A lap feldolgozottságának foka

Az én első principálisom

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az én első principálisom
szerző: Mikszáth Kálmán

       Mikor az iskoláimat elvégeztem, apám hazavitt szolgabírónak... Az apám annak vitt haza, hanem a főispán nem tett meg, csak tiszteletbeli esküdtnek: aminek az igazi neve »szalma esküdt«.

De hát jó volt nekem ez a szalma titulus is - abban a korban, amikor minden széna, még a szalma is.

Nagy tisztelettel viseltetem a megye iránt, s ez mai napig sem halt ki belőlem. Ma is nagyobb úrnak tartom még a vicispányt, mint a minisztert, s ma is elszorul még a lélegzetem s szinte hallani vélem a föld dübörgését, ha egy alispán lépked el mellettem, már ti. egy igazi alispán, a régiekből való.

No, de nekem semmi közöm se volt az alispánhoz. Engem csak a szolgabíró mellé tettek. Nagy ember volt nekem az is. Arra gondolni se mertem, hogy én egy alispán mellé jussak valaha. Jobb azt messziről csodálni. Talán el is ájulnék, ha egyszer úgy bolondjában megszólítana.

A szolgabírói irodában mintegy három-négy tiszteletbeli esküdt volt még s néhány írnok meg a hajdú, aki nemcsak a pálcát kezelte odakünn a deres mellett, hanem a tollat is megbírta: vétjegyeket állítván ki vele. Mert kezdett már átöltözködni egy kicsit a bíráskodás mostani modern formájába. Legelőször is a nyakkendőt vette fel.

Az esküdt kollegák mind gyakorolt emberek voltak már, akik szuverén gőggel, lenézőleg bántak velem, semmiben sem segítettek, s én ott botlottam, csütlöttem köztük gyámoltalanul, árván, összeszorult szívvel, elkeseredve a világ ellen.

Három napig nem történt velem semmi, a negyedik nap azonban az egyik öreg esküdt ráhágott a lábamra.

Ez volt a szerencsém.

- Bocsánatot kérek - mondám halkan fölszisszenve.

- Nem tesz semmit, fiacskám - szólt az öreg esküdt és megsimogatta a fejemet. Azután a helyére ment, és sokkal nyersebben dünnyögé: »Mit ténfereg a lábam alatt«.

Majd nyakon fogta a lúdtollat (csak ő írt még lúdtollal az egész kancelláriában), de az nem fogott jól, minélfogva rámordult a hajdúra:

- András, hozzon ide tollat!

Rozsdás fényű szemeit dühösen hordozta körül s rajtam állította meg. Én félénken húzódtam össze a tekintete alatt.

- Ennek az úrnak pedig miért nem állít egy asztalt? Micsoda rendetlenség az!

Milyen boldogság egy asztal! András csakugyan begurította. Kopott, rozzant jószág volt, a sorompócskái kitördelve, a zöld posztója kiszaggatva, s az egyik lába is erővel meg akart válni a megyei szolgálattól.

Hanem azért mégiscsak asztal volt az, a vármegye asztala, melyhez nagy tradíciók tapadnak.

Valaha tán a vicispánok írtak rajta! Az ezer meg ezer tintapecsétje mind megszólalt előttem, s kevély dolgokat mondott.

Aztán ennek az asztalnak az a nevezetessége, hogy tulajdonképp szék. Hiszen így írjuk: »megjelenvén bírói székünk előtt«.

Már ti. akik írják, mert nekem nem volt még semmi dolgom. Pedig, hogy égtem a vágytól, ott láthatni nevemet egy akta alatt: »t. esküdt«. Hányszor írtam le napjában így, de csak a makulatúra papirosra! S gyorsan kitörültem elpirulva, nehogy a többiek észrevegyék.

A szolgabíró, tekintetes Nicsy István uram, naponkint tízszer is kijött a szobájából, mert ő külön szobában tárgyalt és dolgozott, s az esküdtek a kész ítéleteket, végzéseket a szobájába vitték naponkint egyszer aláíratni.

Benézett gyakran a nagy kancelláriába, de engem nem vett észre.

