Az é-t í-re váltó tájszólásról

Az é-t í-re váltó tájszólásról szerző: Arany János

Első alkalommal a forrásul jelzett műben jelent meg, közzé nem tett kéziratból.^[1][2]

Nem lehet a magyar nyelvészet körében napról-napra élénkülő mozgalmat öröm nélkül szemlélni. A nyelvészet, mely Révaiig, úgy szólva, bölcsejében volt, s ő utána sem fejlett oly arányban, mint a hatalmas kezdet után várni lehete, mind nagyobb tért foglal el. Amaz önkényes szóbonczolás, mely boldog-boldogtalan által, a nyelv múltjának és jelenének kellő ismerete nélkül űzve, képtelen eredményekhez jutott, napjainkban a nevetséges ritkaságok közé tartozik. A hasonlító nyelvészet, a helyett, hogy a sémi nyelvek felé kacsingatna s bibliai reminiscentiák ködében tapogatóznék, meglelte természetes medrét: az altáji nyelvzömöt. A szójárások, tájkiejtések mindinkább méltányolvák, szerves összeköttetésbe hozatnak a nagy egészszel, melynek részei, módosulványai. S ha itt és ott a szakbuzgalom, a tárgy iránti hevülés olykor túlságba csap is; ha meszszebb viszi is néha következtetésit, mint a valóság engedné: azon nincs miért megütköznünk. Buzgalom ritkán van túlzás nélkül. A mi igaz, megmarad, a mi nem, lesodorja az idő.

Én, a nyelv egyik gyakorlati munkása, s az elméleti haladásnak inkább csak szemlélője, egy irodalmilag kevéssé ismert, kevéssé méltatott tájkiejtésre kívánom vezetni az illetők figyelmét: a tiszántúlira. A palócz, barkó, a dunántúli, a szögedi kiejtés, kisebb-nagyobb mértékben ismertetve, s nyelvészeti czélokra használva van. A tiszántúlira — értem azt, mely az édes helyett ídest, ló helyett lú-t ejt — elég volt annyit megjegyezni, hogy az útálatos, czigányos kiejtés. Hogy a közéletben a különböző tájak lakói egymás nyelvét útálatosnak találhatják, azt értem; de hogy tudomány az ellenszenv ily kifejezésével fordulhasson el tárgyától, melynek megvizsgálása, az egészbe illesztése, köréhez tartozik: ez az, a mit meg nem foghatok; — különben a természetbúvár csak hímes pillangót keresne, s visszaundorodnék a póktól és gilisztától. A tény előttünk áll: a haza egy nagy része amaz útálatos, czigányos kiejtést hordja ajakán. Miért? Elfeledte-e ősei nyelvét a legtörzsökösbnek elismert magyarfaj? Vagy a czigányok kiejtését tanulta el? bár még ez esetben is méltó volna vizsgálatra, mert a czigány nyelv a klasszikái sanscrit elárvahodott rokona.

De én vizsgálódásomat ily messziről kezdeni nem akarom. Egyszerűen adatokat kívánok nyújtani azoknak, kik e hangoztatással megismerkedni szeretnének. Aztán ha e rendetlenségbe némi rendet hoznom, e látszólagos anomáliából a nyelv törvényeit illetőleg valami eredményt felmutatnom sikerűl: az is jó lesz. — Az í-ző tájak egyik góczában növekedve, könnyű nekem, csupán emlékezetből, összeszedni ez adatokat; ha más, hason kiejtésű vidék némi árnyéklatban eltérne is tőlem: ez eltérés, tudom, sem sok, sem jellemző nem fog lenni.

Sajátlag csak az é hangnak í-re változását tűztem ki vizsgálatom tárgyául. De mielőtt erre mennék, nem hagyom egy futó pillantás nélkül, az ó-t, mely ú-ra, az ő-t, mely ű-re hajlik. E három (és néhol a közép e tiszta ejtése) teszi jellemét a tiszántúli — (körös-marosközi) — tájszólásnak.

