Az érettségi
szerző: Cholnoky Viktor
Benső és igazán bizalmas ismeretségem van egy emberrel, egy kortársammal, egy konskolárisommal, aki az érettségi vizsgálaton elégséges, vagyis harmadrangú osztályzatot kapott a magyar nyelvből, és megbukott és pótvizsgára utasíttatott a természettanból. Ez az ember ma középrendű újságíró, de amennyiben időm telik rá, hogy olvashassam az ő írásait is, kétségtelennek tartom, hogy ír csaknem olyan jó magyar nyelven, mint az Akadémia főtitkára, és elsősorban és nevezetesen természeti problémák érdeklik. Valószínű tehát, hogy már az iskolában is a magyar nyelv mibenléte, csodás, ijesztően gyönyörű kiaknázhatatlansága mellett a természeti dolgok megismerésére való vágyakozás bolygatta leginkább a zsendülő, irányt kereső lelkét. Elégséges volt tehát a klasszisa a magyar nyelvből, szekunda és szeptemberi pótvizsgálatra utaló a fizikából. Hogy ki volt, az mindegy; a neve mellékes, de a példája elrettentő. Mert sokkal jobb villamoskalauznak vagy pedig viceházmesternek lenni, mint újságírónak, és valóban azoknak a jelesen, "cum praeclare" érettségizett diákoknak van igazuk, akik ma már részben főerdőgondnokok Aknasugatagon, részben algimnáziumi igazgatók Csipkés-Szent-Tamáson, részben őrnagyok a 218. számú csukaszürke gyalogezredben, és ott viszik előbbre a magyar kultúrát.
Mert a baj sohasem a tanrendszerben vagy a vizsgálat intézményében van, hanem mindig a diákban. Legalábbis ez a tétel áll a legmegkövesedettebb és legmegcsontosodottabb merevségig igazságképpen a mai pedagógiában. Minden gyereket - akarom mondani, anyagot - egy kaptafára kell húzni, mindnek a bőrét egyformán cserezni ki, és mindből jó átlaghonpolgárt nevelni, "mit beschränktem Untertanenverstand". Még a mai világnak legjobb és - kövezzen meg érte, akinek nem tetszik, vagy aki nem hiszi el - legszabadabb lelkű nevelői, a piaristák sem tehetnek másképpen, ők is alatta vannak a mai pedagógia kényszerének, és a klasszifikációban, a vizsgálat eredményének a mérlegelésében kénytelenek nem az egyéniséget, hanem a tansablont venni elsősorban tekintetbe.
Mindezeket a gondolatokat pedig most az hozza bele a krónikába, hogy Lipcsében az érettségi után - furcsa emberek ezek a szászok, hogy nekik már márciusban is van érettségi, és sokkal okosabbak a svábok, akik csak negyvenéves korukban okosodnak meg -, tehát Lipcsében és az érettségi után egy diák, névszerint valami Kugmayer József, agyonlőtte magát. Éspedig nem azért, mert megbukott az érettségin, hanem azért, mert - kitűnő sikerrel tette le a vizsgálatot. Ez a dolog illogikusnak, wilde-i avagy shaw-i paradoxonnak látszik így az első pillanatra, pedig dermesztően, shakespeare-ien, avagy schopenhauerien logikus, helyes és semmiféleképpen el nem ítélhető cselekedet volt.
Mert a Kugmayer gyerek írást is hagyott hátra - csak ebben sablonos az öngyilkossága -, és abban azt mondja: "Ha minden sikerért annyit kell küzdeni, és olyan izgalmakat kell kiállni, mint az én mai sikeremért, akkor nem érdemes tovább küzdeni." És ez az ember, aki ezt leírta a megfontolt halála előtt, még csak tizenkilenc esztendős volt, és a híradás, amely az öngyilkosságáról szólt, meg is jegyezte róla, hogy "tettét pillanatnyi elmezavarában követte el". Pestalozzi pedig, gondolom, ma már hetvennégyezer esztendős volna, ha élne, s soha egy pillanatnyi elmezavar nem háborgatta, és azt hiszem, hogy Gönczy Pálnak, Névy Lászlónak, Barkóczy bárónak és Tóth Jánosnak sem zavarta meg soha egy pillanatra sem az elméjét az a gondolat, hogy a hiba tehát mégsem egészen magában a diákban van, hanem valamelyest az oktatásnak és főképpen a vizsgáztatásnak a mai rendszerében is.
