Az ébredés

Az ébredés szerző: Iszaak Emmanuilovics Babel, fordító: Gellért Hugó

     Társadalmi osztályunk minden tagja – ügynökök, boltosok, banktisztviselők és hajózási vállalati hivatalnokok – zenére taníttatta gyermekeit. Atyáink, minthogy sivárnak látták jövőjüket, lutrira adták fejüket. A lutrit csemetéikre alapították. Ez az őrület Odesszát még jobban hatalmába kerítette, mint a többi városokat. S joggal – egy évtizeden keresztül városunk szállította a világ hangversenydobogóira a Wunderkindeket. Odesszából indultak ki Misa Elman, Zimbalist, Gabrilovics, nálunk kezdte pályáját Jasa Heifetz.
     Amikor a fiúgyermek betöltötte negyedik vagy ötödik életévét – az anya a parányi és csenevész lényt elvezette Zagurszkij úrhoz. Zagurszkij tartotta fenn a Wunderkind-gyárat, a csipkegalléros és lakkcipellős zsidó törpék gyárát. A Moldavanka oduiból, a Régi-vásártér bűzös udvarairól szedte össze őket. Zagurszkij vetette meg az alapot, aztán a gyerekek elutaztak Pétervárra, Auer tanárhoz. E kék- és püffedtfejű penészvirágok lelkében hatalmas harmónia élt. Híres virtuózok váltak belőlük. Apám is elhatározta, hogy követi a példát. Jóllehet már kinőttem a Wunderkindek korából – tizennegyedik életévemet tapostam, termetem és véznaságom alapján nyolcévesnek is beillettem. Ebbe vetették minden reményüket.
     Elvittek Zagurszkijhoz. Nagyapám iránti tiszteletből olcsón vállalta a tanítást – egy rubelért óránkint. Nagyapám, Lejvi-Jichok, mulatsága és dísze volt a városnak. Cilinderben és bakancsban sétálgatott a városban és fényt tudott deríteni a leghomályosabb dolgokra. Tőle kérdezték meg, hogy mi a gobelin, hogy miért árulták el a jakobinusok Robespierret, hogyan készítik a műselymet, hogy mi a császármetszés. Nagyapám felelni tudott mindezekre a kérdésekre. Műveltsége és hóbortja iránti tiszteletből Zagurszkij egy rubelt kért tőlünk óránkint. És csak azért is vesződött velem, mert félt nagyapámtól, – különben céltalan volt a vesződsége. A hangok úgy sercegtek hegedűmről, mint a vasforgácsok. Nekem magamnak ezek a hangok a szívembe hasítottak, de apám nem tágított. Odahaza másról sem esett szó, mint Misa Elmanról, akit maga a cár mentett fel a katonai szolgálat alól. Zimbalist, akit atyám értesülései szerint bemutattak az angol királynak, a Buckingham-palotában játszott; Gabrilovics szülei két házat vásároltak Pétervárott. A Wunderkindek vagyont szereztek szüleiknek. A szegénységgel apám még kibékült volna, de a dicsőségre szüksége volt.
     – Lehetetlen, – duruzsolták fülébe azok, akik rajta élősködtek, – lehetetlen, hogy egy ilyen nagyapa unokája . . .
     Nekem viszont más járt az eszemben. A hegedűgyakorlatok közben Turgenyev vagy Dumas könyveit tettem a kottaállványra, – s mialatt cincogtam, oldalt oldal után faltam. Nappal a szomszédgyerekeknek soha nem hallott történeteket meséltem, melyeket éjszaka papírra vetettem. A «költés» öröklött foglalkozás volt családunkban. Lejvi-Jichok, aki öreg napjaira kissé eszelős lett, egész életén át írta «Ember fej nélkül» című elbeszélését. Ráütöttem.
     Hegedűtokkal és kottákkal felpakolva, hetenként háromszor bandukoltam el a hajdani Dvorjanszkaja-, ma Witte-uccába, Zagurszkijhoz. Ott, a falak mentén, sorukra várva ültek a zsidóasszonyok, hisztérikus tűzrózsákkal az arcukon. Gyenge térdeikhez szorították a hegedűket, melyeknek méretei túltettek azokén, akik a jövőben a Buckingham-palotában fognak játszani.
