Az ó-perzsa vallásos irodalomról

Stein Aurél Az ó-perzsa vallásos irodalomról

Az ókorban keletnek egyetlen vallásalkotója sem volt annyira ismeretes nyugaton, mint az Ormazd-vallás alapítója, Zoroaster. Bizonyára tana nagyszerű fejlődésének csodálata ebresztette föl szokatlan módon a hellének érdeklődését a távol ősidők bölcsének alakja iránt, s mégis már az ő tekintetök előtt is színtelen mondákban és homályos képzetekben mosódott el annak személyisége. Mivel azonban nagy műve minden vonásában elárulja az alapítónak hatalmas egyéniségét, a mystikus homály, mely ezt kezdettől fogva körűivette, csak annál tartósabban foglalkoztatta az őskor ama nagy alakjával nyugat kepzeletét. Ez t az érdeklődest az ókori írók majd keleti jellegű legendákkal, majd pedig olyanokkal igyekeztek kielegíteni, minők a hazájokbeli bölcsek életéhez fűződtek, s csak a mi századunk, melyben újr a fölébredt a hő érdeklődés a keleti történelem és philologia iránt, volt oly szerencsés Zoroaster munkásságának az idők viszontagságai által nagyon megviselt, de azért mégis eredeti documentumaiban, az Avesta szent könyveiben megtalálni azon forrást, melyből megalkothatjuk az alapító valódi jellemét. E könyvek kutatásával a Mazda vallása azon vallások sorába lépett, melyeknek története a vallásos gondolat fejlődésének megismerésére nézve a legfontosabb tanúságokat nyújtja. Érdemes munkának tartjuk tehát a zoroastrismusról való ismeretünk fejlődését annak első csírázásától egészen az ó-iráni philologia jelen phasisáig kísérni s azután azon nagy jelentőségű feladatokat föltüntetni, melyek Zoroaster korát és hazáját illetőleg korunk tudományos búvárai elé ki vannak tűzve. Szerencse, hogy a történelem az iráni népnek fontos ele- meit már igen korán közelebb hozta a rokon törzshöz, a göröghöz. A görög minden más népnél inkább bírván azzal a tehetséggel, hogy idegen szokásokat megfigyeljen, a majdnem ezer évre terjedő gyakran békés, de leginkább ellenséges érintkezések tartama alatt mindig bírt fölmutatni oly útazó írókat és philosophusokat, kik honfiaik élénk érdeklődését a hatalmas ősi ellenség vallása iránt akár személyes tapasztalásból, akár compilatio útján kielégíteni törekedtek. Habár csak a későbbi legenda útaztatt a a tengeren túl a régi gondolkodókat, mint Pythagorast és Empedoklest, Democritost és Plátót, a zoroasteri tudomány megtanulása végett, (v. ö. Plinius XXX. 1. 2.) mégis a szerzők hosszú sora, kiknek Aristotelessel élőkön a perzsa vallásról írt könyvek tulajdoníttatnak, és ez irodalomnak reánk maradt csekély töredékei mutatják, hogy mily jelentőséget tulajdonítottak a hellének a Zoroaster örökségének, és hogy mennyire ismerték azt. Alkalmilag tett igen becses tartalmú megjegyzéseket szétszórva a görög történetíróknak majdnem minden munkájában találunk, a történelem atyjától, Herodottól, egészen le a derék b^yzanczi Agathiasig s épen az a mi első pillanatra e források értéket kisebbítené, a nagy korbeli különbség, mely az ezer év alatt gyűjtött adatokat egymástól elválasztja, a történelmi kutatásnak még biztosabb támaszt nyújt; hiszen egyes egyedül a régiek egykorú tudósításai által vagyunk képesek az iráni vallás fejlődését némi bizonyossággal követni fönnállásának legfontosabb korszakaiban, az Achaemenida uralom tetőpontjától a Sassanidák hatalmának hanyatlásáig. Legkevesbbé kell fájlalnunk a Kr. utáni első századok ama termékeinek elvesztét, melyeknek szerzőinél Zoroaster ünnepelt neve csak gnostikus és újplátói felekezetek vallásokat összekeverő mysticismusának palástjáúl szolgált. Sokat író theosophusok, mint Proclus, a zoroasteri bölcseségnek ez állítólagos mondásait összegyűjtöttek, hogy kimerítő kommentárok által még nagyobb nimbust kölcsönözzenek azoknak. A sibyllinikus csinálmánj'ok nagy tömege mellett a zoroasteri jóslatok («Oracula chaldaica sive magic-a») sem maradtak el s ez elnevezések használatában nem igen szabad öntudatos hamisítást látnunk, mert ez irodalomnak nagy közönsége számára a magicus névnek eredeti jelentese már régen a mágiának, mint titkos tannak, ujabb fogalmában olvadt föl. Midőn a Sassanidák birodalma, mely egykor Byzanczot oly keményen szorongatta, Nihávend harczmezején (642 Kr. u.) az arabs seregek rohamának áldozatúl esett, Mazdának szent tana majdnem egész évezredre eltűnik a nyugat eszmeköréből es míg az ősi hazának földjen a diadalmas mohammedanismus által legyőzetve lassú, de biztos feloszlásnak indult, addig az alapítónak, mint az ősidők nagy varázslójának, homályos emlekezete túléli a nyugati középkor sötét századait. Eleinte a renaissance is csak kevéssé hatott ebresztőleg amaz eszmék idegenszerű világának újabb tanulmányára ; a franczia humanista Barnabé-Brisson (1590) nagy tudománynyal megkísértette ugyan a régiek szétszórt tudósításaiból az ó-perzsa élet és gondolkodás képének összeállítását, de csak a XVII. században ébredt föl újra az érdeklődés e kutatások iránt, midőn jelentékeny útazók, mint Henry Lord, Mandelslo, Chardin, Gábriel du Chinon és Tavernier Perzsia megvetett gebeijeinél, valamint India nyugati partjainak párszi községeiben perzsa őseik elveszettnek hitt vallását a legsanyarúbb körülmények közt, de mégis híven megőrizve találták s saját tapasztalásuk alapján azon ősidőkből öröklött törvényeket s vallásos tanokat leírták. Az első, a ki korának történeti s n}7 elvészeti ismereteivel a lehető legjobban ellátva az újonnan fölfedett forrást a tudomány számára értékesíteni kezdte, a híres oxfordi orientalista Hyde