Az önmagával verekedő költőről
| Az önmagával verekedő költőről szerző: Krúdy Gyula |
Adyról sok legendát írnak össze, különösen majd akkor, ha az a nemzedék, amely őt személyesen ismerte, kiveszőben lesz. (Az irodalom-történetnek is megvannak az öreghonvédei. Tán még most is él Magyarországon olyan ember, aki Petőfi barátságával dicsekszik, pedig bizonyosan tudjuk, hogy az összeférhetetlen természetű és meg nem bocsátó Petőfinek alig volt néhány barátja).
Adyról majd összekeverednek a legendák. Éppen a napokban olvastam, hogy Sz. Z.-t megbotozni akarta egy kávéházban. Lehetséges, hogy így történt, ámbátor Ady Endre inkább csak az írásaiban, az élete hullámvonalában volt forradalmár. Személyes érintkezésben és józan állapotában csaknem annyi megejtő és megértő kedvesség volt benne, mint Bródy Sándorban. Végtelen gyöngéd és megértő tudott lenni és majdnem olyan lágy, mint egy nő. Petőfiről azt jegyzi fel Szemere Miklós (a költő), hogy parasztdölyfösségben: leginkább a fényes és gyakran újított csizmáira volt hiú. Mer (gondolja vagy mondja Sz. M.) gyermek és ifjúkorában sokat járt mezítláb. A szilágymegyei születésű gyerek, debreceni jogász, az ő idejében a magyarok már elég sűrűn felkeresték a külföld nagyvárosait. A Három Hollónál, ahol Párizsról beszélt, még nem igen lehetett tudni, hogy tíz-tizenöt esztendő múlva e rendszerint hálátlan nemzet koporsójához akkora ciprusát helyezi a megemlékezésnek.
Bár én azt hiszem, hogy Adyt még mindig nem ismeri eléggé Magyarország. A halottal majd könnyebben megbarátkoznak, mint az élővel. Holott az élő, egykor legszemélyesebb híveit kedves és gyengéd, szeretetreméltó magaviseletének köszönhette. A pálya legelején.
1919. február.