Az ég s a föld között
szerző: Thury Zoltán
Konta urnak könyökbe hajló lakása volt a negyedik emeleten. Két szobának az ablakából messze el lehetett látni a budai hegyek felé és közben egy egész világot. Egy kicsit balra a pályaudvar, aztán egymásba futó rengeteg sok fényes vonal a földön, a sinek, a melyeken állandóan vonatok jöttek-mentek, meg egy csomó mozdony szaladgált ide-oda, összeszedve a szerteszéledt kocsinyájat. S az egész testet átszelte egy széles, karcsu vaslábokon álló hid, hogy két forgalmas városrész között meg ne akassza a közlekedést a pályaudvar. Lenn a hid innenső végében szánalmas kis szökőkut a nedves téglafalba belevágva és a még kissé bemélyített fülkében egy vetkőző márványhölgy, a kire a sekély vizecskéből bamba teknősbékák bámultak föl, hogy: csak nem akar fürdeni... Lenn az utcza a hid feljárója miatt összehorpadt s látni nem lehetett a magasból, csak hallani, hogy villamos kocsik járnak rajta, ki a liget felé, az utcza végében már kormos fák között. - A harmadik szoba két ablaka egészen keskeny mellékutczára nyilik. Itt már a szem egész világa a szemben levő háromemeletes házba vész bele. Veszedelmesen ki kellene nézni, hogy lenézzen az ember a mindig párákban uszó piszkos utczára. Hanem a másik ház szemben érdekes. Konta ur nézte például, hogy mi mindent varrnak egy nagyságának a harmadik emeleten a szabónék s hogy az egyik redőnyt már hónapok óta nem lehet leereszteni. S mert pedáns ember volt, mérgelődött. - Istenem, hogy lehet ennyi ideig tűrni ezt a rendetlenséget...
Ez a szoba volt a gyermekeké. Négy volt a gyerek. Egy kis fiu s egy még kisebb. Aztán egy annál is kisebb leány és egy egészen piczi, kétesztendős leány. A legnagyobb gyermek se nyolcz éves még, mély pillantásu, okos fiu. A másik inkább zseniális. Buta is meg bölcs is egyszerre s fékezhetetlen. A nagyobbik leány szép, a kicsi: bájos. - A mint egy délben hazament Konta ur, egyenesen hozzájuk nyitott be. De lassan, hogy lehetőleg észrevétlenül benn legyen s egyszerre rohanják meg valamennyien. A hogy azonban benyitotta az ajtót dermedten állott meg a küszöbön. A nyitott ablak párkányán feküdt a három nagyobb gyerek. A kurtalábu kislány lábacskái támasz nélkül kalimpálnak benn az ablak belső párkányán s a két fiu is térdelt a deszkán, a mint a széles párkányon elnyulva lebámult az utczára. A két fiu összeilleszkedett teste közötti mélyedésben pedig a legkisebb gyerek nyujtózott el. A lehajtott szőke fején látni lehetett, hogy ő is lenéz az utczára. Az ablak mellett kis gyerekasztal állott, mellette szék, mutatva az utat, a melyen ez a csöpp hölgy eljutott az ég és a föld közé.
Konta ur egy pillanatig arra gondolt, hogy pár nagy lépéssel az ablakhoz rohan s egyszerre megfogja valamennyit, hanem ismerte a padlót. Tudta, hogy recseg, s attól tartott, hogy az első lépésnél már megrémülnek és kilódulnak az ablakon - s nem jut el elég gyorsan hozzájuk. Hiányozni fog valami a másodperczből, a mi alatt meg kell ragadni őket - s mint a tolvaj, olyan lassan csukta be maga mögött az ajtót. A szőnyeg nem ért el egészen az ajtóig, hát egy nagy lépéssel lépett reá s aztán szó nélkül elmenve az egyéb ajtók mellett, kibotorkált a folyosóra. Lopózkodva, minden pillanatban megállva és valami talán bennről vagy lennről érkező neszre figyelve - surrant le a lépcsőn. Az első emelet párkányánál már tisztában volt a hanggal és a miről szó lehet. Fennről iszonyu visítást, lennről pedig egy tompa puffanást, aztán lassanként, de rohamosan gyülekező elszörnyüködést várt. Erre megállott a szive dobogása s a kalapja alól nehéz cseppekben ömlött az arczára meg le a gallérja alá a viz. - Az Isten egyébként segíthet - mondta s előbb jobbra is, balra is pislogva, kiment az utczára.
