Az órás meg a kutyája

Az órás meg a kutyája
szerző: Gárdonyi Géza

Az órást Zsadányinak hivták.
Csak afféle óra-javító órás volt, órát nem lehetett nála venni. Neki magának se volt órája. Hanem ha valaki hozzáadta a zsebóráját, hogy javítsa meg, hát szombatig azt viselte. Szombaton maga vitte meg. Mert vasárnap pénz kellett neki. A vasárnapot mindig megülte. Megülte a sárga földig.
Volt úgy, hogy nem akadt munkája. Olyankor kiment halazni. A városunk végén jókora tó van. Egy patakocska táplálja. A patak hat méternyi magasságból zuhog alá, s két nagy malomkereket hajt. A zugó mély... A tóban csak derékig érő a víz. Zsadányi naphosszat tartogatta a horgát.
Máskülönben kis lompos sápadt ember volt, körülbelül negyven éves, kevés-beszédű ember. Kecskeszakált viselt, és mindig egy piszkos könyökű sárga kabátban járt.
Vasárnaponkint azonban tűzoltó-ruhát öltött, s úgy feszített az utcán, mintha nála nélkül megégne a város.
A tűzoltók nagyokat ittak vasárnap délutánonkint. Az órásnak olyankor megeredt a nyelve. Lármázott, veszekedett. Nem egyszer az élete megmaradását köszönhette annak hogy tűzoltó.
Ha a réztarajos papíros sisak nincs a fején, bizony nem egy vasárnap került volna véres fejjel a kórházba.
Egy dologtalan tavaszi napon szokása szerint a tóparton ült. A patak vize egy kiskutyát vitt bele a tóba.
A kutyácska fehér-bundás állatka volt. Nyifogott, kepickélt a vízben.
Zsadányi benyúlt érte a horog-pálcával, és kivonta a partra.
- De szép kis dög!
Az állatka olyan volt, mint egy kis fehér muff. Csupán a bal füle volt fekete. Talán azért is vetették a vízbe.
Hogy kivonták, megrázkódott. Úgy megrázkódott, hogy el is dőlt belé. Aztán bután nézett maga elé. Talán azon gondolkodott, hogy mi történt ővele?
Zsadányi nevetett. A hóna alá fogta és hazavitte.
A hegy oldalában lakott, egy mohos tetejű barlang házikóban. Egy rozoga ágy meg egy-két hitvány bútor volt az összes vagyona. Az ablaknál állt a szerszámos asztala, - egy alacsony széles asztal, - s mellette két szék.
Zsadányi arra gondolt, hogy a kiskutya talán éhes. Mit is adhatna neki. Tej kell az ilyennek, tej.
Az átellenes házban egy csizmadia lakott. Zsadányi azokhoz nyitott be:
- Láttatok-e már szőrös pontyot? Ihol-e! A tóba fogtam!
Csimadiáék nevették.
- Egye meg a pontyát!
S tejet adtak a kutyának. Majd leszolgálja az órás, ha órájuk meghibásodik.
És lett a kutya neve Ponty.
Zsadányi örült a kutyájának. Se felesége, se gyereke, senkije. Íme a sors egy kis állatot vet melléje, hogy ne éljen magányosan.
A kutya egyszerre otthon volt az órás hajlékában. Míg az órás dolgozott, a kiskutya egy rossz cipővel játszott. A foga közé vette, s megrázta, eldobta, utána ugrott, megint megrázta, s eldobta.
Az órás le-lepillantott rá az asztalról és nevetett.
Egy hét mulva már csaholt is a kis állat. Ha valaki belépett az óráshoz, Pontyika beiszkolt az ágy alá, s onnan csehetelt.
- No-no, fel ne falj! - szóltak rá olykor tréfásan.
S az órás mindenkinek elmondta, hogy ne féljen, mert nem kutya az, hanem ponty, négylábu ponty.
A kis Ponty napról napra nőtt és kedveskedett. De nőttével nem szépült. A feje kicsi maradt; a teste ellomhult. Hasonlítani kezdett a fehér medvéhez.