     A szentélybe vezető ajtó ki-kinyílt. Zagurszkij szobájából nagyfejű, szeplős gyermekek tántorogtak ki; nyakuk vékony volt, mint a virágszár, arcuk lázas pírban égett. Aztán az ajtó becsapódott, elnyelve a következő törpét. A másik szobában, az erőlködéstől csaknem megszakadva énekelt, vezényelt a tanító, csokornyakkendővel, göndör vörös hajjal, vézna lábakkal. A fantasztikus lutri igazgatója a pizzicato és kantilena kísérteteivel népesítette be a Moldavankát és a Régi-vásártér sötét sikátorait. Ezt a dallamot később ördögi csillogásig csiszolta az öreg Auer tanár.
     Ebben a szektában nem volt mit keresnem. Ugyanolyan törpe voltam, mint ők, de az ősök hangjából más intelmet hallottam ki.
     Az első lépést nehezen tettem meg. Egyszer elmentem otthonról, felszerelve tokkal, hegedűvel, kottákkal és tizenkét rubellel – az egyhavi tandíjjal. A Nezsinszkaja-ucca végén a Dvorjanszkajára kellett volna befordulnom, hogy Zagurszkijhoz jussak; ehelyett a Tiraszpolszkajára kanyarodtam és a kikötőben találtam magam. Az előírt óra a Kereskedelmi kikötőben röpült el. Így kezdődött a felszabadulás. Zagurszkij várószobája többé nem látott. Fontosabb dolgok kötötték le minden gondolatomat. Nemanov pajtásommal együtt állandó vendégei lettünk a „Kensington” hajó egyik öreg matrózának, mister Trottyburnnek. Nemanov, aki egy évvel volt fiatalabb nálam, nyolcéves kora óta a világ legagyafúrtabb kereskedelmi ügyletével foglalkozott. Kereskedői lángész volt és mindent beváltott, amit ígért. Ma milliomos New Yorkban, igazgatója a General Motors Co-nak, amely ugyanolyan hatalmas vállalat, mint a Ford. Nemanov azért cipelt mindenüvé magával, mert szótlanul engedelmeskedtem neki. Mister Trottyburntől csempész úton hozott pipákat vásárolt. Ezeket a pipákat Lincolnban az öreg matróz testvére esztergályozta.
     – Gentlemanek, – mondogatta nekünk mister Trottyburn, – ne felejtsék a szavamat: sajátkezűleg kell csinálni a gyerekeket . . . Gyári pipát venni ugyanannyi, mintha az ember klistélyt dugna a szájába… Tudják-e, hogy ki volt Benvenuto Cellini?... Nagy mester volt. Fivérem Lincolnban tudna mesélni maguknak róla. Fivérem senkinek sem avatkozik az életébe. Csak meg van győződve arról, hogy a gyerekeket sajátkezűleg kell csinálni és nem mások segítségével... Lehetetlen, hogy ne értsünk vele egyet, gentlemanek…
     Nemanov a Trottyburn pipáit bankigazgatóknak, külföldi konzuloknak, gazdag görögöknek adta el. Száz százalékot keresett rajtuk.
A lincolni mester pipái tiszta költészet voltak. Mindegyikükbe egy gondolat ágyazódott, egy csepp végtelenség. Szopókájukban sárga szem csillogott, a tokok selyemmel voltak kibélelve. Igyekeztem elképzelni, hogyan él az öreg Angliában Mathew Trottyburn, az utolsó szipkakészítőmester, aki ellenszegül a dolgok folyásának.
     – Lehetetlen egyet nem értenünk azzal, hogy sajátkezűleg kell csinálni a gyerekeket, gentlemanek...
     A gátakat verdeső hatalmas hullámok egyre jobban eltávolítottak házunktól, amely hagymától és zsidó sorstól illatozott. A Kereskedelmi kikötőtől áttettem tanyámat a mólón túlra. Ott, a kis homokzátonyon, a Primorszkaja-ucca gyerkőcei ütötték fel sátrukat. Reggeltől éjszakáig nem húztak magukra nadrágot, a bárkák alá bukdácsoltak, ebédre kókuszdiót lopkodtak és türelmetlenül várták az időt, mikor Chersonból és Kamenkából megjelennek a dinnyés tutajok és ezeket a dinnyéket a kikötő cölöpjein lehet széthasítani.