Tamás volt. Bár az eredeti munkák, melyek a régi vallásrendszer reconstruálása vegett rendelkezésére állottak, egészen modern párszi theologia termékei voltak; bár a tudomány azon korszakának általános jellemvonása, a bibliai tudomány előterbe helyezése, az iráni őskor vizsgálatában, sok tévedést okozott nála ; mindamellett 1700-ban megjelent munkájának (Veterum persarum religionis história) biztosítva marad azon érdeme, hogy az iráni kutatás főföladatát biztos vonásokkal körülírta. Bizonyára Hyde hathatós buzgalma, melylyel a távol keleten levő honfitársainak Zoroaster szent iratai megszerzését szívökre kötötte, okozta első sorban, hogy már néhány évtizeddel későbbén az Avesta egyes kéziratai Angliába kerültek. Megfejtetlenül s még curiositásként is alig véve figyelembe, úgy hevertek sokáig, mint holt jószág, a Bodleiana falai között eltemetve, pedig vegre mégis tőlök kellett kiindulni az első •ösztönnek az orientális tudomány nagy tetteire, melyek által a távol ősidőnek amaz emlékeit nyugat számára meghódították. 1754-ben egy oxfordi zend-kézíratnak néhány facsimilelapja Párisban az Ecole des langues orientales egyik ifjú tanítványának, Anquetil du Perronnak kezébe került, a ki föllelkesülve élete legfőbb föladatának tekintette Zoroaster szent iratainak utolsó őrzőitől, az indiai párszí papoktól, a gondosan őrzött titkot, azok magyarázatát kicsikarni. Hogy minél előbb érjen vágyainak czélpontjához, a franczia «Compagnie des Indes» társaság által közkatonának soroztatta be magát, midőn a barátainak közbenjárására már előbb is megígért megbízása a kormánynak még idejekorán megszabadította őt ez elhamarkodott lépés következményeitől. Indiába érkezve, három év alatt a legkülönfélébb kalandok közt, melyek munkájában az életrajzát tartalmazó első kötetnek egészen regényszerű színezetet adnak, bebarangolta az angolok és francziák harczai által fölizgatott félszigetet, hogy végre Surate-ban megérkezve, annál nagyobb kitartással szentelhesse magát a végtelen nehézsegek legyőzésének, melyeket a párszí papok bizalmatlansága terveinek teljesülése elé gördített. Fávadhatatlanúl megújított kísérletek után sikerült neki diplomatiai ügyesség s egy theológiai szakadás által támogatva, mely épen akkor a párszí papságot két ellenseges táborra osztotta, e testületnek legtudósabb képviselőjeben, Dasztur (főpap) Dárábban a hagyományos bölcseségnek egy loyalis tanítóját a maga számára megnyerni. Három évig élt e tanulmányoknak a mester házában, biztos tapintattal megtudta szerezni az egész perzsa hagyománynak legfontosabb szövegeit s végre 1764 márczius 14-én jogos önérzettel adhatta át Párisban ezen, a legkülönbözőbb veszélyekből megmentett, kincseket a királyi könyvtár biztos kikötöjenek. Miután további hét évet fordított az Indiában Dasztur Dáráb segélyével készített interlineáris fordítások kidolgozására, 1771-ben az európai közönségnek a ZendAvesta első fordítását nyújthatt a át. A saját jelentőségének nagyon is élénk tudata, a mely régibb és korabeli törekveseknek lenéző megítélésében nyert kifejezést, Anquetilt legalább életében megfosztotta az oly nagy mértekben megerdemlett elismerestől. Az oxfordi egyetemnek egy fiatal tagja, William Jones, később egyike az orientális tudomány legkiválóbb képviselőinek, a ki tanítóinak Anquetil méltatlan ítéletéért elégtetelt akart szerezni, a franczia úttörő munkáját egy pam- phletben támadta meg, melynek tudományos gyöngeségét az előadás fényes formája annál inkább eltakarta, mennél kevésbbé tudott Anquetil barock, idegenszerű kifejezésmódja azon kor finom ízlésű közönségének tetszeni; hiszen Anquetil szavai még oly olvasó előtt is, a ki az ő sajátságos stílusát ismeri, gyakran csak akkor lesznek érthetőkké, ha összehasonlítja azokat a perzsa eredetivel. Jones a franczia tudóst csaló papok áldozatának jelentette ki. Anquetil szent szövegei — úgymond — nem egyebek mint egy modern párszí gyártmányok; mert hiszen hogyan kereshette volna az egész ókor a legfőbb bölcseséget ama Zoroasternel, a kire e könyvekben a legképtelenebb képzetek a mennyekről és a pokolról, számtalan értelmetlen törvény és ízetlen szertartások vezettetnek vissza ? Habár az ilyen érvelés alapjában kevésbbé irányult ama documentumok történeti valódisága, mint inkább a Mazda vallásának ethikai értéke ellen, mégis hosszú vitára adott alkalmat, mely a milyen haszontalannak is látszik ma, az iráni tanúimányok haladására nézve mélyreható jelentőséggel bírt. Hogy az Avestának megtámadott hitelességét kimutassák, védőinek, a kik közül buzgalma által különösen Anquetil német fordítója Kleuker tűnt ki, független tanúságokhoz, tehát a régiek tudósításaihoz kellett folyamodniok, és ime azoknak pontos egybevetése a zoroasteri tannak épen legföltünőbb vonásaira nézve, a mint azok Anquetilnél előtérbe léptek, bámulatos összeliangzást mutatott. Mióta végre a középperzsa vagypahlaví nyelvnek az Anquetil munkájában összegyűjtött anyaga 1793-ban de Sacy Sylvestert a! legrégibb Sassanida föliratok megfejtésére vezette s ez által hitelességet legjobban bebizonyította, még Angliában is elnémultak lassankint a kételyek Anquetil munkásságának érteke iránt, de még három évtizednek kellett elmúlnia, mielőtt az általa nemsokára abbahagyott kutatásokat más erők újr a megkezdették. Döntöleg hatottak az Anquetil föllépésé után nemsokára megkezdett szanszkrit tanulmányok s e tudománynak még fiatalabb sarja : az összehasonlító nyelvészet. Már a múlt század végén Sir William Jones, Anquetil régi ellenfele, rámutatott ugyan a föltűnő hasonlatosságra, mely az Anquetil által kiadott kis zend szótárnak egyes szavai s a megfelelő ó-ind szók közt észrevehető volt, de a helytelen következtetés, melyet e körülmenyhez fűzött, hogy tudniillik az Avesta nyelvében a szanszkritnak Budapesti Szemle. XL1V. kötet. 