Csend volt. Mind a két oldalon villamos kocsi bontakozott ki a ritkás szürke ködből s a hid kocsiutján nehéz lépésekkel baktatott föl két nagy pej egy tégláskocsival. Konta ur várt s azt gondolta: - hát hiszen nem megy az olyan egyszerre. Előbb játszanak, lökdösődnek egy kicsit... Szóval: semmit se jelent az, hogy még csendesség van. Lesz itt még ma egyéb is - s a tenyerével törülve az arczát, zavaros pillantással nézte az utat, hogy merre menjen. Gondolta, hogy a kis utcza felé volna a legokosabb s aztán megállani a tulsó gyalogjárón, felkiáltani, hogy: takarodtok be! - De hát esetleg épen ebből származnék a szerencsétlenség! Hát lassan ráhatározta magát, hogy az ellenkező irányban indul meg, a mikor azonban a hid alatt hosszan fütyülve elment egy vonat, már kész volt a terve arra nézve is, hogy mit csinál azután. - Rögtön elutazik. Neki itt nem kell semmi. Azon fog igyekezni, hogy elfelejtse azt, hogy valaha gyermeke volt. És aztán nem is kell több. Nem érdemes. Néhány ilyen félóra és megbolondulhat az ember. Lemegy a tenger mellé. Tudni se akar itthon senkiről. Remete lesz. A leveleket felbontatlanul küldi vissza, ha utána mennek, megszökik. Nem kell semmi ebből a városból.
Azt nem annyira kiszámította, mint inkább elhatározta, hogy egy félóra alatt rendbejön a dolog. Vagy igy, vagy ugy. Azt kell kivárni valahogy, nem messze innen, benne abban a gyürüben, a miben hullámot vet az ezen ponton történő minden esemény. Figyelve a hangokat, az utczát, hogy nem puposodik-e fel rajta az izgalom, nem vet-e hullámokat a most csendes zsibongásban a hirtelen támadt elszörnyedés... Egy kis korcsmába tért be a legközelebbi sarkon s lehetőleg nyugodtan ült le az ablak mellé.
- Rossz szinben tetszik lenni - mondta az asszony, a mikor eléje tette a sört.
- Rosszban, igen... De elnézett, hogy ne kelljen tovább beszélnie s egy pillanatra mosolygás szaladt végig az arczán. Arra gondolt, hogy sokszor olvasta mindenféle könyvekben, hogy: a kétségbeesés fájdalma meg az ilyen szivfájdalom, meg olyan szivfájdalom - és lebecsülte az efféle virágos beszédet. Pedig hát csakugyan. Iszonyu szurásokat érzett a szivében. Ütemesen, hevesen összehuzódott, a mikor érezte, hogy megint jön egy, meg ujra egy. Fizikai kin, mintha a teste is belebetegednék a kétségbeesésbe. Aztán meg egyéb gondja támadt. Érezte, hogy neki ebben a pillanatban csak lesujtott embernek volna szabad lenni vagy olyannak, a ki arra vár, hogy minden pillanatban agyonverhetik, s megrémült attól, hogy még ebben az állapotban is okoskodik. - Hát mi lesz velem, ha igy élek? Ha mindig figyelek... Hiszen én akkor mindenképen hamar elpusztulok. Hát ha én már szerencsétlen se lehetek, olyan igazán szerencsétlen, hogy ne vigyázzam a jelenségeket, hát akkor mért élek... S most egyszerre magába mélyedt s átkozta az eszét, a mi igy berendezkedik a maga különös czéljaira és még annyi nyugtot se ad, hogy belemerülhessen a nirvánába, hogy minden számvetés nélkül sírjon...
Messziről csöngetés hallszott s erre felugrott.
A korcsmárosné a szomszéd asztal mellé telepedve bámult rá, azt kérdezte meg: - A mentők? - Az asszony figyelt s egy kicsit bámulva nézett rá. - Dehogy. A villamos. De csakugyan rossz szinben tetszik lenni. - Magában pedig elgondolkozott, hogy mi baja lehet? S valami csendes sejtés fészkelte be magát a kövér polgárasszonyba abban az irányban, hogy nincs kizárva az, hogy itt készül valami. Egy ilyen máskülönben rendes ember egyszerre ugrálni kezd meg kiabál... Az ilyen esetek sürün előfordulnak az ujságban. - Egyszerre meg sok ember jött. Konta ur ujra fölállott s a száját eltátva bámult bele az utczába. Hanem az emberek nem siettek. Valami mühelyből jöttek ki, táskája is volt mindeniknek, hát csak visszaült a székre s minél elfogulatlanabbul igyekezett szétnézni a helyiségben. Az idegességét már csak az mutatta, hogy sürün nézte az órát. A mikor azonban letelt a félóra, csak a belsejében háborogva, de a külső viselkedésében csendes nyugalommal indult meg haza. S a hogy benyitotta az ajtót a gyermekekhez, épen csak nagyon szomoru volt. Tönkrevert ember, a ki egy kis gyermekszékre kuporodva, bágyadtan nézett szét a szobában. Csendesen, minden indulat nélkül mondta a nagy fiúnak:
- Téged agyonverlek.
Erre elétalpalt a piczi leány.
- Engem nem, ugy-e nem?
Az ember egy öleléssel összetapadt a gyerekkel és sugdosott neki.
- Téged nem. Te jó vagy.