Hogy kiskorában az órás az asztal mellé a vendégszékre fektette, megszokta azt a helyet, s ott hevert legszívesebben. A széken egy rossz ülő párna volt. A kutya szereti a párnát. Ponty jóízüket aludt ottan. Mikor meg nem aludt, fölült a széken, és órákig elnézte, hogyan dolgozik a gazdája?
Különös mosolygó nézése volt annak a kutyának. Talán hogy a fél szája-széle csempe volt, azért látszott olyannak, mintha mosolyogna?
Talán valósággal is mosolygott? Ki ismerhetné a kutyának a lelkét?
Hanem egy hibája volt Pontynak, ami a gazdájának nem tetszett: mindig éhes volt, mindig.
Az órás hétköznapokon csak kenyéren élt meg szalonnán. Esténkint vett csak a hentestől töpörtyűt, vagy egy szelet párizsit. Pontynak kicsikorában elégnek látszott a kenyérhaj, meg a szalonna-bőr, később azonban oly esennen nézte az órás evését, hogy a nyála is csurgott belé.
Az órás nem keresett annyit, hogy olyan nagy kutyát jóltarthasson. S a kutya enni akart, mindig enni. Bármennyit is adott neki a gazdája, csak egyet nyelt, s lent volt. A következő percben megint könyörgőn nézett. S ha az órás vetett neki, fölemelte az első lábát, s rátette gyöngéden az órásnak a térdére.
- Ménkü ebbe a dögbe! - fakadt ki olykor az órás, - egyszercsak meg fog szólalni, mint valami ember!
S odavetette neki az utolsó falatját is.
Végre is arra gondolt, hogy elajándékozza a kutyát. Odaadja valaki olyannak, aki kellőképpen táplálja.
Először a csizmadiának akarta adni. Csizmadiáék el is fogadták volna. Délben és este ők adtak neki, az órás egy falatot se. Gondolták, úgy majd átszokik.
Ponty nagykedvvel is fogadta a jóltartást. Mikor kiürítette a tálat, még néhány percig ott nyalogatta a száját. Várt, hogy vége van-e a menünek? Mikor aztán a csizmadiáné kinézett, és a forgószéllel szidta a telhetelen gyomrát, lefutott nagymosolyogva a patakra, s ivott nagyokat.
A patakról azonban nem a csizmadiáékhoz tért vissza, hanem az óráshoz. Egyet kapart az ajtón, s oly kedvesen mosolygott, hogy az órás bebocsátotta.
Fölfeküdt a székre és szunyókált.
- Szomszéd, - szólt rá egyszer a csizmadiáné, - ha maga mindig beereszti azt a kutyát, ne tartassa velünk. Tartsa maga!
Az órás hát kikergette a kutyáját.
Ponty lefeküdt az ajtó elé, s ott heverészett. El nem mozdult onnan, míg csak megint meg nem éhezett. Akkor aztán odaült a csizmadia ajtaja elé és nézett be vidáman esdeklő szemmel az asszonyra.
- De a görcs essen beléd! - fakadt rá az asszony, - ha te csak enni jársz ide, nem adok én neked!
Az órás nevette.
- Máshova adom, - mondogatta, - máshova, messzebbre.
Vasárnap megtudakolta a tűzoltók között, kinek kellene kutya?
- Nekem bizony kellene, - szólt egy vastag nyakú tűzoltó, aki hétköznap kerékgyártást művelt. Nekem kellene egy jó kutya, mert éjszakánkint lopják a fámat.
- Nohát ilyen kutyád nem volt még! -mondotta az órás. - Ez vízi kutya. A tóba fogtam én horoggal.
- Vizi kutya nem kell nekem,- felelte a kerékgyártó. Nem vagyok én hajós. Nekem földi kutya kell, egy jó csahos, okos földi kutya, amelyiknek az ugatásától megijednek a tolvajok.
- Hiszen földi kutya is az én kutyám, - felelte az órás. Ugatni egy kutya se ugat szebben. Okosságra meg olyan okos, hogy nevet mint az ember.