1885. 2 4 egy fiatalabb formáját kell látnunk, megakadályozta öt fölfedezése jelentőségének helyes megismerésében. Ugyanez időtájt a római hittérítő Paulus a Sancto Bartholomaeo elég közel járt az igazsághoz, midőn egy ertekezesében, mely a későbbi nyelvtudományt még néhány más alapeszmeben is megelőzte, annak a nézetnek is ad kifejezést, hogy a zend nyelv perzsa földön az ősidőkben ott uralkodott szanszkritból fejlődött. Az árja kutatás legfontosabb ágaiban úttörő geniális Burnouf Eugéne számára volt föntartva, hogy az ó-iráni philológiának is alapítója legyen. A régi Indiát illető történelmi búvárlatok vezették Burnoufot 1825-ben amaz etlinographiai s különösen nyelvi határok kifürkészésére, melyek az indusokat a nyugati szomszéd néptől, az irániaktól, elválasztották. Mindazok, a kik eddig az Anquetil Zend-Avestájával pro vagy contra foglalkoztak, hallgatag elismerték annak a párszí hagyomány által közvetített azonosságát az eredetivel. Burnouf volt az első, ki ennek a viszonynak kiderítesére Anquetil fordítása segélyével az általa Párisban letett zend kéziratokat olvasni kezdte; már az első kísérletek meggyőzték őt arról, hogy a segédeszköz nem tartotta meg azt, a mit ígért, s hogy itt teljesen ismeretlen nyelvet kell a modern nyelvtudomány segélyével érthetővé tenni. A mit Anquetil fordított, nem volt a zend szöveg, még a Sassanidák korának sok esetben homályosabb fordítása sem, hanem csak tanítójának, Dárábnak, újperzsa interlineáris fordítása, mely állítólag az eredetit szóról szóra követte, s mégis nagyon világosan elárulta, hogy a párszí-k modern hagyománya több vagy kevesebb biztossággal az Avesta általános értelmét csak sejtetni engedé; igaz értelmét azonban nem nyújtá. E nyomokat követve, a mennyiben azok még fölismerhetők voltak, Burnouf az egyes szók es mondatok grammatikai meghatározása czéljából azt az utat választotta, melynek később a modern nyelvtudomány legfényesebb vívmányaihoz kellett vezetnie : a szöveg parallel helyeinek és a rokon nyelveknek összehasonlítását. Ez a módszer megmutatta az ó-ind nyelv alapos ismerőjének nemcsak az alakok képzésében, hanem az egész zend nyelvkincsben a legszorosabb viszonyt India szent nyelvéhez, a mint ezt ott egy nagyon kifejlett grammatikai tudomány a nyelv fejlődésének régi fokán megőrizte. Minél több új alak lépett kutatásai körébe, annál meglepőbb módon tünt föl előtte ez a rokonság, mely mindkét nyelvet sokkal szorosabban kapcsolja egymáshoz, mint a többi indogermán testvérnyelvekhez. így jutott Burnouf azon az árja ősidők megítélésere nézve oly fontos következtetéshez, hogy az indogermán nyelvcsaládnak mindkét keleti ága az európai ágaktól való elválás utan a közös fejlődésnek még hosszabb korát élte át együtt s így az önálló fejlődésnek ama régi fokán, melyet a szanszkritban a már korán müveit grammatikai tudománj^, az Avesta szövegében pedig a tudománytalan, de annál szívósabb hagyomány állandósított, alapjában csak két szójárása az árja, vagyis indo-iráni ősnyelvnek. A hangok és a szók értelmének azon csekély különbsége, mely India és Irán szent nyelveit még kisebb mértékben választja el egymástól, mint például két közel rokon román nyelvet, minő a franczia és provenc-ali, bebizonyította, hogy az Avesta aligha nem tartha t igényt ép oly régiségre mint India hasonnemü irodalma. Alapvető munkájában, a Commentaire sur le Yacfnaban Burnouf csak elsejét dolgozta föl ugyan ezen nagyfontosságú Avesta könyv 71 fejezetének, de a nyelvi sajátságok legpontosabb földolgozása s a többi szövegekből kölcsönzött nagy anyag által oly biztosan állapította meg a zend grammatikának és lexikographiának főbb vonásait, hogy neki s hasonló tehetségű társainak ez alapon még egy további lépés is sikerülhetett: az ó-perzsa ékíratoknak alig remeit megfejtése, s így kelet ókori törtenetére nézve megbecsülhetetlen forrásnak megnyitása. E sikert már néhány evvel a kommentár első értekezéseinek megjelenese után a megállapított módszer következetes alkalmazása által erhették el. Az Aclisemenida nagy kirátyok feliratai, miután majdnem két évezreden át némán hallgattak, ünnepélyes kimért modorukban újra szólani kezdtek az utókorhoz oly nyelven, mely a zoroasteri emlékekétől néhány dialectikus vonás mellett csakis írásbeli alakjára nézve különbözik. így jutalmazta meg az Avesta tanulmánya a történelmi búvárlatot végtelen fontosságú fölfedezéssel ama buzgalomért, melylyel ennek kepviselöi az Avesta hitelességeért küzdöttek. A hol a nyelvi alak oly közeli kapcsolatot tüntetett elő, hogyan mutathatott a tartalom olyan föltűnő ellentétet, mint az, mely a zoroasteri gondolkodásnak és hitnek a klasszikus India kulturális és vallásos viszonyaival való közvetlen összehasonlítása alkalmával már az első kutatóknak is okvetetle- nül szemébe ötlött ? így már Goethe, a kinek Bemerkungen zum ivest-östlichen Divan czimű munkája az ó-iráni élet szellemébe való szeretetteljes behatolást tanúsít, ügyes utalással a történelmi színhelyre föltünőnek találta, hogy «habár Balkh és Bámián városok oly közel fekiisznek egymáshoz, itt mégis a legotrombább bálványok készítését és imádását láthatni, míg ott a tiszta tűznek templomai