Az én asszony ismerőseim
| Az én asszony ismerőseim szerző: Mikszáth Kálmán |
A barna asszonyomat említem legelsőnek, mert az volt a legutolsó. Nem volt fiatal, sem nem volt szép, de volt benne valami igéző, lebilincselő. S mindez azért, mert már elmúlt harmincéves.
Ezek az évek előnyösek voltak neki. Arcára pompásan illett a hervadás kezdete. Modora pedig egyesíté mindazt a művészetét a kellemnek, amit egy olyan ember képzel a párizsi nőkről, aki még sohasem beszélt velök.
Szellemes volt és bölcs, de mégis naiv. Hangja képes volt minden modulációra. Ezt a szót: »nekem«, amint kérdőleg, csodálkozólag, közönyösen, ridegen, büszkén, hanyagul ejtette ki, hallottam tőle vagy negyvenféleképpen. Gyönyörűség volt azt meghallgatni.
Magam sem tudom, miért vigyáztam meg éppen ezt a szót. Miért nem egy másikat? Hiszen minden szó sajátos bájos zene volt az ő vékony ajkai között. Minden szó új volt, mindig új volt, ha ő mondta ki.
Orra, úgy tetszik nekem, kissé pisze volt, de nem a párizsi piszeség, hanem hegyben végződött és ellapult valahogy az arcon, mintha csak oda volna lehelve. Az álla nagyon is előre nyúlt, ez nem volt szép, de később éppen emiatt tetszett nekem. Még ma is ingerlő rám minden előre álló női állcsont!
Ha a homloka nem lett volna oly túlságosan alacsony, talán hamarább észrevettem volna, hogy tetszik nekem, de így nem vettem észre sokáig.
Pedig igen jó, igen nyájas, túlságosan nyájas volt irántam, de én sohasem gondolkoztam ezen. Egyszóval, nem foglalkoztam vele. Hiszen van az úgy, hogy az ember nem vesz észre valamit, amire ránéz.
Nem is gondoltam volna arra soha, hogy udvaroljak neki, ha egyszer éppen oda nem nézek az ebédlőben az asztalra, ahol a teát öntötte a vendégeinek.
Mindenkinek ott állt a csészéje, cukrot tett a csészékbe, s óvatosan két-két kanálnyi rumot mindenikbe, hanem mikor a következő csészéhez ért, egyszerre pajkos mosoly játszott az arcán, s könnyed finom kezével durván megfogta a rumos üveget, s könyv nélkül töltötte a csészébe. Annyi, de annyi kedély volt ebben, hogy az leírhatatlan.
Elpirultam, mert a saját modoromra ismertem ebben. Nem szólt semmit többé, de én már tudtam, melyik az én csészém. Hiszen úgy csinálta meg a teámat, ahogy én magam csináltam azt meg.
A teából forró pára szállt föl, s e forró pára most olyan volt előttem, mintha arany füst lenne. Valami csodálatos melegség csapott meg. A pára szétoszlott a kis szalonban, s minden ragyogó fényes lett tőle. Az a nagy ernyős lámpa sem világított még olyan derülten, olyan nyájasan soha.
Ettől a perctől nem ment ki többé a fejemből a »kis néni«. Csodálatosan növekedett a szépsége napról napra.
Másnap csak ennyit mondtam magamban:
»Hiszen nem is olyan csúnya ez a kis néni!«
Egy hónap múlva már nem volt párja az egész világon.
Hanem amióta ő észrevette, hogy én melegebb vagyok, lett ő hidegebb. Bolond egy taktika ez! Sok bajt, gyötrelmet okoz a férfiaknak.
A közöny még csak jobban nevelte szenvedélyemet. Szavaimat, vallomásaimat szívesen látszott hallgatni, de felbátorító válasza nem volt számomra.
Elmondtam neki sokszor, hogy miképp szerettem bele, milyen csekélység, a teaöntés tett rabjává.
Mosolygott, azután felsóhajtott kedves, szívbelopódzó gúnyolódással:
- Lássa, lássa, e nélkül a csekélység nélkül meddig várhattam volna... Mert hiszen ön nem tudhatja, nem-e vártam én is. Nos, hát várjon most ön is, míg engem is meg nem indít valami csekélység...
De biz erre nemigen volt már semmi kilátásom. Úgy tetszett nekem, hogy az asszony egyik barátomért rajong, s engem csak azért kedvel, mert róla beszélgethet velem. Mert ilyenek, tessék elhinni, mind ilyenek.
Ez a gondolat ölt vagy egy fél évig. Helyzetem egészen reménytelennek látszott, s kezdtem megszokni a lemondás gondolatát, látogatásaimat is ritkábban tettem, midőn egy napon találkoztam vele a sétányon.
Egyedül volt. Nehány lépésnyire tőle a dajka cipelte a gyerekeit. Ő maga egy csukott napernyőt lógatott a kezében, nekem pedig egy új botom volt, melynek a gombja egy csontórát képezett. Ha az ember lecsavarta, nyugodt lelkiismerettel hordhatta zsebórának is, mert szépnek szép volt, s elég tisztességesen mutogatta az időt.
- Ejnye, de kedves kis órácska ez - mondja a szép asszony -, hogy adja nekem?
Ránéztem és féltréfásan feleltem:
- Ezt a csont órát?
- Igen, ezt.
- Hát tudja mit, odaadom egy pásztoróráért. - Az asszony édesen elmosolyodott, rám nézett egy hosszú, mély, átható pillantással. Mintha hangyák mászkáltak volna tagjaimon...
- Menjen, maga rossz ember! Nagyon drága. De megadom.
Most tudtam hát meg, hogy ez volt az a csekélység, amit ő várt, s amire mégis nekem kellett várnom.