Az én édes anyám
| Az én édes anyám szerző: Jakab Ödön |
Messze, messze, egy kis völgyi falucskában
Törpe házikó áll magas bérczek alatt,
Nincs rajta semmi fény, csak a mit az égről
Jóságos kedvében rá mosolyog a nap;
Födelén vékonyan füstölög az élet,
Ott sír a szegénység ütött-kopott falán.
Ki lakik abban a rongyos házikóban?
Az én édes anyám!
Régi asszony biz' ő! Sok borús esztendő
Haragos vihara zúgott el felette!
A hány öreg ember él ott a faluban,
Mindeniknek bátran az anyja lehetne.
Vastag feledésbe merült történetek
Elevenűlnek meg lágyan rezgő szaván,
Mikor mesélni kezd az elmúlt időkről
Az én édes anyám.
Nehéz a keresztje, de viseli némán,
Gyáva zúgolódást nem hallani tőle.
Csak egy a panasza: mért van oly nagy hegyen,
Hol apám pihen, a falu temetője!
Oh, milyen jó volna ott legalább néha
Elsírt könnyeivel könnyíteni magán!
Hanem már oda sem tud feljárogatni
Az én édes anyám!
Elhagyott, bús világ az az ő világa,
Vándor fecskén kivűl vendég alig jár ott.
De a jó Isten, ha nem adott vendéget:
Adott vendég helyett szives szomszédságot.
Belátogat hozzá olykor a szomszédság
Keseregni a nép sok rendbéli baján,
S úgy elhallgatja, úgy elsajnálja őket
Az én édes anyám!
Aztán, a mint ismét magára maradott,
Eszébe jut mindjárt kedves fia sorsa.
A kit az ég onnan, az alacsony porból,
Kegyesen fölemelt magas, úri polczra;
Elészedegeti könyveit fiának
S órákig elmereng egy-egy szelid dalán,
Mert szereti a dalt, mint az imádságot,
Az én édes anyám!
Csordultig megtelik a szive örömmel,
S egy kissé kiderül örömén a gyásza,
Dicsekvő büszkeség kísérti a lelkét,
Ámbár a büszkeség másként nem szokása.
Beh nagy ember is lett az ő gyermekéből!
Neve dicsőséggel zeng végig a hazán!
És olyan boldognak tart engem ilyenkor
Az én édes anyám!
Hej, pedig mialatt ő fiának örvend:
Lobog gyilkos önvád pokoltüze bennem!
Mért kellett elhagynom csöndes falucskámat?
Hírt és dicsőséget mért kellett keresnem?
Szárnyaszegett vágygyal szépen ott maradva,
Istennek is inkább kedves volnék talán:
Nem volna most olyan elhagyott teremtés
Az én édes anyám!
Bántja lelkem a sors igaztalansága,
Zordon tűnődések örvényin forgatja:
Mért legyen e földön különb az én éltem,
Mint azé, ki egykor életemet adta?
Hírnév ragyogásán minek sütkéreznem?
Beczéző szerencse mért hordozzon karán?
Míg lent bús árvaság Ínségén tengődik
Az én édes anyám!
De már mind hiába! Mi megtörtént egyszer,
Meg nem történtté azt nem teheti semmi!
Útra kelt pataknak az anyaforráshoz
Nem lehet, nem lehet többé visszamenni!
Visszakanyarulhat arra a vidékre,
De sokáig ottan csak nem maradhat ám.
Engem is elvesztett, elvesztett örökre
Az én édes anyám!
Míg fia mind fölebb emelkedve fürdik
A nagy nyilvánosság forró verőfényén:
Addig ő ott alant marad és ott vész el,
Mélyen rejtőzve a névtelenség éjén.
Mint a fagyökér, mely magas sudárt növel,
De maga sohsem él fent a nap sugarán:
Úgy tölti le éltét s úgy fog elenyészni
Az én édes anyám!