állottak)). Mindaz, a mi a két népnek itt figyelembe vett későbbi fejlődése mozzanataiban a közös eredetet kizárni látszott, egészen más világításban jelent meg, midőn az ind törzs legrégibb emlékeinek, a Yéda szent énekeinek tanúlmánya a bámuló szemeknek amaz árj a törzsek legkorábbi ifjúságát föltárta, a mint azok ifjúi fékezetlen erőben a Hindukosh hegység völgyeiből leszállva, még a hófedett ormok látkörében, az Indus mellékén laktak, a tépelődő phantasia szörnyalakjai helyett, naiv isteneikben a természetnek még alig személyesített erőit imádták, s a helyett, hogy mystikus önkívületben saját testöket ölték volna el, inkább szakadatlan küzdelemben a sötétszínű őslakókat verték le s vetettek magoknak alá. A Bigvéda hymnusai, melyeknek zöme bizonyára a Kr. előtti 2. ezredig nyúl vissza, a régi árjáknak vallásos eszmeit, a későbbi speculatio által kevésbbé érintve, jóval kezdetlegesebb formában mutatták, mint azok az Avestában föltűnnek; előttünk ők ismertették meg igazi alapját mindazon régi képzeteknek, melyek Iránban a Zoroaster reformja által eredeti jellegökböl kivetkőztetve, csak a conservativ néphit által őriztettek meg. Az új korszakban, mely az ind tanúlmányokra nézve a Yéda megismerésevei kezdődik, keletkezett nem sokára az összehasonlító mythologia, s ez új tudománynak gyümölcsei épen az ó-iráni vallás megértésének váltak hasznára. Burnouftól ugyan annak kora halála (1852) megfosztotta az árja keletnek tudományát, mielőtt még ő maga eredeti munkaköre számára az általa megindított védai kutatások eredményeit értékesíthette volna; de nagy tanítványában, Roth Rudolfban, munkásságának méltó folytatóját hagyta hátra. Roth egy nagyszerű lexicographiai vállalat által nemcsak mégrendíthetetlen alapot teremtett meg a védai tudomány biztos haladása számára, hanem Burnoufnak mélyreható gondolatát, hogy az oly sok nehézséget támasztó Védának és Avestának egymást kölcsönösen meg kell magyarázniok, a következő korszakban határozottan föntartotta, midőn egy alapjában ugyan jogosult, de egyoldalú korlátolt kifejtéseben káros elv a zend philológia szabad fejlődesét bosszú időre megszakasztani készült. Midőn kevéssel Burnouf halála után az eredeti Avestának első fordítása megjelent, melyet Spiegel, a mint a czím mondja, «a hagyomány folytonos figyelembe vétele melletti) készített, kitört a sok évig tartó harcz épen ennek a hagyománynak értéke fölött, mely bár az utolsó évtized vívmányai által majdnem minden jelentőségét elvesztette, ma is lappang a hamu alatt. A hagyomány elnevezés alatt értette pedig a régi Irán körül nagy érdemeket szerzett tudós az Avestának különösen azon fordítását, mely a már nem értett szöveg magyarázatára úgy látszik, már az első Sassanidák korában a középperzsa, úgynevezett pahlaví nyelven készíttetett s később kanonikus tekintélyre tett szert. Csakis ezt illeti tulajdonképen a «zend» elnevezés, mely szószerint az eredeti szövegnek magyarázatát jelöli. A modern párszik félreértett kifejezéséből zand ü Avesta (Anquetil «Zendavesta»-ja), mely alatt csak «pahlaví fordítást és Avestáto értettek, származik a zend szónak az Avesta nyelvenek megjelölésére való hybrid, de most már történelmi értékkel bíró alkalmazása. Ez az a fordítás, melynek a hagyományos iskola szerint, mivel az eredeti szövegnek ránk nezve elérhetetlen közvetlen ismeretéből származott, a modern búvárlatnak az Avesta minden rejtélyeire nézve egyedül helyes kulcs gyanánt kell szolgálnia. Ámde ez a pahlaví fordítás nyelvének furcsa homályossága által nem kevesebb nehézségetokozott, mint maga az eredeti, melyet annak segítségével meg kellett volna magyarázni. A semi és tiszta iráni elemeknek csodálatos vegyüléke egyesülve a hetük sokjelentésüségével, melyek számos combinátiónál százakra menő különböző olvasásmódokat engednek meg, hosszú időre mystikus homályba borította a pahlaví vagy huzvaresli nyelvnek valódi természetét. E nehézség csak akkor távolíttatott el, midőn mindig több bizonyíték még a legliitetlenebbet is meggyőzte arról, hogy ezt a nyelvet, úgy a mint szövegeinkben föl van jegyezve, sohasem beszélték; mihelyt pedig a sémi alkatrészek puszta ideogrammoknak bizonyultak, melyek az iráni olvasók előtt haugbelileg teljesen idegenek, megérthetetlenek lévén szóbeli előadásban a megfelelő perzsa szók által váltattak föl, az eltorzított kryptograph formából, melybe minden tudománynak s így az írás művészetének megőrzői, a papok hozták, tiszta perzsa szójárás lépett elő, melynek teljes megmagyarázása igaz, hogy a szerencsétlen írásrendszer miatt sok esetben még most is nehézségekbe ütközik. Ez, úgynevezett pahlaví irodalomnak legérdekesebb szövegeihez tartoznak az interlineáris fordítások is, melyek az Avesta némely kézirataiban annak legfontosabb részei, a Yapna és Vispered imakönyvek, valamint a Vendidád törvénygyűjtemény mellett reánk maradtak. De e fordítások valódi jellegének, valamint minden hagyománynak félreismerese volt, midőn az Avestáról való összes ismeretünknek végső czéljáúl és határáúl annak az értelemnek kitalálását tűzték ki, melyet a Sassanidák korának theológusai szent irataik számára, az őseik által reájok hagyott ismeretek segélyével ebben az alakban állandósítottak. E nezettel szemben azon tudósoknak, kik csak az imént szabadították meg a védai búvárlatot az ind kommentárok bilincseitől, nem volt nehéz kimutatniok, hogy iráni földön ép oly kevéssé létezett mint másutt a vallás alapkönyveiről folytonos traditió azok első megírásától kezdve; a szövegnek