A lap feldolgozottságának foka

Az órás

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az órás
szerző: Kosztolányi Dezső

       Csak a szememet kell lehunynom, és újra Párizsban vagyok. Ne is csodálkozzatok, fiúk, hogy arcom kissé elsápad, s mozdulatlanul húzódom meg itt a pamlagon. A Quartier Latinban kóborlok most, és keresem azt a feketére kopott, kőcirádás házat, ahol négy év előtt laktam, a szűk vakudvart, a zöld, rozsdás vasrácsot, ezer és ezer régi ismerősömet. Fölmegyek a sötét csigalépcsőn, és mikor az ötödik emeletre érek, becsengetek régi lakásomba. Megismerem a levendulaillatú előszobát, a régi ágyat, a régi faliórát s az öreg, francia almáriumokat. És újra előttem áll Louise anyó, a fehér francia asszony, talpig hófehérben, fehér arccal és fehér hajjal. Görnyedt és tipegő, mint egy finom rokokófigura, még mindig úgy mosolyog, mint akkor, mikor nála laktam, kedvesen, szomorúan és elmésen, csak mintha haját porozta volna be még jobban az idő szállingó, finom hajporával. Újra hallom a hangját, s úgy érzem, négy évvel fiatalabb vagyok.

Ti nem tudjátok, ki volt nekem Louise anyó. Ez a tiszta, mosolygó francia asszony ezüst hangjával, régi okuláréjával ma is úgy áll előttem, mint az agg Mesemondás. Ha tízet üt a másik szobában a vén zenélőóra, kopog az ajtómon, és bejő hozzám. Megveti ágyamat, babrál a finom üvegpoharak és porcelánok közt, vizet hoz az üvegbe, s azután félénken beszélni kezd. Künn esik a hó. A pohos cserépkályhában arany szikrazápor hull a szenesedő fahasábból. Louise anyó lassanként belemelegszik a csevegésbe, és már le is ül a székemre. Szeret beszélni, s én szeretem hallgatni elmés, okos, tiszta beszédét. Ezer év bölcsességét, leszűrt elmésségét fújja szét parfümként a szobámban.

- Hogyan, monsieur, ön még nem hallotta ezt a mesét? Nem ismeri Vic Henri történetét, miről a vén francia krónikák is oly sokat beszélnek?

Louise anyó mesélni kezd. A mese hosszú, kedves és szomorú. Ha vége van, újba kezdünk, mert Louise anyó sohasem fogy ki a szóból, és sohasem fárad el. Az anyjától, a nagyanyjától hallotta ezeket a regéket, még kisleány korában, és siet nekem átadni, hogy elvigyem magammal messze hazámba, és elmeséljem ott valakinek, mert a mesének forognia kell a csodálkozó emberek kezén, mint az aranypénznek. Minél jobban koptatják, annál fényesebb lesz. Az apró ezüstkanalakon kék rumlángok játszanak, a barna, olvadt cukorlé sustorogva csorran a teába. Fehér künn az éjszaka, fehér a szobám, és fehér a lelkem is. A mesék fehér asszonya pedig egyre regél, bár az óramutató már az egyes felé siet. Ma újra ez a mese zeng fülemben.


Már csak homályosan emlékszem rá, de azért elmesélem nektek is, fiúk, halkan és szaggatottan, hogy ne tudjátok, hol ér véget a valóság, s hol kezdődik az álom.

Az agg toronyórásról szól a mese, V. Henrik kegyeltjéről. Ez a Vic Henri híres és okos ember volt, és a régi krónikák azt jegyezték föl róla, hogy ő szerkesztette meg az első toronyórát. A francia király érdeme szerint meg is becsülte a derék órást, s évi fizetést és szabad lakást adatott neki, hogy teljesen művészetének élhessen. Henri azonban szépen megköszönte a fényes lakást, és oda vonult föl a zengő toronyszobába, titokzatos szerkezetei, ketyegő és csillogó órái közé.

A középkori Párizs sokat beszélt az agg emberről. Valahányszor föltekintettek a világos toronyablakra, mindig valami titkos kíváncsiság futott át rajtuk, vajon mit művelhet éjjel-nappal ez az agg világgyűlölő, aki közülök odamenekült a kék égbe, az Isten szomszédságába.