Fenséges alak volt, tojásdad nemes arccal, nagy beszélő szemekkel, roppant úrias modorral. Legalább nekem úriasnak tetszett. Ilyennek képzeltem én a királyt, csakhogy hermelin palástnak kell még rajta lenni.

Fájt, hogy észre nem vett, óhajtottam, hogy bárcsak megszólítana; de mikor bejött és szétnézett, mégis összerezzentem... az ünnepélyes pillanat közeli eshetősége mégis megdobogtatta szívemet, eltölté félelemmel, s úgy meglapultam asztalomnál, hogy ismét elkerültem figyelmét.

»Majd holnap... talán holnap!« Holnap már bátrabb leszek. Odalépek közel hozzá. Akkor okvetlenül észrevesz, s ha észrevesz, lehetséges, hogy meg fog szólítani. A többi aztán az isten dolga: a jövő titka.

Hát egy ködös napon, még most is előttem áll minden, amint az előszobában volt, balról a hajdú asztala, jobbról az óriási állvány az aktáknak s az állvány tetején a spirituszba tett corpus delicti, valami elvágott ujj - egy ködös napon, amint kifelé mennék az előszobán át, szembe rám nyitja az ajtót a szolgabíró.

- Alázatos szolgája.

- Szervusz öcsém! Hát már itt vagy?

- Itt vagyok már három hete, Pista bácsi.

- No, az derék. Hát van-e sok dolgod? Mi?

- Nincs - hadartam szemlesütve.

- Igaz, igaz - mondá szórakozottan -, még nem szignáltam rád semmit. No, gyere be! Adok egy csomó friss ügydarabot.

Olyan biztató hangon volt mondva a »friss« szó, hogy szinte arra helyeztem a fősúlyt, mintha kényeztetnének vele.

Nyolc keresetet adott ide az urambátyám, rámázolva azokra veres ceruzával az »M« betűt.

- Ezekre tárgyalási napokat tűzöl ki - dörmögé, és a szemöldökeivel eleresztett.

Mozdulatlanul maradtam ott, a nagy boldogság elkábított, de a nagy feladat megijesztett.

- Tárgyalási napokat? - hebegém - hogy... én, hogy...

- Nézd meg a többi esküdtekét, abból meglátod.

Kevélyen vittem be hónom alatt nyolc aktáimat s azonnal hozzáláttam az idéző végzések tanulmányozásához. Az öreg esküdt megmutatta a magáéit, miközben megvetőleg nézett rám, mintha mondaná: »Te sohasem fogsz így fogalmazni!«

Ennek kapcsán alkalmat vett magának elpanaszolni az »iktató úr« előtt, hogy hitvány időket élünk... soha még olyan korrupció, mint mai napság... most már nincs semmi szent az emberiség előtt...

- Még a stílusomat is ellopják - mondá szörnyűlködve. - Képzelje, amice, micsoda pompás szavam volt harmadéve: »Jeleztetett általam«. Fölséges szó... mindig ezzel kezdtem a nagyobb szabású dolgokat. S íme, ma már az írnokok is ezt használják. Borzasztó dolog!

Az iktató, akit tréfásan »percsősz«-nek neveztek, helyeslőleg bólingatott a haragvó hatalomnak.

- Vérlázító erkölcsök, amice! Mondok magamban tavaly, már csak nem írhatok egy stílusban az írnokokkal. Elmegyek a saját szavamtól, ott hagyom martaléknak... isten neki... Előveszem az »elétüntetett általam«. Hát mi történt? Ma már a díjnok is ezzel kezdi, ha szerelmes levelet ír is. Nem lehet megélni, amice! Mindent ellopnak az okos embertől.

Én ezalatt megnéztem a többi esküdtek citáló végzéseit nagy figyelemmel, mindnyája másképp volt fogalmazva - minélfogva azt gondoltam, miszerint legjobb lesz nekem is csak a végzések értelmét venni ki, s minél érthetőbb, egyszerűbb alakba önteni, s ennek következtében a következő végzés írattatott általam a nyolc aktáimra:

»Jelen ügy tárgyalására augusztus 10-ének délelőtti 9 óráját tűzzük ki, amikoron a felek a prts III-ik §-a terhe alatt idéztetnek

Nagy diadalérzettel vittem be a principálishoz, hittem, hogy meg fog dicsérni. Igyekeztem, hogy az írásom is szép legyen. Ha Kuvik Mihály, az egykori tanítóm meglátná, tudom, el volna ragadtatva. Olyan szép fonatú volt az írás, mint a vízi boglárka indája.

