Az életgyűlölőnek kettős panasza
szerző: Vörösmarty Mihály
1
Rejtezz gyűlölt nap, mely búmra világodat öntöd,
A zivatar felhői megé rejtezz el előlem!
Hervadj léptem után, s szemeim láttára borúlj el
Természet, mely díszeidet csúfomra nevelted.
Hah! vagy miért vagyok én nyomorúlt! a boldog üdőkben?
Ily inségre jutandónak mért kelle születnem?
Vagy mért kéne tovább bajaimhoz kötni az élet
Csalfa kivánatját? Nyilj lelkem rejteke, vagy bár
Nyilj te, keserves szív, s mondd el, mily terhes az élet.
Inte az ifjúság gyönyörűje, de nem fogadám el,
Férfi dicsőség szólt hozzám a mennyek öléből:
Tűzbe jövék: buzgóságom könnyekre fakadt ki,
Haj! de hevűltöm után, boldogtalan hátra maradtam.
Most gyász képzeteim dúlnak, s a csalfa setétség
Országát keresik: örömem poklokkal határos.
Isten! ez életnek, haj! e kínosnak adója,
Átkot nem mondok létemre, de meg ne neheztelj,
Hogy jóvoltodnak hálámat sírva nyögöm ki
És napodat, melynek fényét bajaimra deríted,
Régi keservemmel küzdvén bujdosva kerűlöm.
2
Születni, megszületni
Pokol s ég énnekem,
Boldogtalan, ki sírját
Magában ássa meg.
Nézz rám, világ, ha szánni
Nem tudsz, sohajtani,
Szánj és sohajts helyettem,
Mert én már nem tudok.
Oh hányszor állok itt már
A nap kitűntekor,
Hányszor bolyongok így el
Azonnal estekor,
S nem változik negédes
Bajomnak érzete!
Miért is vetsz sugárt rám,
Nap, melyet gyűlölök,
Mért jössz, világ...
Vad üldözőm te is?
Oh lennem, ekkép lennem
Mért kell...
Mért kell, boldog Isten,
.....................................