Henri azonban nem érezte magát egyedül. Szobájában hangosan és boldogan lármáztak az órák, akárcsak élőlények lettek volna.

Mindegyiknek más volt a ketyegése, más a képe, a fogása. Az apró órácskák halkan és félénken szunnyadtak, mint a csecsemők, a nagyok komoran és méltóságosan hirdették a tűnő időt. Henri szeretettel hajolt föléjük, éles nagyítóüveggel nézett finom szerkezetükbe, s finom táblaolajjal kente be fogaskerekeiket, csillogó lemezüket. Féltette mind, mintha fiai lettek volna. Mikor reggel fölhúzta őket, aggódva vizsgálta meg, nem hibbant-e meg valamelyik rugó vagy kerék. Napközben azután állandóan súrolta, fényesítette, ráspolyozta, tisztította és igazgatta a beteg órákat, amelyekkel egészen eggyéolvadt, s tán még a szíve verése is hozzájuk hangolódott. Munkájában sokszor megállott éjszaka. Csak a szíve vert. Csak az órák ketyegtek. Neki ilyenkor úgy tetszett, hogy szíve dobogása a ketyegő órák hangversenyében csak egy hang.

Fönn a nagy toronyóra, Henri pompás és remek műve pontosan és szorgalmasan mutatta az időt. Két kötélen lengő súly hajtotta. Soha egy percet sem késett, s így egész Párizs nyugodtan igazodott az öreg toronyóra után. Mikor éjjel ércesen zengő szóval kiabálta szét az időt, a körutakon hazaballagók, a betegek és a virrasztók hálásan gondoltak Henrire, és áldották a nevét.

Sokan szerették volna meglátogatni az agg mestert, de ő minden látogatót visszautasított. Még a király emberei előtt sem nyílt ki az ajtaja. A plébánossal is csak ritkán váltott pár szót, ha éppen nem kerülhette el. Hajnalban lopózkodott le pár pillanatra a városba, hogy bevásároljon zöldséget, karalábét, vajat és miegymást, ami kis háztartásához szükséges volt. A kíváncsiak ilyenkor valóságos sorfalat állottak Henri előtt. Az öreg hosszú lépésekkel, imbolygó járással ment el előttük, zöld sapkáját mélyen szemébe húzva, míg a bámészkodók izgatottan beszélgettek.

- Láttad, milyen fényes a homloka?

- A szemét nézd. Olyan kék, mint az ég. Azt mondják, azért ilyen, mert közel lakik az éghez...

- Azt mondják, szent...

Henri azonban gyorsan eltűnt előlük, s pár perc múlva újra fönn volt a toronyban. Nem is tudtunk meg semmit sem róla. Egyedül, magányosan élt, az órák altatták el, s az órák keltették föl. Tíz év múlt el.

A toronyórás szemei még mindig azzal az acélos kékséggel fénylettek, mint azelőtt. Szakálla azonban megnőtt, torzonborz fehérség rámázta be okos, nyugodt, nagy fejét.

Egy májusi reggel Henri szokása szerint lecsoszogott a korhadt falépcsőkön, hogy bevásároljon. A párás gyöpön szemtelen verebek cikáztak, s bódító melegség szállt a fejébe. Lihegve botorkált a parókia kertjében. Elfáradt. Először érezte az öregséget, amint lassan háta megett kullog, s nehéz lánccal köti kezeit a lábához. Egyszerre a fehér orgonabokrok mögül valami tavaszi csicsergést hallott, valami boldog, különös hahotát.

Egy fiatal leány ugrott eléje kibontott hajjal, szakadt köténnyel, betyárosan és boldogan. A sekrestyés lánya volt.

- Jó reggelt, atyus!

Henri korholva csóválta fejét.

- Viola - mondotta, és ránézett a leányra. Hamarjában nem tudta eltalálni a nevét, de úgy érezte, hogy ez a virágnév igen illik hozzá.

A leány megigazította haját, kacagva odafordult az agg emberhez, s elkérte kosarát.

