Az árva Mariska napjai

Az árva Mariska napjai szerző: Bródy Sándor

Nyugat 1911. 1. szám

I.
Mély meghatottsággal írok bevezető sorokat e könyvhöz, amelyet egy szegény, tudatlan és egy bizonyos időben elesett leány írt. És nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy a "Nyugat" nekem osztotta ki e szerepet, mert az a "rossz" leány, akinek itt a legőszintébb hangját fogjuk hallani, egyike a legjobb és legerkölcsösebb lényeknek, akikkel az életben - elevenen vagy írásban - találkoztam.

Szkepszissel fogtam kezembe az Árva Juliska napjait, mert még mindég félek a nőtől, aki ír. Aki köztük a legkülönb, arról kisül, mint Elliot Györgyről kitűnt, hogy inkább férfi, mint nő. A valóban nőiesek, még ha tehetségesek is, belemerülnek, sőt egyenesen beleőrülnek a nemi kérdésbe és a nősténység vak és vad lázában, amikor kimerültek: szánalmas módon kapkodnak titkos atmoszférák után. Ide a művészet már nem követheti őket - ügyük a patológusra vár. Igaz, érdekesek ezek is, így is. Sőt azt se mondhatom, hogy egy-egy elbeszélő vagy lírikus nő munkájában kvalitást és gyönyörűséget nem találtam, de hogy egy írónő alakja előttem teljes delictre tegyen szert - ez csak reményem. Talán Marie Baskircsev, ha olyan fiatalon nem hal meg. Sand asszony, ha annyira nem asszony - a nő gyenge értelmében -, Seraó, ha nem újságcsináló, Ouida, ha nem egy félbolond globe-trotter: lettek volna igazán valamivé, izgató torzók, befejezetlen lények mind, és ami a fődolog, a férfiak dolgát folytatták jól vagy rosszul, több vagy kevesebb ügyességgel. A másik nem különösségének önálló jegye csak egy töredékükben van meg. Milyen mámoros lenne pedig a világ, ha egyszer jönne egy asszony, aki kibontsa előttünk az asszonyt a maga teljességében!

Ezekkel a gondolatokkal nézegettem a Juliska napjainak rossz helyesírással, gyerekesen írt első lapjait. Írói készséget már nem is kerestem bennük, hanem szépet a magam számára, és még abban reménykedtem, hogy helyzeteket találok itt, amelyeknek semmi köze az irodalomhoz, amelyekhez mesterségbeli nem nyúl soha. A tizedik lap felé már egyszerű és mohó olvasó lett belőlem, aki egyébként remekmunkának is csak a kötését nézem már, a csinálás módját, az anyagot, amiből készült. Fájdalmas gyönyörűséggel olvastam végig a könyvet, amely a legritkább emberi dokumentumokkal van teli, a léleknek olyan szűzi tájairól szól, ahol soha még senki se járt. Egy Pestre kerülő tiszavidéki parasztleányka belső és külső karrierje íratik le a lapokon, amelyek még nedvesek és illatosak a könnytől és ijedelmesen rossz illatúak a sártól, amely magukra nem száradt rá soha. Mégis félek, hogy lehetnek cinikus olvasók, akik méreggel vagy mosollyal vádolják e könyv kiadóját, mert egy olyan munkát ad kézre, amelynek vannak részei, durvák és közönségesek, mint maga az élet. De legfőképp azoktól tartok, akik azt gondolják, hogy a külföldi perditáknak szenzációja nélkül ez a könyv soha se látott volna napvilágot. Sietünk tehát megmondani, hogy a Juliska napjai nem annyira a közönség, mint inkább a beavatottak, a mi kedvünkért lát napvilágot, hogy mi gyönyörködjünk benne és tanuljunk belőle.

Reménykedem abban, hogy az olvasó közönségnek legjava, amely annyira elromlott vagy megjavult, mint mi, akik a mesterséget űzzük: velünk tud jönni most és annyi örömet találni, mint mi ez írásban, amely több, mint az irodalom, mert nem kész, nyers és friss, új és becsületes.

