Az ördög fia
| Az ördög fia szerző: Krúdy Gyula |
Abban az időben, amikor a Felvidéken vászonponyvás szekér alatt volt szokás utazni, az ember szép történeteket hallhatott. Az út mellől kaszált szénán jólesett elnyújtózkodnom, akár hegynek felfelé, akár völgybe mentek a lovacskák. A különbség csak az volt, hogy hegynek felfelé lassabban haladt a szekér, a fuvaros ülésében hátrafordult, és mindenféle útközi történetekkel mulattatta utazóját. Az én emberem egyszer a következőket mesélte:
- Járt valamikor ezen a vidéken egy ember, aki azt mondta magáról, hogy ő senki más, mint Szent Józsefnek a fia, testvére Jézus Krisztusnak, ugyanezért sohase kell néki meghalni. Habár nem élt valamely istenes életet, mert nem akart arra a sorsra jutni, mint a mi Urunk, akit a pogányok felfeszítettek. Ezt az embert a pogányok nem feszítették volna meg, mert az ő élete kedves lett volna az istentagadóknak. Városvégi kocsmákban tanyázott.
- De ahol nagyobb fogadók álltak a keresztutaknál, amelyek különböző irányokból hozták az utazókat, Szent József fiát bizonyosan meg lehetett találni. Mindig úton volt, mintha valami hajtotta volna: mindig új vidékekre ment magát bemutatni, mintha minden felvidéki tóttal meg akart volna ismerkedni... Volt színész, volt komédiás, ha útban ért egy temetést, beállott a gyászolók közé, és hangosabban énekelt a kántornál; de nagyon szeretett lakodalmasokhoz is csatlakozni, amikor is olyan mondanivalói akadtak, hogy az új asszony az első nap összeveszett a férjével. Bizonyára sokszor megütlegelték volna, ha nem tudják róla, hogy ő Szent Józsefnek a fia.
- Leginkább persze színházat szeretett játszani, amint az régi szokásuk az efféle vándoroknak. Én is láttam egyszer egy városvégi korcsmában, ahol régi ágytakarók és lepedők voltak felakasztva; a lepedők alól hússzor is kijött Szent József fia, de sohase lehetett felismerni, hogy ugyanaz a személy.
- Kijött mint Ferenc József, kijött mint Napóleon császár, megmutatkozott, mint Bismarck és mint római pápa. A hozzáértőbbek azt mondták, hogy akkor volt a legsikerültebb, amikor Poncius Pilátusnak öltözködött. Ki tudná már mindazt elmondani, hogy hányféle alakban mutatkozott ez a kókler. Nekem tovább kellett mennem az utasommal Kassára, azért nem értem rá sokáig ácsorogni a csűrben, de éppen elég volt annyi is, amit láttam. Dehogyis vettem volna fel a szekeremre Szent József fiát! Talán azért, hogy vámhatárban holtra ijesszen mint lőcsei hóhér, amikor hátranézek az ülésből? Sokkal jobb az ilyen furcsa pasasért gyalog hagyni az országúton.
- Egyszer csak azt hallom, hogy út menti kocsmákban, lóállásokban, vendégfogadók környékén, ahol a magamfajta ember az életét eltölti, hogy van ám új nevezetessége a Felvidéknek, aki lepipálja Szent József fiát. A karácsony előtti vásáron látták őt Rozsnyón. Ez az ember mindenütt hangos szóval azt híresztelte, hogy ő az ördög fia, ugyanezért nem árt neki a tűz. Így is történt a vásárban. Az ördög fia nagy tüzet rakott egy szabad térségen, ahonnan mindenki jól láthatta, amint bement a tűzbe, mint más ember valami ajtón benyit. Az egyik oldalon bement a tűzbe, és a másik oldalon kijött, anélkül hogy a szakálla megpörkö¬lődött volna. No hiszen, volt ámulás a vásáron. Miután legalább tizenkétszer ment be a tűzbe az ördög fia, és a népség azt hitte, hogy tizenkettedszer mégiscsak odavész. Sokat beszélgettek erről a dologról mindazokon a helyeken, ahol a magamfajta ember megfordulni szokott: így például azokban az álmos söntésekben, ahol olyan csendesen szoktak ülni a vendégek, mint az elátkozottak, de most egyszerre mind megszólaltak, egymásnak estek, és a gallérját fogta mindenki a másiknak, hogy az ördög fiának a dolgát alaposan megbeszéljék. Néhol még verekedésre is került a sor az ördög fia miatt, de én mint jámbor életű ember, ezekben a verekedésekben sohasem vettem részt.