korszerű magyarázatában csak az epen uralkodó korszakoknak theológiai nézetei nyertek kifejezést s a mazdaismus papjai bizonyára épúgy mint társaik a Ganges mellett, mind a változásokat, melyeket a századok leforgása tanaikban előidézett, ennek legeredetibb szövegéből törekedtek kiolvasni. Míg azonban a Véda későbbi magyarázóinak, bármilyen távol is volt tőlök az őskor szellemének megértése, az exact grammatika, ezen a régi Indiában annyira kifejlett tudomány, biztos irányt jelölt ki, addig a pahlaví fordítók a theológiai speculatió ilyen korlátozása miatt nem panaszkodhattak. A grammatika, olyan értelemben, mint azt az indusok, vagy ha nem is, legalább a mint azt a görögök ismertek, úgy látszik, mindig kívül esett az iráni míiveltseg eszmekörén, s midőn az Avesta nyelvenek élő ismerete megszűnt, többé szó sem lehetett e szövegnek philológiai magyarázatáról. A mit a móbad-ok papi tudománya ama korszaktól kezdve a legújabb időkig nyújthatott, csak egyes szók reszben etymologikus találgatáson alapúló értelmezése és egy általános fogalom azon törvények és vonatkozások felől, melyeket az eredetinek egyea szakaszai tartalmaznak. Az előbbit a Sassanida theológusok a tulajdonkepeni interlineáris fordításban tették le, mely mint ilyen az eredetinek szórendjét szolgailag követi s sem igazi összefüggéssel, sem önálló értelemmel nem bírhat. Az utóbbi ismeretek még a számos glossában nyertek kifejezést, melyek ellentétben az igazi fordítással, a pahlaví nyelvnek correct, természetes jelleget mutatják. De az egész fordításban a zoroasteri rendszernek megértésére még legtávolabbról sem marad reánk kimerített forrás; mert nemcsak az egykorú följegyzéseknek nagy halmazát tartalmazza, melyek fölvilágosítást nyújtanak e vallásnak kulturális és szellemi viszonyairól abból az idöböl, midőn a Sassanidák birodalmában világi jelentőségének tetőpontját érte el, hanem egyszersmind legbiztosabb vezetőnk is egy bonyolódott rituálé végtelen részleteiben és pedáns vallástörvények zavaros kérdéseiben. Ez idegenszerű s oly kevéssé vonzó anyaggal, mely az Avestában való tárgyalásának terjedelme után ítélve, a mazda-yacnai tannak igen lényeges részét képezte, aránylag régi korból származó szakszerű magyarázat, azaz a pahlaví fordítás nélkül nem tudnánk megküzdeni. A modern nyelvtudomány ugyan egymaga is megadhatja a zend szöveg grammatikai magyarázatát; csak a régi indusok eletében és gondolkodásában rokon vonásoknak összehasonlítása mutathatja meg a régi Iránban elmosódott nezeteknek és érthetetlenekké vált szokásoknak igazi ertelmét é3 eredetét; de hogy Zoroaster tana mit parancsolt meg igazán régibb vagy újabb fejlődésében híveinek dogmák és szokások tekintetében, hogy mi ment át az árja ősidők szellemi örökségéből az iráni népek új eszmevilágába, vagy hogy mit szorítottak ki idegen eszmék, azt csak Mazdának lnvei magok mondhatják el nekünk. A zend szövegekben a párszíknak tanúsága szerint csak csonka töredékeit bírjuk egy nagyobb szent irodalomnak, mely azonban aligha ölelte vala föl a vallásos hit és törvénynek egész tartalmát; ha amazok a fölvilágosítást megtagadják — s fájdalom, mi gyakran történik ez! — bizalommal kell fordulnunk, a kort tekintve, bizonyára a legközelebb eső forráshoz, a pahlaví fordításhoz; de ezt is kritikailag kell megvizsgálnunk s megértenünk, am i pedig csak még későbbi források segélyével érhető el. így az Írásművek azon hosszú lánczolatának, mely a zoroastrismus történeti fejlődésének menetét világossá teszi előttünk, meg némi jelentéktelennek látszó gyűrűje is, elősegíthet bennünket az Avesta ama rejtélyeinek megoldásában, melyek a nyelvtudomány és a védai búvárlat minden megfejtési kísérletével daczoltak. Habár hosszú éveken át úgy látszott, mintha az ellentét, mely a traditionális s az úgynevezett nyelvhasonlító iskolát egymástól elválasztotta, mindkét félnek munkálatai által csak élesebbé válnék, végre mégis azon meggyőződés tört magának útat, hogy mindkettő, a helyett, hogy egymás kiszorítására kellene törekednie, kölcsönös kiegészítésre és támogatásra van utalva. A párszik hagyománya és a nyelvhasonlítás csak akkor adhatnak helyes feleletet az Avesta problémáira, ha mindkettőt helyesen kérdezzük meg: amazt minden felöl, a mi a zoroasteri kultura és vallás külön fejlődésével függ össze, emezt pedig az iránelőtti alapokról s a nyelvi alak belső életéről. A hatalmas lendület, melyet a zend tanúlmányok az utolsó évtizedeknek különböző pontokból kiinduló, de ugyanazon czél fele irányuló törekvései által vettek, látszólag döntő befolyás nélkül maradt azon kérdésre, melyet az Avesta-kutatás s általában az iráni régiségtan legfontosabb és legnehezebb kérdésének nevezhetünk, az Avesta keletkezése helyének és idejének kérdésére. Csak ennek megoldása által remelhetjük, hogy az ormazd vallásnak eredetét és alapítóját kiemeljük az ingadozó gyanítások ködhomályából, mely azokat már régóta úgy nyugat mint kelet fölfogásában eltakarja. Most is homlokegyenest ellenkeznek a legkülönbözőbb föltevések az Origines Zarathustricae fölött, mint akkor, midőn ezek a görög történetírókat és philosophusokat foglalkoztatták. A zoroasteri búvárlatok legújabb korában nagyon is gyakran kellett egyes iudiciumoknak messzire menő elméletek alapjául szolgálniok, de a helyett, hogy az utóbbiakat kritika alá vennők, melynek e czikk szük keretében úgyis felületesnek kellene maradnia, hálásabb kíserlet lesz, habár csak nagy vonásokban, azon helyi és korbeli határokat vázolni, melyek