     Vágyálmom lett, hogy megtanuljak úszni. Szégyeltem bevallani ezeknek a bronzból öntött gyerkőcöknek, hogy bár Odesszában születtem, tízéves koromig nem láttam tengert és tizennégyéves koromban nem tudtam úszni.
     Milyen későn jutottam hozzá, hogy a szükséges dolgokat megtanuljam! Gyermekkoromban, a Gemarához láncolva, úgy éltem, mint egy bölcs, mikor pedig felcseperedtem – fákra kezdtem mászni.
     Kiderült, hogy az úszás tudománya elsajátíthatatlan számomra. Őseimnek – a spanyol rabbiknak és a frankfurti pénzváltóknak – víziszonya lehúzott a fenékre. A víz nem tartott fenn. Elcsigázva és sós víztől felfúvódva tértem vissza a partra – a hegedűhöz és a kottákhoz. Hozzá voltam kötözve bűntényem eszközeihez és magammal cipeltem őket. A rabbik harca a tengerrel mindaddig tartott, míg meg nem könyörült rajtam e helyek vizi istene – az „Odesszai Hírek” korrektora, Jefim Nikitics Szmolics. E férfi atléta-mellében szánalom lakozott a zsidó fiúk iránt. Korlátlanul uralkodott az angolkóros penészvirágok tömegei fölött. Nikitics a Moldavanka poloskafészkeiben gyüjtötte őket össze, kiment velük a tengerhez, homokba ásta, tornáztatta, úsztatta, énekre tanította a gyerekeket és a nap merőleges sugaraiban sütkérezve, halászokról és állatokról mesélgetett nekik. A felnőtteknek Nikitics megmagyarázta, hogy természetfilozófus. A zsidó csemeték Nikitics történeteitől halálra kacagták magukat, sikongtak és törleszkedtek, mint a kutyakölykök. A nap szeplőkkel fröcskölte tele testüket, gyíkszínü szeplőkkel.
     A hullámokkal vívott párviadalomat az öreg némán figyelte. Mikor látta, hogy esetem reménytelen és hogy sohasem fogok megtanulni úszni, – befogadott szíve állandó lakói közé. És az ő vidám szíve egészen velünk volt, sehová sem kalandozott
el, mohó vágyakat nem táplált és nem ismert nyugtalanságot… Rezes vállaival, megöregedett gladiátor-fejével, kissé görbe bronzszínü lábaival, – ott feküdt közöttünk a móló mögött, mint ezeknek a dinnyés, petróleumos vizeknek ura és parancsolója. Úgy megszerettem ezt az embert, ahogy csak egy atlétát szerethet meg egy fiú, aki hisztériában és gyakori fejfájásban szenved. Nem tágítottam mellőle és igyekeztem szolgálatára állni.
     – Ne erőltesd a dolgot… – mondta nekem. – Jöjj rendbe az idegeiddel. Akkor úszni is megtanulsz… Hogy mondhatsz olyant, hogy a víz nem tart fenn… Már miért ne tartana?
     Mikor látta, hogy mennyire vonzódom hozzá, Nikitics – mint egyetlen kivételt tanítványai közül elhívott vendégségbe, tiszta, tágas padlásszobájába, megmutatta kutyáit, tüskésdisznóját, teknősbékáját és galambjait. Cserébe mindezért a kincsért elvittem neki előző este írt tragédiámat.
     – Mindjárt tudtam, hogy irogatsz, – mondta Nikitics, – az orrodon látni…
     Elolvasta írásomat, vállait vonogatta, kezével hátrasimította ősz fürtjeit, fel-alá járt a padlásszobában.
     – Azt kell hinnem, – mondta tagolva és minden egyes szó után szünetet tartott, – hogy van benned isteni szikra…
     Kimentünk az uccára. Az öreg megállt, botjával nagyot koppantott a járdán és belém fúrta tekintetét.
     – Tudod, mi hiányzik belőled?... A fiatalság nem bűn, az évek során elmúlik… A természettel való kapcsolat hiányzik belőled.
     Botjával egy fára mutatott, vöröses törzsű és alacsony koronájú fára.
     – Milyen fa ez?
     Nem tudtam.
     – Mi nő ezen a bokron?
     Ezt sem tudtam. Az Alexandrovszkij-körút sétányán mentünk végig. Az öreg valamennyi fába bebökött botjával, meg-megragadta vállamat, mikor egy madár repült el mellettünk és felhívta figyelmemet minden egyes hangra.