A szolgabíró megnézte az egyik végzésemet, elolvasta, letette s azután engem nézett meg.

- Hol jártál iskolába? - kérdé.

- Selmecbányán - válaszoltam félénken.

- Sohasem lesz belőled stiliszta - mondá zordonan. - Nincs irályod.

Látván, hogy nagyon elszomorodtam efölött, miközben végig kitörülgette gondos végzéseimet fekete krikszkrakszokkal, a vigasztalás egy morzsáját lökte oda:

- Iszen majd meglátom különben, mit faraghatok belőled. Most egyelőre ide írom neked a helyes formulárét.

S oda írta nyomott erős, nagy betűivel, mik mind úgy álltak ott, mint megannyi fegyveres pandúr:

»Jelen ügy tárgyalása megtarthatása lehetőségének szempontjából, kitűzetvén augusztus tizedikének... stb

- Ez az igazi szép stílus, fiacskám! - veté oda némi kevélységgel. - Ehhez tartsd magadat jövőre.

Ettől a naptól kezdve sokszor ért gúny. Olyan plánta lettem, melyről azt szokás mondani, hogy vagy a plánta nem jó, vagy a föld nem jó neki, nem fog megfogamzani. A vén esküdt látta a kitörülgetett fogalmazványt, s rám vicsorította a fekete fogait.

- A talentum, talentum - mondá célzással -, a talentumot nem lehet erőszakolni. Hja, hja...

Az »utolsó lúdtoll« ezt minden áldott nap ismételte példázólag különféle alakban, de mindig bizonyos pártfogói színezettel. Sőt egyszer, midőn a szolgabíróval beszélgetne, a következő hangosabban kiejtett szavak ütötték meg füleimet:

- Utazó esküdtnek kell használni szegénykét.

Ez alighanem reám vonatkozott.

- Jó, jó, majd - szólt a principális, ki igen kurtán mérte a feleleteket, s egy perc alatt tíz tárgy fölött szeretett átsikamlani.

Rendkívülinek, majdnem csodásnak tetszett nekem. Minden szava úgy hangzott, mint valami isteni kijelentés. Az óriási hatalom, melyet képviselt, annyira megaranyozta előttem.

A legelső kirándulásnál a kerületbe csakugyan engem vitt magával. Utazó esküdtnek lenni nagy kitüntetés volt máskülönben, eddig mindig csak a kedvencek jutottak hozzá. A vén esküdt ravasz fickó volt: engem segített rá erre a pozícióra, mert tőlem legkevésbé félthette befolyását.

Ott künn állt a bricska, a cifra tarsolyos huszárral a bakon. Repesett a szívem, mikor felültünk. A nagy bádogszelencét az aktákkal feltette a saraglyába az otthon maradt hajdú, az öblös tajtékpipát pedig meggyújtva nyújtotta át a tekintetes úrnak. A kocsis csak a nyelvével csettentett, s elkezdtünk repülni. A négy tüzes sárkány tudta talán, kit visz, soha életemben nem láttam még lónak kevélyebb járását.

A szolgabíró alig ejtett ki egy-két szót útközben, csak a deregi domboldalnál emberelte meg magát.

- Csináljunk, öcsém, egy kis örömet ezeknek a lovaknak. Szálljunk le.

Úgy lett, gyalog mentünk a partnak fölfelé, a keskeny ösvénykén, mely nagy görbeséggel kerülgette a szakadékokat és vízmosásokat.

Szép verőfényes nyári nap volt. Tündöklött minden. Pásztorok egy vályút ácsoltak össze a domboldalba, azon át csurgott a víz egy másik vályúba alább s abból ismét fokozatosan egy alatta levőbe egész addig, míg lejött a forrás, ahová akarták, le a völgykatlanba. Lent a legutolsó vályúnál apró bárányok oltották a szomjukat, s vidám ugrándozással legeltek a kövér pázsiton.