A tűzoltók nevetésre fakadtak.
- Ez az órás mindig hazudik! - mondotta az egyik.
- Nem hazudok bíz én! Az én kutyám nem olyan fajta állat, mint más kutya. Az én kutyám érdeklődik az órák szerkezete iránt is.
Micsoda? Nem hiszitek? Hát őrült vagyok én? Hát ki ismeri jobban a kutyámat? Én ismerem a kutyát, ti nem ismeritek. Mindennap ott ül mellettem és nézi, hogyan bajlódok némelyik órával. Néha nem találom meg a hibát. Olyankor a kutya is tűnődik és a fejét rázza. De persze nem tud szólni, csak nevet, ha ránézek. Ha lába helyett keze volna, már régen dolgozna mellettem.
A tűzoltók méginkább dűltek nevettökben.
- No, - mondotta a kerékgyártó, - ha az a kutya csak egyszer is rámnevet, egy hordó sört fizetek itt az asztalnak.
Az órás egyszerre haza akart menni a kutyáért, de az egyik tűzoltó nótát kezdett, s arra valamennyien daloltak.
Az órás visszaült a helyére, s velök dalolt.
- Egy hordó sör! - mondotta. Vasárnapra bizonyos az egy hordó sörünk!
Másnap, hogy kialudta a mámorát, eszébe jutott a kerékgyártó meg a kutyája.
- Dehogy adom oda a kutyámat, - mondotta. Ez a kutya még fejlődik, okosodik. Dehogy adom oda!
S elment a pékhez, vett kenyeret magának is, a kutyának is. A kutyának persze maradék kenyeret vett. Két krajcáron jókorát adtak.
Otthon aztán mikor ettek, szeletekben vágott a kutyának is.
A kutya megette a kenyeret mind, s rátette a lábát a gazdája térdére.
- Ugyan ne légy olyan telhetetlen! - mondotta neki az órás.
S boszuságában kikergette a kutyát.
Három óra tájban kinéz, hát a kutya egy bőrdarabot rág. Bizonyosan a csizmadia szemétjéről vitte az ajtó elé.
- Nem lehet tartani ezt a kutyát! - boszankodott az órás. - Hiába akármennyit adok neki, kevesli. És ha mindennap egy garas áru kenyeret adok is neki, évenkint háromszázhatvanöt garas: több hét forintnál. De ennek nem elég két garasáru se. Hát csak nem fogok ennek a dögnek még külön dolgozni?!
Hétköznap mindig számító és takarékos volt az órás. Éshát őhozzá jobbára a parasztok meg az iparosok hordták az órájokat. Azok bizony csak 10-20 krajcárt fizettek egy-egy javitásért. Másnap délután elvitte a kutyáját a város végére a kerékgyártóhoz.
Régi léckerítéses házban lakott a kerékgyártó. Az udvara tele volt keréknek való hajlított fával. Szép máglyarakásokban állott a fa ottan, hogy szellőzzön, száradjon.
No a kutyának ott megörültek. Szép kutya! okos kutya! éshát csakugyan nevet!
Kötelet a nyakára! S hozzákötötték egy mélyen bevert karóhoz, és jóltartották.
A kutya mohón evett. Ugy jóllakott, hogy szinte domborodott belé.
- Három-négy nap ne eresszék el, - mondotta az órás. Ha látja, hogy itt bőven kap enni, megmarad.
S mivelhogy ingyen adta a kutyát, a kerékgyártó egy üveg bort hozatott fel a pincéjéből. Az egy üveg borból kettő lett, a kettőből aztán több. Az órás, mint afféle ülve dolgozó huzatni mester-ember, ahova egyszer leült, nem mozdult el könnyen. Éjfélkor tért haza.
Reggel mikor kinyitotta az ajtaját, Ponty ott ült. A nyakában volt a kötél is, meg a karó is. Ránézett a gazdájára és mosolygott, örvendezett.
- Ménkü ebbe a kutyába! - mondotta nevetve az órás.
A kerékgyártó elküldte az inasát egy vékonyfajta lánccal a kutyáért. A kutya azonban gyanakodva nézte. Átfutott az utca tulsó felére.
