Az ördögszekérről
szerző: Tompa Mihály
Hol vásznat fehérit a játszi délibáb
Szilaj csikó iram s fehér gulya legel;
Ahol szemes túzok sétálgat a mezőn,
Amely nyulárnyékot s ördögbordát nevel:
Alföldi rónaság termő határiban,
Derék tavat talál gém s vadruca, ha jő;
A rence zöldelőn borítja bé vizét,
Zsombékos partjain a harmatkása nő.
Fél-lábon állva, itt busúl az eszterág,
A viz szinére nőtt széles lapun pedig
Űl tollászkodva a bukó szárcsák hada,
A bíbic fenn kering, vagy lenn begyeskedik.
A sürű nádasban zúgás-búgás közűl
A hápogó gácsér nyers lármája kiszól;
Mig a tojásivó körmös sas elveri
Az ülős madarat meleg tojásiról.
Vándor lápokra, a nemes kócsag meg-ül,
Majd mint fehér fátyol gyorsan messze lebben,
Helyére azután fekete gólya száll,
Gyöngyvér s karakatna jön, megy nagy seregben.
Itt nő a kardos sás, a barma buzogány,
Indája itt köt az ötszarvu sulyomnak:
Iromba jércéit a vízi tyuk viszi
Sürű torsa közt a zúgó nádasoknak.
A gazban rosz ladik, melynek gazdája nincs,
Zöld vizzel félig áll s fodorsás verte fel;
A pázsitfolt kihajt, kizöldül oldalán,
Orrában összedűlt, korhadt csík-kas hever.
Vakvarjuk ülnek a parti égerfákra, -
A nádas rókája vonít esthajnalon;
Jár a tündelevény, a tó zsibongva zúg...
Zúgása messzeszól a csendes tájakon.
------
A tó helyén vár álla hajdan,
S körülte erdő és berek;
Mikép lőn gyászos pusztulása?
- Hogy a szem még romját se lássa, -
Igy emlitik az öregek:
Régenten egy rosz ember éle,
Elévült nő lakozva véle;
- Gyermek-korából régi dajka, -
Ki csak gonoszt gondolt szivében,
A jó nagy szálka volt szemében,
S nem nyilt igaz beszédre ajka.
Mint harmat a szomjú határra,
Áldás száll égből a munkára;
De kinek nem kell a dolog:
Szükséget lát és nyomorog.
Igy Zombor és vénült dajkája,
- Mint más szegény, - nem izzadott;
Fecsérelvén kincskutatással
Az éjt s a drága szép napot.
Az Isten ellen zúgolódva
A dúsra mérgesen tekintett;
Lelkét od'adná a gonosznak,
Csak adjon az cserébe kincset
Ugy is lett. Szent György éjszakáján
A két istentelen végtére
- Hét csepp vérével balkezének, -
Az ördöggel lép frigykötésre. -
Nyervén attól kincset s hatalmat
Az óhajtás szerint; de még
Ezekhez, a szűz ártatlanság
Megejthetése téteték.
Kacagva most, a két istentelen
Erős várat rakott nagy hirtelen;
De rosz hirű, és rettegett falát
A vándor messze elkerűlte;
Inkább az éj csipős szelét, havát
Az ég alatt fázlódva tűrte;
Mert benne csendes nyúgovást
A jámbor lélek nem talált
Hol a vén nő s a vár ura
Gonosz lélekkel cimborált.
Hová nagy éjfelen,
Fejetlen méneken,
- A várt hétszer kerűlve meg -
Betértek a rút szellemek;
Tüzes seprővel megsöpörvén
Az útat nékik jókor a vén.
És a vidékkel bősz hatalmát
Érezteté a két gonosz;
Nem nézvén sem Istent, sem embert:
Rőt Zombor szűzleányt oroz;
S vén dajka által a szegény nép
Fejős jószága vért adott;
Megígézett verő szemével
Sok kedves gyönge magzatot.
------
A félelmetes várhoz közel
Volt egy magános kis pásztorlak;
Reá árnyékkal, jószagú
Ákácfiatalok hajoltak.
A kis ház fedelét
Kövi rózsa és béke lakta;
S Piroska képiben
Ékes virágszál nyílt alatta.
Ő a jámbor pásztornak volt
Édes leánya,
Szelíd s vidám, minő a rét
Ifjú báránya.
------
A jó pásztornő nagy beteg lőn;
Fájdalma ágyba fekteté;
Bágyadt szemét édes leányán
Aggályosan pihenteté.
Virasztó hűség s gondos bú állt
Leánya képében felette,
Ki önmagát, beteg szülője
Ápolgatásában, feledte.