- Most már azt várta mindenki, hogy mi lesz akkor, amikor Szent József fia és az ördög fia valamely vásáron vagy kocsmában találkoznak: melyik eszi meg a másikat? Mert együtt nem maradhatnak meg ezen a kis Felvidéken, ahol néha annyi sem terem, hogy becsületesen el volnának látva az állatok. Az emberekről nem beszélek, mert pálinka mindig akad... De Szent József fia és az ördög fia sokáig nem találkoztak; amint az egyik bejött a város egyik kapuján, a másik kapun kiment a másik. Komédiások, színészek igen jól meg tudják egymást érteni - dehogyis nyúlunk egymás kenyeréhez. Szökdöstek egymás elől, és ez így ment sokáig.
- Míg aztán az egész békességes állapotot felborította valaki, aki ilyenkor szokott mindig eljönni: egy asszony.
- Ez az asszony egy fuvarosgazdának volt a felesége, és azalatt, amíg a fuvaros a sziléziai gyapjúvásárokat járta, kocsmát tartott. Nem volt szemrevalóbb, kedvesebb vagy különösebb, mint akármelyik más kocsmárosné, aki a sok különböző férfival való ismeretségben kitanulja a férfiak titkait, és megtanul a nyelvükön. Tudott incselkedni szép szóval, tudott kellő időben meleg, fűszeres borral kedveskedni, tudta, hogy mikor kell a pálinkát elővenni a köténye alól, és tudta, hogy mikor kell úgy tisztelni a férfiakat, mintha azok az édesapjai lennének. A sziléziai gyapjúvásárok soká szoktak tartani, azért a kocsmárosné úgy kiismerte a férfiakat, hogy magam is, jámbor életű ember létemre, alig vártam azt a napot, amikor útba ejthettem azt a várost, ahol a fogadósné mindig jókedvűen várta vendégeit.
- Hát csak egyszer, mikor nagy téli időben behajtanék a fogadósnéhoz, még alig volt időm kifogni és ellátni a lovaimat, amikor nagyot csattan valami a házban. A kísértetek szoktak ilyen csattanásokat végezni, amikor a bezárt ajtókat egy lábrúgással felnyitogatják. De hát tudtommal ebben a házban nem volt kísértet, hiszen el is bánt volna vele a fogadósné. Bemegyek az ivóba, mint már ilyenkor szokás, hogy megerősítsem az utazásban elfáradt szívemet, bemegyek a konyhába, hogy körülnézzek a káposztában fövő kövér koncok között, mert üres gyomorral csak a bolond ember utazik, bemegyek a kályhához, hogy meg¬mele¬gít¬sem megdermedt tagjaimat, és nem találok sehol senkit, akitől a csattanás okát megkérdezni lehetett volna.
- No már látom, hogy nem látnak szívesen, mikor már minden elképzelhető nótát elfütyültem, eldanoltam, a menyecskének híre-hamva sincs. Már éppen nagy búbánattal az utamat akartam folytatni, amikor a padlásról megint csak nagy csattanás hallatszik. De már ezt megnézem, gondoltam magamban, és lassan fölmentem a padlásra.
- Teremtőm, mit láttam, Szent József fia, aki most nagyon nyomorult állapotban volt: a kéményhez volt láncolva, és a kocsmárosné egy nyírfa seprűvel vallatta. Azt bizony már nem tudnám megmondani, hogy miről folyt a vallatás, mert nem szeretek istentelen dolgokba keveredni. Befogtam a lovaimat, és úgy elhajtottam, mintha sohase jártam volna a kocsmában. Szent József fiát ezután nem is látta senki a Felvidéken. Kiseprűzte innen a menyecske.
- Hát talán az ördög fia jobb sorsra jutott? - kérdezné uram.
- Az ördög fia, aki úgy sétált ki és be a tűzbe, mint a szalamander, rövid időn belül ugyancsak a veszedelmes kocsmárosné rabja lett. Csakhogy az ördög fiát óvatosságból az asszonyság a pincében tartotta megkötözve, ott kopogtatta a hátát egy nagy fafejszével, amelyet a hordók megcsapolásához szokott használni. Vajon mit csapolt ki az ördög fiából?
Miután fuvarosom látszólag befejezte szavait, felvetettem azt a kérdést, hogy vajon mi oka lehetett a menyecskének éppen ezzel a két nevezetes férfiúval ily csúfosan elbánni, holott általában kedves szokott lenni a férfiakhoz?
Az asszonyokon sohasem lehet eligazodni. Talán éppen az ingerelte fel a nevezetes férfiak ellen a kocsmárosnét, hogy azok olyan nagy hírnévhez jutottak a Felvidéken, már minden asszonyszemély lesütötte előttük a szemét, már búcsúban jártak utánuk, már a falvakban kezet csókoltak nekik. Talán éppen az mérgesítette fel a kocsmárosnét, mert nem akart abban hinni, hogy vannak különb férfiak is a világon, mint az ő sziléziai fuvarosa. Jobb az ilyen dolgokon nem gondolkozni, mert nem tudja az ember, hová lyukad ki.