Vegyük tréfára a dolgot. Gyönyörű dolog például az accusativus cum infinitivo, még szebb az ablativus absolutus, de legszebb a gyönge aurisztus, amelyikről Pindárosz úgyse most sem tudom, hogy néha miért keményedik meg. Pedig négy évig tömték a fejemet azzal a nagy igazsággal, hogy a tüptó igének a szenvedő múltban az infinitivusa éppen úgy hangzik, mintha magyarul egy kicsiny, szölke és csípős állatnak a máj-át emlegetnék. Sőt ha tovább megyünk, még a fején is megfoghatjuk a dolgot, mert a tüptó-ból, ha sokáig dagasztják, végre kijön az is, hogy „szeraszkir”.
Nem szeretném, hogyha a doktor a receptet magyarul írná fel nekem, illetve a patikusnak, mert akkor még jobban megijednék tőle. Azt is jólesik hallanom - néha templomba is megyek, mert az ember semmiről sem lehet egészen bizonyos -, hogy "Genitori genitoque", meg azt is, hogy "hagiosz athanatosz". Jó az, hogy a liturgia meg a recept idegen nyelven szól, mert különben alighanem még kevesebben hinnének benne. De... érdemes ezért egy diáknak öngyilkossá lenni? Helyesebben: érdemes ezért már egy tizenkilenc esztendős Kugmayerrel felismertetni azt az igazságot, hogy "nem érdemes tovább küzdeni"? Hiszen negyvenesztendős korunkban mindnyájan Kugmayerekké leszünk már, és belátjuk, hogy csakugyan nem érdemes tovább küzdeni, de akkorra már mégiscsak kifacsarodik a kezünkből a revolver, mert asszony, gyerek, kötelességtudás, igamegszokás, miegymás valami aranyfuttatást is ad a küzdelem rozsdás vasára. De azt a negyven esztendőt, azt a nyomorult kis arasznyi létet, amelyikben az élet idealizmusa, kiélhetése, illúziója tart, talán mégis kár meggyűlöltetni már az iskolában a kétlábú tollatlan állatokkal. Azt, hogy nem érdemes küzdeni semmiért sem, majd megmagyarázza azután az az első hajszál, amelyik kinek-kinek a homlokán egyszerre csak megfakul, megfehéredik.
Nem a lemondást, az unalmat, azt a rettenetes unalmat, amelyik még a Petőfi verseit is verklivé tudja őrölni, amelyik Homérosz nagyszerűségeit is elkicsinyesíti, Tacitus márványát is kavicsra aprítja, kellene tanítani az iskolákban, hanem az életnek azt az igazi megismerését, ami ott kezdődik el, hogy: kétszer kettő = négy. És végződik azon, hogy: becsülj meg mindent, ami ezen a világon van, becsüld meg tehát a küzdelmet is, mert ki tudja, hogy ha haló porodból mint sírbeli féreg, vagy mint szomorú ciprusfa lombja, vagy mint televényföld fogsz feltámadni, lesz-e akkor is annyi öntudatod, mint most, embernek van, és meg tudod-e majd akkor is úgy becsülni az életedet?
...Messzire tévelyedtem. De a revolvergolyó olyan dolog, hogy az ember, ha foglalkozik vele, sohasem tudja, hogy hova jut végül. Vihet a mentőkocsiba csakúgy, mint az elüziumi mezőkre, vagy pedig még az oktatási agyaknak a jobb megfontolására is.
Igazán, valóban nem azért sajnálom szegény Kugmayer Józsefet, mert meghalt, nem is azért, mert a maga kezét emelte saját magára, még csak azért sem, hogy kitűnően érettségizett, hanem azért, mert már az élete nyomorult, embermilliárd koptatta küszöbén meg kellett tanulni neki azt, hogy semmiért sem érdemes küzdeni.
És tisztelem, mert konzekvens volt. Levonta a végső következtetést mindabból, amit ma az iskola tanít. Megmutatta a véres halántéka, hogy mi a mai iskola.