Az ócska ház
Ócska faház, hát te hogy maradtál épen
Czifra nagy paloták kellő közepében,
A melyek tégedet gőgösen lenéznek,
S mintha bántaná a szégyen őket értted...
A te egyszerű és vén, közönyös voltod
Képez ő közöttük nevetséges foltot.
Sajnálják, hogy a nap aranyos sugára
Egyformán reá tűz fatetőd ormára
S a kariatidok pompás seregére,
Mely őrajtok díszlik márványos fehérbe'.
Gránit-falával a palota melletted
Úgy ágaskodik az ég fölé feletted,
Mint kis virág felett az erdőnek tölgye,
S le se hunyorít rád aczél-bronz szemöldje.
Áll a kapu márvány oszlop-csarnok alatt,
Kaczagó Ámorok ékítik a falat,
Az ablakok mögött gazdag, czifra termek,
S virágok, tükrök és drága szövet bennek.
Oh beh szép is az a te büszke szomszédod,
Akár mikor a nap rózsaszinben ég ott,
Akár éjjel, mikor lámpái kigyúlnak
S cseng benne zenéje csapongó mazúrnak...
S te? az éj mint sötét suba a nyakadban,
Alszol nagy szomszédod lába mellett halkan,
Világosság rezeg csak egy ablakodban,
Éjfél után az is csöndesen ellobban...
Nem zavarja álmod a szomszéd vigalma,
Te őt fel se veszed se ébren, se alva,
S úgy látszik: valami csoda dobott ide
Téged a főváros kellő közepibe.