megmutatják az irányt, melyben Mazda vallásának történeti fejlődését egészen kezdetéig vissza kell kísérnünk. Minthogy az Avestában határozott adatok annak korára nézve s történelmi eseményekre való vonatkozások egyáltalában nem találtatnak, a párszí hagyománynak köszönettel tartozunk, hogy a perzsa szent könyv szerkesztése idejének legalsó határát biztosan meghatározza. A pahlaví iratoknak összhangzó hagyománya szerint az Avesta könyveit mint egységes kánont Dáráb, (a ki párszik irodalmában, valamint az újperzsa eposzban az egész Achaemenida korszakot személyesíti) az utolsó persepolisi nagykirály alatt szerkesztették össze; Sándor és hellén utódainak uralma alatt megint szétszórattak azok s legnagyobbrészt elvesztek. Miután már az Arsacidák uralkodása alatt is történtek volt intézkedések a meglevő töredékek megőrzése végett, II. Sápur, a Sassanida, a jámbor és tudós Atarpad Mahrapand segélyével rendeztette s egyesítette a codexben, melyet ma is bírunk. Annak bebizonyításául, hogy az utolsó Achaemenidák alatt már befejezett Avesta főrészének korábban kellett keletkeznie, alig kell utalnunk annak a valószínűtlenségére, hogy szövegek kanonikus tekintéllye l bírjanak, a nélkül, hogy régi koruk által szentesítve volnának. A reánk maradt szövegek nyelve olyan szójárást mutat, melv az ékiratok ó-perzsa nyelvével való szoros rokonsága daczára, ettől nemcsak régibb jellege, hanem hangtörvényei és szókincse által is különbözik. A politikai viszonyoknak és eseményeknek, melyek az Achaemenidák uralmát egész Iránr a nézve oly fontossá tették, az Avestában nyomát sem lehet találni; e korszak híres helyeinek, Persepolis, Sus, Ekbatanának, sőt a perzsák és médeknek nevei is teljesen ismeretlenek. Az Avesta a mazda-yacnai vallás papjait csak a regi árja Atliravan (a Védában Atharvan) név alatt ismeri, nem mint magukat (Má^oi), mely név a perzsa és mécl korszakban (v. ö. Her. I. 101.) kétségtelenül hivatalos és népszerű nevök volt; pedig a perzsa törzs hazája a régi historikusok s első sorban Herodotos világos tanúsága szerint nemcsak a zoroasteri kulturának volt megnyerve, hanem a politikai uralom és vallásos hierarchia kölcsönös viszonya miatt, melyet még közelebbről kell megvizsgálnunk, mint az elsőnek székhelye az egyházi szervezetnek is fontos középpontja lett Ha már általánosságban ez okok is kizárják az Avestának perzsa eredetét, mennyivel inkább történik ez, ha amaz énekeket, a Gutháka,t, veszszük figyelembe, melyekre az Avestának többi szövegei, mint a homályos ősidők örökségére és magának a prófétának szent mondásaira folyton utalnak. Nyelvi alakjok tekintetében jóval közelebb állanak a Véda hymnusaihoz az Avesta későbbi részeinél s olyan gonddal adattak át az utókornak, minőre csak a legnagyobb szent- seg tekintélye kenyszeríthette a szövegek őrzőit s daczára homátyos kifejezésmódjoknak, megismertetik velünk azon primitív viszonyokat, melyek közt Zoroaster a maga tanát megalapította. A reformátort nem a jámbor legenda szent fényében mutatják be, hanem küzdelmében roszakaratú ellenségekkel, a régi vallás képviselőivel szemben, majd elcsüggedve, majd pedig a lelkesedés hevében mindentudó, örökkévaló istene, Ahura-Mazda, által fölemelve és vigasztalva. Küldetése, melynek valóban boldogító erejét megragadó szavakkal magasztalni sohsem fárad el, nemcsak a «túlvilág üdvehez vezető egyenes út» megismertetesét czélozza; annak kulturális jelentősége a vallás-erkölcsi hivatás mellett olyan csodálatos közvetlenséggel lép előnkbe, a minőt a kultura ily régi korszakában még csak a Yéda mutatha t föl. Híveinek a félnomád pásztorélettől az állandó baromtenyesztésre és (második sorban) a földművelésre való rávezetését tekinti Zoroaster tanítása legközelebbi föladatának; a szilárd lakhel}7 mindenkorra elválasztja a jámbor hivőt a nomád hitetlentől, még ha ugyanazon törzshöz tartoznék is. Zarathustr a igazi híve, a ki büszke a «baromtenyésztö és paraszt» névre, csak fegyverrel fordúlhat az elveteműltekhez, kik vakságukban a tehenet, Mazda legnagyobb adományát, nem becsülik s nem ápolják. S hogy a próféta e parancsaiban tevékenységének igazi magva nyert kifejezést, mutatj a a zoroasteri kulturának későbbi fejlődése; a barmok tenyészéséről való fáradhatatlan gondoskodás, az iráni sivár földnek nagyon kifejlett öntözési rendszer által elért termekenysége ; a tisztaságra való szorgos ügyelés adhatt a csak a természet által mostohán ellátott Iránnak az anyagi jólét azon jelentékeny fokát, melyet az Avesta későbbi könyvei és a regiek tudósításai tárnak elénk. Az Irán és Túrán közt sohasem veszteglő küzdelemben a perzsa eposz megtestesítette és eszményesítette a zoroasteri kultura munkájának sokszázados védelmét rokon törzseknek éjszakról betörő barbarismusa ellen. Ezek es a művelődes legegyszerűbb állapotának sok más vonása, melyeket Zoroaster költeményeinek minden strófája az árja ókort ismerő olvasó előtt kitár, azon nagy korbeli különbsegre utalnak, mely a vallásalapítás e korszakát az Avesta többi részeinek fejlettebb fokától elválasztja. Egyes esetekben a fönmaradt szövegek lehetővé teszik, hogy olyan vallásos néze- teknek es parancsoknak lassanként való alakulását kövessük, melyek csakis egyes Gáthá-hely magyarázásából vagy épen félreértéséből indúlhattak ki. Ha tehát Zarathustra elete és munkássága már az úgynevezett «késöbbi Avesta» szerzőire nézve is ama távol múltba nyúl vissza, melyben őt a legrégibb görögök is, a kik nevét ismerték, mint Lydiai Xanthos (Dárius és