II.
Mindég tudtam, hogy a legtöbb poézis egy magyar parasztleányban van. Tudatlanság és esprit, szemérmesség és szemérmetlenség, reszkető babona és egy huszár bátorsága. Dadogó szavakkal, de biztos képekkel mondja el ezt Juliska. A férfiakhoz és az állatokhoz való viszonya egy gyerekleánynak, majd a hajadonnak. Utálatos férfiak és a szívéhez nőtt sertvés állatok következnek, ember, akit nem sajnál, disznó, akit félt. Közben tájképek Gaugain-i hittel írottak olyan színesek és találóak és - tiszavidékiek. Mégis az első résznek olyan illata van, mint egy falusi temetőnek: a kakukkfüvön és a bazsalikom kórón túl érzik a nagyon is érett halál, mert a vizek magasan vannak és a holt-kedveseket sajnálják mélyre temetni. Juliska nagyon sokat is sír az első részben, lágy és érzelmes. De annál makacsabb és zárkózottabb lesz később. A sok testi és lelki kék folt dacára csak játék volt az élete eddig, akármilyen kutyának való időben is a maga földjén, a maga vizének partján virítóbb, most átültetik, Pestre kerül. Valaki már elébb elvette leányságát, és ő odaadta, kicsinyt szerelemből, kicsinyt kíváncsiságból. Egyszerre maga marad, férfi, szerelem és kenyér nélkül. Kívánatos kis testére, a frissre, a szőkére rávigyorog Pest, a bűn. A fiatal férfi nyálas mohósága, az öreg férfi undorító paráznasága fogják karon, jobbról-balról - egy Lucas Kranach-kép. Magába vonultan, testében meggémberedve, lélegzetét visszafojtva elszántan néz maga elé Juliska. Dühös is, és én látom kis száját, amint összecsücsöríti, hogy szembe köpje a vigyorgást.

Kis cukrászda, kávémérés, kerítőnő, ezek a kálváriái. A kerítőnőnél lakik, csak cseléd. Följegyzéseinek talán ezek a legérdekesebb részei és ezen a nyomorúságos bűzhödt tanyán a legtisztább, a legnobilisabb és nemcsak mint nő, de mint ember is a legszuverénebb. A lúgban kiázott vörös kis kezét szeretném megcsókolni és megszorítani. Gyönnek amatőrök, akiknek az urasan öltözött dámák már nem tetszenek és akiknek kakukkfű és temetőillat kell, a szomorú kis paraszt cseléd. Az ártatlanság, amely a parázna ágy alatt hál és nem tudja, mi történik fölötte. Ez az, ez az! Barátnénak hívják az asszonyságot, a Juliska úrnőjét. Ez az asszony a szociális elhelyezkedésben a társadalom új jövevényeit kell hogy a világra segítse. De Barátné bölcsész és pénzsóvár: a szerelmi kéj, amely nem szolgálja a fajtát, sőt ellenkezőleg ez a mérge. Mit sem tart természetesebbnek, mint hogy Juliskát erre a célra kihasználja. De a cseléddel nem lehet bírni, se veréssel, se ijesztgetéssel, se hízelgéssel. Honnan meríti az erőt, hogy testének szuverenitását meg tudja védeni? Honnan a tisztaságnak ez ösztöne? Ez már több, mint az erkölcs! Egyszer, egy éjjelt a szemétládában tölt, hogy a kerítőnő és egy férfi tolakodása elől elrejtőzzék. Hajnalban, a sötétben, rádobják a szemetet. Inkább tűri ezt, minthogy szerelem nélkül odaadja magát. Csak azért se, azért se! Ezt nem lehet belenevelni nőbe, ez vele kell, hogy szülessék, mint a porodát védő szirom.

...Hogy prostituáltatik egy leány, akin egy egész város meg végig, szűzies, tiszta és nemes marad: erről szól a könyv később és mindvégig.

Egy ponton félbeszakad. Gyön a kegyes sors és az igazság. Gyön egy férfi, aki értékes és rátalál a ganajdombon a nagy értékre. Könnyében és csókjában megfürdeti és kitisztogatja. Itten a nő felemeli szép és dacos fejét. És a jó Isten, akit a lány soha el nem hagyott, azt is megengedi neki, hogy mindvégig boldogan és büszkén, emelve tarthassa.

Biztosítottak engem - és én is biztosíthatom a megértő és jószívű olvasót -, hogy Juliska hites feleség, úri nő lett, aki élni és írni is megtanult, és jóakaratú mosollyal szánakozik vergődésének e naplóján. Mintha, aki ezt írta, más személy lett volna, nem ő, mégis a legigazibb testvére, akinek megalázott és hősi korszakára büszkén gondol.

És én is, újra mondom, büszke vagyok rá, hogy első vagyok, aki emlékezetes írását látom nyomtatásban és mély hódolatom és bókjaim közepette küldhetem át neki. Íme, egy erkölcstelen könyv, amelyből erkölcsöt lehet tanulni.