* * *

Az ó hang, tiszántúli ajkon, tudtomra csak egy szóban változik ú-ra s ez épen a szerencsétlen lú. (Mert a Rúzsi, rúzsa stb. szömönszödött szögedi gyöngy, mely iránt viszont legyen szabad nekem ellenszenvvel (!) viseltetnem.) A többi, ó-ra végződő egytagú szavak, mind ó-val ejtetnek: hó, só, szó, tó, jó. Miért a ló: lú? Ragozzuk amazokat; lesz: hav-a, sav-a, szav-a, tav-a, jav-a, ellenben a ló: lov-a. Amott tehát az eredeti hangzás hav, vagy hau, sau, szau, tau, jau, melyből ismert hangolvadás szerint lesz hó, só stb. Ellenben a ló eredeti formája lov, vagy lou, melyből ismét, az ou olvadván, lesz: lú. Kinek van igaza?

Az ő tiszántúl mindég tisztán ejtetik, kivéve néhány egytagú szót, mint: ő (személynévmás), kő, fő, bő, cső, tő (fatő); igékben: lő, nyő (nyöv-) melyek tiszántúliasan: ű, kű, fű, bű, csű, tű, lű, nyű. Itt már nehezebb kifogástalan szabályt állítni fel. De, úgy látszik, az eredeti alak itt is öv = öü. Ragozzuk. Öv-é, köv-e, csöv-e, töv-e, löv-i, nyöv-i. Kivétel a fő, mely ragozva feje s a bő, mely ragozva is megtartja hosszú hangzóját: bővebb. Ellenben vő, veje, hő, heve, ő-vel ejtetnek.

Ám lássák a dologértők, nem volna-e vakmerőség innét azon egyszerű szabályt vonni el, hogy az ő-hang eredeti alakja ott, hol a tiszántúli ajak ű-t hangoztat: öv (v. öü) (tehát: köv, csöv, töv, löv, nyöv, öv); egyebütt pedig ev (vagy eü) mint merő, merev; élő, élev; teremtő — teremtev („eleve, terumteve.” Halotti B.)? S nem vezet-e a látszó anomália szembeötlően szabályhoz?

Most jerünk az é-re.

Nyelvészi jártassággal biró emberektől sem ritkaság hallani, hogy tiszántúl é helyett rendesen í-t ejtenek, mindég, minden szóban, vagy í-t majd é-t ugyanazon szóban is, a mint épen nyelvökre jő. A dolog nem úgy áll. A tiszántúli ember nem minden é-t mond í-nek, nem is önkényesen változtatja a kiejtést majd é-re majd í-re. Ember emlékezet óta, apáról fiúra, az egész í-ző tájon, bizonyos tőszók-, képzők- és ragokban mindég és mindenütt tiszta éles é hallatszik; más tőszók, képzők és ragok pedig é helyen í-vel ejtetnek. Megkísértem összeállítni amazokat és ezeket.

I. FŐNEVEKBEN.
a) Egytagú főnevek.

1. Éles é-vel ejtetnek mindazon egytagú főnevek, melyekben az é, ragozáskor, nyilt rövid e-re változik. E szerint: bél-bĕlet, dér-dĕret, ég-ĕget,.ér-ĕret, hét-hĕtet, hé(v)-hĕvet, kéz-kĕzet, légy-lĕgyet, lé(v)-lĕvet, mész-mĕszet, név-nĕvet, nyél-nyĕlet, réz-rĕzet, ré(v) (fa-ré) rĕvet, szél-szĕlet, szén-szĕnet, téj-tĕjet, tél-tĕlet, jég-jĕget.

Kivétel: dél-dĕlet, mely áll.

Ész (mert meg is rövidül: ĕszet) éles é-vel hangzik.

2. Azon egytagú főnevek, melyek ragozáskor éles é-jöket nem röviditik meg, részint é-vel, részint í-vel hangzanak. Itt már nehéz válaszvonalt húzni. Elsorolom a főneveket.

É-vel ejtetnek: Bécs, bércz, czéh, décz-(bunda), Dézs, él (acumen), ész, érez, érd, fércz, gém, kés, lécz, mécs, né (Balogné), Pécs, pék, pép, szék, tér, térd, vész (varsa).

Í-vel ejtetnek: bér, czél, csép, ék (cunens), ét (elvész az íte) év (harmad íve), fék, fény, héj, kény (kínye szerint), kép, lék, lép, méh, mén, méz, nép, pénz (píz), rés, rész, rét, rév (portus), szél (margo), tét (jó tít helyett jót várj), vég, vér, kém, kén.

b) Két, vagy több tagú főnevek.