- Ponty! - kiáltott rá az órás haragosan. Gyere ide!
A kutya odacammogott. Búsan tartotta a fejét a lánc alá. De mikor a gyerek vezetni próbálta, visszahozta a gyereket.
Az órás megint elment vele. A kerékgyártó megint megvendégelte egy üveg borral. Az egy üvegből több is lett. Az órás csak reggelfelé tántorgott haza.
Valami egy hétig láncon volt a kutya. Adtak ennie amennyi bele-fért. Szinte meghízott az egy hét alatt.
A nyolcadik napon amikor kivitték neki az ételmaradékot, a kerékgyártó leoldta a láncot a nyakáról.
- No most már megmarad.
A kutya akkor körülpillantott, egyet szökemlett s ki! Otthagyta az ételt, a kerékgyártót: elinalt vissza haza.
A kerékgyártó ujra elküldött volna a kutyáért, de az asszony nem engedte.
- Majd bizony reggelig itt üljön az órás. Zsadányi se vitte vissza a kutyát.
- Ménkü ebbe a dögbe! - mondotta nevetve, - hát nem akar tülem megválni!
A kutya mintha értette volna a szavát, örvendezve nézett a gazdájára.
Zsadányi aznap megintcsak vásárolt kenyeret a kutyájának.
- Itt van, edd meg. Ha többet akarsz, keresd meg magadnak!
Ponty azonban nem keresett. Mióta láncra tették, nem mozdult el hazulról, órákig elült a széken, és nézte figyelmesen hogyan rakosgatja a kerekeket az órás. Néha nem illet be az uj kerék, s reszelni kellett rajta. Olyankor Ponty annyira mosolygott, hogy a foga is kilátszott. A kalapácsolásnál azonban félrevonta a fejét.
Ekközben elkövetkezett a nyár is. A kutya időnkínt fölemelte a hátulsó lábát, és buzgón vakart a füle tövén. Vagy hátra kapdosott és végigvacogtatta a fogát a bundáján fel a háta közepéig.
Az órás eleinte nem sokat ügyelt rá, később azonban, hogy a kutyája minduntalan vakaródzott, megboszankodott reá:
- Ménkű ebbe a dögbe! Mit vakaródzik! S ő is vakart egyet az oldalán.
- Mars hínausz! az apád irgalmát! Kikergette a kutyát.
Másnap, hogy halászó napja volt, Ponty ott ült mellette. Máskor csendesen megült, de akkor vakaródzott.
- Gyere, - azt mondja Zsadányi, fürödj meg.
A kutya azonban húzódott a víztől. Zsadányi megfogta a hátán a bőrt két kézzel és bevetette messze a tóba.
A kutya ijedten uszott ki, megrázkódott és hazafutott.
Attól fogva nem lehetett a tóra elcsalni.
Ha a tóra ment az órás, a kutya otthon maradt. Ha nagyon hívta és mégis velement, a tónál visszamaradt a kutya husz-harminc lépésnyire.
Akárhogy hívta az órás, csak fölkelt, a farkát csóválta, a fejét le-leütögette, mosolygott, de nem mozdult közelebb.
Egy holdvilágos éjen az órás levetkezett a tóparton és bement fürödni a vízbe.
A kutya akkor nyugtalanná vált, a parthoz szaladt, és nyöszörgött, csahintott is olykor. Különösen mikor az órás a víz alá bukott.
- Gyere be te is! - biztatta az órás.
S ki is akart menni a kutyájáért a partra, de amint feléje közeledett, Ponty elfutott. Irtózott a víztől.
Egy napon falura hívták az órást. A tiszttartónak a fali-órája állott meg. Zsadányi fölült a kocsira. A kutyája futva kisérte a kocsi mellett.
- Hol szerezte azt a különös fajta kutyát? - kérdezte a tiszttartó.
Az órás elmondta.
- Tessék megvenni, - tette hozzá. Nem adnám el semmi kincsért, mert jó állat, de nekem nincs konyhám. Én csak apróságokkal élek. Az ilyen kutyának ennie kell!