Ahol össze nem dűlt, meg nem repedezett a föld, ott aztán igyekezett kipótolni, ami kárt az a talaj okozott a tulajdonosoknak, amelyik szó nélkül elszaladt az eke elől. Búza, lucerna zöldült a szabálytalan szántókon, halványpiros virágokkal kirakva. Az ösvény két széle még tarkább, szebb volt; ott senki sem szántott-vetett, hogy ráerőszakolja a szótfogadó fekete agyagra, milyen növényeket hozzon: azért hozott a szabad akaratából szeszélyesen ezerfélét.

A bogáncs, farkastej, vadrózsa dongóknak, darázsoknak elég jó, nem mindenki olyan kényes, mint a méh... Ámbár volt azokon méh is elegendő.

Sőt a szolgabírónak fel is tűnt az egyik, megnézegette nagy figyelmesen.

- Ejnye - szólt, s kivette pipáját a szájából -, ez mégis furcsa.

Rátekintettem a csodálkozó arcára, de felelni csak akkor mertem, ha kérdezett.

Lehajolt a csipkebokorhoz, összefogta a vadrózsa négy kis függönykéjét, s rabul maradt ott benn a szerencsétlen méh. Átfeketedett teste a finom virágszöveten.

A principális benyúlt ujjaival érte, s azután közelről is megnézte, megforgatta.

- Nem is hittem volna, öcsém...

- Mit nem hitt volna, urambátyám?

- Azt, hogy ezek az én méheim olyan messze elcsavarogjanak otthonról.

Ránéztem, nem tréfál-e? Az ő faluja legalább is másfél mértföld innen. De különben is, csak nem akarja velem elhitetni, hogy megismerte a saját méhét, mikor a világ minden méhe egyforma.

Komoly volt az arca, s amint gyöngéden lerázta ujjairól, látszott, hogy azt egészen a saját jószágának tartja. A szemeimből olvashatta ki, hogy nem hiszem, azért még hozzátette:

- Becsületemre mondom, a tulajdon méhem, hiszen csak ismerem az ebugattákat!

Olyan természetes volt a csodálkozása afölött, miért csodálkozom én a fölismerésen - hogy gyanúm támadt, vajon nem hiányzik-e az egyik kereke?

S mikor újra felültünk a dombon, amint kissé élénkebben kezdett beszélgetni egyről-másról, bizonyos gyanakodással hánytorgattam szavait, megjegyzéseit.

Szilkére tartottunk ebédre, ott kellett fölvenni hagyatéki tárgyalásokat.

- Hát tudod-e jól a perrendtartást? - kérdé, amint beereszkedtünk a szőlők alatt a faluba.

- Tudom meglehetősen.

- Csakhogy azt úgy kell tudni, mint a miatyánkot.

- Sok szó az arra, hogy az ember bevágja.

- Én bizony még nem láttam, mennyi.

- Akkor honnan tudja, urambátyám?

(Mert azt már sokaktól hallottam, hogy az öt ujjában van.)

- Honnan tudom? - szólt bizonyos keserűséggel. - Hát mikor a kaszinóban tarokkozom, a többi asztaloknál ott disputálnak a fiskálisok, hol az egyik, hol a másik paragrafusról. Egy év alatt lassankint összefogdostam az elmémbe az egész törvényt.

Nagyzol és henceg - gondolám magamban.

Harmadfél napig időztünk Szilkén egy igen kedves úri háznál, ahol már ott találtuk a principálisom családját is: mert a família ide közel lakott, Csetényben; maga a tekintetes asszony gazdálkodott az ősi kúrián, míg a földesúr évek óta benn hivataloskodott a városban, a megyei urak szólása szerit csak szombatonkint rándulván haza, ahogy tréfásan mondták: »tisztát váltani«.

A családbeliek értesülvén, hogy az »öreg« ide érkezik, meglepetést csináltak neki. Álltak pedig a családbeliek a tekintetes asszonyból és két szemrevaló hajadon leánykából. Erzsi volt a nagyobbik és szebbik, egész sarkáig ért a lágy fekete haja, ha kibontotta, s egész a vesékig perzselte az ember idegeit a tekintete, akire rávetette. A kis Nellike is csinos volt, de hát ahhoz nekem semmi közöm: hadd beszéljenek őróla azok, akiknek ő volt a szebbik.

