyos fuvardíjért.
Biz az borsos egy kicsit, no de hát messzire megy az ember, a mai közlekedési eszközök pedig, hiába, költségesek; aztán megvan az a nyugodalma, hogy visszafelé úgysem kell jönni.
A régi jó világban, mikor még csak szentmihálylova teljesíté e tisztet, egyszerűbben ment a dolog, sőt falun még most is ez az olcsó paripa liferál a pokolnak és a mennyországnak. Jó, türelmes ló, se szénát nem kér, se abrakot, s azok, akiket szállít, nem zúgolódnak, meg vannak elégedve.
De a városokban az emberek, akik nagy barátságban vannak, míg élnek, a luxussal, ettől az egyetlen barátjuktól (mely többnyire romlásukra viszi, mint általában a barátok), mikor már megválnak mindentől, ami kedves volt nekik, még az élettől is, ettől az egyetlen barátjuktól még a halál után sem tudnak megválni. Azért szállítja ki őket az »Entreprise des pompes funèbres«, mégpedig kit-kit a rangja szerint.
Tiszteletreméltónak mondtuk e foglalkozást, pedig vannak, akik azt még szépnek is találják és gyönyörködnek benne.
Példának okáért az öreg Prikler néni, a Kerepesi út egyik földszinti házának érdemekben megráncosodott házmesternője. Őneki legnagyobb gyönyörűséget a temetések okoznak.
Az igaz, hogy ebben az utcában ötven év alatt éppen úgy hozzászokhat az ember a halotti énekekhez, mint valamely családi óra ketyegéséhez.
Ő is hozzászokott, sőt magára vonatkozólag teljesen megbarátkozott a halál eszméjével. Nem kötötte már őt az élethez semmi, de semmi. Ismerősei rég kihaltak körüle: ezek az új emberek, akik most élnek, nem őneki valók már.
Nem is volt kíváncsi semmire. Volt egy kopott, hosszú idők óta használatban levő harisnyája, s abban csupa ezüst forintosokban és hatosokban összegyűjtve 95 frt 40 kr., sem több, sem kevesebb; életének egyedüli vágya volt kiegészíteni ezt az összeget kerek száz forintra, mert egy százforintos temetésre vágyott a derék Prikler néni!
Kilencvenöt forint is valami már, abból is igen csinos temetés telik, de száz forint megint több, így kimondva is sokkal szebb, de még valósággal is több egy fáklyavivővel!
Prikler néninek egyedüli gyönyörűsége volt a temetéseket nézni a kapu alól, némelyikre személyesen is elment, akár ösmerte az eltakarítandó keresztény lelket, akár nem, és ott kedvére kisírta magát. S egyéb tekintetben is érdekesek valának reánézve a temetések: összehasonlításokat tehetett ezek és a magáé közt. Mert ösmerte már az ártarifákat könyv nélkül.
- Ilyen lesz az enyém - dünnyögé, vagy pedig büszkén így szólt egy másik temetésnél:
- Tizenöt forinttal lesz különb az enyém!
Némelykor lehangoltan tért vissza szegényes pincelakásába, kivált a nagy urak és kitűnőségek temetéséről:
- Ez volt az igazi temetés! - kiáltá csillogó szemekkel (talán az irigység csillogott belőlük). - Egy egész vagyonba került! Boldogok a gazdagok és a nagy emberek!
Sóhajtott és szomorú lett, de ez nem tartott nála sokáig s rendesen azzal vigasztalódott:
- Ki tudja... Annak a hóbortos Veres Károlynak lehet valaha ilyen temetése... Neki még lehet... már miért is ne lehetne? Okos volt, nagyon okos volt!
Tehát mégis van egy lény, aki iránt Prikler néni érdeklődik. Hát ez ugyan ki lehet? Talán valami rokon? Oh, nem, Prikler néni rokonai régen meghaltak. A Veres Károly, ez csak egy lakója volt, aki ezelőtt húsz esztendővel, mint szegény földhözragadt diák ott lakott nála abban a dohos pinceszobában.
Olyan csúnya, vereshajú fiú volt, aztán senkije, semmije a nagy világon, csak az esze és a szorgalma. De hát - nem elég az, hogy sokra vihesse?
A szegény öregasszony sokáig kísérte figyelemmel, mikor aztán ez a vereshajú fiú szárnyra kelt a világba azzal a nagy eszével, sokáig kísérte, mondom, figyelemmel abból a szegényes pincelakásból, hogy mi lesz belőle?
Hát bizony nőtt az napról napra. A neve belekerült az újságokba is. A szegény öregasszony mindig ezt a nevet kereste a többi közül. Néha félévig is volt türelme folyton keresni, míg egyszer-egyszer rábukkant s értesült kedvence hollétéről. Most Erdélyben van, valamely egyletbe választották be titkárnak, majd kinevezték aljárásbírónak valahova Felső-Magyarországba. Egyszer aztán olyan idő következett, hogy mindennap megláthatta Prikler néni ezt a nevet az újságában. Megválasztották Veres Károlyt képviselőnek. Nagy ember lett, híres ember lett.