- Hát hogy adja?
- Odaadom egy forintért.
- Jól ugat?
- Mint az oroszleány!
- Hát jó, megveszem.
- De ajánlom, hogy jól meg tessék kötni, mert hazajön.
- Dehogy megy haza. Hogy menne haza olyan messzire. Vettem én már máskor is kutyát onnan.
- De csak tessék megkötni.
- Majd betesszük egy hétre a baromfi udvarba. Onnan nem bír kimenni.
És az órás becsalta Pontyot a baromfi kertbe. Sürű tüskésdrót-kerítés övezte azt a kertet, jó kétméter magasan.
Az órás megigazította az órákat, s estefelé végezett. Kapott vagy öt forintot.
Mikor elbucsuzott, a kutyája nyugtalanul nézett utánna. Szűkölt. Fel-alá ugrált a tüskés drótkerítés mellett. Itt is, ott is kiduga az orrát a drót közül, de nem bírt áttörni rajta.
Az órás sokáig hallotta az üvöltését.
A város végén csárda állt. Zsadányi, hogy pénzt érzett magánál, betért oda. Egy óra mulva vígan zengett a cimbalom.
Reggel már a nap is kelt, mikor az órás hazavetődött. A kutyája vidáman futott eléje. A bundáján pirosló vérfoltok tanuskodtak arról, hogy a drótkerítés nem bocsátotta át valami könnyen.
- Ménkü ebbe a kutyába!
A tiszttartó harmadnapra elküldött a kutyáért. Csak nagy küzdelemmel bírták lefülelni, s megkötözni.
- Láncra kell tenni legalább is egy hónapra, - vélekedett az órás.
Három hétig nem látta az órás a kutyáját. Egy délután ahogy kilép, ott fekszik megint a kutya az ajtaja előtt. Csupa por a bundája, de úgy meg van hízva, hogy alig ismer rá.
Az órás attól fogva nem bírta a város határán tul vinni a kutyáját. Ponty elfutott, ha kocsi állt meg a ház előtt. S ha a gazdája kocsira ült, csak épp a sorompóig kisérte. Ott leült és busan nézett utána. S ott várt reá, míg csak vissza nem tért.
Pedighát igen láb alatt volt már a kutya. Ha szombat délutánonkint gyakorlatra vonult a tűzoltóság, Ponty nagyokat szökkelve futott elől, és erős vuh-vuh! kiáltásokkal ijesztette az utca népét.
Mikor a gazdája fölment a gyakorló létrán, nyugtalanul nézte, és keservesen tutult. Nevették miatta Zsadányit.
Még izgatottabb volt a kutya, ha tűzre kongattak. Olyankor végtelenül vonított, mintha a fogát huznák, és kaparta az ajtót.
Zsadányi nem szeretett éjszaka fölkelni. Azelőtt mindig azt mondta, hogy nem hallotta a kongatást. És el is hitték neki, merthiszen a város végén lakott. Mióta azonban Ponty megnőtt, olyan veszekedett lármát csapott mikor kongattak, hogy fel kellett ébrednie.
S a kutya száguldott vele a tűzhöz, mintha ő is tűzoltó volna. A tűzoltó kocsik előtt dühös buzgósággal rohant a tűz felé, s mintha eleven ágyu volna, amelyhól vastag u-u hangokat lőnek ki, úgy ugatott.
A tűznél aztán ide-oda ugrált és lármázott: zavarta a tűzoltókat a munkájokban.
- Ménkű ebbe a kutyába! - mondta olykor az órás. Agyonverem!
Egy vasárnap, hogy kimaradt, szokása szerint berugott. Ide oda tántorogva haladt hajnalban hazafelé. A kutyája is, hogy mellette járt, a gazdája lépéseihez alkalmazkodott. Olyan volt, mintha ő is részeg volna.
Egyszer azonban mégis elhibázta. Az órás rálépett véletlenül a lábára, s a kutya ugy ugrott félre, az órás is úgy lépett félre, hogy bizony az órás átesett rajta, és elvágódott a földön.
