Az örök dal
| Az örök dal szerző: Komjáthy Jenő |
Már nem birok tovább magammal,
Szivem csordultig telve van,
Magába már nem fér e lélek,
Ez üdv, e kéj határtalan!
Szivemből mint egy lángfolyam tör
Vágy, érzés, milljó gondolat,
Ledőlt minden korlát, sorompó,
Lelkem, miként a fény, szabad.
Szétáradok a mindenségben,
Ringatnak az örök habok,
S hogy lényem árad szerte-széjjel:
Úgy érzem, minden én vagyok.
A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene...
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szivemmel van tele.
És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög...
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!...
Sőt, mintha mind magasba törne,
Szeretne, fönnen érzene,
Remegne kéjtől, szent gyönyörtől
Minden dal, illat, fény, zene...
A természet átszellemülne,
Mint Orfeusznak énekén...
Az öröklétnek, örök üdvnek
Csodás mélységit zengem én.
És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Ugy érzem, én minden vagyok.