Bizony talán rá se ösmerne többé, ha meglátná, mert az arcvonásaira sem emlékszik; meglehet, hogy itt a közelben lakik valahol, de hát mi köze neki ahhoz a nagy úrhoz, őt csak a Károly diák sorsa érdekli, éppen olyanformán, mint egy história, melyet a közepéig olvasott az ember, hogy a hősből mi lesz, mekkora magasságra viszi föl.
De azért nemcsak érdekelte, hanem örülni is tudott neki. Hogy halad, mennyire fut, szédítőn, magasan; itt is, ott is őt emlegetik, beszél, tesz, mozog. Micsoda temetése lesz ennek a gyermeknek, ha ez egyszer meghal!
Mert a néni szerint a temetés minősége a legbiztosabb mértéke az emberi nagyságnak. Ki mennyit ér el életében, ekkor és ebben tudódik ki leginkább, s volt valami igaza a jó Prikler néninek.
Veres Károlyt mindenütt úgy emlegették, mint aki a nép pártját fogja s mint aki hatalmas szavakkal ostorozza a hatalmasokat.
Évek jöttek, mentek, a Prikler néni 95 frtja immár négy év alatt 97 frtra szaporodott, mert bizony ritkán lehetett félretenni szűk házmesternői jövedelméből egy-egy hatost. A piszkos harisnya lassan telt.
Hát a Károlyból mi lett azóta?
Ki tudná azt megmondani? Az újságból egyszerre csak elmaradt a neve egészen, nem emlegették azt soha többé, mintha a föld alá lenne elásva. Az emberek még ezután is nyüzsögtek, gyűléseztek, az újságok mindennap hozták a legfrissebb eseményeket, de ezekben sohase fordult elő a Veres Károly neve. Hova lehetett, mi történt vele? Talán idegen országba ment? Talán a nevét is megváltoztatta, meglehet, hogy már azóta herceggé is lett, s ki tudja, miképp nevezik?
Az öregasszonynak már ki is ment az eszéből ez a félbeszakított élethistória, legfeljebb akkor ötlött eléje, ha valami nagy embert temettek.
S nagy embert mégis keveset temetnek, minden három évben ha egyet. Nem bolondok a nagy emberek, hogy sűrűn haljanak a kíváncsi nézőközönség kedvéért, pedig a nagyszerű halottszertartás talán meg is érdemelné, ha jobban meggondoljuk.
Az évek gyorsan folytak, sok, sok koporsó kiment már azóta a Kerepesi-úton, egész nemzedékeket kivittek már, s az öreg Prikler néni még mindig ott volt látható a temetéseken, ismeretes dünnyögésével:
- Éppen ilyen lesz az enyém. Kilencvennyolc forintos!
Hát egy estén, amint éppen a temetőből jött, halottak estéje volt, s egy kirakat előtt, amint megállt, a halotti koszorúkat nézni, melyek árak szerint voltak szortírozva, egy szegény, kopott, didergő ember suhant el mellette.
A néni ránézett. Ismerősnek tetszett előtte. Jó, hogy megállt a pékbolt előtt, legalább szemügyre veheti a boldogtalant. Vékony, rongyos kabát volt rajta s az egyik cipőjéből kikandikált a mezítelen ujja. Sóvárogva nézte a süteményeket. A gázfény éppen odavetődött a közeli lámpából az arcára. A néni megösmerte:
- Károly! - mondá halkan.
A rongyos alak megrezzenve kapta el fejét s körülnézett. Az asszony odarohant hozzá.
- Maga az, Károly? Persze hogy maga az. Hát nem ösmer? Még most sem ösmer? Én vagyok az özvegy Priklerné, akinél lakott. No, ne nézzen rám olyan idegenül.
A szegény nyomorult csak nézte, nézte és a lábai megtörtek, oda kellett támaszkodnia a lámpaoszlophoz, hogy össze ne roskadjon.
- Maga beteg, Károly... Szegény jó Károly. Jöjjön velem. Istenem, istenem, hogy juthatott ennyire? Tudtam én azt, minek kötekedett maga a hatalmasokkal?
A férfi nem tudott egy árva igét kiejteni, némán hagyta magát vezetni s egy félóra múlva már ott volt abban az egykori szobácskában, ahonnan húsz év előtt pályafutását kezdé. A ragyogó fényes napok mind, mind eloszlottak, a »tegnap« és a »ma« közt nem volt semmi. Ott feküdt ma is, ahol tegnap, talán az ágy is ugyanaz volt.
A jó öregasszony ápolta, betakargatta, herbateát főzött, de a beteg reggelre még rosszabbul lett, s harmadnapra, mikor Prikler néni reggel fölébredt, meg volt halva.
Az öregasszony egy könnyet morzsolt szét szemeiben, aztán kivette a faládából azt az ócska strimflit, kiöntötte belőle az ezüstpénzeket és két részre osztotta.
- Elég lesz nekem 49 forintos temetés is. Ilyen asszonynak elég az is... Fáklya nem lesz, a szemfedő is olcsó lesz, de hát elég az nekem úgyis.
A másik negyvenkilenc forinttal egykori lakóját temettette el - s itt osztán egészen pontosan megláthatta, hogy akkuráte milyen is lesz hát az ő temetése!