- No elpusztítom ezt a dögöt! - mondotta az órás. Belököm a zúgóba. Onnan nem tud kijönni.
És ahhelyett hogy hazament volna, elment a tóra.
Őszi hajnal volt az. A platánok már hullatták a leveleiket. A tó vízében hideg szürke felhők tükröződtek. A malom kerekéről egyhangu zúgással omlott le a víz.
Az órás a zsiliphez tántorgott. Át lehetett ott menni, mint valami hídon. Az órás arra gondolt, hogy a kutyája követni fogja, s ő akkor megfordul, beleveti a kutyát a vízbe.
A kutya azonban elmaradt tőle vagy húsz lépésnyíre.
- Ponty! Gyer ide Pontyi!
A kutya megcsóválta a farkát és néhány lépést közledett. De megint csak leült.
- Pon-tyi! Gyere ide hát! No gyere ide!
A kutya megint fölkelt. Mosolyogva nézett a gazdájára, és a farkát csóválta. De nem ment közelebb.
- Ponty!
Zsadányinak eszébe jutott, hogy mikor fürdött, mennyire nyugtalankodott a kutyája.
A zsilip tetején csaknem félméternyi széles volt a gerenda. Gondolta oda fekszik és nyögni fog. Akkor a kutyája bizonyosan melléje ül: belökheti.
Rálépett hát a kettős gerendára s a zsilip közepére ment. Leült ott, a kutyájára pillantott.
A kutya csakugyan közeledett. Nézte a gazdáját, hogy hova tűnt?
Zsadányi lelókadt fejjel ült ott. A lába alatt egy általgerendát pillantott meg, régi általgerendát, amelyen a vízi moha hosszu rojtokban csüggött alá. Arra gondolt, hogy lehúzódik oda, s akkor a kutya keresni fogja, hova lett? Hírtelen megkaphatja, belökheti.
Lelépett. Megsikamlott az iszamós mohon, s hanyatt-háttal le a vizbe.
Ponty látta hogy a gazdája eltűnt, de a zugástól nem hallotta a loccsanást.
Hát csak nézett, nézett és mosolygott. Várt néhány percet. Aztán közelebb futott. Leült. Várakozón nézett, hogy honnan tűnik elő a tűzoltó sisak?
De a sisak nem tűnt elő.
Ponty elkomolyodott. Nyugtalanná vált. Odafutott a zsiliphez. Nézett jobbra balra. Lenézett a zúgóba is. Egyszercsak megpillantotta a vizben forgó sisakot. Megrándult. Merő szemmel nézett alá.
A sisak forgott, forgott és kiúszott lassan a tóba.
Ponty nyifogott. Egy-két ugrással fenntermett a tóparton. S nézett nézett meredt-izgatottan. Várta, hogy a gazdája felbukik valahol, és reá nevet, és szólítani fogja.
De a tóból nem bukott fel senki. A vízben lomhán kerengett a sisak.
Ponty mindegyre izgatottabbá vált. Remegett. Lefutamodott a viz színéig. Látszott rajta, hogy be akar menni a vizbe. De a lába besüppedt a sárba. Visszaugrott. Vakkantott egyet kettőt. Egyszercsak egy nagy szökéssel benn termett a vízben.
A sisakhoz uszott. A foga közé vette. Határozatlanul nézett széjjel a vizben, aztán a sisakot kivitte a partra.
Ledobta a földre a sisakot s ismét a vizbe nézett. Nyüszölt. Végigfutott a parton. Megmeg-állt. Benézett a kerekek alá. Felszökkent a zsilipre is. Nézett előre, hátra. A szeme aggodalmat fejezett ki. A teste megmegrándult.
Az úton egy falusi paraszt ballagott a malom felé. Putton volt a hátán, s a kezében két füles kosár.
Ponty fölugrott a levegőbe, s panaszos ugatással futott hozzá.
- Mégy innen! - rikoltott rá az ember ijedten. Kusti büdös!