1. Két, vagy több tagú főnevek első szótagjában az é tisztán mondatik, ha a következő szótag alhangú. És így: Béla, czékla, czérna, cséza, dékán, dénár, dézsa (dézma), Déva, éhom, géva (golyva), hézag, hévar (a jég alatt), Kéza, léhó, lésza, létra, Léva, péva (polyva), réja (gyermekdal), séla (balta), séta, tégla, tézsla (járomrúd).

Kivétel: béka, békó, répa, széna, véka; ezek í-vel mondatnak.

2. Két, vagy több tagú főnevek első szótagjában tiszta éles é hangzik még ezekben: bécze (könyv), czégér, czément, érdem (az igető pedig: ír) gébics, gége, hérisz, kémény, néne, récze (rucza), sérvés, szérdik.

Ezekben í ejtetik: béke, bélyeg (bíjog), fészek, gyékény, kényeső, kéreg, kéve, mészáros, péntek, szégyen.

3. Két tagú főnevek második szótagjában (a mi rendesen már képzőnek. tekinthető) élesen mondatik az é:

α) Mindig, ha ragozáskor az é rövid nyilt e-re szokott változni. Tehát tiszántúl is é-vel ejtetnek: veréb-verĕbet, szekér-szekĕret, egér-egĕret, kerék-kerĕket, kőtél-kötĕlet, közép-közĕpet, cserép-cserĕpet, egyéb-egyĕbet, fedél-fedĕlet, levél-levĕlet, fenék-fenĕket, gyökér-gyökĕret, tehén-tehĕnet, tenyér-tenyĕret.

Kivétel csupán: kenyér-ĕret, mely: kenyír, derék-derĕkat, fazék-fazĕkat.

β) Mindig, ha az é végbetű (képző) aj szótaggal (képzővel) fölcserélhető. És így: paraj-paré, karaj-karé, taraj-taré, ganaj-gané. Az ily é végbetű, ha aj formája nincs is már meg, hasonlóul éles é-vel hangzik: csáté, góré, góbé, komé, purdé stb.

A két vagy több tagú főnév második vagy azutáni szótagjában előjöhető é többnyire csak főnév-képző lévén, alább a képzők közt fogunk róluk szólani.

II. MELLÉKNEVEKBEN.
a) Egytagú melléknevek.

1. Ha az é ragozáskor ĕ-re rövidűl, a tiszántúli ajk élesen kiejti. És így: fél-fĕlet, éh-(éhet ugyan, de van ĕhet, ĕhetném is).

2. Ha az é ragozáskor megtartja hosszúságát, í-vel mondatik ki. Tehát: ép-épet (íp-ípet), kék, kész, mély {mí'), rém, szép, vén.

b) Több tagú melléknevek.

1. A két vagy több tagú melléknevek első szótagában levő é nem változik í-re, ha a követő szótag alhangú. És így: béna, czéda, csélcsap, gézengúz, hépe-hupás, méla, rézsutos, vézna — é-vel hangzanak.

Kivételt képez a: vékony, néma, melyek í-re hajlottak.

2. A két vagy több tagú melléknevek — ha az első tagra nem alhangú szótag következik, rendesen képzővel alakultak, tehát alább a képzők közt lesz róluk szó. Itt megemlítem a kétes és késő mellékneveket, melyek ugyan származottak, de mivel sem a két(ség) a főnevek közt, sem a kés(ik) az igék közt nincs felhozva, helyén lesz megmondani rólok, hogy í-vei hangzanak: kítes, kítelkedni, kíső, kísedelem.

III. SZÁMNEVEKBEN.

1. Itt is áll a föntebbi szabály, hogy az é, ha ragozáskor ĕ-re rövidül, élesen é-nek ejtetik. És így: két, kĕttő, hét-hĕtet.

2. Ellenben: négy-négyet, í-vel hangzik.

3. A határozatlan számnevek közül elég-elĕget, í-vel, néhány, némely szinte í-vel! kevés-ĕset szabályszerűleg é-vel mondatik. Szabályszerűleg, mondom, mert benne az é tárgyesetben rövid lesz. — Féle, egyféle, kétféle stb. é-vel hangzik, sohasem: fíle.

IV. NÉVMÁSOKBAN.

1. É-vel mondatnak: én, éngem (=ĕngem), tiéd, tiétek, övé, övék.