Addig a harmadfél napig nem cseréltem volna a főispánnal sem. Édes órák, melyeknek emléke még ma is csiklandozza öreg szívemet, s fájón rezg benne, mint egy régi szép dal elmosódott, ismerős melódiája.

A principálisom nem sokat törődött a családjával, könnyelmű ember volt, azok közül való, kik az egész világot jobban szeretik, mint önmagukat. A népszerű emberek végzetes természete, hogy többre becsülik azt, ami nincs még meg, mint ami már megvan.

Új meg új hódításokra iparkodott. Ha száz ismerőse volt jelen, biztosra lehetett venni, hogy a százegyedik idegen irányában lesz a legszeretetreméltóbb. S valóban, őbenne voltak úgynevezett hódító tulajdonok, a közszeretet kacér pillangói körülröpködték, mint a sáska, s ezek miatt nem látott semmi egyebet, ami még körülötte van; vakon ment a pillangók után...

Amikor nem tarokkozott, örökké dolgozott, de többnyire tarokkozott, tehát éppen kevés dolgunk volt. Mindössze tíz hagyatékot vettünk jegyzőkönyvbe, s mintegy tizenkét más ügyet intéztünk el. A jegyzőkönyveket én vezettem - de ő diktálta könnyen, folyékonyan, az ő sajátságos kurta kifejezéseivel.

A délután a tarokké volt - és a miénk.

Bolyongtunk a kertben, én meg a lányok, kik ezerféle dolgokat csevegtek. És hogy tudott beszélni az Erzsike!

Istenem, milyen okos, milyen okos! Minden szavában volt valami él, valami magasabb értelem, mélyebb célzás! Én legalább visszaidéztem azokat sorba azután, és mindenikben megtaláltam a méregmorzsát vagy a mézcsöppet! És ahogy az egyes szavakat kimondta, a hang, a hangsúly ezerszínű festéket tudott azokba vegyíteni. Ha ugyanazt mondta is, az mindig más meg más volt!...

Első nap meg voltam magammal elégedve. Erzsike sokszor megszólított, megkülönböztetett, s én mindig helyesen válaszoltam neki. Meg is csodáltam aztán magamat emiatt harmadnapra, s minden hajszálam ég felé meredt, ha meggondoltam, hogy ugyan hol vehettem azt a szertelen ügyességet és lelki erőt?

Isten tudja, hogy volt - de úgy volt.

Ott ültünk egymás mellett egy gyeppamlagon egészen közel, kék perkál szoknyácskából egy darabka a csizmám hegyét horzsolta. Nelli, mint afféle kislány a pázsitra telepedett, és láncot csinált a lyukas bélű pitypangokból. Azt mondta, addig be sem megyünk a kastélyba, míg olyan hosszú nem lesz, hogy minket kettőnket az Erzsikével körülérjen.

Erzsike mosolygott, aztán megfenyegette Nellit, és azt mondta neki:

- Ugyan, ugyan, te kis csacsi.

Mire Nellike méregbe jött és ráhajította a készülő láncot Erzsire, észnélküli futásnak iramulva a merénylet után.

Egyedül maradtunk, ketten egyedül. Csak a kert lombos fái néztek ránk, de ők se beszéltek semmit. Szélcsend volt. A virágpadokban nem lóbálóztak a tulipánok tölcsérei, a liliomok sisakjai. Úgy rémlett, az egész természet arra ügyel, mit fogok szólani Erzsikéhez most.

Nem is tudom, hogy jutott ez eszembe, de amint eszembe jutott, kéjes félelemmel töltött el. Ránéztem a leány piros arcára és lesütöttem szemeimet, szívem pedig elszorult. S amint másfelé fordult tekintetem, egyszerre homályban maradt minden, minden, erdők, mezők, hegyek. Pedig a nap hevesen sütött ott fönn. Nem ért semmit. Úgy látszott nekem, hogy a világnak az a másik oldala, amelyiken Erzsike áll, mintha ragyogóbb lenne.

Szólni, okvetlenül szólni kellett valamit.

- Ösmeri kisasszony a többi esküdteket is?