A kutya visszafutott a tóhoz. A fejét rázta. Vakogott. Aztán egyszercsak fölkapta a sisakot és loholt vele haza.
Az utcákon már akkor mozgott a város.
A sisakot vivő kutya mindenkinek föltűnt.
- Nini! - kiáltotta egy inasgyerek. Mit visz a kutya?
S követ kapott fel. Hozzásujtotta. Más gyerekek is követték a példát.
- El kell tőle venni!
S repült a kő Pontynak eléje, utánna.
A kutya nagy szökellésekkel menekült. Egy kő tomporon találta. Nyikított egyet, aztán tovább rohant.
Lihegve ért haza. A tomporán folyt a vér. A sisakot letette az ajtó elé, s kapart az ajtón. Nyafogott, ugatott.
Depersze az ajtó nem nyílott ki.
A kutya megnyalogatta a tomporát. Ismét zörgetett. Várt. Szűkölt. Egyszercsak megfordult. Rohant a tűzoltó tanya felé.
A tanyán nem volt senki, csak az őrálló két tűzoltó, meg a kocsisok. Az egyik tűzoltó kenyeret és szalámit reggelizett a padon. A nagyszobát, ahol inni szoktak, söpörték.
- Nini a Ponty! - mondotta a reggeliző tűzoltó. Az órás erre jár.
S egy falat kenyeret vetett a kutyának. Ponty azonban rá se nézett. Befutott a nagyszobába, meg kifutott. Az istállóhoz is futott. Benézett. Majd a reggeliző tűzoltóra fordult a tekintete, s vakkantott reá.
- Ne, - mondotta a tűzoltó, s a szalámi-bőrt neki dobta.
A kutya az eldobott bőrre píllanott, de nem kapta fel. Egy szökéssel kiiramlott az udvarról.
- Ez a kutya beteg, - mondotta a tűzoltó.
Ponty száguldva rohant vissza haza. Ismét kapart egyet az ajtón, ismét nyalt egyet a combján. Aztán megint el, le a tóra!
Ott szűkölt, ott rítt. Beúszott a vízbe. Úszkált jobbra, balra. Olykor fölemelte a fejét és a levegőbe ugatott.
Délelőtt végre órát vitt valaki az óráshoz, s megpillantotta az ajtó sarkában a sisakot.
- Mi a fene? - mondotta. Az órás nagyon részeg lehet.
S átment a csizmadiához.
- Ugyan kérem, ha az órás fölébred, adják át neki ezt az órát. Nem akarom felzörgetni, hátha csak reggel feküdt le.
A csizmadia nevetett:
- Vasárnap mindig bekeffent...
Az óráshoz aztán mások is próbáltak bemenni, de akkor már Ponty ott ült az ajtónál, a sisak mellett, és dühösen morgott.
Azelőtt nem szokott senkire haragudni. Csizmadiáék nevették, hogy a sisak kívül maradt. Másnap azonban, hogy még mindig ott volt a sisak, tanakodni kezdtek, vajjon otthon van-e az órás? Hátha valami baja van? Hátha felakasztotta magát?
- Hátha elment falura? - vélekedett az asszony.
- Akkor a kutyája nem volna itthon.
A csizmadia átment és zörgetett. A kutya őt nem morogta meg.
Zörgetett erősen. A kutya aggodalamasan nézett a kilincsre.
De semmi válasz.
A csizmadia akkor elment a rendőrségre.
Délfelé érkeztek a rendőrök és egy lakatos.
A kutya a sisak fölé állt és haragosan nézet rájuk. Morgott.
Az egyik rendőr kivonta a kardját:
- Mars innen!
A kutya akkor dühösen ugatott. Látszott, hogy egy könnyen nem tágít.
A rendőrök azonban követ ragadtak. Két dobás: egyik oldalba, másik a fejen. A kutya sikítva menekült át a csizmadiához.
Tiznap elmultával az órás szegényes holmija dobra került. Rokonai nem voltak. A ház gazdája a házbérért jelentett jogot a holmira.
A kutya még mindig ot ült az ajtóban. Lesoványodott, elhitványodott. Bágyadt bús szemmel nézett a közeledőkre.