Egykor, hogy a szegény betegre
A hajnal lágy álmat hozott:
Zaj nélkül és titkon hagyá el
Piroska a csendes lakot;
A harmatos rétek felé
Gyors léptekkel suhan,
Ezerjófűvel a gyopár
Ahol nő bokrosan.
S midőn kigyúlt a nap
Legelső súgara:
Kicsiny köténye már
Tele rakva vala,
Gyógyfűvek illatos nemével;
Virág-rakott rétoldalon
Szedvén meg enyhe harmaton
A jó leányka kis kezével.
Midőn sietve visszatérne,
'Mi dolog ez én Istenem?!
- Nem messze Zombor erdejéhez,
Előtte anyja megjelen.
Nevén szólítja nyájasan,
És int, de nem várván be őt:
Mint az árnyék, tovább, tovább
Megy a felé futó előtt...
'Édes szülém megállj, megállj!
Várd meg leányodat...!
»Utánam édes gyermekem!
Megállnom nem szabad...!«
Maradj, könnyen hivő leány!
Ne fuss a csába kép után!
Ez nem szüléd, ez tőrbe von,
- Ő szivszakadva vár szegény
Ez a vén dajka, aki csal,
Anyád képmását fölvevén!
Imígyen suttogott fülébe
Lágy szellő a futó leánynak,
És benne, aggó édes anyja
Kínos sejtelmi suttogának.
De ő elszórva gyógynövényeit,
Futott a rengeteg felé...
- S most felsikolta... mert magát
Sötét falak között lelé;
Előtte meggörbedt alakban,
Kacagva állt a vén boszorkány,
Míg gerjedelmében az ösztön
Zombor szemén vad szikrákat hány.
------
A nap leáldozott a halmon,
Piros világgal jött az alkony;
És a pokolnak tornácában,
Vad szenvedély rontó karjában,
A lányka szűzi fátyola
Még eltépetlenül vala.
»Zombor, Zombor! ha a virág
Éjfélre el nem hervad:
Fejünkre szörnyü jajt hozand
A pokoltól szedett had!«
És Zombor őrjöng, küzködik...
Éjfélre jár az óra;
Reszketve hallgat a gonosz
Az első kakas-szóra.
És ujra küzd,... de a leány fölött
Varázs erő hatalma őrködött
Mert amidőn gyógyfűveket
Szedett a harmatos mezőn,
Közűlök, egypár jószagú
Virágocskát keblébe tőn,
És ez varázsvirág vala!
- Amely virúl száz év alatt, -
S száráról a csudás növény
Csak szeplőtlen kéznek szakad.
Eltávolítá a gonoszt
Ez a lánytól hatalmasan:
És a nagy éjben hangzik a
Másod-kakasszó hangosan...
»Zombor, Zombor! ha a virág
Éjfélre meg nem hervad:
Fejünkre szörnyű jajt hozand
Az ördöngös veszett had!«
Hah! Zombor őrjöng, küzködik...
Éjfélre jár az óra;
Reszketve hallgat a gonosz
A másod-kakasszóra;
S vad káromlásra nyilva ajka:
Őrjöng véle az álnok dajka.
Tizenkettőt ütött azonnal...
S árnyán a titkos éjnek:
Forgószelek szárnyán, az éjfél
Vendégi megjövének;
Kék láng borúlt a vártetőre,
Mint lengő nád ingván fala;
S ki benn ordíta vad kinok közt:
A két istentelen vala.
Gonosz Zombort s az álnok dajkát
Az ördögök sikoltaták
S elsűlyedett az összedőlt vár,
Helyén mély tó maradt;
Nádassá vált a rengeteg
Egy pillantás alatt.
Zombor pedig, s gonosz dajkája,
- Akik miatt a szűz futott, -
Bünhödvén céltalan futással,
Ördögszekérré változott.
------
Derűlt reggel váltá a kínos éjet,
Nyilt tópart volt, hol a leány felébredt;
Párnája jószagú virág vala,
Felébresztője fülmilék dala.
Ugy tetszett, hogy csak álmodott;
S midőn jó anyjához megtére,
Elmondva mindent, a szüle
Így szólt lányának a beszédre:
- A szűz erénynek védbástyáin
A gonoszok által nem hágnak:
Őrizd kebled, hogy tiszta légyen,
Mint kelyhe a nyiló virágnak! -
------
Tágas alföld sík határán,
Ha kitördelék:
Vén ördögszekér iramlik;
Mint a gyors kerék;
Cél s nyom nélkül a világon,
Nyargal, vándorol;
Megpihenni, megnyugodni;
Nem lehet sohol.
Meg-megáll, de ostorával
A szél rajta üt,
És a messze pusztaságon
Utban álló tüskén s árkon,
Űzi mindenütt.