2. Ellenben: téged lesz: tíged, továbbá: enyím.

3. A számnévmások közt előjövő némely, néhány, egynéhány í-vel mondatnak. (Lásd III. 3.)

V. IGETÖKBEN.
a) Egytagú igetök.

1. Az egytagú igetőnél is érvényesül a szabály, hogy ha annak é-je rövid nyilt e-vel váltakozik, a tiszánúli ajk tiszta éles é-t fog ejteni. Tehát: és-ĕs(ik), féj-fĕj, kél-kĕl, kén-kĕn, lél-lĕl, mér-mĕr (audet és haurit), széd-szĕd, szél-szĕl (secat), tér-tĕr(ül) vér-vĕr (verberat), vész-vĕsz (perit), nyél-nyĕl.

2. A meg nem rövidülő é-k közül élesen ejti ezeket: fér, kérd, sért, ért.

A kellene rövidítése: kék, szinte éles é.

3. Ellenben í-vel ejti ezen meg nem rövidülő egytagú igetőket ég (ardet), él (vivit), ér (valet, pervenit), kér, lép, mér (metitur), néz, tép, vét (peccat), véd (vít: défendit), vél, vés.

4. Azon igéket, melyeknek tőjéhez kienyésző sz vagy gy és toldalék szokott járulni, a jelenben röviden is ejtik: lesz, tesz, vesz, megyen, de ha megnyújtják, i-t hangoztatnak: líszen, tíszen, migyen (hova mígy?}, az innen származott főnevekben is í szerepel: lítel, títel, ítel; a parancsolóban is í: lígy, tígy, vagy, mi szabályellenesnek látszik, mert e szókban az é megszokott rövidülni, tehát a tiszántúli ajk é-vel ejtené. De jegyezzük meg, hogy itt az éles é nem nyílt rövid e-vel, hanem zárt é-vel váltakozik: lész, tész, vész, s ez úgy látszik, sokat tesz a dologra, bár okát ki nem nyomozhattam.

<Venter>b) Több tagú igetök.

Ilyen igető a magyarban, hogy első szótagjában é hangzó volna, kevés van; olyan pedig, melynek második, harmadik hangzója lenne é (még pedig a gyökhöz tartozó, nem képző) úgy hiszem egy sincs. Lássuk, a mit találtam:

1. É-vel mondatnak: gémberedik, sétifikál, tékozol, ténfereg, zsémbel (másutt zsímbel).

2. Í-vel mondatnak: gédelget (gídelget), kényszerít, (kínszent), késik (kísik), téb-láb (tíb-láb).

VI. RÉSZECSKÉKBEN.
(Particulák.)

1. É-vel hangzók: bé (be9, éj(nye)! ennye, hé! héj-hej! még (adhuc) jé! és (régen: ĕs) hébe-hóba, nélkül. (A ragok- és képzőkről alább.)

2. Í-vel hangzók: épen (íppen), régen, szét, tétova, mért (mír’) néha (níha, nyíha).

VII. RAGOK ÉS KÉPZŐKBEN.
a) Ragok.

1. nál-nél. A nél mindig éles é-vel.

2. val-vel. A vel, személyragozva lesz: velem, veled, vele, de ez meg is nyújtatik véllem, vélled, vélle. Ily esetben a tiszántúli ajk tiszta é-t ejt.

3. nak-nek. Nekem helyett tiszta é-vel: nékem, néked, néki. Sohase níkem.

4. Szinte éles é-vel hangzanak:: belém, beléd, belé, elém, eléd, eléje (népileg: elébem, elébed, elébe), mellém, melléd, melléje, felém, feléd, felé, megé stb. Ilyenekben soha nem hallik í,

5. vá-vé. A vé tiszta éles é-vel. Szőkévé stb.

6. Az -ént, -ként, -anként, -enként, -ég, -kép, -képen, -ért mind í-re változnak. Tehát: szerínt, akkínt, százankínt, ötenkínt, mindíg, mindenkíp, mindenkíppen, búzáír(t).

b) Képzők.
A főnév képzők.

1 É-vel hangzik a képző, ha ragozva rövid nyílt e-re változható (Lásd I. b) 3.) —; tehát az éb-ĕbet, (veréb), ép-ĕpet (közép), él-ĕlet (föd-él), ék-eket (ker-ék-eket), ér-eret (szek-ér-eret), ét-etet (szemét-ĕtet) stb.