Xerxes alatt), Ktesias, Eudoxus, Aristoteles és mások keresték, nekünk a chronológiának megállapításáról lemondva, hazájának meghatározására annál nagyobb súlyt kell fektetnünk. Itt ugyan nem sokat használ az Avesta-szövegek azon adata, hogy Zarathustr a Airyana vaejahban született ; mert ha e név eredetileg valamely földi helynek (talán a felső Oxus völgyének) megjelölésere szolgált is, minden említése az Avestában azt mutatja , hogy itt mythologiai országot jelöl e szó, a legrégibb emberiség paradicsomi hazáját. Sokkal fontosabb az Avestának indirect tanúsága. A legújabb kutatások azt mutatták ki (v. ö. Geiger, Ostiran. Cultur), hogy az Avesta egyetlenegy hely kivételével csak keleti Iránnak helyneveit ismeri, azon területnek tehát, mely a nagy perzsa fensíktól keletre elterülve a seleucida kornak Ariana fogalmával egybeesik. — A görögök tudósításai Zoroastert majd baktriainak majd médnek nevezik s ez ingadozással, habár a legrégibb s legjobb források Baktria felé hajolnak, egy oly nézetnek befolyását mutatják, mely legelőször a pahlaví fordításnak egyik glossájában (a Vendidádhoz) nyert kifejezést. Ott Rai — Média régi Raghája — van mint Zoroaster szülővárosa megemlítve, de ugyanazzal a hozzátevéssel: «mások átarpátakánt (a mai adarbeijant) mondják hazájának)). Raghanak, a nyugatiráni városnak az avesta egy helyén való megemlítése egymagában is elég feltűnő; de az eddig nagyon kevéssé figyelembe vett helynek kapcsolata talán kulcsát nyújtja a Zoroaster méd származására vonatkozó elméletnek, mely az Avestában oly kevés támaszra talál. A Yacna egyik legkésőbbi fejezetében (Cap. 19, 18) Ragha világosan mint világi hatalommal bíró papságnak székhelye van leírva: e területen elterőleg más tartományok rendjétől a Zarathustrótema legmagasabb papi méltósága összeesik a tartomány urának, a satrapának, állásával. Ha a mágusok kasztja Médiában már aránylag korán kiválóan független és befolyásos állást foglalt el, a mint azt egy későbbi korra nézve Marcellinus tudósítása (XX. 111, 6.) megerősíti, könnyen magyarázható, miért lokalizálta épen itt a népszerű felfogás vagy a papi elmelet a vallásalapítónak a monda ködében majdnem eltűnő alakját. Hiába keresnénk hasonló okokat, melyek Baktriába való helyezését megmagyarázhatnák, ha az eredeti hagyomány nem ott kereste volna hazáját. Baktria Irán törtenetében sem politikailag, sem szellemileg nem játszott nagy szerepet, s a perzsa nyugatnak s így a görögöknek is majdnem egészen látkören kívül esett. Ha tehát egy regi traditió Zoroastert ilyen ismeretlen s egész Iránra nézve oly csekely fontosságú országba helyezi, ez állítás jogosúltsága mellett már belső valószínűség is szól. Vistacpa királynak, a görögök Hystaspesének, Irán epikus legendája, a mennyire Ivtesiasig visszafelé követhetjük, sohasem helyezi máshová királyi székét, mint Balkh-Baktriába; s ö mint az új vallásnak előmozdítója meg hatalma s védnöke már Zoroaster saját vallomása szerint (a Gálhákban) szoros kapcsolatban van ennek munkásságával. Ezen egy eredetileg bár kisebbszerű világi uralkodóra való támaszkodásban, mely által egyedül szerezhetett Zarathustra reformjainak állandóságot és befolyást, Irán történelmének egy nevezetes mozzanata van kijelölve: az egységes nemzeti hatalomnak szövetkezése a zoroasteri egyház vallásos eszmeivel. A mily nagy erővel segítette elő e szövetség Irán hatalmas birodalmának nemzeti alapon történt fölépítését s annyi vihar között föntartását, épen oly vegzetessé kellett még válnia Zoroaster vallásos alkotására. Az eredeti viszonyoknak vizsgálata, melyek közt az Avesta tanúsága szerint a zoroasteri vallás és kultura első fejlődését kepzelnünk kell, megmutatta ama nagy időbeli különbséget, mely azon kezdeteket Irán első történelmi birodalmának teljes hatalmú egyházától, az Achaemenidák hierarchikus rendszerétől elválasztja. Vajon ennek az igazságnak megismerese, mely okvetetlenül véget vet a Zoroaster védőjet, Vistágpát Dárius hasonnevű atyjával azonosító téves kepzelemnek — (már az öreg Agathias is csodálkozik e hamis következtetésnek szívósságán) — teljesen gyümölcstelen lesz-e a zoroasteri ősi haza meghatározására nézve ? Első pillanatra úgy látszik: Zoroaster regi dalaiban majdnem teljesen hiányzanak a helyi czélzások. Említ ugyan megtérítettjei közt egy Türjá-t, azaz turánit, de az avestai nyelvliaszná- latban így neveztetnek a jámbor fölclmivelőnek vad szomszédjai egyaránt s a nagy Irán egyik részében sem volt az teljes biztosságban az ilyen ellenségektől. Hisz ez országnak egyes reszei köröskörül sivatagok és zord hegységek által voltak körülvéve. Ha a Baktria és általában Kelet-Irán jogainak védői reá mutathatnak az örökös veszélyre, melyet a mai Turkmenek elődei rablótámadásaikkal emberemlékezet óta azon területekre nézve képeztek : médiai ellenfeleik is épen olyan joggal szólhatnak a csapásokról, melyek a féktelen kurd törzsek részéről kezdettől fogva fenyegették a letelepedett földmivest. Nyilvánvaló, hogy a meg általánosabb jellegű czélzások, melyek a Zoroaster hazájának hegyes-völgyes természetére, a mesterséges öntözés szükségességére és hasonló sajátságokra vonatkoznak, épenséggel cserben hagynak bennünket. Ama hosszű fejlődésnek helyes becsülése, melynek végbe kellett vala mennie, mielőtt meg történelmi ismeretünk kezdetén Zoroaster vallása határozottan szervezett egyház alakjában tűnik elő, közvetve fontos támaszt nyújt. Bátran követhetjük a gyönge nyomokat, melyek a Zoroastrismus bölcsőjét illetőleg legkorábbi