     – Milyen madár énekel?
     Semmit sem tudtam felelni. A fák és virágok neve, különböző fajtáik, hová repülnek a madarak, melyik oldalon kel fel a nap, mikor erősebb a harmat – mindez ismeretlen volt előttem.
     – És te merészelsz írni?... Az olyan ember, aki nem él a természetben, ahogy a kő vagy az állat él benne, egész élete folyamán nem fog két, valamire való sort megírni… A te tájképeid díszletleírásokhoz hasonlítanak. Vigye el az ördög, – vajjon mire gondoltak tizennégy évig a szüleid?...
     Mire gondoltak?... A megóvatolt váltókra, Misa Elman villáira… Nem szóltam róla Nikiticsnek, elhallgattam.
     Otthon – ebédkor – nem nyultam az ételhez. Nem ment le a torkomon.
      „A természettel való kapcsolat, – gondoltam, – Istenem, miért is nem jutott az eszembe… Hol vegyek egy embert, aki elmagyarázza nekem a madarak hangjait és a fák neveit?... Mit tudok róluk? Az orgonát még megismerném, de csak amikor virágzik. Az orgonát és az akácot. A Deribaszovszkaja- és a Grecseszkaja-ucca akácokkal van beültetve…”
     Apám ebéd közben új történetet mesélt el Jasa Heifetzről. Délelőtt találkozott Mendelsohnnal, Jasa nagybátyjával. Kiderült, hogy a fiu nyolcszáz rubelt kap egy fellépésért. Számoljátok csak össze, mennyit tesz ez ki havi tizenöt hangversenynél.
     Kiszámítottam – tizenkétezer rubelt havonta. Mialatt szoroztam és a „négyet kézben tartottam”, – kinéztem az ablakon. A cementtel felöntött udvaron, széltől dagadó körgallérban, puha kalapja alól kikunkorodó vörös fürtökkel Zagurszkij úr, a zenetanárom közeledett, botjára támaszkodva. Nem lehet állítani, hogy túlságosan korán kapott volna észbe. Már több mint három hónap mult el azóta, hogy hegedűmet leraktam a mólón túl a homokra...
     Zagurszkij a főbejárat felé tartott. Én a hátsó ajtóhoz rohantam – előző este szögezték be a tolvajok ellen. Erre bezárkóztam a toilettebe. Félóra mulva ajtóm előtt összegyült az egész család. A nők sírtak. Bobka kövér vállával az ajtóhoz törleszkedett és hangosan zokogott. Apám hallgatott. Mikor megszólalt, olyan halkan és tagolva beszélt, mint soha életében.
     – Tiszt vagyok, – mondta apám, – birtokom van. Vadászgatok. A parasztok árendát fizetnek nekem. Fiamat a hadapródiskolába adtam. Nincs gondom a fiamra . . .
     Elhallgatott. A nők szipogtak. Aztán rettenetes ütés döngette meg a toilette ajtaját, apám egész testével nekifeszült, egész erejéből nekifutott.
     – Tiszt vagyok, – üvöltötte, – vadászgatok… Megölöm… És vége…
     A kampó kiesett az ajtóból, a retesz még egyetlen szögön lógott. A nők a padlón henteregtek, apám lábai után kapkodtak; eszeveszetten tépte ki magát kezeikből. A lármára előkerült apám öreg édesanyja.
     – Gyermekem, – mondta neki zsidóul, – végtelen a mi bánatunk. Nincsen határa. Még csak a vérontás hiányzott házunkban. Nem akarok vért látni házunkban…
     Apám felnyögött. Hallottam távolodó lépteit. A retesz az utolsó szögön lógott.
     Éjfélig ültem erődömben. Mikor mindenki lefeküdt, Bobka néném elvitt nagyanyámhoz. Hosszú út volt odáig. A holdfény megmerevedett az ismeretlen bokrokon, a névtelen fákon… Egy láthatatlan madár füttyentett és elnémult, talán elszenderedett . . . Vajjon miféle madár? Hogy hívják? Szokott lenni harmat este?... Hol fekszik a Nagy Medve csillagkép? Melyik oldalon kel fel a nap? . . .
     A Pocstovaja-uccán mentünk. Bobka erősen fogta a kezemet, hogy el ne szökjem. Igaza volt. Szökésre gondoltam.