Mikor látta, hogy megint rendőrök közelednek, keservesen csahintott és nyugtalanul nézett rájok. Ugatott. Hátrált. Neki hátrált az ajtónak, s elkeseredetten ugatott. A rendőrök megint elűzték.
De alig hogy az árverést megkezdték, a kutya egyszercsak bentermett. A mosóné épp a lepedőt akarta lehuzni az ágyról, azon okkal, hogy az órás másfél forintjával tartozik. A kutya felszökött az ágyra, s a szeme közé vihogott. A mosóné csaknem hanyatt esett ijedtében.
A kutya a négy lábát megfeszítve elszántan vicsorgott mindenkire.
Ütötték. Akinél bot volt, mindenki ütötte, csépelte.
A kutya az ágy sarkába huzódott, de a botok ott is zuhogtak rá, fejére hátára. Végre leugrott és bebujt az ágy alá.
Az árverést folytatták. Az ágy, a két szék, a rozzant ruhaszekrény, s a szekrényben levő köznapi ruha és fehérruhaféle, mindenre akadt vevő. Még a papucsért is adott egy kofa két garast.
Aztán a szerszámos asztal került kótyára. Az asztal azonmód állt, amint az órás elhagyta. A finom reszelők, fogók, rugók, kereke, nagyítóüveg, kiskalapács minden ott hevert a szokott rendben.
A végrehajtó egy minutumig gondolkodott, hogy úgy adja-e el az asztalt ahogyan áll? vagy külön a szerszámokat? Végre is azt vélte, hogy legjobb lesz egyenkint eladni az apró holmit: többet kap érte.
Fölvette hát a kiskalapácsot és kiáltotta:
- Egy kis kalapács, gyermekjátéknak is alkalmatos...
Abban a pillanatban dühös mordulással szököt ki az eb az ágy alól. Egyetlen ugrással fönntermett az asztalon és megmarta a végrehajtónak a kezét.
Mindenki visszahőkölt.
A kutya a négy lábát szétvetve, nagy fehér fogait bőszült vicsorgatással mutogatva állt az asztalon. Már nem medvéhez hasonlított, hanem tigrishez, megádázott megbőszült nagyfogu tígrishez. A feje mintha megnőtt volna. A szeme dühtől kikarikásodottan meredt rájok. S hörgött, herregett. A szeme szinte tűzkarikákat hányt.
- Fene essen ebbe a kutyába! - kiáltotta a végrehajtó.
S ujra zuhogtak a botok a kutyán. Ütötték fejét, hátát, ahol érték.
Azonban a kutya mintha nem is érezte volna az ütéseket. Elszántan kaffogott jobbra balra. Csupa fog volt, csupa agyar. Egy-egy nagy ütésre villámként rándult az ütő felé, és az arcoknak kapdosott. A szerszámok, rugók, kerekecskék csörögve röpültek jobbra balra a lába alatt a forgolódástól. Forró lehelete, mintha láng lövellett volna a torkából...
- Ez a kutya megveszett! - kiáltotta a végrehajtó.
Erre egymás hegyén hátán igyekezett ki a népség a szobából.
- El kell küldeni a sintérért! - mondogatták hüledezve.
Félóra beletelt, mig a sintér megérkezett. Azalatt a kutya ott ült az asztalon és a szemét az ajtóra meresztve morgadozott.
A sintér nem mert bemenni. Bezúzták az ablakot. Ott nyúlt be a dróttal. Ponty hurokra került. A sintér izzadásig erőlködve húzta kifelé a hurkot, hogy a kutyát megfojtsa.
Úgylátszott, meg is fulladt. De mikor a sintér kifelé húzta, a kocsinál eszméletre tért és lehasította a sintérnek a kabátját.
Végre mégis lefülelték, bevetették a ketreckocsiba.
A kocsi megindult. Az árverést folytatták. Ponty szőre-borzasan, rémült, aggodalmas szemmel bámult ki a haladó kocsiból a világba, s meg-megtántorodott, mikor a kocsi zökkent a kövezeten.