történetileg fölismerhető keletkezési helyén túlra utalnak. A perzsáknak a Mazda vallására történt áttérítése, a kiknek hegemóniájával kezdődik ránk nézve Irán tulajdonképeni törtenelme, kétségenkívül Médiából indűlt ki, de következik-e ebből, hogy annak azért Mediában kellett keletkeznie ? Herodotos megbecsülhetetlen tudósítása a perzsák szokásairól és kulturáról majdnem minden sorában mutatja , hogy a zoroastrismus Perzsiában már az Achaemenida uralom kezdetén megvetette lábát. Ormazdot papjaik, kiket ^á^ot-nak neveznek, igazi avestikus rituálé szerint tisztelték, melyet Herodotos I., 132-ben ír le; szintúgy a papi kasztnak mindent fölülmúló állása a későbbi zoroastrisinusról való fogalmainknak pontosan megfelel; a magánélet legfontosabb momentumairól közölt eszmék teljesen mazdayacnai színezetet mutatnak. S Herodotos mégis e vallásrendszer hivatott képviselőit, a mágusokat med törzsnek nevezi és talán nem is kell a magophonia ünnepére utalnunk, mely valószínűleg végre is csak az egy mágus bitorlónak, az «ál-Smerdisnek» megöletésére emlekeztetett, hogy kimutassuk, miszerint a mágusok vallásrendszere perzsa földön aránylag még új dolog volt akkoriban, mely nem vert meg gyökeret a szélesebb néprétegek tudatában. Ez állapotnak legföltünöbb jele a halottak eltakarítását illeti, oly pontot, melyre a zoroasteri tannak a legnagyobb súlyt kelle vetnie, de a mely ellen viszont az újonnan áttértek conservativ érzékének legtovább kellett ellenszegülnie. Herodotos (I., 140.) határozottan kiemeli a mélyreható különbséget, hogy míg a mágusok, igazi mazdayaynai elméletet követve, halottaikat kutyáknak és madaraknak engedték martalékúl, addig a többi perzsák azokat viaszszal bevonva, a földnek adták át. Agathias ugyan arról tanúskodik, hogy a Sassanidák idejeben a papi törvény már eltörülte a régi idők népszokásának minden emlekezetét. De a legsúlyosabb bizonyítékot arra nezve, hogy milyen hatalmas volt ez ősi szokás, az achaemenida nagykirályok magok szolgáltatják. Dárius és követői — a mint gyanítom proselyta túlbuzgóságból — sohasem szűnnek meg a feliratokon Ahura-Mazdának a segelyben gazdag istennek dicséretével igazhitüségÖkről tanúságot tenni; de mindamellett az ősök példája meg az uralkodó törzsnek szívós szokása mégis arra kényszerítette őket, hogy Persepolisban, a királyi sírboltokban, melyek az evezredek minden viharainak ellentállottak, temettessék el magokat. Még a papi kasztnak hajthatatlansága is gyöngenek bizonyúlt. A fönforgo esetben kikerülhetetlen volt, hogy a nép érzületének hódoljon, s a Cyrus mausoleumában Pasargad.eban, mely mintegy az örökkévalóságra volt szánva, századokon át máguspapok őrizték az achaemenida dicsőség alapítójának testi maradványait (v. ö. Arriant, Curtiust, etc.). A perzsa hegemónia e korszakának további töiténetében a «méd» papok állása lefelé mindinkább erősbül; befolyásuk az udvarnál, mely kezdettől fogva legbiztosabb támaszuk volt, mind határozottabban lép elöterbe, míg aztán a Sándor hadjáratának katastrófája Iránnak nemzeti fejlődését hosszú időre megakasztja. Midőn az elnyomásnak és az idegen befolyásnak századokig tartó időszaka után a sassanida Ardesir Pápakán az egységes birodalom újonnan való megalapítását zoroasteri alapon megkezdi, azon érdekes látványnyal találkozunk, hogy e nagy vallásospolitikai tettet majdnem kizárólag annak a Persisnek segítségével viszi keresztül, melynek a zoroasteri erdekekkel való összeforrása az achaemenida uralom müve volt. Ha már most szem előtt tartjuk, hogy a Mazda-vallás- nak e középpontja bizonyára Médiából kiindulva foglaltatott el, ez a törtenelmi megfigyelés talán nemi világosságot vet a megelőző korok homályába. Ha az achseinenida uralom három százada elég volt a zoroasteri tan terjesztőinek arra, bog}7 neki a kedvező viszonyoknak aránylag rövid tartama alatt, perzsa földön ol}r biztos állást szerezzenek, nem tételezhetünk-e föl egy előbbi korra nézve hasonló folyamatot e vallás állítólagos hazáját, Médiát, illetőleg is, úgy hogy Media is a vallás elterjedésének csakis egy állomása, nem pedig a vallás főfeszke volt ? Ilyen föltevésből kiindulva, a nyelvészetből és a törtenelmi traditióból merített adatok, melyek a távoli Baktriára utaltak, újabb jelentőséget nyernek. Zoroaster tana már a méd uralom kezdete előtt kelet felől meghódíthatta ezt az új hazát, politikai hatalmi állásának hosszú tartama pedig ez alig elfoglalt székhelyet, Médiát, vallásos központtá emelte. Innen terjedt a papi mozgalom a politikailag alávetett szomszéd országra, Persisre, melyet e mozgalom ezentúl oly szorosan egybekapcsol a médek hódító birodalmával, hogy midőn egy szerencsés forradalom következtében a leigázott törzsek diadalmasan fölülkerekednek, csak az uralkodás helye változik, de a ket ország sorsa örökre egyesítve marad. Az sincs teljességgel kizárva, hogy az ősidők homályában a méd fönliatóság korát egy nagy keletiráni birodalom előzte légyen meg. Az irán hősmonda erre vonatkozó adatai Ktesiasnál sokkal homályosabbak, semhog}7 csak föltevést is lehetne rájok alapítani. Mi megelégszünk annak a tenynek a kimutatásával, hogy a baktriai eredet föltevése a zoroastrismus tényleges történeti fejlődesének ellent nem mond. De a Zoroaster hazájára vonatkozó bármely nézetnek liypothesisnek kell maradnia mindaddig, míg Balkh és Hamadan-Ekbatana legrégibb romjainak kövei úgy nem szólanak hozzánk, mint a törtenelmi búvárlat szerencsejere Persepolis falai és Behistún sziklái szólottak.

STÉIN AURÉL .