Ez volt az első nem idevaló ügyetlen kérdésem. Azontúl aztán egy se volt ügyes.

Erzsike elbiggyesztette duzzadt, piros ajkait.

- Az esküdteket? Azokkal a többiekkel szóba sem állok.

Azokkal a többiekkel! Oh, de végtelenül jól esett ez a szó. Hogy ki van most már egyenlítve minden! Engem, a lenézett embert, aki a többieknél sokkal kisebb, egyszerre a többiek felébe tesz a principális kisasszonya!

Másnap délután kimentünk gombát szedni; a lánykák megvárták, míg elvégezem a hivatalos dolgokat. Gombát ugyan reggel szokás keresni, de mi ezzel nem törődtünk sokat. Kis kosarakat hoztak magukkal, a másik kezökben a parazolt tartották.

A szerencse nemigen kedvezett. Nelli találta az első gombát, s kevélyen mutogatta. Szép vörösbőrű királygomba volt, de nem fiatal, mert már a héja hámlani kezdett. És mégis irigyeltük tőle.

Kivált Erzsi, ki most kettőztetett figyelemmel szegezte szemeit a földre, s engem is korholt:

- Magának valahol másutt jár az esze... Hát a földre nézzen, ha találni akar.

- Inkább nézem én magát - mondám hirtelen elszánással, tompa hangon.

Könnyedén elpirult, s ernyőjét hirtelen erre az oldalra fordította, hogy ne láthassam. Mikor pedig később leültünk a csőszkunyhónál uzsonnálni és pihenni, fehér tüllkötényét felhajtotta a fejére; semmit sem láthattam az arcából.

Ez ingerelt. A kötény finom szövete átnedvesedett a szájánál, s folytonosan rezgésben volt. - Nevetett a kis gonosz, hogy nem láthatom.

Pedig még bájolóbb volt így. Szép, fejlődő dereka, a vakító fehér alsószoknyák, melyek kilátszottak a csinos bokák körül, egészen elvették az eszemet, s önkénytelenül hozzányúltam a kötényhez, s elrántottam az arcáról.

Hirtelen ráütött a kezemre, és sértődve kelt fel.

- Sohasem fogom többé megmosni a kezemet - dadogám felhevülve.

- Mit akar maga én velem? - szólt hidegen.

- Én?... Semmit. Hát bántom én magát?

Nem felelt. S mert nem felelt, lesújtva s újra félénken álltam mellette. De elhatároztam, hogy csak lassan vonulok vissza, nehogy azt tartsa, ő utasított rendre: jobb lesz, ha úgy tűnik fel, mintha fokozatosan magamtól hagynék alább az érdeklődéssel.

Szerencsétlenségemre éppen akkor kellett kijönni a csőszék tarka macskájának, s az éppen a mi lábainknál futott el a suhogó kukoricaszárak közé.

- De furcsa macska - mondá közömbösen.

- Az én édesanyámnak is éppen olyan macskája van.

- Ah! - szólt ő és úgy tett, mintha ásítana.

- Oh, kisasszony - mondám átrezgető melegséggel hangomon -, higgye meg, hogy arról a macskáról mindig eszembe fog jutni... míg csak élek.

Erzsike elkezdett erre kacagni olyan édesdeden, hogy az üres kosarat is elhajította nevettében.

- A macskájokról fogok eszébe jutni? Hahahaha! Ugyan menjen, hihihi! Hiszen maga nagyon ostoba!

Úgy tudott kacagni, mint egy zuhatag a tündérerdőben.

Végem volt. Ezt többé ki sem bírtam köszörülni, amíg ott voltunk. Most már én ostoba leszek hát előtte.

Leverten, feldúlt kedéllyel utaztam vissza másnap principálisommal a székvárosba. Lelkem tele volt keserűséggel, nyugtalansággal.

A szép Erzsi még akkor is nevetett, mikor búcsút intett szép fejecskéjével, de ez a nevetése már nem volt bántó: inkább nyájaskodó volt, mintha azt mondaná: »Szegény kis ostobám, hát minek mégy még el?«

Zavart fejemnek köszönhetem, hogy a nagy bádogszelencét, amelyben az akták voltak s melyet én gondoztam, az úton elvesztettük valahol. Mai napig sem bírom elképzelni, miképp csúszhatott le a kocsiból.