- Majd én segítek.

Henri megdöbbenve állott előtte.

- Te kis boszorkány... Te cigányprincesszin... Nem tudod, hogy illetlen ok nélkül nevetgélni?

Viola dalolva szaladt föl a falépcsőn. Csakugyan olyan volt, mint egy cigány hercegleány. Ideges, tizenhat éves teste karcsúan hullámzott, fekete szemében kóbor vágyak szikráztak. Szoknyái tavaszi vihart kavartak a toronyszoba csendjében. Toporzékolva szaladgált egyik asztaltól a másikhoz.

- Látod - magyarázta neki az öreg -, ez az óra olyan, mint egy kis aranymadárka. Szorítsd csak a füleidhez. Hallod, hogy dobog aranyos kis szívecskéje?

A leány kipirultan, tágult szemekkel figyelt. Mindent fölkutatott. Fehér, apró ujjacskáival kikotorta a fiókból az eltört lemezeket, számlapokat, óramintákat, s a zsebébe gyűrte. Künn gyönyörű tavaszi reggel volt. Henri reszketve nézett le a szédületes kékségbe, az ébredő házak, zsendülő erdők messzeségébe, s először vette észre a tavaszt.

- Viola - mondotta halkan -, ne menj még... Hallgasd az órák zenéjét... Maradj itt velem!...

Viola ezután naponta meglátogatta Henrit. Az öreg azonban egyre roskatagabb és szomorúbb lett. Kedvetlenül dúdolt esténként a toronyablakban. Egyszer, hogy egy üvegen véletlenül meglátta ráncos arcát és elvadult, sörényszerű szakállát, megijedt magától. Utálatos és csúf volt, s rémülten gondolta el, hogy Viola finom kezei ezt a bozontos száraz arcot simogatják majd. Újra magába szállt. A templomba akart rohanni, a fekete Szűz Mária oltára elé térdepelni, sírni és gyónni, s szőrcsuhát öltve hamut hinteni vén, bűnös fejére. A vasárnap délelőtti fátyolos orgonaszó panaszosan búgott föl hozzá. Elővette a Szentírást, s olvasott azokról a fiatal, ruganyos testű, fehér boszorkákról, akik kacagva csábítják a férfiakat a pokolba. Henri sírt. És azon a napon hiába kopogtak nála, ajtaja zárva maradt.

Az ő pompás, csodálatos mesterművei pedig szomorúan tiktakoltak körülötte. Egyik-másik még ketyegett egy darabig, azután megállt. Mióta ott járt a fehér testű leány, idegesen, kapkodva siettek, esztelen versenyfutásra keltek egymással. A falióra zűrzavarosan kalimpálva, rendetlenül verte az órákat. Bomlottan, zörögve jártak a fölhúzott acélrugók, s egyszerre csendesebb lett a szoba. Henri ágynak esett. Nem volt senki se, aki fölhúzza az órákat. Éjjel, mikor álmaiból fölriadt, olykor még próbált figyelni, hányat vernek, de mindegyik mást és mást mondott, mintha ők is lázban beszéltek volna. Az öreg toronyóra sebbel-lobbal rohant előre, s kora hajnalban delet mutatott.

A járókelők csodálkozva álltak meg a boulevard-on a toronyóra előtt. Nem tudták, mi történt.

Halkan, pihegve egymás után álltak meg az órák.

Egy reggel aztán megállt a toronyóra is.


Akkoriban én halvány, álmodozó, egyedül élő, fiatal gyerek voltam. Sokáig gondolkoztam ezen a mesén ott a lámpás árnyékában, és fantáziám lázasan szövögette tovább a mese szálait, Vic Henri regényes, halálos szerelmét. Hallottam halkuló szívdobbanását, és éreztem, mint lassúdik vele együtt az óra járása is, melyben egész élete, összes kedve és alkotó ereje szunnyadozott. A vére melegsége hajtotta. Mikor a test kihűlt, a szerkezet egyet percegett még, s mindennek vége lett.

Magam előtt láttam a toronyszobát, ahol egy pillanatban haltak meg mind a ketten.

Az óra is, és az ember is.