2. A képző szótag é-je, ha ragozva meg nem rövidűl, í-vel ejtetik. Példák: ehéd-ebédet, aczél-aczélt (mert az aczĕlat ott nem mondják), személy-személyt, seregély, seregélyt, sövény, sövényt, kelevény, kelevényt, remény, reményt, tünemény, tüneményt, sigér-sigért (hal), vetés-vetést, kertész-kertészt, szükség-szükséget emberség-emberséget.

3. Kivétel a cseléd, cselédet, melynek képzője bár meg nem rövidűl, azért é-vel mondatik.

–––––

Az értekezés kidolgozott részének itt vége szakad; de egy külön jegyzékből még a következő alakokkal egészíthető ki:^[1]

VIII. IGE-HAJLÍTÁS.

	Határozott.			Határozatlan.
Jelen.	1	2	3	1	2	3
Egyes:	-em,	-ed,	-i.	-ek,	-sz,	—
Többes:	-jük,	-itek,	-ik.	-ünk,	-tek,	-nek.
Alig múlt.	-ém,	-éd,	-é.	-ék,	-él,	-e.
	-ők,	-étek,	-ék.	-énk,	-étek,	-ének.
Múlt.	-tem,	-ted,	-te.	-tem,	-tél,	-t.
	-tük,	-títek,	-tík.	-tünk,	-tetek,	-tek.
Foglaló:
Jelen.	-jem,	-jed,	-je.	-jek,	-j,	-jen, - jín.
	-jük,	-jítek,	-jík.	-jünk,	-jetek,	-jetek, -jenek.
Alig múlt.	-ném,	-néd,	-né.	-nék,	-nél,	-ne.
	-nők,	-nétek,	-nék.	-nénk,	-nétek,	-nének.

Állapotjelző: vín.
Ikes hajlítás.
	Jelentő:			Foglaló:
Jelen.	-em,	-el,	-ik.	-jem,	-jel,	-jík.
	-ünk,	-tek,	-nek.	-jünk,	-jetek,	-jenek.
Alig múlt.	-ém,	-él,	-ék.	-ném,	-nél,	-nék.
	-énk,	-étek,	-ének.	-nénk,	-nétek,	-nének.

IX. NÉVHAJLÍTÁSKOK.
a) Rag előtti nyújtásban.

	é-vel.			í-vel.
	accusativus:	birtokrag:	többes:
birke	-ét,	-ém,	-ék.	eke,	-ít,	-ém.
csirke	-ét,	-ém,	-ék.	fejsze,	-ít,	-ém.
dinnye	-ét,	-ém,	-ék.	körtí,	-ít,	(körtély h.)
kelepcze	-ét,	-ém,	-ék.	elme,	-ít,	-ém.
kemencze	-ét,	-ém,	-ék.
néne	-ét,	-ém,	-ék.
pite	-ét,	-ém,	-ék.
petrencze	-ét,	-ém,	-ék.
rekettye	-ét,	-ém,	-ék.
sete	-ét,	-ém,
senye	-ét,	-ém,
szilke	-ét,	-ém,	-ék.
szőke	-ét,	-ém,	-ék.
sőre	-ét,	-ém,	-ék.
teke	-ét,	-ém,	-ék.
zeke	-ét,	-ém,	-ék.
venyige	-ét,	-ém,	-ék.

b) Birtokos rag, 3-ik személy, accusativus:

í-vel.
betű,	betűje,	betűjít.
szem,	szeme,	szem-ít.
fül,	füle,	fül-ít.
test,	teste,	test-ít.
kert,	kertje,	kertjít.
kés,	kése,	-ít.
szent,	-je,	-ít.
szeg,	-e,	-ít.	-ivel.
vér,	-e,	-ít.	-itől.
nyelv,	-e,	-ít.	-ihez.
isten,	-e,	-ít.	-inek.
tűz,	-e,	-ít.	-iről.
szék,	-e,	-ít.	-iből.
íz,	-e,	-ít.	stb.

–––––

Megjegyzés

1. A kiadó-szerkesztő Arany László közlése.
2. „A kézirat vonásaiból ítélve, az előbbieknél (mármint a SZÉPIRODALMI FIGYELŐ-ben megjelent cikkeknél Szerk.) régebben, talán a nagykőrösi évek elején készülhetett.” Arany László megjegyzése.