Kétségbe voltam esve. Istenem, istenem, mi fog már most történni? A szolgabírónak a világért sem mertem megmondani. Azt hittem, mindjárt lenyakaztat, ha megtudja.

Mikor a holmit leszedtük a kocsiról, akkor vettem észre, hogy hiányzik. Reményem volt, hogy hátha visszahozzák, valaki megtalálja. Hiszen aki felnyitja, mindjárt meglátja, hogy megyei akták. Ki merné azokat elsikkasztani.

Hanem nap nap után múlt, s a pléhszelence nem került meg.

A hetedik napon bejött egy szilkei fél és megapellálta az egyik ítéletünket. A föllebbezést benyújtotta a szolgabírónál.

A szolgabíró kijött a kancelláriába, s mogorván kérdé tőlem:

- Hol vannak azok az a szilkei akták?

Remegtem. Egész testem lúdbőrzött, szívem összeszorult, s asztalomba fogódzva hörögtem, mialatt arcomat halálsápadtság borítá:

- Nem tudom... Elvesztek... Úgy gondolom. Bocsánatot kérek...

- No, no, no... ne félj, fiacskám - mondá jóságosan ahelyett, hogy dühbe jött volna. - Hát nem hoztad le a szelencét a kocsiról? Gondolkozz csak rajta.

- Nem hoztam.

- Ejnye, ejnye... az már baj - dörmögé -, bizonyosan kiesett a szelence a saroglyából a deregi zökkenőnél. Már most hát dologra, gyerekek, míg eszemben van még. Hadd diktáljam le nektek ezeket az aktákat.

S kelletlenül kezdte vakarni a fejét.

Majd előszólította az írnokokat, és lediktálta sorba elejétől végig mind a huszonkét jegyzőkönyvet az emlékezetéből.

- No - mondám csodálkozással magamon kívül -, most már elhiszem urambátyámnak a deregi méheket.

Ez a virtus-cselekedete közelebb hozta hozzám. A huszonkét lediktált jegyzőkönyv dicsőségének én voltam élő monumentuma. Megszeretett csupa merő hiúságból, s lassankint én lettem a kedvence.

Erzsikével még igen sokszor találkoztam, de a principális észrevevén az én lázasnak induló érdeklődésemet, nem vitt ki többé a falujába, s csak extra muros kedvelt. A famíliától elszakított végképpen.

Egyszer, egyetlen egyszer tettem még kísérletet.

Mint gyakorlottabb esküdtnek később látatlanba szokta aláírni a végzéseket, amiket hozzá bevittem. Aláírta volna az még a saját halálos ítéletét is. Az a vakmerő ötletem támadt, hogy végzésileg kimondatom általa, miszerint az Erzsi leány tartozik engem holtig szeretni. Ő úgysem veszi észre, hanem mikor az aláírt aktát megkapom, beteszem egy hivatalos borítékba, s elküldöm Erzsikének. Hátha megfogadná a vármegye parancsát. Ereje van annak még a szívekre is.

Az öreg azonban, mikor már aláírta, hirtelen belepillantott - talán az ösztöne súgta meg -, s amint végigfutotta, nagy, szelíd szemeit rám emelte. (No, ha akkor sem süllyedtem el - meg nem égek már én a tűzön sem.)

- Micsoda bolondozás ez?

Egy szót sem lettem volna képes kiejteni a mentségemre.

Megint felvette a tollat, miközben a másik kezével alácsúsztatta a furcsa végzést az íróasztal túlsó oldalára:

- Ez pedig itt marad. Ezt még majd megapelláljuk a királyi táblához.

Úgy rémlik, még egyszer, egy bálon, felhevülve a bortól és a bál izgalmaitól, hozzáléptem:

- Ej, emlékszik-e még? Mi van azzal a végzéssel, urambátyám?

- Légy türelemmel, öcsém. Még mindig nem jött le a királyi tábláról.

...Biz az le nem jött - egész a mai napig, amikor ezeket a sorokat írom. Az ember szinte hajlandó hinni, hogy csakugyan a királyi táblán van.